Prológus

 

Barcelona

 

So wake me up when it’s over… When I’m wiser and I’m older…

A lendületes dallam feltartóztathatatlanul nyomult be a tudatomba, minden egyes másodperccel egyre közelebb sodorva a józan ébrenléthez és egyre távolabb az édes álomtól. Talán még tart a buli? Annyira sokat ittam volna, hogy képes voltam a parti kellős közepén bealudni? Úgy látszik, öregszem…

Bár egy pár pillanatig reménykedtem, hogy valahogy csak elhallgat a zene, hamar feladtam. Kinyitottam a szemem, felemeltem a fejem és körülnéztem. Az ablakokon undorítóan optimistán ömlött be a napfény, és szinte éreztem, hogy az arcomra sütve gúnyosan rám nevet: reggel van, hétalvó! Mit reggel, délelőtt! Késő délelőtt!

Felültem, és elégedetten állapítottam meg, hogy egy ágyban vagyok. Van párna, paplan, és nincs rajtam cipő, sem a tegnapi ruhám. Vagyis ágyban, párnák közt, alvással töltöttem az éjszakát. Nincs gáz. A zene pedig az éjjeliszekrényen lévő telefonból jött. Csörgött. Felvettem.

-          Halló?

-          Belle, drágaságom, jó reggelt!

-          Anya?! – szólaltam meg meglepetten, és sikertelenül igyekeztem elnyomni egy ásítást.

-          Ó, felébresztettelek? Már 10 óra van, biztosra vettem, hogy rég felkeltél.

Mindketten tudtuk, nagyon is tisztában volt vele, hogy valószínűleg még alszom. Nem stílusom a korai kelés. De ez volt anya módja, hogy kifejezze, mennyire lustának tart.

-          Nos, kedvesem, csak meg akartalak invitálni egy reggelire. Ezer éve nem reggeliztünk együtt! – folytatta zavartalanul.

-          Igaz, de némiképp megnehezíti a helyzetet, hogy te Milánóban vagy, én meg… - riadtan néztem körbe.

Hol is vagyok? És ekkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok. Az ágyban, mellettem, a paplan alatt hevert még valaki. Egy srác, sötét göndör hajjal, izmos háttal. Hmm. A hasán feküdt, az arcát a másik irányba fordította, de annak alapján, amit láttam belőle, hmm… Áthajoltam felette, hogy megnézzem az arcát is. Marco! Hirtelen összeállt a kép, mint amikor a kaleidoszkópot megforgatva helyükre kerülnek a kis szemcsék, és kirajzolódik a gyönyörű minta. Az előző este Marco a jachtján, pontosabban az apja jachtján óriási bulit csapott. Annak örömére, hogy megérkeztünk Ibizáról. Barcelonába. Mi meg még vagy tucatnyi barát, haver, ismerős. Isteni buli volt! Aztán megkérdezte, hogy maradok-e, én igennel feleltem, mert Marco olyan édes srác… Hát, ez megmagyarázta, miért aludtam egy férfiingben. És ekkor vettem észre, hogy picit, mintha hullámzana alattunk a föld… szóval még a jachton voltunk.

Óvatosan kimásztam az ágyból és kiléptem a fedélzetre. Végignéztem az előttem ringatózó jachtok során. A napfény valóságos gyémánttengerré varázsolta vizet. Kellemes nyár eleji meleg volt, lágy szellő fújdogált, a magasban sirályok vijjogtak, a mólón turisták hada hömpölygött. Elégedetten hunytam le a szemem, hogy élvezzem az arcomra sütő meleget, amelyre most már nem ellenségként, hanem simogató barátként tekintettem.

Ekkor eszembe jutott, hogy anya még mindig vár a vonal túlsó végén.

-          Szóval én Barcelonában vagyok.

-          Tudom, drágám, én is – csivitelt gondtalanul. – Ezért is hívtalak. Mit szólnál, ha összekapnád magad, és találkoznánk valahol?

