Harmincötös számú palack

Már itt is a folytatás. És ez hosszabb, mint ez előző ;-)

Drága Idegenem!

Remélem, nem zavar, hogy bizalmasabb hangnemre váltottam, de túlzás nélkül állíthatom, hogy Te tudod a legtöbbet rólam manapság.

Most egy olyan fura vacsoráról szeretnék beszámolni Neked, amellyel kapcsolatban már a kezdetektől nem voltak jó érzéseim, de sehogyan sem tudtam megakadályozni.

            Katie-t olyannyira megváltoztatta az idegesítően harmonikus kapcsolata George-dzsal, hogy úgy döntött, nem tűri, ha két ember a közelében nem kedveli egymást. Na, jó, valójában csak irigy vagyok az ő fene nagy boldogságukra, a tökéletes életükre, arra, hogy Annie és Duncan Grimsay esküvője után minden jel szerint ők lettek Pire legújabb álompárja, akiknek nagy bejelentését, miszerint egybekelnek, minden pillanatban várja a sziget. (Ez utóbbi mondat egyenes idézet Mrs. MacGillivray-től.)

            Szóval a lényeg az, hogy Katie kitalálta: vacsorára hívja Nicket, mert szerinte ez kitűnő alkalom lenne arra, hogy jobban megismerjék egymást George-dzsal. Katie ugyanis azt hiszi, hogy ha jobban ismernék egymást, barátok lennének. Hiába mondtam neki, hogy ez egyáltalán nem biztos, nem volt hajlandó változtatni az álláspontján. Úgy gondolta, hogy mivel mi, lányok ott leszünk, nem fognak egymásnak ugrani. Bár megjegyeztem, hogy a jelenlétem a múltkor sem tartotta vissza Nicket és George-ot a kocsmai verekedéstől, Katie szerint azon az időn már rég túl vagyunk, hiszen Nickkel már jó barátok vagyunk. Ennek ellenére én nem lelkesedtem az ötletért, már csak azért sem, mert szent meggyőződésem volt, hogy Nicknek esze ágában sem lesz eljönni.

            George abszolút az én oldalamon állt, mert neki sem hiányzott ez a békéltető est. Ráadásul kijelentette, hogy ez eléggé duplarandi-szerű dolog lenne, márpedig ő nem pártolja, hogy én összejöjjek Nickkel. Destruktív fickónak nevezte, ha jól emlékszem. Bár ez az érve nem annyira tetszett, elszánt szövetségesként küzdöttem vele a vacsora ellen. Mindhiába.

            - Tudtam, hogy nem fogjátok támogatni az egyébként remek ötletemet, de már semmit sem tehettek – közölte Katie, amikor lejött a pubba. – Már meghívtam Nicket.

            - Micsoda? Hogyan? Mikor? – hebegtem.

            - Idefelé jövet összefutottam vele – felelte ártatlanul. Majd hozzátette: - Na, jó, valójában direkt a part felé mentem, ahol lakik, szóval erősen növeltem a véletlen találkozás esélyét. Ő is éppen arra sétált.

            - Igen, rábeszéltem, hogy jöjjön fel reggelizni a nagyihoz, hogy végre egyen valami rendeset is. Aztán lekísért a munkába, nemrég indult haza. És mit mondtál neki?

            - Hogy szeretném meghívni ma estére, vacsorára – válaszolta egyszerűen Katie.

            - Csak így?

            - Igen. Azt mondtam, hogy talán örülne a társaságnak.

            - Biztosan nem.

            - Akkor meg fogsz lepődni, Joley: nem utasított el. Nem küldött el melegebb éghajlatra. Hanem megköszönte.

            - És megígérte, hogy elmegy?

            - Azt nem – vallotta be Katie. – De nem is mondott nemet – mutatott rá a szerinte lényeges különbségre.

            Jótékonyan meghagytam abban a hitében, hogy célt ért. Persze tudtam, hogy Nick biztosan nem megy el, csak udvarias akart lenni. George is igencsak nehezen leplezte, mennyire nem örült a fejleményeknek. De ahogyan Katie is megmondta: már nem volt mit tenni.

            Este abban a biztos tudatban készültem, hogy csak hárman leszünk, Nick nem jön el. Éppen ezért – be kell vallanom – annyira nem tettem ki magamért. A szokásos farmert és tornacipőt húztam, egy vastag pulcsit vettem, meg a pufi dzsekimet a télre való tekintettel. Nem vittem túlzásba a sminket és a frizurámat sem.

