Huszonhatos számú palack

Íme, a folytatás! Úgy látom, az utóbbi időben nem járt errefelé túl sok író, legalábbis nem mutatkozott nagy érdeklődés az írói fórum iránt, de remélem, a történet újabb epizódja már népszerűbb lesz :) 

Az illusztrációként szolgáló kép egyébként már szerepelt ezen az oldalon, a Floralia egyik részénél, egészen pontosan 2009. november 29-én (hű, de rég volt!), gondolom, nem nehéz kitalálni a helyszínt ;)

Jó szórakozást az extra hosszú fejezethez! :)

Kedves Másik Legjobb Barátom!

Másik, nem második, ne ijedj meg, nem fokoztalak le! Csak el kell ismernem, Nick az utóbbi napokban bizony nagyon-nagyon jó barátom lett, és ha Neked még mindig többet is mesélek el, mint neki (hiszen valakivel őt is ki kell tárgyalnom, nem igaz?), határozottan a legjobb barátaim közé kell sorolnom. Azt most hagyjuk, hogy a kábé két legjobbon kívül más barátom nem is igazán van...

            Szóval nagyon jóban vagyunk. Eddig csak azért nem akartam elmenni Pire-ról, mert féltem, mi várna rám a szigeten túl, most inkább már azért nem, mert tartok tőle, véget érne ez az idill. Nickkel sosem beszélünk arról, hogy egyszer elmegyünk innen, pedig rettegek tőle, hogy ennek be kell következnie valamikor. Józan ésszel tudom, nem lehet az a sorsom, hogy itt öregedjek meg, a fogadót takarítva, mert még ha nem is leszek soha világhírű énekesnő, akkor is többre vagyok hivatott. Hé, ez talán azt jelenti, hogy kezd visszatérni az örökre elveszettnek hitt önbizalmam...?

            És persze Nicknek is el kell mennie, hiszen a manhattani társasági élet fenegyereke ugyan megengedhet magának egy olyan apró kilengést, hogy eltűnik a világ szeme elől néhány hónapra, de örökre biztosan nem.

            Máskor viszont azt gondolom, a fenébe is, miért ne maradhatnánk itt mindketten? Jól érezzük magunkat, napról napra jobban, akkor meg miért kellene törődnünk a talán csak magunknak beképzelt kötelezettségekkel? Hiszen legjobb tudomásom szerint egyikünknek sem szólt senki a külvilágból, hogy hahó, merre jársz, mikor térsz vissza hozzánk? Nem hiányzunk mi senkinek.

            A minap is épp ezen rágódtam. És arra gondoltam, ezt a dolgot azért érdemes lenne tisztázni vele.

            - Figyelj csak, mikor beszéltél utoljára a szüleiddel? Úgy értem, tudják, hogy itt vagy, nem?

            Azt hiszem, meglepődsz, ha azt mondom, azaz írom, hogy ezt a kérdést a pubban szegeztem Nicknek. Merthogy délután megint esett az eső, és ő – megelőzendő, hogy megint lemenjek hozzá, bőrig ázva és egy újabb megfázást kockáztatva – feljött a fogadóba. A kapucnis dzsekijének köszönhetően közel sem ázott úgy meg, mint én a múltkor.

            Szóval ott ücsörgött a pultnál és szorongatta a whiskyjét, amelyet Bobtól kapott, hogy egy kicsit átmelegedjen a hideg esőben tett séta után. A ház ajándékaként adott ital egyúttal azt is jelentette, hogy Bob fátylat borított a múltra, jótékonyan elfeledte a közelharcot George-dzsal, és azt az ominózus esetet is, amikor Nick részegen állított be alkoholt követelve.

            - Nem, de nem is érdekli őket – vonta meg a vállát Nick.

            - Tudtommal nincs nálad mobil, nincs a házadban internet, mégis hogyan érhetnének el? Galambpostával?

            - Mondd, te mikor beszéltél utoljára a szüleiddel? – vágott vissza.

            - Ők tudják, hogy itt vagyok, a nagyi elmondta nekik, csak hát tesznek rá. Számukra én nem létezem – feleltem lehajtott fejjel, miközben a poharakat törölgettem.

            Nick hallgatott. Igen, én rosszabb helyzetben vagyok, ha már a nyomorúságunkat kell összevetni: az én családomnak megvan rá a lehetősége, hogy kapcsolatba lépjen velem, de köszönik, nem élnek vele.

