Harmincegyes számú palack

Hát hol is kezdjem?

Mit szólsz ahhoz, ha pontosan ott, ahol a múltkor abbahagytam? Szóval kiértünk a kikötőbe, dideregve vártunk a hajóra, és kiderült, hogy ezzel nem csak mi voltunk így. A parton ugyanis nekünk háttal egy nő várakozott, hatalmas téli kabátba burkolózva, a lába mellett egy jókora bőrönddel.

            - Emily! – kiáltott fel mellettem Nick olyan hirtelen, hogy összerezzentem.

            A nő megfordult, és tágra nyílt szemekkel válaszolt:

            - Nick!

            Majdnem úgy rohantak egymás felé, tárt karokkal, mint a filmekben. Csak lassabban és nem tárt karokkal, de érted. Szóval örültek egymásnak, méghozzá nagyon.

- Nick, mit keresel te itt? Anyu mondta, hogy itt vagy, de nem gondoltam volna, hogy már Turner Islandon összefutunk. Hogy kerülsz ide, csak nem töltötted itt az éjszakát? – Azzal sejtelmes pillantást vetett rám. Ezek szerint észrevett. A tekintetében nyoma sem volt a féltékenységnek, inkább cinkosan mosolygott rám.

- Igen, de természetesen nem úgy, ahogy gondolod – felelte Nick. Aú, ez fájt. Mármint az a bizonyos „természetesen”. – Joley-val Pire-ról ugrottunk át bulizni, és olyan jól sikerült az este, hogy hajnalig maradtunk.

- Nem mintha előbb haza tudtunk volna menni – vetettem közbe. – Apropó, én vagyok Joley.

- Igen, tudom, emlékszem rád – nevetett Emily. Persze, elégszer untam magam látványosan a családi fogadóban a régi nyarakon. De ugye mivel más sem emlékezett rám a visszatérésem után, mit lehet tudni…

- Anyu azt is mesélte, hogy te vetted át a munkámat a pubban – csicsergett tovább. – Csak annyit tudok mondani: őszinte részvétem. Tudom, anyuval nem könnyű, neki semmi sem elég jó. Hadd vigasztaljalak azzal, hogy én mindezért még fizetést sem kaptam annak idején, csak pár font zsebpénzt.

Igazi csata dúlt a lelkemben. Az egyik felem azt mondta, hű, milyen jó fej ez az Emily, tök kedves, meg nyitott, nézd, Joley, lett egy újabb barátod a szigeten! A másik viszont azt: vigyázz, csak óvatosan, te gondosan kihámoztad a trutyiból Nicket, helyrebillentetted a lelki egynesúlyát, erre jön ez a cicababa, aki fényévekkel csinosabb, szexisebb, vonzóbb nálad, és majd ő learatja a babérokat, amit neked kellene!

Nem tudtam, mit csináljak, hogyan viszonyuljak hozzá. Emily tényleg olyan szép volt, hogy simán elhittem volna, hogy Los Angelesben modellként dolgozik. Az arca olyan tökéletes, mint egy porcelánbabáé, a haja cseppet sem olyan kusza vörös szénakazal, mint az enyém. Már a vastag téli kabátban is látszott, hogy az alakja kifogástalan, és a ruhatára valószínűleg sokoldalúbb és trendibb volt, mint az enyém.

Ha legalább tudnám, hogy még mindig együtt van-e azzal a sráccal, akivel lelépett innen nyáron! De mivel ezt a lépését a szülei legfeljebb elfogadták, semmint támogatták, ez tabutéma volt Brenishéknél, és mert a szigeten Emily senki mással nem tartotta a kapcsolatot, rejtély maradt az ügy.

Ahogyan azt sem tudom, pontosan mennyire is volt komoly Emily és Nick afférja azon a régi nyáron. Eddig Katie-nek említettem, aki teljesen megdöbbent, mert ő nem tudott róla. Mrs. MacGillivray persze igen, de ugyan mi történhetne ezen a szigeten az ő tudta nélkül?! Brenishék szerintem nem tudják, legalábbis egész közömbösnek tűnnek Nick iránt.

Mindenesetre mivel sötétben tapogatóztam, nem mertem bízni Emilyben, távolságtartó maradtam. Persze igyekeztem ezt nem mutatni, és kedélyesen csevegtem vele a hazaúton.

Esti műszakba voltam beosztva a pubba, hogy aludhassak valamennyit az átmulatott éjszaka után, de titokban arra számítottam, Nickkel reggelizünk még egyet. Vagy nála, vagy a fogadóban, ahol hajnalban még a madár sem jár, ősi ellenfele, George meg pláne nem.