            Unottan lépdeltem Katie háza felé, és mivel csípős szél fújt, közel s távol egy lélek sem volt kinn rajtam kívül. Célom előtt nem sokkal azonban be kellett látnom, hogy tévedtem: egyszeriben Nick termett előttem.

            - Hát te? – kérdeztem, nem is palástolva a megdöbbenésemet.

            - Nem ma tartja Katie azt a vacsit? – kérdezett vissza, és látszott rajta, hogy a reakcióm miatt minden fenntartás nélkül elhitte, hogy ő értett félre valamit.

            - De. Csakhogy nem voltam biztos benne, hogy eljössz. – Milyen diplomatikus megfogalmazás, igaz?

            - George miatt? – kérdezte.

            - Hát, nem éppen idilli barátság fűz össze titeket.

            - Igaz. De nem akartam megbántani Katie-t. Tulajdonképpen téged és a nagymamádat kivéve ő az egyetlen, aki meghívott magához.

            - Lehet. De azért Bob és Duncan Grimsay is elég kedves veled. Meg persze Emily is – tette hozzá epésen, de ő nem akarta meghallani a hangomban rejlő rosszallást.

            - Igen – hagyta rám.

            - Csak azért mondom, hogy nehogy azt hidd, senki sem törődik veled a szigeten. Vagy, hogy legalábbis kevesen. Annak idején, amikor ideérkeztél, akkor is csak tapintatból nem közeledett senki feléd. Ami szerintem hiba volt, de ezen már túl vagyunk, hagyjuk.

            - Szerintem nem volt hiba. Elég seggfej voltam az első hetekben.

            - Megvolt rá az okod.

            - Hát, akkor sem viselkedtem túl kedvesen. Főleg veled nem. Mivelhogy te voltál az egyetlen, aki egyáltalán a közelembe merészkedett. És finoman szólva nem értékeltem, hogy segíteni akartál.

            Ugye megérted, kedves idegenem, hogy hirtelenjében melegem lett a dzsekimben? A szívem majd’ kiugrott a helyéből, hogy Nick egyszeriben ilyen bűbájos lett velem. Eddig is rendes volt, de ez a nyílt bocsánatkérés… a fellegekben jártam!

            - Semmi gond. A lényeg, hogy én nem hagytam magam lerázni, és végül csak rájöttél, milyen jó barát vagyok – nevettem.

            - Így van – válaszolta, és a vállamra téve a kezét, magához vont. Így sétáltunk tovább, és hamarosan megérkeztünk vendéglátóinkhoz. Nick nagyot sóhajtva állt meg a küszöbön.

            - Csak türelem – súgtam. – Ne hagyd kihozni magad a sodrodból. George valójában nagyon helyes srác.

            - Feltételezem, Katie is valami hasonlót mond éppen neki – felelte.

            - Remélem is. Akkor minden esélyünk megvan egy kellemes estére.

            Hát, az este annyira nem volt kellemes. Nem volt rossz, csak mivel a srácok tényleg visszafogták magukat, sőt alig szóltak valamit egész este, mi, lányok meg félve igyekeztünk olyan semleges témákban tartanai a beszélgetés folyamát, mint az időjárás, a gazdasági helyzet vagy a gasztronómia, gyakorlatilag teljes unalomba fulladt az egész. Vontatott volt a társalgás, hosszú, kínos szünetekkel. Nyilvánvalóan mindenki alig várta, hogy vége legyen. Lehet, hogy a fiúk nem ugrottak egymásnak, sem szavakban, sem tettlegesen, de Katie-nek is be kellett ismernie, hogy barátok sosem lesznek, kár erőltetni.

            Katie-nek egyszer csak felderült az arca, és hamarosan megtudtam, miért: új semleges témát talált, a közelgő ünnepeket. Hosszasan ecsetelte, hogy miként ülik meg a karácsonyt Pire-on, közölte, hogy valószínűleg Dennis Lleyton és a barátnője is jönnek. És persze George is itt lesz, nem utazik haza a családjához.

            Még mindig nem dobott fel túlságosan a karácsony témája, nem kapott el az ünnep szelleme. Így aztán néhány udvarias mosolynál, pár, megfelelő helyen elsütött nahátnál, meg igazánnál jobban nem nagyon mentem bele a témába, hiába fenyegetett az újabb nyomasztó csend veszélye. Meg aztán nekem az sem volt új, hogy az említett személyek is itt lesznek a szigeten. Nem úgy Nicknek.

