Harminchatos számú palack

Szóljatok egy szót is: már itt is a folytatás!

Ó, jaj, mibe keveredtem már megint…

Magamat kevertem bajba, jól tudom, nem hibáztathatok mást. Nagy áldozatot hoztam, és megszenvedem a következményeket, de – reményeim szerint – Nicknek sokkal jobbra fordulnak a dolgai.

            Na jó, most biztos azt hiszed, nekem is végleg elvette az eszem Pire, utolért az elmebaj végzete, amelytől még az első üzenetem megírásakor annyira tartottam, és csak hebegek-habogok itt Neked összevissza. Igazad van. De ígérem, kibogozom a szálakat, és mindjárt megértesz mindent. És nagyon bízom benne, hogy igazat adsz nekem, nem vádolsz meg azzal, hogy beleavatkozom mások életébe, istent játszom, hanem megértesz, még ha nem is értesz teljesen egyet velem. Mert azt nem vitatom, hogy talán ajtóstul rontottam a házba, és nem a legmegfelelőbb módszert választottam, de az indokaim helyénvalók és a cél is igazán dicséretes, ehhez ragaszkodom. Tudom, tudom, még mindig nem érted, miről beszélek, azaz írok, máris elmagyarázom.

            A Katie-vel és George-dzsal elköltött vacsora után másnap reggel Nicknél kávéztam. Meglepően enyhe nap volt, még a nap is kisütött, és az ilyesmi így, télidőben igazán jólesik. Ezért aztán pulóverbe és sálba burkolózva, kezünkben a forró bögrét szorongatva kiültünk a parti házikó elé, ahol az ablak alatt áll egy vén pad. Lehunyt szemmel élveztem a simogató napsütést, hallgattam a hullámok lágy moraját, miközben beleszimatoltam a friss kávé illatfelhőjébe. Igazán idilli percek voltak, mit ne mondjak.

            - Állítólag New Yorkban hatalmas hó esett – közölte egyszer csak Nick. – Biztos szép lehet, miközben a város karácsonyi díszben ég.

            - Elhiszem neked. Az alatt a néhány hónap alatt, amit én New Yorkban töltöttem, nem esett hó.

            - Kár, olyankor gyönyörű a város. Persze én amúgy is imádom, de akkor egyenesen fantasztikus! Az a helyzet, hogy ha itt körülnézek, valahogy nem hiszem el, hogy jön a karácsony – mutatott körbe a parton. – Nem mintha hiányozna az ünnep, de nem tudom elképzelni, hogy ezen a kopár parton, a sirályok vijjogása mellett, a halászbárkák között is létezne a karácsony.

            - Pedig az ünnep nemcsak a giccses amerikai filmekben van, ahol szenteste hull a hó, minden ház fényárban úszik, minden sarkon terem egy tökéletes, kétméteres karácsonyfa, és jön a Mikulás a rénszarvasaival – mosolyogtam rá.

            - Tényleg? – vigyorgott Nick. – Pedig úgy az igazi!

            Lám-lám, Nicknek hiányzik az igazi karácsony. A hó. New York. Egyfelől örültem, hiszen ha a mindennapi élet apróságai, a rég szeretett dolgok hiányoznak neki, az biztosan annak a jele, hogy már jobban érzi magát a bőrében, és kezd megbékélni a történtekkel. Másfelől viszont… másfelől annak is a jele, hogy hamarosan elmegy. Ez a normális, nem? A beteg meggyógyul és elhagyja a kórházat. Csak kár, hogy én itt maradok. Nélküle.

            Azért szerencsére előbújt belőlem a jó barát és elnyomta az önzőbb felemet.

            - Tudod, George nem is mondott olyan butaságot tegnap, amikor felvetette, hogy menj haza az ünnepekre.

            - Nem megyek – vágta rá. –  Kihez mennék?

            - Tudom, anyukád nincs sokat otthon…

            - Ez enyhe kifejezés!

            - De azt mondtad, apukáddal azért ünnepeltetek. Lehet, hogy nem úgy, mint régen a nagyszüleiddel, de mégiscsak együtt voltatok – emlékeztetettem az előző napi érvelésemre.

            - Apám mégsem tartotta szükségesnek, hogy velem legyen, amikor szükségem lett volna rá. – Már épp nyitni akartam a számat, hogy feleljek, de Nick felemelte a kezét. – Erre nem létezik mentség, Joley, ezt neked is be kell látnod.