Amikor aztán befutottunk a kikötőbe, Nick látványosan ásított egyet, és közölte, hogy most aztán legalább huszonnégy órát fog egyhuzamban aludni. Ennyit a reggeliről.

- Joley, ugye nem kell most dolgoznod? – kérdezte Emily.

- Nem, csak úgy öt felé kezdek.

- Nyugodtan gyere később, majd én besegítek – ajánlotta mosolyogva.

- Köszönöm, de addigra szerintem már kialszom magam. Különben is, te pihenni jöttél haza, nem dolgozni. – Bele sem merek gondolni, mit kapnék Mrs. Brenishtől, ha az imádott lányának kellene beállnia a pult mögé, mert én kések!

Végül elbúcsúztunk egymástól, és hárman háromfelé indultunk. Épp kezdtem felfelé kaptatni a hegyoldalon, amikor a távolból Emily hangját hallottam meg. Hátrafordultam, és meg kellett állapítanom, hogy nem nekem szólt: Nick után szaladt integetve. Váltottak pár szót, majd együtt sétáltak vissza a pub felé. Emily közben Nickbe karolt.

Lám, valaki mégis együtt reggelizhetett vele.

A cseppet keserű

Joley

Harmincas számú palack

Boldog új évet kívánok ezzel az extra hosszú résszel! :)

Egészen felbátorodtam…

…a múltkori üzenetem és a mézeskalácsos eset óta. Ugyanis olyat tettem, amiről egészen a közelmúltig nem hittem volna, hogy képes lennék rá. De megtettem, és ez hihetetlen eredmény!

Lehet, hogy mindez rendkívül nagyképűen hangzik, de szerintem ennyi szerénytelenség, öntömjénezés belefér, mert az utóbbi időben folyamatosan csökkent az önbizalmam, úgyhogy minden apró, ellenkező előjelű változást meg kell ünnepelnünk, ugye?

Nem ment ki a fejemből, hogy a legutóbb Nick azt mondta, egy jó kis buli hiányzik neki a legjobban Pire-on. (Bár csodálom, hogy a sziklamászós, meg a motorozós kalandját nem tekintette elég bulinak, de hagyjuk.) És szerintem egyszerűen fantasztikus, hogy mindaz után, ami történt vele, kifejezetten társaságra, tömegre, emberekre vágyott. Mert tuti nem a zene hiányzott neki a buliból, hiszen még mindig egész nap szinte mást sem csinál, mint őrült hangerővel igyekszik a szigetlakók zenei ízlését átformálni.

            Szóval elhatároztam, hogy eljuttatom Nicket egy igazi buliba. Amit persze nem úgy képzeltem el, hogy összepakolom a cuccait, és egy csak oda szóló jeggyel visszaküldöm New Yorkba. Viszont a következő alkalommal, amikor George lehozta a pubba a laptopját, hogy megnézhessem az e-mailjeimet (mert ő már csak ilyen rendes, hogy rendszeresen kölcsönadja nekem a gépét, hogy kapcsolatban maradhassak a külvilággal – nem mintha akkora élmény lenne mindig csak a töménytelen mennyiségű reklámmal és a személyes hangvételű levelek hiányával szembesülni a postafiókomban), rögtön rákerestem a közeli bulihelyekre. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy legfeljebb két perc alatt az egész listát végigböngészhetem.

            A feltételezésem beigazolódott, de nem bántam, hogy nem volt nagyobb a választék, mert rábukkantam egy egész jó kis helyre Turner Islandon. Egy hétköznapi kávézóról volt szó, amely havonta egyszer péntek este diszkóvá változik, a legújabb zenékkel, koktélokkal és – állítólag – népszerű dj-kkel. Csodálkoztam, hogy létezik egyáltalán errefelé ilyen hely, ráadásul a turistaszezonon kívül!

            - Azért Pire sem teljesen az Isten háta mögött van – mondta félig sértődött hangon a pult túloldalán velem szemben ücsörgő Katie, amikor hangot adtam az elképedésemnek.

            - Hát, maradjunk annyiban, hogy Turner Island nem ott van – feleltem. – De mekkora mázli, hogy éppen ezen a pénteken lesz buli!

            - Átmennél Nickkel?

            - Azt hiszem, ez a tervem – mondtam bizonytalanul – Kettőnk közül ő könnyebben hagyja el a szigetet.

            - Igazán kedves tőled, hogy a kedvéért ismét vállalkozol az útra – mosolygott Katie sokat sejtetően. – De biztos vagy benne, hogy tényleg ezt akarja?

            - Nem – vallottam be őszintén. – Lehet, hogy nem is ismerem annyira, és az, hogy a múltkor azt mondta, szívesen menne bulizni, nem jelenti azt, hogy tényleg el is menne, ha lehetősége lenne rá.

