6. fejezet

It's a new dawn
It's a new day
It's a new life
For me
And I'm feeling good

Feeling Good by Michael Buble

 

A következő napok tényleg kizárólag a házról szóltak. Kialakult egy napi rutin, amely gyakorlatilag folyamatos munkából állt, néha rövid étkezéssel megszakítva. Korábban azt hittem, a sok munka – főleg azok a feladatok, amelyek nem igényelnek különösebb odafigyelést, például a takarítás – jó lehetőség lesz majd a gondolkodásra, hogy kielemezzem magam, hol vagyok, hol tartok és merre szeretnék továbbmenni az életemmel. A gondolat, hogy egy ház felújítása óriási dolog, hogy olyan hatalmas feladatot vállaltam magamra, amilyet korábban még soha, azzal kecsegtetett, hogy elhiggyem: épp átlépem a felnőttkor küszöbét, hiszen felelősségteljes munkát végzek. Még ha sokan azt is mondanák, hogy éppenséggel nem, mert ostobaság más házának kéretlen renoválására áldoznom minden időmet, ezt sosem fogja nekem senki sem megköszönni, sem megfizetni. Sőt könnyen előfordulhatott volna, hogy Mrs. Graham rokonai, akik bár mindent elvittek innen, ami kicsit is értékes volt, és magasról tettek rá, mi történik a házzal, felőlük akár össze is dőlhetett, amint megtudják, mit műveltem itt, kiakadnak, és mindennek lehordanak. De nem érdekelt. Az én addigi életemben igenis ez volt a legnagyobb munka, pontosabban az egyetlen munka, amelybe belevágtam, és ettől nagyon jól éreztem magam.

Szóval eleinte azt hittem, a monoton munka közben jönnek majd a nagy világmegváltó gondolatok, legalábbis a saját életemmel kapcsolatban. Azonban sajnos nem így lett. Pont, mint futás közben: az idő egyszerűen eltelt, és a nap végére sosem lettem okosabb. Nem hoztam nagy döntéseket és nem értettem meg jobban saját magamat vagy a világot.

                Viszont a ház napról napra látványosan jobb állapotba került, és mivel alapvetően ez volt a cél, nem panaszkodtam. Szép lassan minden helyiségen végigmentem, kiszelektáltam a hasznavehetetlen dolgokat, és kitakarítottam. Az volt a cél, hogy mielőbb eljussak odáig, hogy festeni lehessen. Utána – vagy akár már közben – jöhetett a bútorok felújítása, meg persze a dekorálás.  Rengeteg ötletem volt! Például az egyik ágyterítőből, amelyik csodaszép patchwork munka volt, remek függönyt lehetett készíteni a vendégszobába. Egy fiókban néhány pici, gyönyörűséges, kézzel készített csipketerítőt találtam, ezek jól mutattak később a romantikus hangulatú hálóban, bekeretezve a falon. Egy csomó régi ruhából, terítőből meg díszpárnahuzatokat lehetett varrni a kanapéra meg a fotelokra. Dobozokban talált régi, megsárgult fényképekből – amelyek javarészt Pire-t ábrázolták – pedig néhányat ki lehetett tenni a falra.

                Mrs. Graham éjjeliszekrényén őrzött lányregényében találtam egy régi, préselt virágot – ezt is mindenképpen be akartam keretezni, mert bár nekem nem jelentett semmit, neki biztosan fontos emlék volt, amelynek muszáj volt a házban maradnia, méghozzá kiemelt helyen.

                Élveztem ezt az időszakot, zsongott a fejem a rengeteg tervtől, teendőtől. Csoda, hogy nem volt időm gondolkodni az életemen?

                Közben persze Nelly is rengeteget segített. Cserébe csak annyit kért, hogy minden ruhát, bútort, használati és dísztárgyat, amelyet én már kidobnék, átnézhessen és elvihesse, ami tetszett neki. Ahhoz képest, hogy milyen romhalmaznak meg szemétdombnak tartotta a házat, egész sok mindent elvitt: egy kopott éjjeliszekrényt, egy faragott polcot, régi magazinokat és helyi lapokat, de mindenekelőtt ruhákat. Azt mondta, vintage, és úgyis átalakítja őket. Innen tudtam meg, hogy neki volt varrógépe, pontosabban a fogadóban volt, és azt korlátlanul használhatta.

