Negyvenes számú palack

Sziasztok!
Remélem, mindenkinek technikai problémái akadtak a szavazással, és közel sem arról van szó, hogy senkit sem érdekel... Mondjuk, örülnék, ha picit többen szólalnátok meg és több véleményt hallanék, de nyugi, nem vagyok híve annak, hogy a kommentek számához meg hasonlókhoz kössem a folytatást :) Az mindig akkor jön, amikor kész vagyok vele. Mint most :)
És tudom, hiányzik Nick, nekem is, de ezzel jár, ha egy szereplő szemszögéből látjuk a történteket - ha eltávolodik valakitől, az kikerül a képből. De szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: visszatér még Nick :)
Szerintem egyébként 3-4 fejezet van még hátra, aztán jön az új sztori. Ihlet van már hozzá :)

Drága Barátom!

A múltkor határozottan állítottam, hogy nem gondolkodom azon, vajon mi történhetett Nick házában, miután nem túl finoman elváltunk. Mit szépítsem: miután kidobott. Megint.

            Természetesen képtelen voltam néhány percnél tovább tartanom magam ehhez a nemes elhatározáshoz.

            Mire jutottam? Nem hinném, hogy az apjával is olyan meghitten hallgat zenét, mint korábban annyiszor velem (már elnézést a szerénytelen feltételezését), ráadásul olyan hangosan, hogy amennyire Mr. Donnellyt ismerem (vagyis alig), nem tartom valószínűnek, hogy ne tenné szóvá a hangerőt. Ebből viszont az következik, hogy Mr. Donnelly távozott, Nick pedig maradt.

Talán nem tudták elrendezni a vitájukat, nem békültek ki? Ha így van, Nick vélhetően továbbra is legalább annyira gyűlöl, mint amennyire a szemében láttam, amikor elküldött. Idáig az egyetlen reményem az volt, hogy ők ketten rendezik soraikat, és a nagy családi idillben Nicknek esze ágában sem lesz haragudni rám, mert annyira örül, hogy segítettem nekik kibékülni. Hát, erről ennyit.

            Ugyanakkor olyannyira nem bírtam a kíváncsiságommal, hogy ma megérdeklődtem a Maduinn legénységénél, hogy a napokban nem távozott-e a szigetről egy Mr. Donnellyhez feltűnően hasonló úr. Mivel az elegáns öltözékével hihetetlenül kilógna a többi utas közül, biztos vagyok benne, hogy a tengerészek (vagy halászok? Elvégre a Maduinn főállásban halászhajó…) nemleges válaszát elhihetem. Vagyis Mr. Donnelly még igenis Pire-on van. Csak nem úszott el!

            Vagy talán valami más történt? De mi?

            Igen, bevallom, rengeteget törtem a fejem ezen. Akkor is, amikor a munkából hazafelé menet „véletlenül” Nick háza felé kerültem, pontosabban a fölötte elvezető ösvényen sétáltam, ahonnan én pompásan beláttam a házikót a hozzátartozó kis partszakasszal, ő azonban csak akkor vett volna észre engem, ha kiáll a víz mellé és felnéz. De sehol sem volt senki, és zeneszó sem szólt.

            Nagyot sóhajtottam. Mennyi minden történt itt az elmúlt hetekben! Emlékszem, amikor először jártam itt az éjszaka közepén, és rádöbbentem, hogy az én gyerekkori „nagy szerelmem” a felelős azért, hogy nem tudtam aludni éjjel az őrült hangos zenétől. Aztán beleesetem a vízbe, de ő kihúzott. Aztán rám üvöltött, amikor megtaláltam Michelle fényképét, és elküldött. Aztán visszalopóztam és felszámoltam a disznóólat a házban. Aztán sziklát mászott, itt a háza felett, és kinevetett, amikor segíteni akartam neki a lejutásban. Aztán a pubtól hazáig követtem, és először beszélgettünk Michelle-ről. De utána még hányszor hallgattam a történeteit a parton ülve vagy a konyhában kávézgatva! Aztán azzal a vacak csónakkal kievezett a viharos tengerre, és úgy kellett visszarángatnom a partra. És utána itt aludtam, a házában, és másnap együtt reggeliztünk. Aztán a motoros balesete után leszúrtam, és utána ő először kérdezett rólam, amivel végre kétoldalúvá vált a barátságunk. Aztán bőrig ázva állítottam be hozzá, és ő le sem bírta venni a szemét rólam. Aztán egy este partiruhában állítottam be hozzá, és elvonszoltam bulizni. Na jó, annyira azért nem kellett vonszolni… És aztán ő vett nekem egy ruhát a következő bulinkra, de én iderángattam az apját, és most… Ebben a házban történt minden, ami fontos nekem a pire-i tartózkodásom alatt, az első naptól… a hamarosan bekövetkező utolsóig. Bárcsak happy end lenne a történet vége!

            Ha Dennis betuszkolja a dalomat a filmjébe, akkor beindulhat a régóta vágyott zenei karrierem, és nekem tényleg lehet happy endem. De Nicknek? Vele mi lesz? Örökre itt marad megkeseredve?

És tudom, hogy telhetetlen vagyok, és örülnöm kellene a magam sikerének, de én többet akarok. Én őt akarom. Le akarok rohanni a partra, feltépni a háza ajtaját, hogy elújságoljam a nagy hírt a dalról. Azt akarom, hogy a nyakamba ugorjon, velem örüljön és az ünnepek után együtt menjünk el a szigetről kilépve a való életbe.

De ez már lehetetlen. Ő már sosem ugrana a nyakamba, és végképp nem menne velem sehova. Azzal, aki a barátjának mondta magát, de elárulta? Ugyan már!