            - Ezt csak egyféleképpen tudhatod meg – mutatott rá a nyilvánvalóra Katie. – Nem hiszem, hogy különösebben megsínylené a kapcsolatotok, ha mégis nemet mondana. Biztosan akkor is értékelné, hogy odafigyelsz rá, és igyekszed keresni a kedvét.

            Csak utólag esett le, hogy Katie már megint Nick és az én „kapcsolatomat” említette, ami pedig nem létező dolog, ugyebár, de mindegy.

            - Igen, azt hiszem, mindenképpen megpróbálkozom a dologgal – válaszoltam elgondolkodva.

            - Remek!

            - De ez nem randi – szögeztem le.

            - Nem randi. De bárhogy alakulhat…

            - Katie… - kezdtem, de ő biztosan nem akarta hallani, ahogy kiábrándítom (bár a legszívesebben vele ugrándozott volna álmodozó énem), mert egyből témát váltott. Azaz majdnem.

            - Tudod már, mit veszel fel?

            - Katie, kinőttem már abból a korból, amikor egy buli előtt napokkal ilyesmin törtem a fejem – sóhajtottam.

            - Vagyis fogalmad sincs – állapította meg mosolyogva.

            - Így is mondhatjuk – vigyorogtam. – Amint arra már bizonyára rájöttél, gyakorlatilag csak farmereket és pólókat hoztam magammal Pire-ra. És hiába kerestem, eddig még nem láttam egy butikot sem a szigeten.

            - Semmi baj. Majd én kölcsönadok egy szép ruhát – biztosított Katie.

            - Köszönöm. De semmi túl mélyen kivágottat, túl rövidet, túl feszülőset!

            - Úgy ismersz, mint aki így öltözködik?!

            Igaz. Katie-t el sem tudtam volna képzelni ilyesmiben, nem tűnt hát valószínűnek, hogy lett volna egyáltalán ilyen ruhája, amelyet kölcsönadhatott volna. Kivéve, ha egy távoli rokon félresikerült ajándékától akart ily módon megszabadulni…

            Úgy intézem a beosztásomat, hogy pénteken már délután elszabaduljak, majd rohantam Katie-hez. A ruhát tényleg már napokkal korábban kiválasztottuk, egy zöld példány lett a nyertes, amely tökéletesen illett a hajszínemhez. Életemben először kifejezetten örültem a vörös loboncomnak. A ruha szexi volt, de nem közönséges – egyszerűen tökéletes!

            Aztán Katie-nek sikerült a lehetetlen: megzabolázta rakoncátlan tincseimet.

Nyolc felé elindultam Nickhez, s míg nem győztem köszönetet mondani Katie-nek, folyamatosan George szigorú pillantása kísért: úgy festett, mint egy szigorú apa, akinek a tinédzser lánya életében először megy bulizni, ráadásul rögtön a környék leghírhedtebb rosszfiújával. Alig bírtam visszafojtani a nevetésemet, olyan aranyos volt!

Leértem a parti házhoz, és a kopogtatásomra Nick szinte azonnal ajtót nyitott. Már korábban megbeszéltük, hogy péntek este lemegyek hozzá, de ő azt hitte, csak a szokásos zenehallgatásra és beszélgetésre. Egész héten sikerült tartani a szám, bár sokszor majdnem elszóltam magam. De azt akartam, hogy a buli meglepetés legyen, bármi is lesz a reakciója. Nem tudtam, ez jó ötlet-e, de Katie-nek igaza volt: ha nemet mond, akkor mi van? Majd itt maradunk, és az este az eredeti tervnek megfelelően alakul.

Legalábbis ezzel biztattam magam.

- Készülsz valahová? – kérdezte meglepetten Nick, amikor a házba lépve levettem a kabátomat. Vagyok annyira hiú, hogy megosszam veled: tetőtől talpig alaposan végigmért, és azt hiszem, tetszett neki, amit látott.

- Igen, ahogy te is – feleltem. – Mit szólnál egy igazi péntek esti bulihoz?

Egy pillanat alatt mozdulatlanná dermedt.

- Tessék?!

Hiába próbáltam olvasni az arckifejezéséből, nem tudtam megállapítani, hogy örült-e vagy sem. Idegesítően hosszú percek teltek el. Bár valószínűleg inkább csak másodpercek voltak. Csak álltam és vártam. És vártam.

Nagy sokára megszólalt.

- Át kell öltöznöm.