            - Igazad van. Nem volt szép, hogy apukád akkor magára hagyott. Azonban ismerd el, nem sok rokonod van, és nem lenne jó, ha őt is elveszítenéd. Légy nagylelkű, és bocsáss meg neki. A karácsony erre tökéletes alkalom

            Nick nem válaszolt. Csak nézte a tengert, olyan mereven, mintha azt remélte volna, hogy a túlparton megláthatja az apját. Olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, megharagudott rám, és arra vár, hogy menjek el. Ha nem teszem, hát rám rivall, mint korábban, és elküld melegebb éghajlatra.

            - Nem hiszem, hogy meg tudok neki bocsátani, Joley. Még nem – szólalt meg.

            - Jól van, én nem sürgetlek. Csak arra kérlek, hogy gondolkodj rajta, és ne írd le végleg az apukádat. Az embernek szüksége van a családjára.

            - Ezt éppen te mondod? – ment át nevetve ellentámadásba.

            - Igen, én – jelentettem ki durcásan. – Nekem ott a nagyi, rá mindig számíthatok.

            - De, Joley, nem lenne jó, ha a többi rokonodat elveszítenéd. A szüleidet és a testvéreidet. Légy nagylelkű, és bocsáss meg nekik. A karácsony erre tökéletes alkalom.

            Eleinte együtt nevettem vele, amint viszonthallottam tőle az érvelésemet, de aztán elkomorult az arcom.

            - Az én helyzetem más, Nick. Már mondtam: engem kitagadtak.

            - Az egészet csak arra alapozod, amit egy idegentől hallottál annak idején. Félreértés is lehetett.

            - Az biztos nem félreértés, hogy azóta sem kerestek. Pedig az én telefonom nincs kikapcsolva, mint a tied, és veled ellentétben az e-mailjeimet is rendszeresen olvasom. Azt a havi kábé kettőt, amit kapok… Lehet, hogy én is elbújtam a világ elől, mint te, de ha valaki akar, megtalál. A nagymamámnál vagyok, az ég szerelmére, nem a világ végén!

            - Pedig mintha azt mondogatnád folyton, hogy Pire a világ végén van… - jegyezte meg.

            - Istenem, Nick, miért ilyen bonyolult az élet? – kérdeztem tőle teátrálisan.

            Nick magához vont, és a fülembe súgta:

            - Talán, mert mi tesszük azzá.

A következő napon el akartam intézni, hogy délután korán lépjek le a pubból, de Mrs. Brenish megakadályozott ebben. Hiába ígértem meg, hogy másnap bepótolom a műszakomból lecsípett órákat, sőt duplán ledolgozom, nem engedett. Ekkor felbukkant Emily, és felajánlotta, hogy beugrik helyettem, menjek csak. Szívesen kaptam volna az ajánlatán – még a vele kapcsolatban érzett gyanakvásomat is azonnal félretettem –, de megláttam a főnöknőm arckifejezését, és tudtam, ha miattam kellene dolgoznia az imádott lányának, aki elvileg az ünnepi szabadságát tölti itt, elevenen felfal. Vagy kirúg, ami még rosszabb, mert errefelé nem dúskálhatok a munkalehetőségekben.

            Kedvetlenül vettem vissza a kötényemet, mire Mrs. Brenish elégedetten távozott, azonban Emily maradt, és amint az anyja eltűnt, ő is felvett egy kötényt.

            - Akkor legalább segítek, és hamarabb végzel. Remélem, ez is valami.

            - Köszönöm. Haza akartam ugrani átöltözni, de így ez valószínűleg elmarad. Sebaj.

            - Ha Nickhez készülsz, nem baj, ha nem öltözöl át – mondta, és rám kacsintott. Nem értettem.

            - Nem azért akartam… - kezdtem, aztán végignéztem az öltözékemen. – Szerinted amúgy kifogása lenne a ruhám ellen?

            Azt hiszem, nem árulok el Neked nagy újdonságot, ha közlöm, hogy farmert viseltem pólóval.

            - Dehogyis – legyintett, és nevetve törölgette a poharakat, amelyeket mosogattam. – Csak azért mondtam, mert tudom, hogy meglepetése van a számodra, és ahhoz pont jó ez a ruha.

            - Meglepetése? Miféle meglepetése? És éppen ma? Miért pont ma? – sopánkodtam.

