Huszonhetes számú palack

Egy hónapban 2 fejezet - hú, de jók voltatok! :)
Ja, és annyira szeretlek titeket, hogy A szerencse lányánál is tettem fel végre új részt ;)

Mondd csak, Idegenem, Te is lassan ünnepi hangulatba kerülsz, akárhol is vagy? Ha valamilyen csodás áramlatnak köszönhetően Amerikában kötnének ki az üzeneteim, nem is kérdezném, biztos lennék benne, hogy már Te is feltetted a milliónyi színes égődet, és mindenféle zölddel, rénszarvassal meg hóemberrel díszítetted a házadat, és már hetek óta karácsonyi zenéket hallgatsz úton-útfélen, ha akarod, ha nem.

            Nos, úgy tűnik, Pire sem maradhat ki a nagy készülődésből, még ha – szerencsére – itt nem is olyan szembeötlő az ünnepek közeledte, mint máshol. A sziget nem ölt téli ruhát, hó meg pláne nem esik, olyan, mintha még mindig november lenne – hideg és nyirkos az idő, és ilyen is marad tavaszig. És az emberek sem teszik tele a kertjüket giccses, műanyag figurákkal, nem világítják ki minden ablakukat, és nem dudorásszák a Jingle Bellst napi huszonnégy órában. Ám diszkréten mégis jelzi a karácsony, hogy úton van.

            A nagyi napok óta koszorúkat köt, mert nemcsak a saját ajtaját és lakását díszíti a kertből levágott ágakból kötött csodákkal, hanem lelkesen veszi fel a szigetlakók megrendeléseit is. A fogadó ajtajára kért, malomkerék nagyságú díszt épp tegnap vittem le Bobnak.

            Igazán szépen dolgozik a nagyi, mondom is neki mindig, hogy Londonban vagy New Yorkban vagyonokat kérhetne el egy-egy mesés darabért, de ő persze csak mosolyog szerényen, és legfeljebb egy kis süteményt, házi lekvárt vagy hasonlót fogad el a koszorúkért és csokrokért, azt is csak hosszas rábeszélés után. Hiába, Pire-on virágzik az efféle cserekereskedelem, mindenki azt ad a másiknak, amit tud, amiből feleslege van, vagy aminek jó az elkészítésében. Nem is rázta meg a szigetet a válság.

            Szóval a konyha virágkötő műhellyé változott, a fogadóban Mrs. Brenish hátborzongatóan jó kedvvel állítja össze az ünnepi menüt, és csak addig olvad le arcáról a mosoly, amíg Emily szobájának sarkait ellenőrzi, hogy a legkisebb pókhálót is eltüntettem-e. Ugyanis általában csalódnia kell, én bizony elrontom a jó hangulatát. Remélem, azért legalább Te nem veted a szememre, hogy nem takarítom olyan hű, de nagy lelkesedéssel Nick exének a szobáját!

            Apropó, tényleg nagy buli van készülőben errefelé, Emily nem az egyetlen tékozló szigetlakó, aki hazatér az ünnepekre. Katie a minap beugrott a fogadóba egy teára. Valójában a délutáni kompot, akarom mondani csónakot várta, mert azzal jött George, akinek egy pár napra el kellett mennie a munkája miatt, de most már az ünnepekre marad. Mrs. MacGillivray szerint ez biztos jele annak, hogy ők ketten aztán nagyon egymásra találtak, mert csak a nyáron találkoztak először, és lám, máris együtt töltik az ünnepeket, George gond nélkül kihagyja a családi banzájt Katie miatt.

Katie azért megsúgta nekem, hogy George szülei kábé tíz éve elváltak, és azóta nem éppen idilli a hangulat náluk, mert apu és anyu nem bírja ki egy szobában, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy úgy csináljanak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és továbbra is együtt ünnepeljenek. Ami perszre rendre katasztrófába fullad. Szóval a srác valójában örül, hogy idén van mentsége passzolni a családot.

- Mondd csak, Joley, ha te is itt töltöd az ünnepeket, átugranál valamelyik nap hozzánk? Szívesen bemutatnálak Florának – mosolygott rám szélesen Katie a teájából felszálló gőzfelhőn át.

- Miért, itt lesz?

- Igen. Florának ez lesz az első karácsonya a szigeten. Már nagyon várja, hiába mondom neki mindig, hogy ilyenkor közel sem olyan vonzó látványt nyújt Pire, mint nyáron. Tudod, ő még csak akkor látta, és őszintén szólva aggódok, hogy nagyot fog csalódni, amikor majd megérkezik.

- Ő sem a családjával tölti az ünnepeket? – csodálkoztam. Úgy emlékszem, a karácsony egy nagy családi ünnep, nem?

- Szerintem addig rágta Dennis fülét, amíg belement – kuncogott. – Ha jól tudom, Flora családjánál töltenek néhány napot karácsony előtt, után meg Dennis szüleihez mennek, Walesbe. Vagy fordítva.

- Hát, akkor tényleg nem túlzott a nagyi, amikor azt mondta, hogy a karácsony nagy ünnep errefelé. Látom, szó szerint értette – jegyeztem meg szenvtelen hangon. Hiába, sosem váltottak ki belőlem túlzottan nagy lelkesedést azok, akik odáig meg vissza vannak Pire-ért. Önanalizálóbb hangulatomban ezzel kapcsolatban általában arra a megállapításra jutok, hogy azért, mert nekik – velem ellentétben – Pire csupa jó élményhez köthető. Irigy lennék?