Gigantikus kő esett le a szívemről, az én fülemben úgy hangzott, mint egy óriási jégtömb leszakadása az Északi-sarkon a globális felmelegedés legforróbb pillanatában. Csodálom, hogy Nick nem hallotta.

- Szerintem így is jó vagy – feleltem, és hidd el, nem kis erőfeszítésembe került, hogy ilyen enyhén fejezzem ki magam. Legszívesebben ugyanis azt mondtam volna: elment az eszed? Már így is elképesztően dögösen festesz! Mert a szokásos kopott farmerjában, meg a kapucnis pulcsijában (Istenem, ebben aludtam itt a múltkor!) tényleg eszméletlenül jól nézett ki.

            - Viccelsz? Amikor te ilyen csinos vagy? Úgy néznék ki melletted, mint egy szakadt csavargó!

            És miután gyorsan eltűnt a szobájában, én azon törtem a fejem, hogy vajon voltam-e már életemben ilyen boldog.

Duncan Grimsay segítségével még korábban szereztem egy kisebb hajót, ő kérte meg az egyik helyi halászt, hogy némi fizetség fejében vigyen át minket Turner Island-re, hiszen a Maduinn este már nem közlekedett. Rettentően körülményes megszervezni, ha valaki el akar menni innen szórakozni egy kicsit, egyszerűbb, ha szobát foglal Turner Island-on, és csak reggel keveredik valahogy vissza, de azt hiszem, ez a szigetlakókat egyáltalán nem zavarja.

            Mindenesetre biztonságosan megérkeztünk a túlpartra, és amikor Nick a kezét nyújtva kisegített a hajóból, még azt az aggodalmamat is elfelejtettem, hogy ez a kis utazás biztosan tönkretette a nagy gonddal elkészített frizurámat. Viszont most már megértettem, hogy minden tiltakozásom ellenére miért fújt a hajamra vagy egy flakon hajlakkot Katie.

- Milyen szép pár! Jó szórakozást! – köszönt el alkalmi sofőrünk, Mr. MacLean. Vagy MacKenzie? Szégyellem magam, de nem emlékszem ilyen részletekre.

Pedig illene, mert hihetetlenül örültem a bókjának. Mármint hogy mi szép pár lennénk Nickkel. Bár azt hiszem, akárki állhatott volna Nick mellett, akkor is ezt mondta volna, mert ő tényleg tökéletesen nézett ki az elegáns zakójában és ingében, amelyekhez ismét egy farmert – igaz, ezúttal nem egy kopottat-szakadtat – vett fel, hogy azért csak lazán legyen elegáns. Nem is sejtettem, hogy ilyen kifinomult cuccok is lapulnak a szekrényében.

- Szóval merre megyünk? – kérdezte.

- Azt hiszem, jobbra. Remélem, jól memorizáltam a térképet.

Tíz perc séta után megérkeztünk a bulihelyre, ahonnan éppen egy friss sláger szűrődött ki. Az ablakokban színes fények villóztak. Az ajtó előtt kisebb sor tekergett, úgy harminc ember várhatott bebocsáttatásra. Amint mi is türelmesen beálltunk a sor végére, hallottam, hogy Nick maga elé suttogott:

- Ez egészen új élmény.

Hát igen, aki ahhoz van szokva, hogy az ajtónállók már messziről üdvözlik és hajlongva tessékelik be a legmenőbb helyekre is, annak valóban újszerű lehet, hogy egy világvégi csehó előtt várakozik.

Odabenn szerencsére tényleg jó volt a buli. A zene tényleg menő volt, a dj a civilizációtól való rettenetes távolság ellenére is ismerte a dörgést, a pultnál pedig sör helyett koktélokat osztogattak. Az emberek – csupa fiatal, de szerencsére nem tinédzserkorúak – divatos, trendi ruhákban ropták. Nagy volt a pörgés, és elképesztő a hangulat. Igazán jól választottam.

Nick egy perc alatt szerzett nekünk italt, és miután azt a pult mellett elszürcsöltük, nem habozott a tánctérre indulni. Már meg sem lepődtem azon, hogy milyen jól táncol. Hiszen eddig is tudtam, hogy tökéletes a pasi. Mintha csak nekem teremtették volna! Nem pedig Michelle-nek.

Az éjszaka során Nick bebizonyította, hogy valóban óriási a tapasztalata a bulizásban: fáradhatatlanul táncolt, tombolt, látszott rajta, hogy istenien érzi magát. És csak mértékkel ivott, egy idő után már csak alkoholmenteset.

- Épp erre volt szükségem – vigyorgott rám. – Örökké hálás leszek neked, Joley!