És ha belegondolok, hogy éppen azzal a dallal keltettem fel Dennis figyelmét, amelyet a köztünk történt szörnyűség ihletett… Hogy én éppen ebből a helyzetből kovácsolok sikert… Hogyan is ne gyűlölne Nick? Hiszen én is alig bírok tükörbe nézni.

Persze ha készítenék egy statisztikát, hogy vajon hány napot voltam optimista és mennyit pesszimista, mióta itt vagyok a szigeten, hogy vajon mennyit örültem és mennyit keseregtem, akkor meg kell állapítanom, hogy épp itt az ideje magam mögött hagynom Pire-t. Le kell zárnom a múltat, és nem szabad visszanéznem. Mert összességében azért nem itt éltem a legboldogabb fejezetét az életemnek. Bár kétségtelenül voltak szép napok, amikor hihetetlenül boldog voltam, és semmit sem bánok – kivéve talán Mr. Donnelly megkeresését, de ha tudnám, hogy sikerült a tervem, és azok ketten ott lenn, a parti házban csak kibékültek, akkor azt sem bánom.

Annyira belemerültem a gondolataimba, és a tekintetemet annyira nem bírtam levenni Nick házáról, hogy csak akkor vettem észre, hogy nem én vagyok egyedül az ösvényen, amikor már egészen közel jártak a léptek. Flora volt az, az arcán széles mosollyal jött felém. Le sem tagadhatnák egymást Dennisszel, nemrég még ő bukkant fel a közelemben ilyen váratlanul.

- Végeztél mára a fogadóban? – kérdezte.

- Igen, épp hazafelé tartok – feleltem, úgy téve, mintha csak egy pillanatra álltam volna meg, mondjuk csodálni a tájat.

- Én meg a nagymamádtól jövök, beugrottam hozzá egy kicsit beszélgetni. Dennis is jönni akart, de teljesen bezsongott az új filmjétől, úgyhogy le sem bír szakadni a telefonjáról. Nem éppen így képzeltem a közös pihenésünket Pire-on – mondta, de úgy nevetett, hogy láttam rajta, emiatt nincs harag köztük.

Egy darabig hallgattunk, Flora csak állt mellettem, és ő igenis a tájba feledkezett bele.

- Sosem tudom megunni ezt a szigetet – sóhajtott. – Olyan gyönyörű!

- Tényleg szép – hagytam helyben.

- Tudom, te nem tudnál itt élni – mosolygott. – Én mindig arról álmodoztam, hogy ha végzek a tanulmányaimmal, ideköltözöm. Persze, arra nem volt tervem, hogy mit csinálnék itt, de nem is érdekelt.

- Gondolom, aztán megjelent a képben Dennis.

- Pontosan – bólintott Flora, és hihetetlen módon még szélesebb lett a mosoly az arcán. – Korábban legfeljebb csak álmodoztam róla, de az álom valósággá vált. Még ma is alig hiszem el, milyen szerencsés vagyok.

- Abból, ahogy rád néz, szerintem ő is éppen ezt gondolja rólad.

- Hát, azért mi is megvívtuk a magunk csatáit. Nem volt egyszerű: volt barátnő, rosszindulatú menedzser, és Dennis látszólag olyan flegma és morcos volt folyton, hogy szinte mindenki gyűlölte a szigeten.

- Ezt nem mondod komolyan! – meredtem rá. – Hiszen annyira barátságos, közvetlen, vicces! Meg is állapítottam magamban, hogy éppen az ellenkezője annak, amilyennek egy filmsztárt elképzeltem.

- Ha nyáron itt lettél volna, és akkor találkoztál volna vele, alighanem megfelelt volna az elképzelésednek – kuncogott Flora. – De ez már a múlté, sokat változott. Kiderült, hogy a mogorva Dennis nem a valódi énje, bár ezt talán én előbb tudtam, mint ő maga. Ki kellett várnom, hogy meghozza a maga döntését és odataláljon hozzám. Azt hiszem, ez elég gyakran így van. A pasik mindig azt mondják, képtelenség minket kiismerni, de valójában mi lányok egyszerűen működünk, nagyon is tudjuk, mit, azaz kit akarunk. Csak ki kell várnunk, hogy erre a férfiak ők is rájöjjenek, és szépen megérkezzenek hozzánk.

- Szép teória.

- Nézd csak meg Katie-t! George-dzsal hamar vonzódni kezdtek egymáshoz, de aztán George kitalálta, hogy ő bizony biztos nem marad Pire-on, a végén viszont rájött, hogy mivel Katie itt van, mégiscsak ez lesz az otthona. És Duncan meg Annie Grimsay? Ha tudnád, mennyit kellett biztatnunk Duncant, hogy vegye már el Annie-t, hiszen őket az Isten is egymásnak teremtette, Annie meg egyenesen imádja. És Dennis is lelépett Pire-ról, amikor befejezte a forgatást a szigeten. Aztán csak visszajött hozzám. Tudom, hogy nem egyszerű a várakozás, és pláne nem fájdalommentes, de megéri. Ha hiszel benne, hogy neked ő az igazi, akkor megéri kivárni, amíg erre ő is rájön.

- Tessék? Te most rólam beszélsz?

- Rólad – bólintott Flora. Aztán lenézett a partra. – És róla.

Azzal már el is indult az ösvényen, ráérősen lépkedve, és derűsen szemlélve maga körül a tájat.

- Tévedsz! – kiáltottam utána. – Mi nem…

- Ha te nem hiszel benne, Joley, hogyan remélheted, hogy majd Nick fog? – kérdezte Flora hátra sem nézve.

Ennyit az életfejezet lezárásáról, a vissza nem nézésről, a múlt elfelejtéséről.

Joley