Tudom, hogy fura júliusban karácsonyi történetet olvasni, de remélem, nem gond, hogy így alakult ;)
Kíváncsian várom a véleményeket!!!
Drága Barátom!
A nagyinak ismét sikerült meglepnie – és akkor most nagyon-nagyon
finoman fogalmaztam. A sokkolni
valószínűleg megfelelőbb kifejezés lenne. Egyetlen nappal vagyunk karácsony
előtt, de én már ma megkaptam tőle az ajándékomat, méghozzá olyat, amilyenre
sosem számítottam, és amelyet sosem fogok elfelejteni.
Ma korán végeztem a
munkámmal a fogadóban, mert megígértem: annak ellenére, hogy holnap már
szenteste, aznap is lemegyek segíteni az esti össznépi karácsonyozás
előkészületeiben, meg közben is a felszolgálásban. Így aztán ma már kora
délután felfelé bandukoltam a hegyen, hazafelé tartva.
Amikor megérkeztem a
házunkhoz, még nem sejtettem semmit. Hiszen minden éppen olyan volt, mint
bármelyik másik napon. A nagyi karácsonyi koszorúi virítottak a kapun és az
ajtón, tobozokból, bogyókból és fenyőágakból készített díszeket a kerti
asztalra (amelyhez egyébként így, télidőben senkinek nem volt kedve kiülni), és
fenyőágakat terített az amúgy kopár virágládákra az ablakokban.
- Nagyi, megjöttem!-
kiáltottam, amint beléptem az ajtón, majd a fogasra akasztottam a kabátomat,
levettem a sálamat és a sapkámat, lerúgtam a csizmámat és a földre dobtam a
táskámat, bár tudtam, hogy a nagyit mindig a frász kerülgeti, ha csak így
szerteszét dobálom a cuccaimat.
A házban síri csend
honolt, semmi válasz nem érkezett. Beljebb léptem, és egyszer csak a nappaliból
elém ugrott – a családom!
- Boldog karácsonyt!
– kiáltotta anya, apa, Careen és Adam.
Azt hiszem, kicsit
lassan reagálhattam, valószínűleg leesett az állam, és percekig nem
mozdulhattam, mert Adam félve megkérdezte:
- Nem is örülsz
nekünk? – Csalódottság ült a hangjában. A többiek is elbizonytalanodva bámultak
rám.
- De ti… itt…
hogyhogy… mit csináltok… miért… mikor…? – dadogtam.
Az agyam képtelen
volt feldolgozni az elé került képet. Pedig tényleg ott voltak. Apa a szokásos
eleganciájával, bár most zakó helyett egy acélkék kasmírpulóvert viselt az inge
és a nyakkendője felett. Anya, akin a legutolsó divat szerinti kiskosztüm és
magas sarkú volt (rejtély, hogyan jutott fel ebben idáig a kikötőből), és persze a frizurája is tökéletes volt a
kint szemetelő eső ellenére. Careen olyan volt, mint amilyen anya lehetett
huszonöt évvel ezelőtt, a hajuk ugyanolyan szőke árnyalatúra volt festve, mint
az övé, és a kosztüm is vélhetően ugyanaz lehetett, csak más színben. Adam
pedig apáéhoz hasonló pulcsit vett fel a ránézésre is méregdrága farmerjéhez,
de a nyakkendőről lemondott. Mind tökéletesen néztek ki, és annyira látszott
rajtuk, hogy egy családot alkotnak – és annyira nem illettek egy világvégi
szigetre, egy vidéki házba. Arról nem is beszélve, hogy ha ránk nézett volna
egy idegen, meg nem mondta volna, hogy elvileg én is hozzájuk tartozom.
Ekkor felbukkant
mögöttük a nagyi, kezében egy jókora tálcával, amelyen teáscsészék sorakoztak
egy kanna körül.
- Én voltam az
elkövető, kicsikém! – mosolygott vidáman cseppnyi bűnbánat nélkül. – Bár be
kell vallanom, az ötlet nem tőlem származik, hanem tőled!
- Tessék?! –
kérdeztem, és közelebb léptem, hogy kivegyem a kezéből a nehéz tálcát. A
nappaliba indultam, ő pedig követett, és közben beavatott a történtekbe.
- Emlékszel, hogy
felhívtad Nick édesapját, mert úgy gondoltad, rémesen szükségük van egymásra,
csak nem tudnak róla? Nos, úgy döntöttem, én is ezt teszem. Felhívtam a
szüleidet, és megkértem őket, hogy jöjjenek ide hozzád.