            - Mi a baj a mával? – vonta meg a vállát Emily. – Szerintem amúgy örülni fogsz neki.

            Már azért örültem, hogy Nick valami meglepetést tartogatott nekem, és annak is örültem, hogy a jelek szerint Emily nem érdeklődik úgy Nick iránt. Vagy fordítva. Vagy egyik sem – érted. Hiszen Nick nekem készített meglepetést! De miért pont aznap?

            Abban a pillanatban megszólalt egy hajókürt, jelezve, hogy a Maduinn befutott a kikötőbe. Lecsaptam a kötényemet a pultra.

            - Mennem kell, Emily, nagyon sajnálom! – És már rohantam is kifelé, nem törődve azzal, hogy Emily értetlenkedve kiált utánam, és már az sem érdekelt, ha Mrs. Borgh kidob. Vendéget vártam ugyanis.

            Leszaladtam a kikötőbe, és gyorsan elrendeztem a hajam, miközben kíváncsian lestem a hajóról leszállók sorát. Tényleg nem Nick miatt akartam hazaugrani átöltözni, nem miatta akartam hamarabb eljönni a munkából.

            A Maduinnról a partra lépők egy része hazafelé, más részük a pub felé tartott. Már mindenkivel udvariasan köszöntöttük egymást, immár természetes tartozékává váltam a szigetnek, nem voltam idegen. Szemben azzal az elegáns, öltönyös úrral, aki utolsónak lépett le a hosszú pallóról, és a parton ácsorogva tanácstalanul nézett körbe. Hosszú gyapjúkabátjával, méregdrága öltönyével akkor is kilógott volna a helyiek közül, ha ő is határozottan megindult volna a célja felé. Odaléptem hozzá és barátságos mosolyt öltve kezet nyújtottam neki:

            - Üdvözölöm Pire-on Mr. Donnelly. Köszönöm, hogy eljött.

            - Miss Fisher, ha nem tévedek – biccentett udvariasan.

            - Joley, ha kérhetem. Szeretne meginni esetleg egy kávét vagy egy teát a pubban? – mutattam a hátam mögött a munkahelyemre.

            - Nem, köszönöm. Inkább azonnal a fiamhoz indulnék, meglehetősen régen láttam már.

            - Persze, hogyne.

            Azzal elindultunk a parton Nick háza felé.

            Most biztos azt gondolod, beleavatkoztam Nick életébe. Igen, így van, és nem bánom. Magától sosem hívta volna fel az apját, és ki tudja, meddig maradt volna itt. És bár mindent megadnék, hogy maradjon, mert annyira csodálatos, fantasztikus most minden, annyira élvezem, hogy olyan jó barátok vagyunk, és annyira szeretnék még mindig hinni abban, hogy ha türelmesen várok, és nem érkezik valamilyen vetélytársam, akkor idővel Nick talán, végre rájön, hogy nőből vagyok, és akkor még mennyeibb lesz itt vele az élet.

            De azt is tudom, hogy ő nem ide tartozik. Volt egy élete, egy másik, a valódi, és nem igaz, hogy az csak Michelle-ről szólt, és ezért az ő elvesztése után itt kellene élve eltemetnie magát. Ha más nem is, az apja ott van. Aki azért – bármit is állít Nick – számít neki, ezt látom rajta. És azt is láttam, milyen felszabadult, boldog volt, amikor bulizni mentünk. Lehet, hogy nem értesz egyet velem, de szerintem Pire csak egy fejezet Nick életében.

És jön a karácsony. Nevethetsz rajtam, hogy lám, csak előhozta a szentimentálist belőlem az ünnep! Talán igazad van. De tény, hogy nem lehet jobb alkalom arra, hogy Nick és az apja kibéküljenek. Azaz nem, hiszen nem is vesztek össze, de hogy egymásra találjanak ismét.

Ahogy így jobban belegondolok, lehet, hogy csak azért hoztam ide Nick apját, mert én magam nem merek elmenni innen és visszatérni a való világba, ezért aztán Nicknek próbálom úgy rendezni az életét, hogy ő megtegye. Legalább az egyikünk találjon vissza a családjához és a régi életéhez. És szerintem – még ha az ő vesztesége kétségtelenül nagyobb is, mint az enyém – Nicknek ez könnyebb. Nekem meg pláne könnyebb, hogy csak az ő életébe kell beleütnöm az orrom, nem a magamét rendbe hoznom.