- Pire ilyenkor olyan, mint egy nagy család – magyarázta Katie. Nem mertem visszakérdezni, hogy csak ilyenkor lenne így? Mert ha azt nézzük, hogy egy családban mindenki mindent tud, és tudni is akar a másikról, akkor… Jól van, befogtam.

- De azért nem kell mindenkinek ajándékot venni, ugye? – igyekeztem elütni egy poénnal a dolgot.

- Dehogy! – nevetett Katie. – És ne is törd a fejeden ilyesmin, amikor majd átjössz.

Azzal felpattant, mert a hajó befutott, ő meg szaladt ki üdvözölni a rég nem látott kedvest. Figyelted, hogy nem is várta meg a válaszomat a meghívásra? És azt mondta, amikor átmegyek, nem azt, ha átmegyek. Ravasz. Most kereshetek egy jó kis indokot, hogy kimaradjak a bájcsevejjel egybekötött teázásból!

Szívesen keresnék egyébként valami kibúvót az egész felhajtás elől, mert nagyon nem tetszik nekem, ami itt készül. Egy rakás hazatérő idegen, akik majd néznek rám, hogy mit keresek én itt – pont, mint az első pire-i napomon, de azt hittem, azon csak egyszer kell túlesni. És ugye mindenki a családjával lesz, a családok aztán összegyűlnek a fogadóban, és olyanok lesznek, mint egy nagy, egész Pire-ra elegendő család. Család a köbön. Pont ez hiányzik nekem most. Ugyan, forgassuk már meg még jobban a tőrt abban a szerencsétlen kis Joley-ban, hadd szenvedjen!

Újabb megerősítést nyert az elhatározás, hogy jobb lenne elhúzni innen, mielőtt ideér a Mikulás a szánjával. Tudom, szeretem sajnálni magam, igazad van, és össze kéne szednem magam. De még egy picit hadd ücsörögjek a negatív gondolataim között, jó?

Már csak azért is, mert a nagyi ismét előállt azzal az eszement ötlettel, amelyről már azt hittem, sikerült végleg kivernem a fejéből: szerinte fel kellene vennem a kapcsolatot anyuékkal. Szegény, olyan félve jött elő a minap ezzel a dologgal.

A délutánt arra szánta, hogy – félretéve kicsit a koszorúit – lapokat írt az ismerőseinek szerte a világon. Barátoknak és távoli rokonoknak, régi iskolatársaknak és egykori szomszédoknak. Nem is gondoltam volna, hogy valaki képes ennyi lapot küldeni, amíg meg nem láttam a vaskos halmot előtte a konyhaasztalon.  

- Nagyi, komolyan mondom, át kéne szoknod az e-mailre. Egy egész erdő kiirtását lehetne a számládra írni.

- Amennyi fát én már ültettem életemben, kicsikém, hidd el, jogomban állna tízszer ennyi lapot küldeni. De igazad van, idén mintha kicsit elszámítottam volna magam, és több lapot vettem a kelleténél – forgatott a kezében néhány különösen díszes példányt. – Neked nem kellenek? – kérdezte meg ártatlanul, miközben már tollat ragadott, hogy egy újabb üdvözlet megfogalmazásába fogjon.

- Ugyan kinek írnék én, nagyi? – nevettem gúnyosan, de azért lecsusszantam egy székre és megnézegettem a fölöslegesnek ítélt darabokat. – Rakd el őket, nem romlanak meg jövő karácsonyig.

- Persze, de amilyen rémesen szenilis vénasszony vagyok, biztosan elfeledkezem róluk egy év alatt – mosolygott szégyenlősen. Nem is igaz, hogy szenilis lenne, a nagyi memóriája fényévekkel jobb, mint az enyém. – Nem kellenek neked mégis?

- Nagyi, ne haragudj, de az én generációm nem várja a postást nap, mint nap. Ha boldog karácsonyt is akarnék kívánni valakinek – de nem akarok –, azt megtenném e-mailben.

- És a te generációdon kívül valakinek? Mondjuk, a szüleidnek? – Ezt már csak úgy, látszólag félvállról mondta, miközben belemélyedt az írásba.

Úgy megsajnáltam, hogy ennyire próbálkozik! Hogy kettőnk közül ő még mindig nem adta fel. Hogy a feladatának érzi, hogy kibékítsen minket, pedig tapasztalatból tudja, hogy enyhén szólva nem könnyű kijönni a szüleimmel, különösen az anyámmal nem.

Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, felálltam és megölelgettem a nagyit. Aztán kiválasztottam a legkevésbé szép lapot – azért mégse pocsékoljuk el a többit ilyenekre –, és megígértem, hogy meggondolom a dolgot, majd felmentem a szobámba.

Szegény nagyi azt már nem tudhatta, hogy mire a lépcső tetejére értem, már meg is fontoltam, és arra jutottam, hogy a kezemben tartott lap is jobb sorsra érdemes, mint hogy néhány napon belül és néhány mérfölddel délebbre Fisherék kukájában landoljon. Úgyhogy diszkréten becsúsztattam a fiókomba. Talán egyszer elküldöm valakinek.

Az egyetlen, akit még nem fertőztek meg az ünnepek Pire-on,

Joley