Még túl álmos voltam ahhoz, hogy kérdezősködjek, hogy kerül ide, és különben is, élőben is megkérdezhettem, úgyhogy ráhagytam. Elmagyaráztam neki, hogy a tengerparton, a strand La Barcelonata felőli végén van egy kis kiülős hely közvetlenül a föveny mellett, egy terasz az egész. Ott megihattunk egy kávét. Vagy én a magam részéről minimum hármat.

Miután anya vidáman elköszönt, a kezemben tartott telefonra bámultam, valahogy olyan idegennek tűnt. És ha jól emlékszem, nekem nem Avicii volt a csengőhangom. Szeretem, de nem ennyire. Kis gondolkodás után rájöttem, kinek szól így a telefonja. Marco.

De miért nem az én számomon hívott anya? Kis kutatás után az egyik sarokban megtaláltam a telefonomat. Le volt némítva, és rajta öt nem fogadott hívás volt anyától.

Szóval összegezve: anyám tudta, hogy Barcelonában vagyok, és Marcóval. Egyiket sem mondtam el neki. Minél előbb a dolog végére akartam járni, úgyhogy felhúztam a farmer sortomat, majd amikor nem találtam egy pólómat sem, úgy döntöttem, nincs erre időm, és csak lazán összecsomóztam a derekamon Marco ingét, majd feltettem az óriási szalmakalapomat, a napszemüvegemet (nem kell mindenkinek tudnia, hogy finoman szólva nem aludtam ki a nyolc órát múlt éjjel), belebújtam a papucsomba, és már mentem is.

Végigsétáltam a kikötőn, ahol az éttermek előtt álló pincérek már ekkor is paellát kínáltak minden arra járónak. Bár szerencsére nem voltam másnapos, a gyomrom élénken tiltakozott már a gondolat ellen is, hogy reggeli helyett rögtön ebédeljek.

Az egységesen sortba és topba vagy bikini felsőbe öltözött, törülközőt és strandtáskát cipelő, viháncoló brit turistalányok tömegével együtt megérkeztem a kikötőt övező házsor végére, és balra fordulva máris szembetaláltam magam a Földközi-tenger nyílt vízszínével. Imádtam Barcelonának ezt a részét, szerettem itt ücsörögni és szótlanul bámulni a horizontot hosszú órákon át. Olyan végtelen, olyan nyugodt… ha anyámnak elmeséltem volna, hogy mennyire kedvelem a helyet, ráadásul azt is, hogy miért, biztosan kinevetett volna. Még hogy én azért szeressek valamit, mert annyira békés! Éppen én, aki egy pillanatig sem bírok megülni egy helyben, izgága vagyok, és folyton butaságokon jár az eszem! Na, persze, jó vicc!

Anya már ott ült a teraszon, az egyik szélső asztalnál, és lázasan tanulmányozta a telefonját. Valószínűleg fel sem tűnt neki, hogy a világ egyik legszebb partján ül, nem hatotta meg különösebben a hosszan elhúzódó föveny vagy a csillogó, végtelen víztükör. De hát nem vagyunk egyformák, igaz?

-          Jó reggelt, anya! – léptem mellé, és letelepedtem az egyik székre. Egy másikat közelebb húztam, hogy kényelmesen feltehessem a lábamat, miután lerúgtam a papucsomat.

-          Belle, édesem, örülök, hogy végre ideértél – mondta anya.

-          Miért, talán sietsz valahova? – kérdeztem ártatlanul. Mielőtt válaszolhatott volna, mellém ugrott egy pincérlány, én pedig gyorsan leadtam a rendelésemet egy óriási kávéra, egy croissantra és egy pohár narancslére. Amint a lány távozott, anya felelt.

-          Nem éppen terveztem be ezt a barcelonai kitérőt.

-          Tudom, ezért is lepődtem meg, hogy itt vagy. Úgy tudtam, Milánó után hazamész New Yorkba.