És akkor jött az ötlet, hogy én is varrnék – az említett függönyt meg huzatokat. A gond csak az volt, hogy még életemben nem próbálkoztam ilyennel, de – ahogy az egész felújításnál – ez nem tartott vissza egy cseppet sem. Nellyvel megegyeztünk, hogy az egyik emeleti szobában kialakítunk egy varrósarkot az ablak mellett, és idehozzuk a varrógépet a fogadóból, ahol állítólag egy sötét zugba volt állítva, és a helyszűke miatt kész rémálom volt használni. Mivel amúgy is csak Nellynek kellett, Mrs. Brenish, a fogadósné megengedte, hogy felhozzuk ide, ahol hely és fény is volt bőven. Nellynek pedig úgyis szabad bejárása volt a házba. Szóval gyakran jött csak varrogatni, és cserébe a kényelmes helyért, meg a korlátlan tea- és kávéfogyasztásért semmi perc alatt megtanított varrni. Jó, egy ruhát ma sem nagyon vállalnék be, de az egyszerűbb dolgok azért hamar mentek.

Azért meg kell hagyni, még így is folyton lelkiismeret-furdalásom volt, hogy kihasználom Nellyt, mert annyit jött nekem segíteni. Bár állította, hogy úgysem tudna nagyon mást csinálni a szabadnapjain, tisztában voltam vele, milyen óriási szívességet tett nekem. Ráadásul ha ketten dolgoztunk, érezhetően gyorsabban haladtunk.

Miután mindent kiválogattam (még a padlásról is), rengeteg minden jött össze, amire nekem nem volt szükségem, de még használható volt. Nelly azt javasolta, dobjak fel mindent a netre, de nekem nem volt időm több ezer dolgot egyenként meghirdetni, még akkor sem, ha így talán befolyt volna egy kis pénz, amire nagy szükségem lett volna, mert az egy hónapra kapott keretem vészesen fogyott, pedig magamnak csak ételt vettem, még mindig a Barcelonából hozott néhány váltás ruhából éltem. Ami már csak azért sem volt vicces, mert a skóciai időjárás enyhén szólva nem egyezett meg a mediterrán éghajlattal, így általában szinte mindet viseltem egyszerre.

Szóval alapvetően tetszett az ötlet, hogy eladjam a cuccokat ahelyett, hogy kidobjam, mert ha nekem nem is kellettek, azért valakinek még jól jöhettek. Végül Mr. Grant állt elő azzal, hogy ő ismer egy olyan alapítványt a közeli Turner Islanden, amely szegény családokat támogat, és ők bizony mindennek örülnének a ruháktól a konyhai eszközökön át a lestrapált, nem túl dekoratív bútorokig. Beleegyeztem, hogy mindent nekik adok azzal a feltétellel, hogy eljönnek a holmikért és mindent maradéktalanul magukkal visznek. Egy nap páran el is jöttek, és válogatás nélkül mindent felpakoltak a kisteherautóra, amellyel érkeztek. Miután távoztak, rájöttem, hogy nem is olyan kicsi a ház.

És akkor végre lemehettem a boltba, hogy megrendeljem a festékeket. Korábban ugyanis megtudtam a fogadóban, hogy ugyan a pici boltban nem tartanak mindent, de szinte bármit meg lehet rendelni, így festékeket is. Tehát összeszedtem magam, és elindultam a boltba.

Már rég nem jártam ott. Miután vagy tízszer közöltem Nellyvel, hogy akármennyire nem hiszi, JJ-t tényleg hidegen hagyom, leszállt a témáról. Ezt onnan tudtam, hogy egyszer maga hozott nekem mindenfélét a boltból, ahelyett, hogy megragadta volna az alkalmat, hogy leküldjön, mint a múltkor. Nem is voltam ott azóta sem.