            - Fura, hogy nem utazol haza az ünnepekre, George – jegyezte meg. Azt hiszem, ez volt az első mondata, amelyet kifejezetten George-nak címzett. A megszólított meg is döbbent rendesen. Először azt hittem, valami durvát válaszol, hogy ugyan már mi köze ehhez Nicknek. Bár tulajdonképpen engem is meglepett, hogy Nicket épp a családi ünnepelés ösztönözte arra, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe.

            Szóval George vetett egy pillantást Katie-re, és hirtelen ellágyuló tekintettel válaszolt, miközben le sem vette szemét a lányról:

            - Én már itt vagyok otthon.

            Katie repesve szorította meg a kezét. Úgy néztek egymásra, hogy nem tudtam másra gondolni, mint hogy valóban ők Pire álompárja. Az Isten is egymásnak teremtette őket.

            Aztán George Nickhez fordult, és arcán már nyoma sem volt semmi ellenségességnek.

            - Miért kérdezed? Te hazautazol?

            - Nem hiszem – felelte erőltetett közönnyel Nick.

            Nocsak, hát mégsem olyan unalmas ez az este. Sőt csupa meglepetés! Nick mégsem veszi olyan félvállról a családját, mint gondoltam? Eddig úgy tudtam, a szülei mindig is elhanyagolták, és bár ez nyilván nem esett neki jól, beletörődött és már nem érdekelte.

            - Az én szüleimnél folyton áll a bál ünnepekkor, és valójában hálás vagyok Katie-nek, hogy vele az idei karácsony nyugalmasnak ígérkezik. De ha nálatok jó a légkör, biztos hazavár a családod.

             Katie és a karácsony előhozták George-ból a normális barátot, akit ismertem. Nem győztem hálatelt pillantásokat lövellni felé az asztal túloldaláról.

            - Nem nevezném jónak azt a légkört – mondta Nick maga elé nézve. – Anyám általában síelni megy a barátaival karácsonykor, csak valamikor újév után keveredik haza, ha egyáltalán. Amíg gyerek voltam, apámmal elutaztunk a szüleihez vidékre, ott igazi, klasszikus karácsonyaink voltak, azokat nagyon szerettem. De a nagyszüleim már nem élnek, és bár apámmal mindig megünnepeljük a karácsonyt, valójában az már nem más, mint egy vacsora szenteste egy drága étteremben, kiegészítve valamilyen személytelen ajándékkal, mint egy nyakkendő vagy mandzsettagomb.

            - De legalább együtt vagytok – szólaltam meg. Bár már beleéltem magam, hogy Nick itt lesz karácsonykor, és alapjában véve ezt tartottam az egyetlen jó dolognak az ünnepekben, szerettem volna, ha az apjával lenne, ha az teszi boldoggá.

            Nick sokáig hallgatott.

            - Az csak egy vacsora – közölte végül.

            Nem tudtam eldönteni, hogy ezt csak úgy mondta, mintegy a saját megnyugtatására, miközben nagyon vágyott rá, hogy végre találkozzon az apjával. Vagy azzal, hogy Michelle halála után sem közeledett hozzá az apja, annyira megbántotta Nicket, hogy tényleg nem akarta látni. Mindenesetre az is újdonság volt, hogy az apja valamennyit számít – vagy számított – neki. Mindezidáig azt hittem, amiatt, hogy az apja folyton dolgozott, kábé egy szinten állt az anyjával, aki sosem volt otthon.

            Nem állítanám, hogy ezek után George és Nick között végleg megtört a jég, és hirtelenjében puszipajtásokká váltak, de rájöttek, hogy a másik nem egy gyűlöletes gazember, ezért kerestek maguknak egy közös témát, amelyről elbeszélgethettek. Miközben mi Katie-vel mosogattunk a konyhában, a két fiú a sportról csevegett. Nem úgy, mint két jó barát, de nem is úgy, mint két idegen. Katie határozottan elégedett volt. Le se lehetett volna törölni az önelégült vigyort az arcáról.

            Hát ennyi volt az este története, érdeklődő olvasóm. Most nem érek rá hosszabban írni, mert nagyban töröm a fejem valamin. Ha sikerült minden részletet kidolgoznom, értesítelek.

Szeretettel,

Joley