-          Úgy is volt. De muszáj volt beiktatnom ezt a megállót.

Úgy nézett rám, hogy az volt az érzésem, tudnom kellett volna az okát az ittlétének. Az nyilvánvaló volt, hogy valami hibát követtem el. Megint. Csak nem tudtam, mit. Mielőtt felnyársalhatott volna a tekintetével, szerencsére megkaptam a reggelimet, úgyhogy minden figyelmemet a kávém kavargatásának szentelhettem.

Egyértelműen kivárásra játszottunk. Anya alighanem elhatározta, hogy hagyja, jöjjek rá magam, mit tettem. Nekem viszont fogalmam sem volt róla, ezért úgy döntöttem, megreggelizek, és anya úgyis elmondja, mi a gond, ha akarja. Nem voltak ritkák az ilyen meccsek közöttünk, és általában én szoktam elveszíteni a hallgatási mérkőzéseket, mert hozzám képest anya maga volt a megtestesült türelem. Ám ezúttal kábé két percig bírta csak, ami egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy óriásit vétettem. Vagy sanszos volt, hogy lekési a csatlakozását.

-          Drágám, nem újdonság számomra, hogy mennyire szeretsz szórakozni, hogy finoman szólva az átlagosnál gyakrabban jársz el mindenféle bulikra, és akármerre jársz a világban, előbb-utóbb, sőt inkább előbb megtalál valami őrült parti, és képes vagy olyasmikbe belemenni, hogy…

-          Hé, anya! – szakítottam félbe felháborodottan. – Úgy állítasz be, mintha egy teljesen felelőtlen, vakmerő lány lennék, akit semmi sem érdekel a pillanatnyi szórakozáson kívül!

Anya jelentőségteljesen hallgatott.

-          De hiszen én nem ilyen vagyok, ezt te is tudod! – kiáltottam, mire a körülöttünk élők egyből ránk néztek. Anya lejjebb süllyedt a székében, legszívesebben ott sem lett volna. Mivel én sem vágytam közönségre, lejjebb vettem a hangerőt, amikor folytattam. – Mintha egy semmirekellő lennék, akit állandóan ki kellene húznod a bajból. Pedig még sosem kellett a segítséged, sosem keveredtem nagy gázba. Még sosem kellett összeszedned egy rendőrőrsről vagy hazavinned a detoxból. Ellentétben egy rakás barátoddal, akik rendszeresen ilyen helyekről gyűjtik be hajnalban a gyerekeiket…

-          Igazad van – ismerte el anya.

-          Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, de tudom, hol a határ.

-          Hát, éppen erről szeretnék veled beszélni. Szeretném, ha a jövőben máshol húznád meg a határt, vagyis visszafognád magad.

Értetlenül néztem rá. Nem épp most tisztáztuk, hogy ha nem is otthon ülök minden este, nem vagyok azért olyan rossz?

-          Talán én rontottam el – folytatta, mintha ott sem lettem volna. – Szigorúbban kellett volna nevelnem téged, nem kellett volna vakon megbíznom benned, elhinni, hogy tudod, mit csinálsz.

-          Pedig tudom, mit csinálok, anya, és érdekes módon ez eddig neked sem volt kérdés. Figyelj, ha megint arról van szó, hogy még nem kezdtem el dolgozni a cégnél…

-          Mégis hogy kezdhetnél el dolgozni a cégnél, ha még a tanulmányaidat sem fejezted be? – nézett rám hirtelen, én pedig elfintorodtam: helyben vagyunk. – Más veled egyidős lányok már rég lediplomáztak, te meg még jóformán el sem kezdted az egyetemet. Lehet, hogy a lányom vagy, de hogy venné ki magát, ha ilyen képzettséggel, pontosabban képzettség nélkül felvennélek akárcsak gyakornoknak kávét főzni és fénymásolni?