            - Sajnálom – mondta végül Nick.

            - Nem kell. Ha ennyire nincs rájuk szükségem, akkor nekem sem hiányoznak – jelentettem ki, de úgy sejtem, Nick is tudja, hogy ezt csak igyekszem elhitetni magammal. Nem sok sikerrel, tegyük hozzá, az irántuk érzett kezdeti dühöm ugyanis egyre inkább elpárolog, és a helyét átveszi a szomorúság.

            - Tudod, sosem éreztem, hogy különösebben fontos lennék a szüleimnek – mondta elgondolkodva Nick. – Fura, pedig az egykékkel állítólag éppen az a baj, hogy elkényeztetik őket, nem? Hát, velem nem ez volt a helyzet. Jó, mindent megkaptam, amire csak vágytam, még azt is, amire nem. Menő sportkocsit, hatalmas lakást, kiapadhatatlan bankszámlát. De a szüleimet szinte sosem láttam. Anyám folyton valami szépségfarmon volt, vagy egy puccos partin, esetleg épp egy ashramban próbált újjászületni. Apám meg jóformán csak akkor hagyta el az irodáját, ha üzleti útra kellett mennie. Lefogadom, egy cseppet sem változott a helyzet, mióta eljöttem.

            - Ezt nem tudhatod, hiszen itt vagy, a világtól elzártan – mutattam rá.

            - Csak azért mondod ezt, mert nem ismered őket. Hidd el, nekem igazán senki sem vetheti a szememre, hogy nem próbálkoztam eléggé. Én aztán mindent megtettem, hogy kiköveteljem a figyelmüket, de hiába. Eleinte rengeteget tanultam a gimiben, hogy minél jobb eredménnyel kerüljek be az egyetemre, hogy aztán egyszer apám nyomdokaiba lépjek, és büszke legyen rám. Évfolyamelsőként fejeztem is be a sulit. De megdicsért apám akár egyszer is? Soha – csóválta a fejét Nick. A hangjában nem volt keserűség, olyan volt, mintha nem is a saját történetét mesélné. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert már rég megemésztette a dolgot, vagy mert a Michelle elvesztése okozta fájdalom mellett ez már eltörpül.

            - Aztán már az egyetemen úgy döntöttem, taktikát váltok: otthagytam a sulit, és egész nap a haverokkal lógtam. Folyton buliztunk, állandóan bajba kerültünk, minden hülyeségben benne voltunk, és nem törődtünk a következményekkel. Azt hiszem, valójában mind egy cipőben jártunk: csak egy csapat meg nem értett srác voltunk, akiknek mindössze egy kis odafigyelésre lett volna szüksége.

            - És aztán jött Michelle – folytattam. – És megmentett.

            - Hát, ha azt nézzük, hogy miatta abbahagytam a féktelen bulizást, és beszéltünk róla, hogy visszamegyek az egyetemre, akkor igen. Mondtam már, hogy megváltoztatta az életemet? – kacsintott rám.

            - Egy párszor – nevettem.

            Nick elmosolyodott.

            - Ne haragudj, mindig ide lyukadok ki.

           - Miért haragudnék? – Tényleg nem vettem zokon, hogy ismét megjelent a körünkben Michelle. Az jutott ugyanis az eszembe, hogy ha ő nem lett volna, akkor mi most Nickkel aligha lennénk ilyen jóban. És nem arra gondolok, hogy ha nem halt volna meg, Nick nem jött volna ide, hanem arra, hogy az a régi Nick, a haverokkal balhét kereső lázadó szóba sem állt volna velem. Hiszen az első itteni nyarán sem vette tudomást a létezésemről, pedig akkor még ezek szerint a jófiút játszotta.

- Ez az életed – tettem hozzá.

- Ez volt az életem – helyesbített Nick.

- Miért, most mi? – faggattam, holott a legszívesebben nem forszíroztam volna a kérdést. Mert aligha válaszolná, hogy „itt maradok veled mindörökre, Joley!” De megvan az a rossz tulajdonságom, hogy szeretek nyíltan rákérdezni a dolgokra, még ha a bizonytalanság boldogítóbb is lenne.

Nick egy jó darabig hallgatott, majd azt mondta:

- Ezen még nem gondolkoztam.