Akárhogy is, ő visszakapja az apját, és jó lesz neki. Ez a lényeg, nem?

Persze azt nem tudtam, Nick hogyan fog reagálni. Talán örül, amiért megléptem azt, amit ő is akart, csak nem bírta rászánni magát, és hálás lesz nekem. Vagy talán meggyűlöl, mert közbeavatkoztam. De még akkor is volt rá esély, hogy az apját nem küldi el a fenébe, ha engem megutál.

Egyébként viszonylag könnyű dolgom volt Mr. Donnelly útjának megszervezésével. Csak át kellett mennem George-ékhoz, hogy a számítógépén megkeressem a Donnelly és Társai menő, manhattani cég elérhetőségét, és fel kellett hívnom Mr. Donnelly titkárságát. Persze, amikor mondtam, hogy Nickről lenne szó, ezért személyesen Mr. Donnellyvel szeretnék beszélni, közölték, hogy naponta kábé ezer ilyen hívást kapnak, úgyhogy nem kapcsolják őt nekem.

- Tudja, azért telefonálok, mert szerettem volna, ha Mr. Donnelly idén is a fiával vacsorázhatott volna szenteste, de most a maga lelkén szárad, hogy nem tölthetik együtt legalább azt az estét – mondtam a titkárnőnek.

Szerencsére ez a nő már elég régóta dolgozott Mr. Donnellynek, hogy tudja, valóban ez a szokása Nickéknek. Úgyhogy hitt nekem. Azok, akik mindenféle pletykalapoktól próbálkoztak, vagy a bulvárhírek lelkes követői közül kerültek ki, nem tudtak erről a családi hagyományról. Ezért aztán a következő pillanatban már magával, Edward Donnellyvel beszéltem, aki annyira egy igazi brit úriember benyomását keltette, hogy el sem hittem, hogy tősgyökeres amerikai.

Bár igyekezett távolságtartóan udvarias maradni, a hangjából kihallottam a lelkesedést, hogy végre hall a fiáról. Ez győzött meg végleg arról, hogy helyesen cselekszem, hogy elárulom neki Nick tartózkodási helyét.

- Pire, hát persze! – kiáltott fel hirtelen. – Hogy erre miért nem gondoltam!

És kijelentette, hogy azonnal útnak indul. Én meg elégedetten dőltem hátra, hogy ezek után biztosan a mennybe fogok jutni.

            Miközben Nick háza felé sétáltunk Mr. Donnellyvel, ő alaposan kikérdezett engem az elmúlt hetekről. Bár minden kérdésére válaszoltam, azért nem tértem ki az összes részletre. Magamról nem sokat meséltem, hiszen nem miattam jött, és Nick kezdeti önpusztító életstílusát sem részleteztem. Igaz, utaltam rá, hogy érezze, komoly a helyzet, a fia sokat szenvedett, szörnyű, ami vele történt, és nem illene magára hagynia. Persze nem firtattam, mi is történt annak idején pontosan, miért nem állt Nick mellett Michelle halálakor, vagy legalábbis Nicknek miért volt ez az érzése. Minden diplomáciai érzékemet igyekeztem latba vetni, nehogy túlságosan kíváncsinak vagy indiszkrétnek tűnjek, de azért egyértelművé tegyem a helyzetet. Nem tudom, mennyire voltam sikeres, mert Mr. Donnelly jóformán egy szót sem szólt.

            Aztán megláttuk a kis parti házat. Rockzene szűrődött ki a résnyire nyitott ablakon, mire Mr. Donnelly elmosolyodott. Megnyugodtam, hogy Nick örülni fog, ha meglátja az apját, hiszen látszik, Mr. Donnelly mennyire szereti őt!

            Azért, amikor odaértünk az ajtóhoz, haboztam, mielőtt bekopogtattam volna, és láttam, hogy Mr. Donnelly is igencsak feszült lett, és hátrált pár lépést. Erőt vettem magamon, és kopogtattam.

            Nick szinte rögtön ajtót nyitott, az arcán vigyor ült, miközben egy fogast tartott a kezében. A fogason pedig egy álomszép ruha lógott: egyszerű, fekete kis semmiség, az alján viszont trükkösen rózsaszínbe fordult. Rafinált és különleges, csak akkor tűnt fel, hogy milyen egyedi, ha valaki többet vetett rá egy futó pillantásnál – pont az én ízlésem.