Miközben sétáltam lefelé a hegyoldalon, felhívtam a legjobb barátnőmet, Priyát. Kitaláltam ugyanis, hogy költségcsökkentés céljából megkérem, küldje el nekem néhány ruhámat, így több pénzem marad a házra. Priya azonban nem vette fel, pedig még az időeltolódást figyelembe véve is rég fel kellett már kelnie. Nosztalgiával gondoltam arra, hogy vajon milyen bulin vehetett részt előző este, ha még mindig alszik, és milyen jól szórakozhattam volna én is… De aztán végignéztem Pire kis öblén, magamba szívtam a friss tengeri levegőt, és arra jutottam, hogy én sem vagyok olyan rossz helyen, sőt. Erre jót mosolyogtam magamon: ha pár hete valaki azt mondja nekem, hogy nem bánom, amiért egy távoli, csendes helyen kell lennem, ahelyett, hogy a nyüzsgő Manhattanben partiznék… Viszont az, hogy tényleg nem bántam, jól bizonyítja, mennyire megváltoztam. Hihetetlen! Ilyen hamar! Vajon mennyire lesz ez tartós?

Ám nem folytattam a gondolatmenetemet, mert megérkeztem a bolthoz, és miután egy pillanatra megálltam a küszöbön, hogy erőt vegyek – mert amilyen szerencsém volt, biztos voltam benne, hogy odabent megint JJ vár, nem pedig az apja –, beléptem. És valóban JJ volt ott a pult mögött, ha jól láttam, apróhirdetéseket böngészett egy újságban tollal a kezében. Biztos albérletet keresett valahol, hogy mielőbb elhúzhasson innen, hiszen nem úgy tűnt, mintha annyira élvezte volna az ittlétet. Hát, legalább nem ugrott volna ki folyton a szívem a helyéről, amint betettem a lábam a boltba.

Épp csak köszöntünk egymásnak, amikor megszólalt a telefonom, és amikor előhúztam a zsebemből, láttam, hogy Priya hívott vissza.

-          Nahát, Belle, ezer éve nem hallottam rólad! – mondta álmos hangon. – Még élsz?

-          Bizony, élek és virulok – feleltem vidáman, annyira örültem, hogy hallom a hangját.

                Ugyan már többször is beszéltem vele, mióta ide jöttem, szóval képben volt, mit keresek Pire-on, de mivel a tengerentúli hívások meglehetősen drágák, nem sokszor kereshettem. Persze ő is hívhatott volna, és hívott is, de… legyen elég annyi, hogy nekem, aki nem voltam annyi emberrel körülvéve a szigeten, mint ő, jólesett volna, ha gyakrabban beszélünk, Priya idejét viszont jól kitöltötte a rengeteg buli és haver.

                Ki akartam menni a boltból, amíg telefonálok, de JJ hátrament. Nem hiszem, hogy udvariasságból, hogy ne tűnjön úgy, mintha hallgatózna, hanem inkább azért, mert én zavartam őt, és gyorsan távozott. Úgy hallottam, még valami hátsó ajtót is becsukott, mintha az udvarra, vagy a házba ment volna. Fura volt, hogy így magára hagyta a boltot egy kvázi idegennel, de gondolom, Pire-on az ilyesmi megszokott volt.

                Mindenestre így zavartalanul tudtam beszélni Priyával.

-          Figyelj, Priya, szeretnék egy szívességet kérni tőled.

-          Bármit, kivéve, hogy menjek oda hozzád, Szibériába, hogy ne legyél egyedül – felelte.

-          Skóciában vagyok – javítottam ki, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy csak viccelt. Priya számára Manhattanen kívül nem létezett semmi. Neki tényleg egy kietlen pusztaság volt minden a városhatáron túl. Néha elgondolkodtam, hogy ha az apjának letelik a megbízatása – ő volt ugyanis az indiai konzul New Yorkban –, vajon Priya hogy viseli majd. Egyáltalán hogyan tudott létezni Manhattanen kívül korábban?

-          Részletkérdés – mondta Priya, és szinte láttam magam előtt, amint unottan legyint. – Miben segíthetek? Győzzem meg anyukádat, hogy hívjon haza? Vagy már úton vagy, és szervezzek neked egy üdvözlő partit? Persze úgy, mintha meglepetés lenne.