Az igazság az, hogy soha semmi kedvem nem volt a cégnél dolgozni. Annál a vállalatnál, amelyikről azt sem tudtam pontosan, hogy mit csinál, csak azt, hogy pénzügyekről van szó, és anyám folyton mindenféle fontos üzletemberekkel tárgyal szerte a világon. És hogy nekem is pénzügyi végzettséget kellene szereznem, hogy ott dolgozhassak. De egyáltalán nem érdekelt a dolog, ezért is húztam-halasztottam a tanulmányaimat, amennyire csak lehetett. Ezzel persze kivívtam anyám rosszallását, akinek az volt a rögeszméje, hogy nekem mielőbb diplomát kell szereznem és el kell kezdenem vele dolgozni, hogy mindent megtaníthasson nekem, aztán visszavonulhasson, és átadhassa nekem a stafétabotot. Bár mindig volt egy olyan sanda gyanúm, hogy mindezt csak azért tervezte el így, mert a barátai is mind így csinálták: a gyerekeiknek adták át a jól bejáratott családi céget, akik aztán vagy sikeresen továbbvitték az örökséget, vagy belebuktak.

A valóságban viszont el sem tudtam képzelni anyámról, hogy valaha is vissza akarna vonulni, és élete hátralévő évtizedeiben csak teniszezne, meg jótékonysági estekre járna. Nem, ő az a fajta, aki a hét hét napján dolgozik, és egyszerűen egy percre nem bír leállni. Régen azt hittem, mindent meg kell tennem, hogy rávegyem: vegyen vissza a tempóból és pihenjen, mielőtt infarktust kap, de aztán rájöttem, hogy ő így érzi jól magát. Ha a nap 24 órájában pörög.

Engem azonban nem villanyozott fel a gondolat, hogy pár éven belül beköltözzek egy manhattani felhőkarcoló tetején lévő irodába, és dollármilliók sorsáról döntsek nap, mint nap. Anya ugyanakkor kizártnak tartotta, hogy más életet éljek, úgy vélte, akármilyen pozícióban is, de a cégnél van a helyem. És kapóra jött neki, hogy azon kívül, hogy én ezt nem akartam, magam sem tudtam, hogy akkor mit akarok kezdeni az életemmel.

-          Nyilvánvalóan a tanulmányaidra kell koncentrálnod, ez nem kérdés – szögezte le anyám. – De most nem erről akarok beszélni veled.

Kíváncsian néztem rá.

-          Hanem erről – tette elém a mobiltelefonját. Kellett pár másodperc, mire összeraktam, mit látok a kijelzőn: egy tweetemet, pontosabban egy szelfit, amelyen épp Marco nyakába borulok kezemben egy fura színű itallal. Marco tekintete sem volt már túl tiszta… Az üzenet csak annyit volt: Imádom Barcelonát! És akkor most körülbelül százzal kevesebb felkiáltójelet használtam, mint a tweetben volt. Nem is emlékeztem erre. Valójában nem is emlékeztem, mikor twitteltem utoljára bármit is. De nem hittem, hogy ez akkora probléma lett volna, hogy anyának külön ide kellett volna jönnie.

-          És hol itt a gond? Volt egy fantasztikus esténk, és ezt megosztottam a világgal. Nem ez az első eset – vontam meg a vállam.

-          De ez az első eset, hogy egy fontos üzletfelem fiát ölelgeted mindenki szeme láttára, akinek ráadásul menyasszonya van! – fakadt ki anyám. A többi vendég ismét egyből felénk fordult, ám ezúttal anya nem vette észre.

-          Akár hiszed, anya, akár nem, de az, hogy Marcónak menyasszonya van, nekem is új – feleltem őszintén. Hirtelen már nem is érdekelt a velem szemben ülő anyám, hanem azon kezdtem el törni a fejem, hogy milyen módon vessek véget Marco életének. Legszívesebben felrobbantottam volna a jachtjával együtt, de az túl fájdalommentes lett volna, és különben is, még ott voltak a cuccaim.

