Epilógus

Itt a vége :) Kicsit hosszabb ideig tartott megírni, mint gondoltam (pontosabban az, mire leültem megírni), de vigaszként szolgáljon, hogy eredetileg csak pár sort akartam írni, viszont "picit" több lett. Remélem, tetszik! :)

Kedves Barátom!

Ez is elérkezett. Itt ülök a Maduinn fedélzetén (pontosabban a mentőcsónakban gubbasztok), és az utolsó üzenetemet körmölöm Neked szorgosan, miközben felpillantva azt látom, hogy Pire – az utóbbi hónapokban az otthonom – egyre távolodik tőlem. Az új év negyedik napja van, és én magam mögött hagyom a szigetet.

            Miután kifutottunk a kikötőből, sokáig csak álltam a hajó végében, és csak akkor vettem észre, milyen görcsösen kapaszkodom a korlátba, miközben le sem tudom venni a szemem a szigetről, amikor Nick mögém lépett, majd óvatosan lefejtette az ujjaimat a vasról.

            - Hé, ez nem a világ vége, visszajössz még – mondta mosolyogva.

            - Biztos jól döntöttem? – néztem rá aggódva.

            - Ezt most komolyan kérdezed? – vigyorgott. Aztán megfordult, és elkiáltotta magát – MacLean kapitány, azonnal forduljon vissza! A kisasszony meggondolta magát, mégis marad!

            - Nem, dehogyis! Megyek! – mondtam, és a karjába csimpaszkodtam, hogy hagyjon már fel a heves integetéssel. Persze a kapitány nem is hallotta a vén halászhajó beteges köhögése mellett, de Nick csak nevetett.

            - Azt hiszem, meg is válaszoltad a saját kédéseset – mutatott rá.

            - Csak úgy félek – suttogtam, és visszafordultam a sziget felé. – Fura, hogy amennyire utáltam annak idején, hogy ide kellett jönnöm, most mennyire vonakodok elmenni innen. Mindig azt hittem, az lesz életem legboldogabb napja, amikor leléphetek innen, de…

            - Minden rendben lesz, ne aggódj – súgta Nick a fülembe, ahogyan hátulról átölelt. – Már csak azért sem kell félned, mert én itt vagyok veled.

            Belesimultam a karjaiba, és úgy éreztem, mintha a tenger hullámai az aggodalmaimat is magukkal vinnék, messze tőlem. Lehunyt szemmel sütkéreztem a gyenge napsütésben, hallgattam a sirályok rikoltozását a fejünk felett, és mindenekelőtt élveztem Nick olyan régóta vágyott, puha, biztonságot nyújtó ölelését.

            Amíg egyszer csak megszólalt:

            - Ez meg mégis mi?

            Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Nick az üres üvegre, a még tiszta papírlapra és a tollra mered, amelyeket már odakészítettem magam mellé ezen utolsó üzenet megírásához, és az arcán olyan kifejezés ült, hogy látszott, nagyon jól mulat.

            - Ez az, aminek gondolom? – Azzal már le is hajolt, hogy felvegye az üveget.

            - Az – sóhajtottam zavartan, majd egy szuszra elhadartam neki a mi egyoldalú, de annál sűrűbb levelezésünk történetét. Nick remekül szórakozott közben, képzelheted!

            - Ugye tisztában vagy vele, hogy valószínűleg soha egyetlen üzenetedet sem kapta meg senki? Kilencvenkilenc százalék, hogy víz szivárgott az üvegekbe, és lesüllyedtek a tenger fenekére, vagy széttörtek a sziklákon. Feltehetőleg több tucatnyi sirály és más élőlény kisebb-nagyobb sérüléséért vagy felelős az üvegcserepeiddel.

            - Nem az a lényeg, hogy elolvasta-e bárki is valamelyik üzenetemet – magyaráztam.