Hittem is, meg nem is. Viszont ha elkezdi törni a fejét azon, hogy merre tovább, akár beavat engem ebbe, akár nem, az már annak a biztos jele, hogy kezd túl lenni a Michelle elvesztése okozta veszteségen. Kezdi tovább élni az életét. Úgyhogy reméltem, legalább magában nagyon is agyal már ezen.

Egyszer csak Nick odasúgta:

- Figyelj, itt mindenki minket néz, vagy csak képzelődöm?

Körbepillantottam a helyiségen, és hirtelen több kutató szempárral találtam szembe magam, melyek aztán riadtan kerestek új célpontot maguknak: hirtelen az újságjuknak, a söröskorsójuknak vagy az ablakon át a kilátásnak szentelték minden figyelmüket, mintha mindig is így tettek volna.

- Természetesen rátok kíváncsi mindenki – válaszolt Bob, ahogy elment mögöttem egy üres üvegekkel megrakott ládával a kijárat felé.

Nickkel összenevettünk. Tetszett, hogy nem akadt ki a dolgon, mintha nem is zavarná, hogy a helyiek rólunk pletykálnak. Persze neki nyilván nem okoz álmatlan éjszakát, ha a pire-iak a szájukra veszik.

- Segítsek, Bob? – kiáltott aztán a főnökömnek, majd választ sem várva a pult mögé pattant egy láda üvegért, és ő is az ajtó felé indult.

Amint eltűnt, Mrs. MacGillivray repült oda hozzám, mohón nyújtva felém a kiürült csészéjét. Ám sejtettem, hogy nem egy újabb adag teáért ugrott ide az asztala mellől korát meghazudtoló fürgeséggel, hanem új, exkluzív információkra éhezett Nickről és/vagy rólam.

De tévedtem. Nem híreket várt tőlem, hanem nyitott füleket a legújabb teóriájára. És talán a reakciómból remélte továbbépíteni az elméletét.

            - Kedveském, valami igazán fura dolog jutott eszembe. Alighanem ostobaság, és ki is nevetné ezt a bolond vénasszonyt, ha meghallaná.

            Lehet, de ennek ellenére egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy úgysem menekülök meg attól, hogy meghallgassam.

-   Tudja, itt van ez a Donnelly-fiú, ez az amerikai.

Tehát tényleg Nickről akart pletykálni. Hiszen mégiscsak ő az idegen a közösségben. Nekem azért van pár nyárnyi előnyöm, így csak a kettes számú betolakodó vagyok.

Az amerikai. Nickre pillantottam a szemem sarkából, hogy meggyőződjek róla, hallótávolságon kívül van. Szerencsére épp akkor ment ki a fogadóból.

            - Mindig is hittem abban, hogy a legjobb dolog, amit tehetett, miután meghalt szegény menyasszonya, hogy idejött a szigetre.

            Nahát, Michelle-t előléptették Nick menyasszonyává, hihetetlen, mennyire szeretnek túlozni a pletykák! Ám csak egy pillanatig tartott a jókedvem, mert az jutott eszembe, hogy mi van, ha Mrs. MacGillivraynek igaza van? Mármint az elmúlt napok történéseinek fényében úgy gondolom, ha valaki Pire-on, hát én biztosan tudnám, hogy Michelle valójában mit is jelentett Nicknek, de amekkora volt a szerelem közöttük, amennyire megváltoztatta – és meg kell hagyni, nagyon is jó irányba – Nick életét ez a lány, ha a dolgok a maguk természetes medrében folyhattak volna, valószínűleg ide futott volna ki ez a kapcsolat. Egy lánykérésbe, házasságba, a tündérmesék boldog befejezésébe. Egy szemvillanásra úgy megszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom a pultba. Mert megint belém nyilallt a megválaszolhatatlan kérdés: hogy tudnám felvenni a versenyt Michelle-lel?

            A következő pillanatban meg: álljunk csak meg! Te már belenyugodtál, hogy csak jó barátok lehettek, igaz, Joley? Akkor meg minek idegesíted magad azzal, hogy Nick megkérte-e volna Michelle kezét, ha több idő adatott volna nekik?