- És csak úgy igent
mondtak? – csodálkoztam.
- Természetesen! –
vágta rá anya, aki már helyet foglalt az egyik fotelban. Apa és Adam is
leültek, Careen pedig pár pillanattal később egy tál süteménnyel jött elő a
konyhából.
- Drágám, azért
valljuk be, nem ment ez ilyen gyorsan – mondta apa. – Tudod, Joley, anyád és a
nagyi között sem volt mindig felhőtlen a viszony.
Persze, hiszen anya
sosem értette meg, hogy miután a nagyi a nagyapa utolsó kívánságát teljesítve
Pire-költözött vele ebbe a házba, és aztán a nagyapa meghalt, miért maradt itt
egyedül, távol a családjától. Anya sosem tudta volna elképzelni, hogy egy ilyen
Isten háta mögötti helyen élje le az életét, messze mindentől és mindenkitől.
Ebben hasonlítottam rá. Igen, csak hasonlítottam, múlt időben. Már tudom,
milyen nagyszerű emberek élnek itt. És bár nem itt fogok élni életem hátralévő
részében, megértem, hogy a nagyi miért ragaszkodik annyira ehhez a szigethez.
- James, nem kellene
a gyerekek előtt… - hebegett zavartan anya.
- A gyerekek már
felnőttek, anya – közölte Adam a vállát vonogatva, mire Careen és én lopva
egymásra nevettünk. A bátyám egy kekszet rágcsálva, tele szájjal folytatta: -
Egyébként meg mindig is tudták, hogy a szüleik fasírtban vannak a nagyival.
Kivéve, amikor a nyári szünet idejére el kellett helyezni őket.
- Na de, Adam! –
szisszent fel anya.
- Anyádnak igaza van,
fiatalember, ugyanis tévedsz. Csak ő volt fasírtban a nagyival, én nem – mondta
apa, és már mind nevettünk, anyát kivéve persze.
- Hagyjuk a múltat!
– javasolta a nagyi kedvesen mosolyogva. – A lényeg, hogy most mind itt
vagyunk. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára.
Egy percre
elhallgattunk, mert mind pontosan tudtuk, mikor volt ilyen. Amikor a nagyapa
meghalt. Igaz, akkor én még kicsi voltam, nem sok mindenre emlékszem.
- Akkor is nehezen
hiszem el, hogy mind el tudtatok jönni! – szólaltam meg. – Hiszen holnap már
szenteste! Apa, nem ma kellene menned a szokásos céges karácsonyi
összejövetelre?
- Nem érdekes –
felelte. – Fontosabb volt, hogy eljöjjünk. Ebben a családban túl rég óta nem
mentek rendben a dolgok, még ha igyekeztünk is úgy tenni, mintha nem így lenne
– mondta, és anyára nézett, aki idegesen bámulta a szőnyeg mintázatát.
Apa folytatta:
- Nem volt szép
tőlünk, Joley, hogy nem fogadtuk el: te más vagy. A magad útját járod, és nehéz
volt beletörődnünk, hogy nem kérsz abból a jövőből, amelyet elterveztünk neked.
- Talán jobban
kellett volna próbálkoznom – mondtam. – Talán nem kellett volna olyan hamar ott
hagyom az egyetemet…
- Hát, ami azt
illeti, tényleg elég gyorsan feladtad – jegyezte meg csípősen anya.
- De attól még, hogy
apa meg én ügyvédek vagyunk, nem biztos, hogy te is jól érezted volna magad
ebben a szakmában – vélekedett Careen.
Biztos, hogy nem – tettem hozzá gondolatban, de nem akartam
megbántani őket. Tudom, ők mennyire elégedettek a munkájukkal, és rém büszkék a
karrierjükre.
- Azért, ha
hallgattál volna ránk, nem kellett volna szembenézned azzal a rengeteg
problémával New Yorkban. Az éhezéssel, a pénztelenséggel – nézett rám szúrós
tekintettel anya. Vetettem egy kérdő pillantást a nagyira, mire anya közölte: -
Igen, a nagyanyád mindent elmesélt.
- A szüleidnek
tudniuk kellett, milyen rémségeken mentél át, kicsikém – mondta a nagyi.
- De annak már vége
– jelentettem ki. – A nagyi befogadott, itt munkát is találtam, és nemrég
kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, úgyhogy az ünnepek után megyek dolgozni
LA-be. Emiatt igazán kár volt idejönnetek.
