Negyvenegyes számú palack

Oké, itt egy újabb fejezet. Bevallom, kissé elkedvetlenít, hogy milyen "hatalmas" az érdeklődés a sztori iránt (ennyire rossz???), ezért sokáig kedvem sem volt ezt megírni. De itt van. És remélem, azoknak, akik elolvassák, tetszik...

Ó, Barátom!

A minap annyi idő után – bár valószínűleg csak nekem tűnt olyan hosszúnak – ismét láttam Nicket. Tulajdonképpen ennél több információval nem szolgálhatok, mert tényleg csak ennyi történt: láttam, és kész. Mivel azonban gondolom, kíváncsi vagy a részletekre, elmesélem, mi volt.

            Katie és Flora át akartak menni Turner Islandre, hogy állítólag a szokásos, karácsony előtt az utolsó pillanatra hagyott ajándékvásárlást elintézzék. Emilyt és engem is elhívtak, és Katie aztán azt mondta, hogy valójában már mindent beszereztek az ünnepre, szóval csak pár apróság hiányzik, és ez a nap inkább arról szól, hogy picit ráhangolódjunk a karácsonyra, elkapjuk a hangulatot. Nézelődünk, sétálgatunk, teázunk, dumcsizunk, vagyis igazi csajos program lesz. Mivel nekem mindig jobbára fiúhaverjaim voltak (lásd: a csúfos kudarcot ért, megboldogult bandám – nyugodjék békében), egészen újnak tűnt ez a dolog, és úgy döntöttem, mivel az életem úgyis éppen változóban van, miért ne férne bele ez az újdonság is?

            Mrs. Brenish már a gondolattól is kiborult, hogy sem Emily, sem én nem leszek munkára foghatók egy szűk nap erejéig, de szerencsére nem képes nemet mondani a lányának, úgyhogy Emily elintézte a dolgot.

            Katie szerzett fuvart az egyik helyi halásztól, és hamarosan már Gearasdan kikötőjében sétálgattunk. A rövidke főutca felé vettük az irányt, ahol van úgy egy tucat bolt, és nekiálltunk nézegetni az ünnepi díszbe öltöztetett kirakatokat.

Mivel nekem tényleg nem volt szükségem ajándékra, gondtalanul nézelődtem. Emlékszel, amikor arról meséltem, hogy Nickkel mézeskalácsot sütöttünk? Szóval erről az jutott eszembe, hogy ezt adom mindenkinek karácsonyra. Tudom, eredetileg nem szándékoztam megajándékozni senkit – kivéve persze a nagyit –, de mindenki olyan kedves itt velem, és ha holnapután szenteste lemegyek a fogadóba a sziget nagy közös ünneplésére, mégsem mehetek üres kézzel, igaz? Így aztán egyik este nekiláttam mindenkinek egyedi mézeskalácsot sütni, nem ám a megszokott karácsonyfát, csillagot, szívet meg angyalkát, nem bizony! Az úgy nem annyira poén. Katie-nek a háza és a kertje (nagyjából) pontos mását, George-nak a laptopját, amelytől képtelen megválni (kivéve, ha nagylelkűen kölcsönadja nekem), Bobnak (és persze „kedves” feleségének) a fogadó kicsinyített formáját, Dennisnek a híres Hollywood-feliratot, Florának egy pici Pire-t Athar Monadh-dal és a kikötővel, Emilynek meg az imádott rózsaszín bőröndjét, amellyel megjárta Kaliforniát. Bár a nagyinak a netről már korábban rendeltem egy antik kertészeti szakkönyvet gyönyörűséges illusztrációkkal, végül neki is elkészítettem a kertje egy részletét mézeskalácsból.

Emilynek sem akadt túl sok elintéznivalója Turner Islanden, mint mondta, Kaliforniából hozott ajándékokat karácsonyra – abban a bizonyos pink bőröndben. Katie bevetette magát egy élelmiszerboltba, hogy beszerezze az utolsó hozzávalókat a karácsonyi lakomához, Florát meg egy könyvesbolt nyelte el. Így aztán mi Emilyvel beültünk egy kávézóba, és lelkesen szürcsöltük a latténkat, amelyhez még csak hasonlót sem lehet kapni Pire-on.

Emily szenvedélyesen osztott meg minden szerinte nélkülözhetetlen információt Kaliforniáról a legjobb butikoktól a legmenőbb szórakozóhelyekig. Viszont hiába próbáltam rákérdezni, hogy mégis mi történt azzal a sráccal, akivel annak idején a hírek szerint összejött itt, Pire-on a filmforgatáson, és akivel elvileg lelépett innen. Minden ravasz próbálkozásom elől kitért, és semmit nem árult el, csak a vállát vonogatta.