            - Ahogy így elnézem ezt a Donnellyt Bobbal, minduntalan arra kell gondolnom, hogy valóban valami isteni sugallat vezethette ide – mosolygott Mrs. MacGillivray alighanem észre sem véve a tépelődésemet. – Hiszen nemsokára karácsony, és azt biztosan tudom, hogy Brenishék lánya, Emily hazajön az ünnepekre Amerikából! Hát mi lehetne jobb vigasz egy ilyen borzasztóan összetört szívre, mint egy régi kedves felbukkanása? Mert hát nem haraggal váltak el ők annak idején, mindössze véget ért a nyár, és ennek a fiúnak haza kellett mennie, hogy folytassa az iskolát. De most már nincs, ami elválasztaná őket! Milyen romantikus lesz majd, amikor ismét egymásra találnak, különösen, hogy erre karácsony táján kerülhet sor! – lelkendezett nevetve.

           Én pedig mindeközben szívinfarktusok kisebb sorozatát éltem át. 1. újabb vetélytárstól kell tartanom: a halott menyasszony mellett immár megjelent az ex rémképe is. 2. ezek szerint nem csak én láttam évekkel ezelőtt Nicket és Emilyt a parton? És 3. miért nem képes még egy visszaeső, folyton kombináló pletykafészek sem feltételezni, hogy esetleg Nick meg én…?

            Bobnak tehát nem volt igaza. A szigetlakók nem ránk kíváncsiak, csupán rá.

      Nem szóltam egy szót sem Mrs. MacGillivraynek, csak némán megfordultam és hátramentem a fogadó konyhájába. Odabenn Mrs. Brenish szorgosan kavargatott valami levest a tűzhelynél, és amikor rám villantotta mosolyát – amit korábban még sosem tett –, ijedten hátráltam egy lépést.

Úgy éreztem magam, mintha egy viharos éjszakán valami elátkozott szellemkastélyba tévedtem volna, ahol minden sötét sarokból egyre félelmetesebb szörnyek ugrottak elém, és sehol sem találtam a kifelé vezető utat.

- Ó, Joley, jó, hogy jössz, ki kellene takarítanod Emily szobáját. Néhány perce telefonált, hogy pár nap múlva hazajön! – jelentette be vidáman. Néhány perce? Magamban elismeréssel adóztam Mrs. MacGillivray csalhatatlan radarjának.

- Hogyne, persze, megcsinálom – hebegtem, majd sietve elhagytam a konyhát, és kiszaladtam az udvarra. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, mintha égő házból menekültem volna ki a szabadba.

Ideje belátnom, hogy Nicknek és nekem ez sosem fog összejönni. Amikor úgy tűnik, fogy végre a távolság közöttünk, hirtelen felbukkan egy újabb akadály. Talán mi egyszerűen nem vagyunk egymásnak rendelve. És azért azt se felejtsük el, hogy valószínűleg egyébként is csak én akarom kettőnk közül ezt az egészet. Még ha Nick túl is tud lépni Michelle halálán, még ha nem is akar ismét összejönni Emilyvel, bizonyára akkor sem rám vágyik. Én csak barát vagyok a bajban, semmi több. Legalábbis ő nem adta semmi egyértelmű jelét az ellenkezőjének, nem?

- Joley, jól vagy?

Hát persze, hogy Nick jött oda. Ki más is lehetett volna, ha nem az én új legjobb barátom? Pfuj.

Igyekeztem összeszedni magam, és hálát adtam, amiért még azelőtt rám talált, hogy visszafordíthatatlanul elkezdtek volna potyogni a könnyeim. A fenébe is, ezen a rohadt szigeten már így is többet sírtam, mint egész eddigi életemben összesen!

- Hogyne, mi baj lenne? – erőltettem egy mosolyt az arcomra, amint odalépett hozzám.

- Nem tudom, de nagyon feldúltnak tűntél, ahogy az előbb kirohantál a fogadóból – ráncolta a homlokát.

- Semmi gond, csak Mrs. Brenish megint a nyakamba akasztott egy pár extra feladatot, amire nem számítottam. – Reméltem, hogy a hangom meggyőzően könnyedre sikeredett.

- Mert Emily hazajön? – kérdezte, és közben elgondolkodva nézte a fogadót. Szóval ő is hallotta már a nagy hírt, és most tuti nosztalgiázott.

Immár végérvényesen biztos vagyok benne, hogy Pire nem más, mint egy kegyetlen kísérlet, amelynek keretében mindenki csak azért gyűlt össze ezen a szigeten, hogy engem kínozzon és tesztelje, meddig bírom a megpróbáltatásokat. Lefogadom, hogy be van kamerázva a hely, és egy beteg tévécsatornán ez a legnézettebb valóságshow. Le kéne lépnem innen.

Szerinted a Neked írt üzeneteimet is olvassák?

Joley