            - Emily segített kiválasztani, valójában ő is hozta el – magyarázta Nick. Szóval ebben sántikáltak! Egyszeriben minden félelmem eloszlott azzal a lánnyal kapcsolatban, sőt szégyelltem magam, amiért gyanúsnak tartottam valaha is. Nick folytatta: - Nagyon jól éreztem magam veled a múltkor, Turner Islandon. Ezért arra gondoltam, megismételhetnénk.

            Mintha az élet egyszeriben kárpótolni akart volna minden eddigi sérelmemért! Egy újabb bulis éjszaka Nickkel már amúgy is maga lett volna a megvalósult álom, de láttam valamit a szemében… Ahogy rám nézett, az volt az érzésem, hogy ez nem egy olyan este lesz, amikor csak két barát egyszerűen együtt akar lógni, hanem annál jóval több. Úgy elpirultam, hogy valósággal égett az arcom.

            - Természetesen örömmel mennék – nyögtem ki végül. Mit mennék, repülnék!

            Boldog voltam, ahogy csak álltunk ott egymással szemben, az ajtóban, és egyikünk sem tudta levenni a szemét a másikról. Egyikünk sem szólalt meg, de nem is éreztük szükségét, olyan jó volt csak élvezni a pillanatot.

            Ekkor valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött, és rögtön eszembe jutott az eredeti küldetésem. Arra gondoltam, Nick tényleg a nyakamba ugrik, ha meglátja, kit hoztam neki.

            - Nick, azt hiszem, örülni fogsz, ha meglátod, ki érkezett hozzád – mosolyogtam, és hátraléptem, hogy helyet adjak Mr. Donnellynek.

            Nick arcáról leolvadt a vigyor, ahogy először zavartan rám nézett, majd a tekintete egyenesen fagyossá vált, amint felfedezte az apját.

            - Mit keresel te itt? – kérdezte tőle hidegen.

            - Hozzád jöttem, fiam. Aggódtam érted – felelte Mr. Donnelly tárgyilagos hangon. Hol az a meleg mosoly, amelyet akkor láttam az arcán, amikor az imént meghallotta, ahogy Nick őrült hangosan ordíttatja a zenét?

            Nick keserűen felnevetett. Aztán hozzám fordult:

            - Ehhez nem volt jogod – vetette oda. Egyszeriben eszembe jutott, mikor láttam utoljára ilyennek: amikor először találkoztunk, és kiabált velem. Ugyan most nem emelte meg a hangját, de éppolyan ellenséges és dühös volt, mint akkor.

            - Szerintem beszélned kellene az… - kezdtem elkeseredetten, de ő félbeszakított.

            - Tűnj innen, Joley.

            A ruhát ledobta a földre, bement a házba és bevágta maga mögött az ajtót.

            Lenéztem a szomorú rongycsomóvá lett gyönyörűséges ruhára, és a sírás fojtogatott. Én ezt nem így képzeltem! Nekünk Turner Islandra kellett volna mennünk, életünk első közös randijára, miközben Nick áradozik arról, hogy mennyire örül az apjának!

            Amint igyekeztem visszatartani a könnyeimet, mereven bámultam az ajtót, hátha ismét kinyílik, és Nick rohan hozzám, hogy nem úgy gondolta, és igazam van, jó, hogy itt van az apja, most már minden rendben lesz, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

            De nem jött.

            Mr. Donnelly lépett oda hozzám.

            - Ne aggódjon, Joley, helyesen cselekedett.

            - Ezt most komolyan mondja?! – meredtem rá.

            - Beszélek vele – jelentette ki, és elindult a ház felé. Aztán visszafordult: - Menjen haza nyugodtan, Joley. És még egyszer köszönöm, hogy felhívott.

            Azzal belépett a házba, és becsukta az ajtót.

            Egy darabig vártam, de a még mindig hangos zenétől semmit nem hallottam.

            Nem tehettem mást, sarkon fordultam és hazaindultam, ahova mindkét Donnelly küldött. Közben azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy ez is csak legfeljebb annyira szörnyű, mint a legelső napjaim a szigeten, amikor a nagyit leszámítva nem volt senkim. Azt is túléltem. De akkor miért érzem magam még mindig olyan borzalmasan, hogy legszívesebben a tengerbe vetném magam?

            Még hogy a mennybe jutsz, Joley, ugyan már.

            A pokol kénköves tüzén fogsz elégni.