- Ennek igazán örülök – válaszoltam szerényen. Annak meg még jobban örültem, hogy Nicknek eszébe sem jutott ránézni más lányra, pedig amikor megláttam, mennyi csinos nő nyüzsgött mindenfelé, kicsit megbántam, hogy idehoztam. Akkor is féltem picit, amikor kimentem a mosdóba, attól tartottam, hogy mire visszajövök, ez a rongylábú Duracell-nyuszi már mással ropja. Úgyhogy siettem, ahogyan csak tudtam.

Miután végzetem a smink- és frizuraigazítással, a nagy tömegben nem találtam Nicket. Rosszat sejtettem, de nem volt időm aggódni, mert hamarosan egészen másfajta gondom akadt. Egyszerre ugyanis egy kezet éreztem a hátsó felemen. Hátrafordultam, és már lendítettem a kezem, hogy visszakézből lekeverjek egyet a kellemetlen rajongómnak, ám az elkapta a csuklómat.

A fickó köpcös volt, harminc körüli, de már erősen kopaszodott, az arcát viszont tinikre jellemző pattanások pöttyözték. Alighanem azt hitte, hogy előnytelen külseje, ízléstelen öltözködése és igencsak tolakodó modora ellenére jó pasi, akinek közeledését bármely lány örömmel fogadná. A visszatetszően magabiztos vigyora legalábbis erre utalt.

- Táncolunk, szivi – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem hinném – ráztam meg a fejem. Próbáltam kiszabadítani a karom, de a pasi meglepően erős volt.

- Márpedig én azt mondom! És ha jó kislány leszel, kapsz is érte valamit. – Azzal a zsebéből egy kis zacskót húzott elő, benne gyanús kinézetű porral.

- Kösz, de nem élek vele – feleltem.

- Nem kérdeztem a véleményed – jelentette ki, és elkezdett rángatni mélyebbre a tömegbe. Azt hittem, ott majd könnyebben megszabadulhatok tőle, de csak még erőszakosabb lett: már mindkét undorító kezével fogságban tartott. Bár már korábban is volt dolgom hasonlóan rámenős pasival, kezdtem bepánikolni. Tudtam, az őrületes zajban senki sem hallaná, ha segítségért kiáltanék.

Ám ekkor szerencsére megérkezett a segítség.

- Lekérhetem a hölgyet?

Egyszeriben elöntött a megkönnyebbülés hulláma. A visszataszító fickó válla mögött Nick tűnt fel.

- Nem, haver, ő csak az enyém. Szerezz magadnak másik csajt! – hangzott a válasz.

Nick tekintete elsötétült.

- Először is, nem vagy a haverom, másodszor, ő nem a csajod, harmadszor… - És váratlanul behúzott egyet a fickónak. A körülöttünk állók szétrebbentek, de csak egy pillanatra, aztán zavartalanul folytatták a mulatozást. Nyilván nem számít anniyra kirivíó esetnek ilyesmi egy buliban.

Amúgy ismerős volt Nick érvelése, igaz? Ezúttal nagyon-nagyon örültem, amikor meghallottam.

A köpcös megtántorodott, Nick megragadta, és ijesztően halkan a fülébe súgta:

- Ha nem akarod, hogy szóljak a kidobóknak, hogy milyen udvariatlan voltál egy hölggyel, meg hogy miféle cuccokat rejtegetsz a zsebedben, akkor most szépen hazahúzol. Értetted?

A fickó ijedten bólintott egyet, majd elsomfordált. Nick aggódva fordult hozzám, mindkét kezét a vállamra tette, és kissé lehajolt, hogy a szemembe nézhessen.

- Minden rendben?

Sután bólintottam. Most már minden rendben volt. Az én hősöm!

- Sajnálom, hogy nem értem ide előbb. Láttam, hogy rád szállt ez az idióta, de csak nehezen tudtam átverekedni magam a tömegen. Kimenjünk kicsit a levegőre?

- Inkább igyunk valamit.

Nick elvigyorodott.

- Rendben.

Pár perccel és egy whiskyvel később ismét táncoltunk. És abba sem hagytuk hajnalig, amikor már kezdték zárni a helyet.

- Csodálatos éjszaka volt! – lelkendezett Nick, és nem győzött hálálkodni. Majd kiugrottam a bőrömből!

Nagy nehezen rávettük magunkat, hogy menjünk és térjünk vissza a valóságba, majd a kikötőben akkor nyitó kis büfében megittunk egy kávét, míg arra vártunk, hogy a dolgozókat Pire-ról áthozó Maduinn megérkezzen, és hazavigyen minket a szigetünkre. 