Hogy az orrom alá
dörgöljék, milyen rosszul jártam, amiért nem azt tettem, amit mondtak? Hogy
mennyivel rosszabb az életem, mint az övék? Hogy visszarángassanak magukkal
Londonba, és ismét belepréseljenek abba az életbe, amely lehet, hogy nekik
álmaik netovábbja, de nekem közel sem?
- Mindenről tudunk,
drágám, a jövődre vonatkozó terveidről is – biztosított apa megingathatatlan
nyugalommal. – És bár hazudnék, ha azt mondanám, mindennel egyetértünk, de
elfogadjuk a döntésedet. Felnőtt nő vagy, aki felelősséggel tartozik önmagáért.
Ha te úgy látod, hogy ezt szeretnéd, mi nem tehetünk mást, mint hogy
tiszteletben tartjuk a választásodat és igyekszünk támogatni.
Miközben mindezt
mondta, folyton anyára pillantgatott, aki kissé mintha nehezen vette volna a
levegőt. Az volt az érzésem, hogy bár anya elvben egyetértett apával, nehéz
volt elfogadnia a dolgok ilyetén alakulását. Mint aki tudja, hogy helyes, ami
tesz, de attól még nem könnyű megtennie.
- Ezt tudjuk
ajánlani neked egyelőre, drágám. El tudod fogadni?
Lassan bólintottam.
Ez több volt, mint amire valaha is számítottam. Hiszen azt hittem, mi már
örökre elvesztettük egymást!
- Ezek szerint
szeretnéd, ha együtt töltenénk az ünnepeket itt, a nagyinál?
- Mindennél jobban!
– feleltem felszabadultan, mire mind nevettek.
***
A nap hátralévő része csodásan telt. Odalent a földszinten
folyamatosan karácsonyi zene szólt, és bár korábban azt hittem, rosszul leszek ilyen
mennyiségű Jingle Bellstől meg Ave Mariától, most csak nevettem, amikor
anya és Careen vérre menő vitát folytatott, hogy vajon Andrea Boccelli vagy
Michael Bublé-e a vonzóbb férfi, és végül kiegyeztek abban, hogy felváltva
hallgatnak meg tőlük egy-egy karácsonyi dalt.
Aztán anya elvonult
a konyhába segíteni a nagyinak a sütésben-főzésben, és a következő órákban
mindenki feltűnően kerülte a konyhát, mert tudtuk, hosszú évek feszültségét,
ellentéteit kellett feldolgozniuk. Ahogy velem kapcsolatban, úgy a nagyit
illetően sem tudta anya sosem elfogadni, hogy nem azt az életet éli, amelyet
anya helyesnek tart. Reméltem, ők is eljutnak legalább a fegyverszünetig, ahogy
velem.
Apa megrakta a tüzet
a kandallóban, majd mellé telepedett és a laptopjával az ölében elmélyülten
dolgozni kezdett. Én Careennel felmentem az emeletre, hogy előkészítsem a
szobákat a vendégeinknek. Gyakorlottan húztam fel az ágyneműket, vetettem be az
ágyakat, és Careen ezt nem is állta meg szó nélkül:
- Ezt a munkádban tanultad?
- Aha. Van egy rendkívül alapos főnöknőm,
aki a tökéletesnél kevesebbel nem éri be. Bár kezdetben gyűlöltem, ma már
értékelem, hogy így legalább muszáj volt mindent rendesen megtanulnom.
- Fura, én úgy emlékszem, otthon sosem
vetetted be az ágyadat, a szobád meg folyton úgy nézett ki, mintha robbantottak
volna benne!
- Hát, ha akkor valaki azt mondja nekem,
hogy az lesz a munkám, hogy takarítok, ágyazok, mosogatok, pultot törlök, meg
sört csapolok, alighanem kinevettem volna – vigyorogtam.
- Szegénykém! De legalább hamarosan
otthagyhatod ezt a borzalmas állást – válaszolta Careen.
A sajnálkozást hallva a hangjában szívesen
meséltem volna neki arról, hogy egyáltalán nem olyan szörnyű ez a munka, egy
csomó kedves emberrel vagyok körülvéve, és bár biztos tizedannyit sem keresek,
mint ő, de itt nem lehet válogatni a munkalehetőségek között, és a nagyi
hatalmas szívességet tett, hogy kikönyörögte nekem, Bobék meg még nagyobbat,
hogy gyakorlatilag egy ismeretlennek adták az állást – de hallgattam. Ugyan
Careen a nővérem, és igazán szeretem, mégis olyan szakadék van közöttünk, hogy
úgysem értené meg. Így aztán csak mosolyogtam.