-          Épp az apjával tárgyaltam Milánóban – mondta anya. – Egy amerikai vállalat felvásárolná azt az olasz céget, amelyben ő a főrészvényes. De ha meglátja, hogy a fia a lányommal csalta meg a menyasszonyát, enyhén szólva kétlem, hogy belemenne az üzletbe, amelyet én közvetítek neki. Hagyománytisztelő, dél-olasz család.

-          Hát, úgy tűnik, a fiacskája nem annyira hagyománytisztelő – vetettem közbe, de anyám gyilkos tekintete belém fojtotta a további szót.

-          Eddig eltűrtem a kilengéseidet, Belle, de ez már több a soknál!

-          Anya, egyszerűen nem foghatom fel, miért lenne mindez az én hibám? – mordultam rá. – Fogalmam sem volt arról, hogy Marco apjával készülsz üzletet kötni. Azt sem tudtam, hogy az a szemétláda el van jegyezve, ezt ugyanis elfelejtette közölni velem. Ha ismernél, tudnád, hogy a foglalt pasik tabut jelentenek számomra. – Mielőtt folytattam volna, kivártam, amíg anya bólint. Tudtam, hogy ha nem is ért meg mindent velem kapcsolatban, alapvetően nincs rossz véleménnyel rólam, nem tart gátlástalan bajkeverőnek. – És különben is, ha Marco apja követ is a Twitteren – amit őszintén szólva erősen kétlek – ez a fotó, meg ez a szöveg nem árulja el, hogy a fiával töltöttem az éjszakát.

Anya eltakarta a szemét a kezével, mintha azt akarná mondani: nem akarok tudni a lányom szerelmi életéről! Vagy csak épp megerősítettem, amit már akkor is sejtett, amikor Marco telefonján hívott.

-          Ez csak annyit jelent, hogy tegnap este együtt buliztunk, és igen, ittunk is. De a háttérben is látszik, hogy nem csak ketten voltunk. És nem csókolózunk, vagy ilyesmi, csak átöleljük egymást. Ha tudnád, hány ember nyakába ugrottam tegnap… - Nem folytattam, mert egyrészt igazából én sem tudtam volna pontos számot mondani, másrészt anyán egyértelműen látszott, hogy nem akarja tudni. – Kicsit túlreagálod az ügyet, anya.

-          Ha elbukom az üzletet emiatt, nem ez lesz a véleményed – felelte. – A lényeg az, Belle, hogy nem engedhetünk meg magunknak efféle kockázatokat. Most amíg alá nem írjuk a papírokat, izgulhatok, hogy mi lesz, pedig sima üzlet lett volna. Éppen ezért nem kérlek, hanem utasítalak, hogy a jövőben légy óvatosabb!

-          És kérdezzek meg minden srácot rögtön a bemutatkozás után, hogy az apja nem az üzletfeled-e? – nevettem, de anya nem nevetett velem. – Egyébként megkérdezhetem, honnan tudtad meg, mit twitteltem? Tudtommal te nem követed az efféléket…

-          Nem is, nincs nekem erre időm, de Mel megteszi helyettem. Ő szólt.

Ó, persze, a drágalátos Mel, gondolhattam volna! Ő anyám asszisztense volt, a mindenese. Istenítette anyámat, ezzel párhuzamosan pedig gyűlölt engem. Képes volt egyazon másodpercen belül egy elragadtatott mosolyt lövellni anyám felé, és egy gyilkos pillantás küldeni nekem. Minden alkalmat megragadott, hogy rossz színben tüntessen fel anya előtt. Az egyetlen nyilvánvaló hibám az volt szemében, hogy én voltam anyám lánya, és nem ő. Biztos voltam benne, hogy minden este azért imádkozott, hogy nyeljen el a föld, és ő a helyembe léphessen. Valószínűleg tökéletes is lett volna ebben a szerepben, mert mindig mindenben egyetértett anyámmal, és kívülről-belülről ismerte a céget, az irodában félszavakból is megértették egymást anyával. Nem is értettem, anyám miért nem fogadta rég örökbe.