-          Nem, Priya – mosolyogtam. – Légy szíves, menj át hozzánk, pakolj össze nekem pár ruhát, és küldd el ide. Barcelona óta gyakorlatilag ugyanazokban a cuccokban élek. Persze állandóan mosom őket, de akkor is. És itt éppenséggel nem mediterrán az éghajlat…

Hosszú hallgatás volt a válasz.

-          Priya? Ott vagy még? Halló! – kiáltoztam.

-          Persze, itt vagyok. Csak azon gondolkoztam, jól értettem-e. Akkor nem jössz haza.

-          Most még nem, csak a nyár végén megyek.

-          De miért? – méltatlankodott.

Valójában már vagy úgy húszszor elmeséltem neki a barcelonai beszélgetésemet anyával. És tudott a házról is, hogy épp felújítom. De a reakciójával megerősítette, amit eddig is sejtettem: nem igazán értette, miért csinálom ezt az egészet. Miért kellene bármit is bebizonyítanom anyámnak? És miért nem jó az életem úgy, ahogy eddig? Mi a baj azzal, ha a szülőnk lát el pénzzel, nem is kevéssel, és nekünk más dolgunk sincs, mint hogy kiélvezzük? Hogy szórakozzunk, amíg csak lehet?

Bár Priya a jelennek élni filozófiája vonzónak tűnt, már nem tudtam vele azonosulni. Képtelen lettem volna félbehagyni a munkát, hátrahagyni a házat, még ha a munka java bőven előttem is állt. Annyira a magaménak éreztem azt a romhalmazt! Olyan intenzíven láttam a szemem előtt, hogy milyen lehetne, és annyira meg akartam mutatni mindenkinek ezt a képet a valóságban is!

Néhány héttel ezelőtt nem hittem volna, hogy bármi is boldoggá tudna tenni azon az életen kívül, amely eddig éppen annyira az enyém is volt, mint Priyáé. De most… nem is tudom, valahogy ettől is elégedettnek, sőt igen, boldognak éreztem magam. Hogy ott volt az a rom, és minden egyes nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy olyan legyen, mint az álmaimban. És hogy mindez az én két kezem munkájának volt köszönhető. Hihetetlen érzés volt! Hogy valamit létrehozhatok, alkothatok. És akkor döbbentem rá, hogy ez már rég nem arról szól, hogy bebizonyítsam anyának és magamnak, hogy felnőtt vagyok, hogy képes vagyok dolgozni. Vagy legalábbis nem csak erről szólt. Mert ha anya hívott volna, hogy menjek haza, akkor sem mentem volna, amíg be nem fejezem itt a feladatomat.

De nem akartam beavatni ebbe a gondolatmenetembe Priyát. Úgysem értette volna meg azonnal, és én nem ott, a bolt közepén akartam nekiállni meggyőzni.

-          Csak küldd el a ruhákat, kérlek.

-          Te tudod… - mondta, de éreztem, hogy azt várja, meggondolom magam, és tiltakozok, hogy nem, mégsem, inkább megyek haza. Persze nem tettem.

-          Köszönöm – válaszoltam inkább.

-          De sajnos azt a cuki Armanit, amit együtt vettünk a múltkor, nem tudom elküldeni, mert utólagos engedelmeddel kölcsönvettem…

-          Nem baj – feleltem mosolyogva. – Itt úgysem tudnám hova felvenni.

-          És a Gucci-táskádat küldjem?

-          Dehogy, Priya, a Gucci sem kell. Figyelj, egyszerű, kényelmes cuccokat pakolj. Farmert, pólót, pulcsit, tornacipőt, ilyesmiket. Laza dolgokat. Semmi kisestélyi, tűsarkú, miniszoknya. Tényleg.

-          Oké… - mondta bizonytalanul. Lediktáltam neki a címet, és a biztonság kedvéért a teljes nevemet is, mert tartottam tőle, hogy a nagy sokktól elfelejtette.

-          Amikor hazamegyek, megadom a postaköltséget.

-          Ugyan már, ne viccelj! De komolyan, miért nem veszel ruhákat? Értem én, hogy ott a semmi közepén sehol egy normális üzlet, de internet csak van!