És amikor kisétáltunk a hajóhoz, észrevettük, hogy nem mi leszünk az egyetlen utasai a hajónak Pire felé. Valaki más is várakozott a parton. Akinek azonban csak az egyikünk örült…

De ez már egy másik történet. Most muszáj aludnom, szörnyen fáradt vagyok!

Ölel,

Joley

Huszonkilences számú palack

Türelmetlen Idegenem!

Persze valószínűleg csak hiúságomban képzelem, hogy tényleg tűkön ülve várhattad már a következő palackpostámat, de jólesik azzal hitegetni magam, hogy valaki, messze innen (vagy csak a tenger túlpartján, a skót szárazföldön – de akárhogy is, nekem a szigeten kívüli világ minden pontja olyan, mintha galaxisokra lenne tőlem), szóval valaki valahol kíváncsian figyeli, miként alakulnak itt a mindennapjaim.

            Szerencsére azért nem olyan elviselhetetlenül unalmasan, sőt! Igaz, nekem így is úgy tűnik, mintha csigalassúsággal történne itt minden, mint egy lassított filmfelvételen, és azt hiszem, ha halálom napjáig sem mozdulok ki Pire-ról – legfeljebb csak Turner Islandra, mint a múltkor – akkor sem leszek képes soha felvenni ezt a ritmust. Azaz éppen hogy lelassítani hozzá.

            Figyeled, hogy már – a tempót leszámítva – nem (annyira) rémít meg a gondolat, hogy itt éljek? Na, nem mintha végleg beletörődtem volna, hogy én, aki énekesnői karrierről álmodtam egykoron (igen, most már nem, már realistább lettem), csak egy vidéki csehó pultjának törölgetéséig vihetem egész életemben, hiszen ennél többre nem vagyok alkalmas, de hát ez van.

Azért Pire-on nem dúskálunk az álláslehetőségekben, be kell látnod. Nincs is munkanélküliség, egyszerűen olyan, minta mindenkinek meglenne a maga helye ebben a mikrovilágban, senki sem felesleges, de senki nem is hiányzik innen. Azt, hogy én mégis kaptam munkát, kizárólag annak köszönhetem, hogy ideérkezésem előtt nem sokkal lépett le Emily Brenish, tulajdonképpen az ő feladatait látom most el.

            Korábban azt mondtam, nem csodálom, hogy Emily ezerszer inkább vágyott Hollywoodba, minthogy itt őszüljön meg, és ezt ma is tartom. Az átlagos, vagyis inkább normális korombeli lányoknak nem lehet az az álmuk, hogy ebben a vízzel körülvett porfészekben akarjanak megöregedni! Az nem egészséges.

            Én sem akarok, még mindig nem, de kezdem elfogadni, hogy úgyis ez lesz a sorsom, kár küzdeni ellene.

            És optimistább napjaimon próbálom meglátni benne a jót. Például a nagyit, aki az érkezésemkor habozás nélkül kész volt otthont adni nekem, és aki minden erejével igyekszik egy személyben a szerető családom lenni. És én ezért végtelenül szeretem és becsülöm őt. Azt hiszem, már sosem lennék képes csak úgy magára hagyni. Még ha biztos is vagyok benne, hogy az érkezésem előtt jóval nyugodtabban, békésebben is teltek a napjai! Valószínűleg inkább én vagyok az, aki kettőnk közül nehezebben viselné, ha elmennék. Hiszen neki itt van Pire, és ha ez nekem nem is jelent feltétlenül olyan sokat, tudom, hogy neki mindent!

            És na jó, tudom, hogy csak erre vársz, szóval beismerem: igen, itt van Nick is. Ki tudja, meddig, de egyelőre itt van. És elég gyakran velem. Bár talán csak addig múlatja velem az időt, amíg Emily meg nem érkezik, lehet, hogy csak rá vár.

            Öntelt énem szerint Nick korábban is jól megvolt nélkülem, nem volt szüksége rám, hogy gyorsabban teljen az ideje a szigeten, mindent meg is tett, hogy megszabaduljon tőlem. Szóval, ha most mégis találkozni akar velem, az azt jelenti, hogy… Sokszor hajlok rá, hogy higgyek ennek a hiú hangnak, és ilyenkor bizony fülig ér a szám!

            Mint a múltkor is, amikor elém jött a fogadóba munka után, tudod, amikor George is ott volt, és komolyan tartottam egy tűzpárbajtól, de szerencsére abból nem lett semmi. Úgyhogy semmi akadálya nem volt annak, hogy Nick hazakísérjen. Na, nem úgy! Csak szükségem volt a segítségére, mégpedig a nagyinál. Vagyis a nagyi házában, mert a nagyi nem volt otthon, valamelyik idősebb pár meghívta vacsorázni.

