Advent #1

Egészen különleges adventi naptárat készítettem Nektek, igaz, itt nem minden nap, hanem minden héten jön az újabb meglepetés, szóval talán inkább adventi koszorúnak kellene neveznem. Mindegy, a lényeg, hogy egy karácsonyi történet újabb és újabb fejezetét találjátok az oldalon minden vasárnap. Remélem, nem bánjátok, hogy ideiglenesen felfüggesztem emiatt az eredeti történetünket!
Bízom benne, hogy segítek Nektek adventi hangulatot teremteni! :)
Jó szórakozást!

You better watch out 
You better not cry 
Better not pout 
I'm telling you why 
Santa Claus is coming to town

  

Luke Hamilton, a fiatal és sikeres londoni ügyvéd nagyot sóhajtva dőlt hátra a székében. Bár előtte az íróasztal hatalmas volt, szinte eltűnt a rengeteg ráhalmozott irat alatt. Hiába jött már be hajnalok hajnalán, hiába dolgozott már hosszú órák óta, a papírhalom valahogy nem akart csökkenni. Előre látta, hogy aznap sem jut haza késő esténél előbb, hogy aztán másnap ugyanitt folytassa.

Engedélyezett magának annyi szünetet, hogy felálljon és az ablakhoz lépjen. Igaz, azt pontosabban kellene definiálni, hogy mi is számíthatott ablaknak az irodában: a City egyik magas, hipermodern épületének sokadik emeletén található, nem kevésbé modern helyiségnek ugyanis két fala is a földtől a mennyezetig üveg volt. A London Eye-ra befizető turisták elé sem tárulhatott szebb látvány, tökéletesebb panoráma, mint innen.

Néhány perces szemlélődés után Luke-nak feltűnt, hogy mintha megszaporodtak volna a fények a városban, és sok közülük színes, mások egyenesen villództak. Homlokráncolva lépett vissza az asztalához, valahonnan az iratkupac alól előtúrt egy naptárat és vetett rá egy pillantást. Amint tudatosította magában a dátumot, összeállt a kép.

- Hát, már megint eltelt egy év – summázta egykedvűen.

            Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja, és a férfi a hang alapján beazonosította, hogy nagyjából hol lehet a készülék a papírok rejtekében, majd kiásta a mélyből.

            - Igen, Maggie? – szólt bele a titkárnőjének.

            - Ne haragudjon a zavarásért, Mr. Hamilton, de egy bizonyos Stephen Marshall keresi önt. Egy amerikai kollégája, egész pontosan washingtoni.

            - Nem cseng ismerősen a neve.

            - Azt mondta, lenne egy ügy, amelyben szüksége van az ön segítségére.

            - Rendben, Maggie, kapcsolja át, kérem.

            Míg arra várt, hogy meghallja Stephen Marshall amerikai akcentusát, lázasan kutatott az emlékezetében, hogy hallott-e már a fickóról, de sehogy sem tudta felidézni.

            - Mr. Hamilton? – kérdezte a férfi köszönés helyett, és már bele is vágott a mondandójába. – Azért hívom, mert a segítségét kell kérnem egy ügyfelem hagyatékának a rendezése ügyében.  Többektől érdeklődtem, hogy ki lenne a megfelelő odaát, az óhazában, és önt ajánlották.

            Mielőtt Luke megkérdezhette volna, hogy pontosan kik is ajánlották őt, Mr. Marshall folytatta:

            - Nos, arról lenne szó, Luke – ugye szólíthatom Luke-nak? – hogy egy kliensem, bizonyos Mr. Richard Harrington nemrégiben sajnálatos módon elhalálozott. Mindig úgy tudtam, hogy nincsen rokona, ezért is ért meglepetés, amikor a végrendeletét felbontottuk. Tudja, meglehetősen régi dokumentum, Mr. Harrington még azelőtt írta, hogy az én ügyfelem lett, ezért nem volt ismert előttem a tartalma, csak letétbe helyezte nálam, amikor New Yorkból Washingtonba költözött évekkel ezelőtt.  Tehát a lényeg az, hogy a végrendeletben Mr. Harrington azt írta, hogy lehetnek rokonai Angliában, és rájuk akarja hagyni minden vagyonát. Meg kell mondjam, Luke, nem kis összegről van szó, Mr. Harrington meglehetősen sikeres bankár volt. Sajnos ezekről a rokonokról viszont ő maga sem tudott semmit, ugyanis nem tartották a kapcsolatot.