- Joley, igaz, amit a nagyi mondott, hogy
írtál egy dalt, ami benne lesz egy nagy hollywoodi filmben? – állt meg Adam az
ajtóban.
- Hát, mondjuk úgy, hogy a film egyik
sztárja és egyben producere szeretné, ha így lenne. De ez még nem biztos.
- És ezért mész Hollywoodba? – kérdezte
Careen. – Hiszen ha még nem is biztos…
- Igen, ezért megyek – vágtam rá. – Vannak
barátaim, akik hisznek bennem, én pedig szeretném kipróbálni magam.
Ó, ezek szerint Careen nem csak külsőre
hasonlít annyira anyához!
- Hugi, ha betörsz a sztárok közé,
feltétlenül szerezd meg nekem Scarlett Johansson telefonszámát – vigyorgott
Adam. – Egyébként megmutatod nekünk azt a dalt?
Átmentünk a szobámba, és az ágyamra
telepedve eljátszottam a dalt. Meglepetésemre Careen is kíváncsi volt rá, és
mire véget ért, mintha egy könnycseppet morzsolt volna el gyorsan.
- Wow! – szólalt meg Adam hosszú hallgatás
után. – Már megértem, miért kell nekik a dalod.
- Köszi – feleltem szemlesütve.
- Nem is tudtam, hogy ilyen szép hangod
van – mondta Careen halkan.
Nekem is csak ekkor jutott eszembe, hogy
ők még sosem hallottak énekelni vagy zenélni. Bár a nyelvem hegyén volt, hogy
eddig nem voltak rá kíváncsiak, lenyeltem ezt a megjegyzést. Ugyanis tudtam,
micsoda áldozat volt a részükről, hogy feljöttek ide Londonból karácsonyozni,
kihagyva egy rakás lehetőséget a társasági kapcsolataik ápolására, csak hogy a
tékozló lánnyal legyenek.
- És kiről szól a dal? – kérdezte Adam.
Nem válaszoltam, csak hallgattam.
Helyettem Careen szólalt meg:
- Majd Joley elmeséli, ha szeretné.
- A nagyi ezt nem mondta el? – kérdeztem,
pedig biztos voltam benne, hogy nem. Hiszen ez nem tartozik a mi családi
kapcsolataink ügyéhez.
A testvéreim a fejüket rázták. Ahogy ott
ültünk a szobámban, én az ágyon, Adam az ablakban, Careen meg a földön, olyan
volt, mintha visszarepültünk volna az időben egy nyári szünidőbe, amikor ugyanitt
ücsörögtünk a nagyinál, fel voltunk háborodva az igazságtalanságon, amely ért
minket, nevezetesen, hogy a szüleink Pire-ra száműztek bennünket, míg a
barátaink mind valami trendi helyen vakációztak, vagy minimum Londonban
maradhattak, a civilizációban. Itt nem ismertünk senkit, csak magunkra
számíthattunk. És bár ezt nem tudtuk, sosem álltunk egymáshoz közelebb, mint
akkor. És akkor sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy fogok
visszagondolni azokra a hetekre, mint a régi szép időkre.
És a régi dacszövetség
szentimentalizmusába süppedve egyszeriben csak mesélni kezdtem, mindent
elmondtam nekik, ami velem történt Pre-on, ők pedig érdeklődve hallgattak.
Tudod, azt hiszem, idén mégiscsak szép
karácsonyom lesz. Rég nem volt ilyen szép.
Szeretettel:
Joley
Simán bele tudtam élni magam a karácsonyi hangulatba. Itt sincs nyár... szakad az eső :(
VálaszTörlésIlyen az, amikor a fagyi visszanyal. :D
A nagyi egy fantasztikus nő, ezt már eddig is tudtuk, de most még jobban a szívemhez nőtt.
Köszönöm ezt a hosszú és gyorsan jött részt. És izgulok, hogy már csak kettő fejezet van...
Jajjj, mi lesz velem Joley nélkül?
Pusss Porcica
Örülök, hogy tetszett! :)
VálaszTörlésRemélem, a következő történet is fog, talán kárpótol majd valamennyire Joley elvesztése után... ;)