-          Mindegy, nem érdekes, feltehetően felesleges volt idejönnöm, hiszen mitől is változna a helyzet? – vonta meg a vállát anya, és intett a pincérnek, hogy fizetne.

-          Ezt meg hogy érted?

-          Kétlem, hogy képes lennék egy kis felelősségtudatot beléd verni, ugyanis eddig sem sikerült, megnevelni téged meg már késő – közölte anyám mosolyogva, mintha egy nyilvánvaló tényt állapítana meg, és egyáltalán nem bánná, hogy ez az igazság.

-          Á, értem, most jön a fordított pszichológia: azt mondod, hogy megbízhatatlan link vagyok, mert azt várod, hogy ellenkezem, és be akarom bizonyítani az ellenkezőjét.

-          Nem, Belle. Úgysem működne, igaz? Csak talán ideje belátnom, hogy te nem vagy olyan, mint én. Én komoly vagyok, megfontolt, te meg inkább az apádra ütöttél. Igaz, az üzletet ő is komolyan vette, de ő ki tudott kapcsolni. Tisztában vagyok vele, hogy én erre nem vagyok képes. És az a helyzet, hogy te viszont másra sem vagy képes, csak a szórakozásra.

-          Ez nem igaz!

-          Mondj egy dolgot, amit komolyan veszel az életben! És a bulizás nem ér – tette hozzá kacsintva. Egyáltalán nem volt dühös. Inkább úgy festett, mint aki beletörődött abba, hogy van, amit nem tud megváltoztatni. Ez még inkább fájt, mintha mérges lett volna rám.

-          Tudod mit? Ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy ezen a nyáron nem bulizok! – mondtam. Meggondolatlanul. Hiszen még csak május volt, a nyár el sem kezdődött! Három egész hónapig semmi szórakozás? Mihez fogok kezdeni? Már épp vissza akartam vonni, vagy legalábbis pár feltétellel korlátozni a túl nagyra sikerült ígéretemet, amikor anyára néztem, és olyat láttam rajta, amit talán még soha: büszke volt rám.

-          Tényleg?

Annyira szíven ütött, hogy azonnal hitt nekem, hogy nem is feltételezte, hogy csak a pillanat hevében mondtam, vagy kizárt, hogy ezt be bírom tartani, hogy nem voltam képes visszavonni, csak bólintottam.

-          Tényleg.

-          És semmi shopping?

-          Tessék? Ez hogy jön ide? Mi a baj a vásárlási szokásaimmal? – csattantam fel. Ez eddig nem volt téma!

-          Hát, csak az, hogy a múlt hónapban majdnem annyit költöttél, amennyit én kerestem. És csak ruhákra.

Hoppá.

-          Belle, el sem mondhatom, mennyire boldog vagyok, hogy be akarod bizonyítani: igenis felelősségteljes, felnőtt nő vagy! – Anya szinte sugárzott, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy tényleg be akarom bizonyítani? Mikor mondtam ezt? De ő persze boldogságában észre sem vett semmit a zavaromból. – Szeretném, hogy ha már így döntöttél, komolyan csinálnád. Mondj le a bulizásról és a pénzszórásról a nyárra!

-          Micsoda?!

Anya csak várakozón mosolygott pár pillanatig, aztán a táskájába nyúlt a tárcájáért.

-          Gondoltam, hogy nem mondtad komolyan – legyintett.

-          De igen, komolyan mondtam! – Azt hittem, legalábbis. Olyan jó volt anyát büszkének látni végre, mikor volt utoljára ilyen? Volt már egyáltalán ilyen? Még akartam, még! – Rendben, lemondok a vásárlásról is. De akkor a saját érdekemben jobb lenne, ha távol maradnék Manhattantől. Ott túl nehéz lenne ellenállni a kísértésnek, a barátaim folyton hívnának bulizni, a lányok vásárolgatni…

-          Igazad van.