            - Tudom – válaszolta Nick elkomolyodva. Aztán a kezembe adta a papírt meg a tollat, biztatóan bólintott és elment.

            Most, hogy itt ülök a fedélzeten, nem is tudom, mit írjak. Hiszen ha valaki, Te aztán minden részletét alaposan ismered a történetemnek. (Már ha egyáltalán létezel, ahogyan Nick megállapította, de ezt most hagyjuk.) Szóval azt hiszem, nem maradt más hátra, mint hogy elvarrjam a szálakat, ahogy ilyenkor szokás.

            Adam és Careen karácsony után visszamentek Londonba, hogy a barátaikkal szilveszterezzenek. Apa két napja ment el, már nem tudott tovább távolmaradni a munkától. Bár van egy sanda gyanúm, hogy tudta, anyának és a nagyinak tisztázniuk kell egy-két dolgot egymás között. Anya még most is Pire-on van, és szerintem pár napig-hétig marad is.

            Mr. Donnelly is elutazott már karácsony után, őt is várta az üzlet Manhattanben.

            Emily és Will itt vannak a hajón, mert Will is dolgozik majd Dennis filmjén, és mivel úgy néz ki, végérvényesen rendbe jöttek a dolgok közte és Emily között, Emily természetesen vele tart.

            Ennek megfelelően Mrs. Brenish még most is dühöng magában, amiért szolgálólány – akarom mondani: szobalány – nélkül maradt. Bob mosolyogva vette tudomásul a történteket – miután a fogadó mögött megfenyegette Willt, hogy ne merészelje összetörni az egyetlen lánya szívét, különben…

            Dennis is velünk utazik, ha valakinek, neki aztán muszáj ott lennie a forgatáson. Néhány napja újságolta, hogy elküldte a dalom nyers verzióját a fontos embereknek, akik rábólintottak, hogy bekerüljön a filmbe. Főcímzenének. Hű. Bocsánat, még most is kihagy a légzésem, ha erre gondolok. És remegek, ha arra a hollywoodi stúdióra gondolok, amely csak arra vár, hogy felvegyük a dalt. Még szerencse, hogy Nick megnyugtatott, hogy végig ott lesz velem.

            George is jön dolgozni természetesen. Kárpótlásként otthagyta maga helyett Florát Katie-nek, hogy néhány hétig még élvezze a téli Pire-t. Még sosem látta ilyenkor, és most egész nap fülig érő szájjal sétálgat körbe a szigeten. Aranyos.

            A nagyi… Egyszerre sírt és nevetett, amikor elbúcsúztunk – akárcsak én. Egy darabig tartottam a könnyeimet, aztán azt mondta, hogy vigyázzak magamra, utána meg, hogy ide bármikor visszajöhetek – na, akkor átszakadt a gát. Sokáig álltunk a kikötőben egymást szorosan átölelve, és csak a Maduinn hajókürtje tudott szétválasztani minket. Meg sem próbáltam felsorolni a nagyinak, mennyi mindenért vagyok hálás neki, csak azt súgtam a fülébe, hogy köszönöm!

            Hát, így hagytam ott a szigetet, drága barátom. A hajó orrában a fiúk és Emily beszélgetnek, nagyon vidámak, folyton nevetnek. George nagyban magyaráz valamit, amin a többiek jót mulatnak. Emily Will ölében ül – az utóbbi időben a világért sem szakadnának el egymástól egy percre sem. Dennis telefonja csörög, de kinyomja, mielőtt megnézné, ki keresi, és inkább hozzászól valamit ahhoz, amit George éppen mond. Nick egy tálcán hat pohár kávét egyensúlyozva bukkan fel, és mindenki elvesz egyet. Jó látni, hogy immár ő is része a csapatnak. Hamarosan egyetlen pohár kávé marad csak a tálcán – engem vár.

            Azt hiszem, most már csatlakozom a srácokhoz, ha nem haragszol, rendben?

VÉGE