            - Mégis rájuk hagyná a pénzét – állapította meg Luke.

            - Gondolom, még mindig jobb megoldásnak tartotta, mint hogy az államé legyen az egész. Vagy talán kereste őket, csak nem sikerült a nyomukra bukkanni, mielőtt meghalt volna.

            - És azt akarja, Stephen, hogy én kutassam fel őket – jelentette ki Luke.

            - Pontosan, Luke. Higgye el, önnek is rendkívül előnyös lenne az ügylet anyagi szempontból – tájékoztatta Mr. Marshall, majd megnevezte a szóban forgó vagyon értékét, amelynek hallatán Luke lélegzetvétele több másodpercre kihagyott. Közben az amerikai ügyvéd hozzátette: - És természetesen ott van a washingtoni ház és az ingóságok.

            Amint Luke összeszedte magát, válaszolt:

            - Csak az a baj, Stephen, hogy a Harrington nem annyira ritka név errefelé, tudja. Olyan ez, mintha tűt keresnénk a szénakazalban, ha nem tudunk semmi közelebbit. Ráadásul az sem biztos, hogy léteznek ezek a bizonyos rokonok.

            - Nos, a következőket tudom Mr. Harrington leírásából, Luke. Az öreg még Londonban született, 1924-ben, miként a bátyja, Randolph is, 1919-ben, és a nővére, Rose, 1921-ben. Aztán Richard születése után nem sokkal a család kivándorolt Amerikába, mert az apa odahaza elveszítette a munkáját, és itt remélte megtalálni a számításait. A legkisebb testvér, Rita már itt született, 1927-ben. Randolph bevonult a II. világháborúban és elesett, neki nem volt családja. Rose nagyon közel állt a bátyjához, jóformán egész életében őt gyászolta, sosem ment férjhez, és korán halt meg. Rita pedig Mr. Harrington szerint teljesen odáig volt Európáért, no és persze Angliáért, és mindenáron vissza akart térni az ősei földjére. Így aztán amikor megismerkedett egy angol fickóval, egy bizonyos Joseph Dahllal, hozzáment, és együtt visszamentek Londonba. Mr. Harrington ki nem állhatta ezt a Dahlt, és azt sem helyeselte, hogy Rita Angliába menjen, mert véleménye szerint a háború után biztosan semmi sem maradt, amiért érdemes lett volna visszatérni. Ezen aztán úgy összekülönböztek, hogy többé nem beszéltek egymással, teljesen megszakadt köztük a kapcsolat.

            Luke várt egy darabig, hogy Mr. Marshall folytassa, de a vonalat csend uralta.

            - Ennyi? – kérdezett rá a biztonság kedvéért.

            - Attól tartok, igen. Tudom, nehéz ügy.

            - Hát, nem egyszerű. Ha legalább tudnánk, hogy Ritának születtek-e gyerekei, és ha igen, mi a nevük.

            - Átküldök mindent, amit tudok az ügyről.

            - Köszönöm. Talán utánanézhetek a Dahl néven született gyerekeknek, hátha valamelyiknél Rita van feltüntetve édesanyaként. Bár a Dahl sem a legritkább név.

            - Nézze, Luke, tegyen egy próbát. Gondoljon a pénzre! Az igazat megvallva, fogalmam sincs, ez mennyire lelkesíti, de engem sokszor vigasztal, ha egy kilátástalan ügy közepén erre gondolok – nevetett Stephen. – Ha nem sikerül semmilyen nyomra bukkannia, hát az államé lesz Mr. Harrington vagyona. Ez van.

            - Jól van, Stephen, meglátom, mit tehetek.

            Miután Luke letette a kagylót, a tekintete ismét az íróasztalát befedő papírrengetegre siklott. Valahogy mégsem riasztotta már a látvány. Végre van valami izgalmas ügye! Már jó ideje nem mondhatta ezt el magáról.