-          Mi lenne, ha kibérelnél nekem egy cuki kis chateau-t Svájcban? – javasoltam. – Egész nyáron csak aludnék, hegyet másznék, meg ilyenek. Ellennék csokin végig.

-          Aha, mert az olyan költségtakarékos lenne – mondta anya. – Viszont most jut eszembe, hogy egy ismerősöm mesélt egy helyről, ahol a fia eltöltött pár hónapot tavaly, és ő is meglátogatta, együtt töltötték ott a karácsonyt. Egy gyönyörű sziget a skót partoknál.

-          Oké – vontam meg a vállam. Legalább ott mindenki beszél angolul.

-          Kibérelhetek neked egy házat, és biztosítok egy szerény költségvetést, ami garantálja, hogy nem kell hiányt szenvedned semmiben.s

-          Tényleg? – csodálkoztam.

-          Nem ruhákra és cipőkre gondoltam.

-          Nem gond, már úgyis rég beszereztem a nyári ruhatáramat – vontam meg a vállam.

-          A pénz elég lesz ételre, rezsire és a mindennapokhoz szükséges dolgokra. Viszont nem viheted magaddal a telefonodat. Majd adok egy másikat, amelyikben nem lesz benne a világ összes partiarcának a száma. És a laptopodat sem viheted, nehogy kísértésbe essél egy kis online shoppinggal.

-          El akarsz zárni a külvilágtól? – hördültem fel.

-          A telefonban benne lesz az én számom, és pár közeli barátodét is elmentheted. A lényeg, hogy bírd ki a nyarat a szigeten, állj meg a saját lábadon a pénzem vagy a haverjaid bulijai nélkül. Bizonyítsd be, hogy megbízható, felelősségteljes ember vagy! Persze bármikor elhagyhatod a szigetet, ha akarod. Vagy mondhatsz most is nemet.

Vagy felfoghatom kalandként az egészet, és a végén még az a jutalmam is meglesz, hogy anya végre emberszámba vesz, nem tart léha naplopónak, aki folyton mulat más pénzén. És nem utolsósorban ezzel még Melnek is odacsaphatok egyet.

-          Benne vagyok – nyújtottam kezet anyának, aki miközben kezet rázott velem, titokzatos arckifejezést vágott. Arra gondoltam, milyen fura volt, hogy az előbb annyi részletet tisztázott velem hirtelenjében. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az elmúlt egy órában valójában végig minden pontosan úgy történt, ahogy azt eltervezte…

***

 

Anyával Londonig együtt repültünk. Barcelonában visszasétált velem Marco jachtjához, és türelmesen várt a parton, amíg a fedélzeten összeszedtem a cuccom. Marco még mindig aludt, és bár nem jártam lábujjhegyen, miközben pakoltam, nem ébredt fel. Ezt jelnek vettem, hogy tekintsek el a korábban tervezett merénylettől. Nem ért annyit az egész. Nekem most egyértelműen másra kellett koncentrálnom: a hamarosan megkezdődő, önként vállalt száműzetésemre. Ugyan ha nem is álltam le veszekedni Marcóval, szívesen értesítettem volna valamilyen módon a menyasszonyát a történtekről, mert nem tetszett a gondolat, hogy mit sem sejtve készül hozzámenni Marcóhoz, de lemondtam erről, hiszen anya éppen azt akarta, hogy ne keverjek bele a dolgaikba. Reméltem, hogy a lány valahogy mégis rájön, milyen ember a vőlegénye.

Az út Londonig csodás volt, rengeteget beszélgettünk anyával, mint két régi barátnő. Sajnos túl ritkán kerítünk sort ilyesmire, pedig remekül kijövünk. Csak egész más utakon járunk.