Aztán egyszer csak egy mondat közepén kővé dermedt, ahogy a pult felé nézett. Követtem a tekintetét, és amint megfordultam, szembetaláltam magam Nickkel. Az apjával állt ott, épp a kávéjukra vártak. Nem tudom, miattam kérték-e elvitelre, vagy amúgy sem akartak maradni. Mindenesetre néhány hosszú másodpercig farkasszemet néztem Nickkel. A történtek után mindig azt hittem, keresztbe lenyel, amikor legközelebb meglát, de most a tekintetében nem láttam haragot. Nyoma sem volt dühnek, annál inkább közönynek. És abban a pillanatban tudtam, hogy kár reménykedni. Nick már feladta, ő nem fog nekem megbocsájtani, ő már nem akar tőlem semmit. Ő nem hisz kettőnkben, sem a barátságunkban, sem semmi másban. Ő úgy tekint rám, mint egy fejezetre az életében, amely már lezárult, amely már elmúlt. Legfeljebb már csak egy szomorú emlék vagyok számára. Vége.

Ahogy éreztem az égő könnyeket, lehunytam a szemem, hogy visszatartsam őket. Mire ismét felnéztem, Nicknek már nyoma sem volt.

Emily megszorította a kezem. Mielőtt azonban szólhatott volna bármit is, megérkezett az asztalunkhoz Katie és Flora. Miközben körbebástyáztak minket a szatyraikkal, Katie rám nézett és megkérdezte:

- Jól láttam, hogy Nick ment ki éppen? Az apjával volt?

- Igen – válaszolt helyettem Emily, mert felmérte, hogy én képtelen voltam megszólalni.

- Nahát, tényleg nagyon jóképű srác! – vigyorgott Flora. – Az apjával már összefutottam Mr. Thompson boltjában, de persze nem tudtam, hogy ő az. Nicket meg most láttam először, de már mindent értek – kacsintott rám.

- Már késő – mondtam. – Ebből már nem lesz semmi. Tudom, ti optimisták vagytok, és azt akarjátok, hogy én is az legyek, de szerintem most már ideje belátni, hogy ennek vége. Hamarosan új életet kezdek, új munka, új ország, tovább kell lépnem.

A három lány körülöttem nem mert megszólalni, tanácstalanul néztek egymásra. Nyilván nem tudták eldönteni, hogy akkor most ellenkezzenek, hogy ugyan, Joley, ne add még fel, légy türelemmel, vagy biztassanak, hogy ez az, kezdj tiszta lappal.

- Emily épp LA-ről mesélt – közöltem, hogy megtörjem a csendet. A lányok megkönnyebbülten sóhajtottak fel, hogy új irányt adtam a beszélgetésnek.

- Ó, az egy szörnyű város! – grimaszolt Flora, majd igyekezett odainteni a pincért.

- Már miért lenne szörnyű? – kiáltott fel Emily. – Pálmafák, strandok, napfény – minden megvan, ami innen hiányzik, hírből sem ismerik a hideget meg a ködöt!

- Minden csak a pénzről szól és a külsőségekről – vetette ellen Flora, és rendelt egy teát az odaérkező pincértől. – Az alapján ítélnek meg, hogy mennyire hasonlítasz a legutóbbi divatmagazinok címlaplányaira, nem pedig az alapján, hogy milyen ember vagy.

- Uncsi! – ásított látványosan Emily, mire mind elnevettük magunkat. – Szórakozás és csillogás, ezt nevezem én életnek! És Joley-nak jót fog tenni.

            - Ebben egyetértek – mondta Katie. – Egy kis levegőváltozás és napfény. Úgyis mindig el akartál húzni innen, nem? – kacsintott rám.

            - Ez igaz – ingattam a fejem.

            - És képzeld, ha bekerülsz a filmbizniszbe, micsoda pasikkal fogsz megismerkedni! – hajolt közelebb lelkesen Emily. – Nem Dennis az egyetlen szexi fickó arrafelé, sőt!

            - Persze, mert a filmsztárok tárt karokkal fognak várni – nevettem.

            - Egy ilyen gyönyörű lányt, aki ráadásul csodaszép dalokat ír? Naná! – bólogatott Flora.

            - Hát hogyne – válaszoltam szarkasztikusan.

            - Meglátod, Joley, sok szívet fogsz te összetörni Hollywoodban! – mondta Emily.

            - Majd olvasunk rólad a pletykalapokban – viháncolt Katie.

            - Sorban állnak majd nálad, hogy ki vigyen el a következő Oscar-díjátadóra – kontrázott Flora.

            Nahát, ez egészen új élmény volt! Egy igazi csajos nap, rengeteg nevetés – egy újabb dolog, amelyért Pire-ra kellett jönnöm. Kezdem azt hinni, hogy ez a sziget valódi terápia, miután néhány hónapja szárnyaszegetten a földre zuhantam. De azt hiszem, már készen állok arra, hogy ismét szárnyat bontsak.

Joley