            Hú, így visszaolvasva a soraimat, eléggé sokatmondó, hogy még írásban is ennyit hebegek-habogok, és olyan részletekre, hogy a nagyi kinél is volt pontosan vacsizni, nem emlékszem. Néha komolyan örülök, hogy nem személyesen, szemtől szemben kell mindent elmesélnem Neked, azt hiszem, folyton csak pirulnék!

            Szóval térjünk rá arra, hogy a legutóbb azt mondtam, sosem találnád ki, mit csináltunk Nickkel! Nem tudom, hány tipped volt, de íme, a kegyetlen igazság: mézeskalácsot!

Igen, komolyan, mézeskalácsot sütöttünk és díszítettünk! A nagyvilági, jachtokon, meg villákban felnőtt nőcsábász és szerény személyem. Na, ehhez mit szólsz?

Tulajdonképpen a nagyi volt a felbujtó, és ha most azt gondolod, micsoda egy ravasz kerítő, akkor igazad van. Ahhoz képest, hogy annak idején óva intett Nicktől, most már rendesen arra hajt, hogy összehozzon minket! Amit én persze nem bánok, de remélem, Nick nem tud róla, annyira ciki lenne! Igaz, elég nehéz lenne nem észrevenni, mert a nagyi nem éppen diszkréten intézi a dolgot…

Az egész úgy kezdődött, hogy úgy két napja, amikor Nick ugyancsak hazakísért, a nagyi ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjön egy teára. Mit sem sejtve ültünk a konyhaasztalnál, szürcsöltük a teát és rágcsáltuk az ellenállhatatlan kekszet, amelyet Mrs MacIntyre hozott nemrég cserébe egy lenyűgözően szép csokorért, amikor a nagyi egyszer csak azzal jött elő, hogy én régen – kábé tizenhárom évesen! – milyen szép mézeskalácsokat készítettem karácsony előtt, mindenki a csodájára járt – értsd: a családtagok. És hogy csinálhatnék megint, akár azokkal is díszíthetné a koszorúit. És milyen jó lenne ajándéknak is – mintha terveztem volna, hogy rajta kívül bárkinek is adok ajándékot!

Addig mondta és mondta, amíg végül belementem, hogy készítek egy adagot. Leginkább azért mondtam igent, mert nem tudtam, ugyan mi mással vethetnék véget annak, hogy azzal traktálta Nicket, mennyiféle pillangót csináltam a tésztából, és természetrajzkönyvekből néztem ki, hogyan díszítsem őket. Jó, bevallom: tizenévesen volt egy enyhe pillangómániám, de mire 16 lettem, kinőttem, esküszöm! A szobám falára festett, szivárványszínű lepkék valahogy nem illettek a bimbózó szerelmemhez a rockzene iránt.

Szóval miután a nagyi kierőszakolta a beleegyezésemet, rátért a terve kettes számú pontjára: nyíltan Nicknek szegezte a kérdést, hogy nem lenne-e kedve segíteni nekem. Képzeld, szerencsétlen még a teáját is félrenyelte!

- Mrs. Borgh, igazán kedves, hogy rám gondolt, de nem hinném, hogy Joley jól járna velem. Életemben nem sütöttem még semmit. Szerintem a lisztet sem tudnám megkülönböztetni a cukortól – védekezett.

De persze a nagyi ellen esélye sem volt. Hiába jött szegény azzal, hogy még sosem használt sütőt, meg akkor sem ismerné fel a tepsit, ha elé tennék, és különben is, ő biztosan nem tudna szép sütiket készíteni, olyat meg pláne nem, amitől ne menne el rögtön az étvágya akárkinek, aki ránéz. A nagyinak minden kifogására volt egy kész válasza, mintha egész nap erre gyakorolt volna. Talán így is volt.

És miután ezt az akadályt is sikerrel vette, kitalálta, hogy melyik este vághatnánk neki a nagy műveletnek, majd hirtelen eszébe jutott, hogy ó, jaj, de hiszen neki vacsorameghívása van aznapra! Kicsit sem átlátszó, igaz? Úgy égett a fejem, képzelheted!

- Egy süti-randi, nagyi, most komolyan? Jobbat nem tudtál volna kitalálni?! – estem neki, amint becsuktam Nick háta mögött az ajtót.

Ő persze elégedetten mosolygott.

- Szóval valójában nagyon is örülsz, hogy megszerveztem nektek ezt az estét!

- Nagyi, már eddig is egy csomó estét együtt töltöttünk.

- Mivel? Zenehallgatással és rágódással a múlton?

Na jó, ott a pont.

- Azért nem mindig... – próbálkoztam, de ő közbevágott.