Heathrow-nál aztán elbúcsúztunk egymástól. Ő New York felé vette az irányt, én meg megkerestem a Skócia felé tartó gépet.

-          Remélem, nem csak azért jöttél velem idáig, hogy meggyőződj róla, tényleg elmegyek erre a szigetre. Mi is a neve?

-          Pire – felelte anya. – És ha tényleg meg akarnék győződni róla, hogy rendben odaérsz, akkor egészen az ottani házad kapujáig kísérnélek. De megbízom benned, tudom, hogy betartod az ígéretedet, ahogy mindig.

Örültem, hogy anya ezt mondta. Szerénytelennek hangzik, de általában tényleg nem a levegőbe beszélek: ritkán ígérek meg valamit, de ha mégis, azt betartom. És jó volt, hogy ezt anya is elismerte. Amikor még Barcelonában elkezdett azzal jönni, hogy felelőtlen vagyok, és potenciális veszélyt jelentek az üzleteire, megrettentem, hogy ilyen rossz véleménnyel van rólam, ennyire nem ismer.

-          Kicsim, szeretném, ha megkomolyodnál végre. Ideje felnőnöd – mondta anya, és végigsimított a karomon. - Ez a nyár talán alkalmas lesz rá.

Bólintottam, és miután átöleltük egymást, elindultam a gépem felé. Aztán visszafordultam:

-          Mondd csak, anya, tényleg annyira linknek tartasz?

Anya megrázta a fejét.

-          Nincs veled semmi gond, Belle. Igazad volt, amikor korábban azt mondtad, hogy te nem szoktál bajba kerülni. Tudom, hogy ami Marcóval történt, nem a te hibád. Bár azt nem bánom, hogy odamentem, és elrángattalak mellőle… De tudom, hogy te remek lány vagy, hiszen én neveltelek! – nevetett. – Viszont azt is tudom, hogy az életedben nincs semmi, amiért felelősséget kellene vállalnod. Azt hiszed, nincs más dolgod, mint hogy gondtalanul élvezd az életed. És természetesen nem azt mondom, hogy nem lehetsz boldog, de én nem leszek mindig melletted, Belle, hogy biztosítsam neked a kényelmes életet. Ezért szeretnék megbizonyosodni arról, hogy meg tudsz állni a lábadon. Szeretném látni, hogy felnőttél végre.

-          Értem – válaszoltam. – Igyekszem bebizonyítani, hogy így van.

-          És ha minden jól megy, ha ez a nyár minden gond nélkül telik el, akkor beszélhetünk arról, hogy hozzájuss a pénzedhez.

-          Az nem fontos, anya – legyintettem.

Annak idején anya és apa együtt építették fel a céget, és amikor apa hosszú évekkel ezelőtt meghalt, megörököltem a részét, vagyis a vállalat felét. Viszont apa úgy rendelkezett, hogy anya döntheti el, mikor vagyok elég érett ahhoz, hogy megkapjam a vagyont. Mivel anyám mindig nagylelkűen bánt velem, és sosem szenvedtem hiányt semmiben, egyszer sem hoztam fel a témát, nem foglalkoztam az örökségemmel. Szerencsére nem volt rá szükségem.

Most is inkább arra koncentráltam, hogy anya nem kérte tőlem, hogy tanuljak, hogy idővel dolgozzak a cégnél, hogy legyek olyan, mint ő. Csak ezt az egy nyarat kérte. És ha minden a tervei szerint megy, ez a nyár vízválasztó lehet az életemben – mondta. Ott, a reptéren állva egyikünk sem gondolta, hogy ez mennyire így lesz.

Túl, hosszú, igaz? A helyzet az, hogy szerintem a fejezetek rövidebbek lesznek :) Eredetileg több részletben akartam feltenni, de olyan régóta vártok, hogy gondoltam, megérdemlitek az egészet ;) Viszont cserébe kérem a kommenteket! :)