-          Igen, de épp azért kérlek, hogy küldj pár cuccot, mert spórolnom kell. Rengeteg költséggel jár a felújítás, és mint tudod, jelenleg nem igazán vagyok eleresztve anyagilag. – Hozzá akartam tenni, hogy egyébként nincs netem, a házban nincs, a telefonom pedig egy őskori kövület, de nem akartam tovább sokkolni szegényt.

-          Nagy kegyetlenség az anyukádtól, hogy elvette a hitelkártyádat! – bosszankodott Priya. – Ilyet az én apám sosem tenne velem.

-          Nem elvette, én adtam oda neki, ez is a része volt a megállapodásunknak – mondtam nyugodt hangon. – Anya tudni akarja, hogy képes vagyok-e nem számolatlanul szórni a pénzt. Fura helyzet, az igaz, de meg lehet szokni, hogy az árakra is figyelni kell.

-          De fogadjunk, hogy anyukád nem tudja, hogy egy idegen ház felújítására költöd minden pénzed! – Nahát, ezek szerint Priya mégsem felejtett el mindent, amit meséltem neki.

-          Nem. Különben a pénzem elég lenne pár ruhára. De most minden cent számít.

-          Hát, ahogy gondolod – válaszolta még mindig a kétkedés hangján. – Küldöm a ruhákat.

-          Köszönöm!

Letettem a telefont, és körülnéztem az üres boltban. JJ még mindig nem volt sehol. Kinéztem az ablakon, és láttam, amint fel-le sétált az udvaron, és telefonált. Eszembe jutott, hogy a múltkor mennyire várt egy hívást. Talán éppen ez volt az. Mindenesetre hamarosan visszatért.

-          Miben segíthetek? – kérdezte, és ha nem is mosolygott, de az eddigiektől eltérően legalább nem éreztette velem, hogy feltartom. Biztosan az imént békült ki a barátnőjével. Váratlanul ért ez a változás, úgyhogy csak hebegtem-habogtam.

-          Őőő…. festékre lenne szükségem, és úgy hallottam, itt lehet rendelni.

-          Valóban. – Azzal ismét hátrament, és néhány katalógussal tért vissza.

Még korábban gondosan felmértem és kiszámoltam mindent. Szörnyen nehéz és unalmas feladat volt, de életemben először hasznát vettem a matematika óráknak.  Most a kezemben gyűrögettem egy számokkal teleírt kockás papírt.

Nem akartam túlbonyolítani a dolgot, és féltem, hogy valahogy elszámítottam magam, ezért arra jutottam, hogy ahelyett, hogy külön színeket találnék ki az egyes helyiségeknek, minden falat fehérre festek. Ez volt a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás. És világosabbnak, frissebbnek hat majd tőle a ház, fényévekkel jobb lesz, mint a mostani öreg, ódivatú és penészes tapétákkal, ráadásul a fehér mindenhez megy.

-          Fehér falfestéket szeretnék viszonylag nagy mennyiségben. És olcsón – közöltem.

JJ bólintott, és felemelte az egyik brosúrát.

-          Azt hiszem, ez a legolcsóbb típus. És egész jó minőség.

Belenéztem a katalógusba, majd közöltem a szükséges mennyiséget. Aztán kértem még mindenféle festési kelléket az ecsetektől a hígítóig. Mivel sosem csináltam még ilyet, csak remélni tudtam, hogy mindenre gondoltam.

JJ mindent gondosan feljegyzett, amit mondtam. Közben nyoma sem volt a korábbi morcosságának. Nyilvánvalóan nagyon jó híreket kapott. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Talán hamarosan elhagyja a szigetet.

-          Rendben. Körülbelül két nap, és itt lesz az áru. – Elővettem a pénztárcámat, de ő tiltakozva felemelte a kezét. – Ráérsz akkor fizetni.

-          Köszönöm.  

Teljes sokkhatás alatt hagytam el a boltot. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az utolsó, amit JJ arcán láttam, kísértetiesen hasonlított egy mosolyhoz. A hideg is kirázott a gondolattól.