- Gondoltam, nem árt, ha egy kicsit ráhangolódtok a karácsonyra, tudod, az egy szép, vidám ünnep.

- Főleg két olyan embernek, aki nem a családjával tölti – morogtam. – Bocs, nagyi, tudod, hogy értem.

- Persze, semmi baj. Édesem, én azt látom, hogy mióta ilyen rémesen nagy barátságban vagytok, csak annyi változott, hogy nem külön-külön, hanem együtt lógatjátok az orrotokat. Csak a hasznotokra válna, ha végre valami vidámat is csinálnátok! Ha egy estére egyikőtök sem foglalkozna a múlttal. Ígérd meg, hogy nem hozod fel a témát, és ha Nick tenné meg, azonnal eltereled a szót!

- Hát lehet neked ellentmondani, nagyi? – adtam fel a harcot.

- Na, ezt szerettem volna hallani! – jelentette ki győzedelmesen.

Hát így történt, hogy aznap este Nickkel azért baktattunk a nagyi háza felé, hogy mézeskalácsot süssünk. És én persze szörnyen zavarban éreztem magam!

A mézeskalács tésztáját már előző este összegyúrtam, azóta türelmesen várt a sorára egy dobozban a konyhaablak külső párkányán. Amikor megérkeztünk a házhoz, leemeltem és bevittem magammal. Elképesztő mennyiséget készítettem, természetesen külső nyomásra. A nagyi biztosra akart menni, és legalább hajnalig el akart minket látni munkával.

Odabenn Nick leült a konyhaasztalhoz, én meg a nagyi által gondosan kikészített, belisztezett deszka közepére tettem az illatos cipót.

            - Mmm, isteni az illata! – lelkendezett Nick. Örültem, hogy látszólag neki nem volt ellenére, hogy itt gyurmázzon velem. Azt viszont hamar elunta, hogy csupán nézze, amint kinyújtom a tésztát, mert csakhamar felállt, és megkérdezte, készíthet-e kávét.

            - Persze, ott van a polcon. Eredeti olasz, nemrég hozattam Mr. Thompson boltjába.

            - Morgott is az öreg, amiért ilyesmivel zaklattad, mi?

            - Tízperces kiselőadásban vetette össze a kávé hátrányait a tea előnyeivel.

            - Hát, ennek a szigetnek is megvannak a hátrányai.

            - Más nem is hiányzik a jó kávén kívül? – kérdeztem ártatlan hangon.

            - Szemmel láthatóan azt is be lehet szerezni – emelte fel a kávés dobozt. – De mire gondolsz? Személyekre vagy dolgokra?

            - Akármire – vontam meg a vállam.

            - Hát, azért vannak páran, akiket jó lenne látni – mondta elgondolkodva. – És persze egy jó buli is beleférne.

            Vártam kicsit, de ennél bővebben, úgy tűnt, nem akarta kifejteni.

            - Egy jó buli? – nevettem.

            - Aha. Ez már jó jel, nem? Hogy ez hiányzik.

            - Szerintem bármi és bárki hiányzik a normális életedből, az jó jel – feleltem némi töprengés után.

            - És veled mi a helyzet?

            - Istenem, tényleg soroljam, mi minden hiányzik? – mosolyogtam. – Mennyi időd van?

            - Per pillanat semmi más dolgom nincs – vigyorgott, és átnyújtotta az elkészült kávét.

          És nekiláttunk a szaggatásnak. Bár a nagyi kedvéért gyártottunk néhány hagyományos fenyőfát, csillagot, szívet, angyalkát és hóembert, igazán akkor jöttünk elemünkbe, amikor egy újabb adag tésztából azt formázhattunk, amit csak akartunk. És mi azt akartuk, amiről éppen beszéltünk. Amikor arról, hogy milyen jó lenne egy este egy finom koktélt meginni egy manhattani bárban, máris készült a talpas koktélos pohár. Amikor arról, hogy szívesen elmennénk egy jó koncertre, gitárt formáztunk. Amikor pedig arról, hogy belesüppednénk egy kényelmes kanapéba egy kellemes kis kávézóban, csészét szaggattunk. Aztán Nick elkészítette a Ferrarija, az apja jachtja és a kedvenc snowboardja mását, én pedig a Szabadság-szobrot, a metrót és egy komplett lemezboltot formáztam. Végül pedig még egy óriási felhőkarcolót is készítettünk, amely alig fért be a sütőbe.

            És a rengeteg sütés meg cirkalmas cukormázas díszítés közben mást sem csináltunk, csak nevettünk és sztorizgattunk. És azt hiszem, szép lassan mintha rátaláltunk volna a hazafelé vezető útra.

Sok szeretettel,

Joley