Időközben a város túloldalán Emilia Romano betért egy bevásárlóközpont üzletébe, abban a reményben, hogy itt végre megtalálja a ruhát, amelyért már vagy tucatnyi hasonló boltot átkutatott. Ám azonnal érezte, hogy ez a hely valahogy más volt, holott itt éppolyan divatos, márkás holmik voltak, amerre a szem ellátott, mint a többi butikban.

Tanácstalanul forgatta a fejét, hogy rájöjjön a rejtélyre, míg aztán megfejtette: itt nem szólt hangos, vad zene, mint a többi üzletben, itt csend volt. Pontosabban a nyitott ajtón át a bevásárlóközpont folyosóin a hangszórókból ömlő karácsonyi zene hallatszott be.

            A sötét kosztümöt viselő, elegánsan öltözött asszony céltalanul elkezdett kutatni a csinos ruhák között, mígnem egy kedves hang megszólította:

            - Jó napot kívánok, segíthetek?

            Emilia megfordult, és egy huszonéves lánnyal találta szembe magát, aki farmert, zöld kötött pulóvert és csizmát viselt, természetes rézszínű haját pedig a feje búbján vastag copfba fogta. Ahogy beszélt, nemcsak a szájával, hanem hatalmas, zöldeskék szemeivel is mosolygott.

            - A lányomnak keresek valami ajándékot.

            - Karácsonyra?

            - Nem. Üzleti útra jöttem Londonba, és ilyenkor mindig viszek neki valamit.

            - Milyen kedves! – A lány hangjában őszinte csodálat hallatszott.

És amikor néhány perccel később Emilia távozott az üzletből egy gyönyörű szoknyával és egy sállal a papírszatyrában, ő is épp ugyanezt gondolta az eladólányról. Ahogyan a bevásárlóközpont kijárata felé tartott, visszaidézte magában, ahogy türelmesen és segítőkészen átnézte vele az üzlet szinte teljes kínálatát, és amikor Emilia végül kiválasztott egy szoknyát, lebeszélte róla, mondván tud egy másikat mutatni, ami jobban illik egy fiatal lányhoz, ráadásul olcsóbb is. Aztán felhívta az asszony figyelmét arra, hogy a karácsonyi akciójuk keretében választhat egy második terméket teljesen ingyen. Így Emilia magának is vett valamit: egy gyönyörű, hímzett mintás sálat.

A nő elmosolyodott magában, majd az üzletközpont előtt vidáman leintett egy taxit.

Odabenn az üzletben az eladólány épp a kirakatban elhelyezett karácsonyfa gömbjeit igazgatta, majd ellenőrizte a jókora szárnyakkal az ünnepekre angyalokká avanzsált próbababák csillogó, hófehér ruháit, amikor egy hasonló korú, sötéthajú lány egy másik bolt logójával díszített pólóban és kezében két papírpohárral belépett.

- Forró csoki-szünet, Maxine! – kiáltotta és feltartotta az egyik piros poharat.

A vörös hajú lány nevetve lépett ki a kirakatból, elvette a felé nyújtott poharat és miközben felpattant a pultra, alaposan megszemlélte a papírpoháron rohangáló rénszarvasokat.

- Narancsos-fahéjas, ahogy kérted – közölte a másik lány fásultan, és belekortyolt a saját italába: a hosszú kávéba, amelyet az év minden napján ivott. Őt nem kötötte le a poharán díszelgő fenyőfa. – Giccsesen karácsonyi, ahogy szereted.

- Jaj, Nell, mosolyogj már egy kicsit! – felelte vidáman Maxine.

- Ugyan miért? Kikészít ez a csúcsforgalom! Még négy hét van karácsonyig, de ezek már úgy shoppingolnak, mintha holnap karácsony lenne. Képzelheted, Sally hogy nézett rám, amikor mondtam, hogy kávészünetet tartok! De nem érdekel, muszáj volt elszabadulnom abból az őrültek házából. Remélem, Gina nem bánja, hogy te tartasz egy kis pihenőt – bökött a fejével Maxine kolléganője felé, aki épp három tini lánynak segített legginget választani.

Maxine megrázta a fejét.

- És ahhoz képest, hogy elvileg a szeretet ünnepe közeleg, egyetlen vevő sincs telve szeretettel, hogy finoman fogalmazzak – folytatta Nell, a másik lány hallgatását biztatásnak véve. – Egymást lökdösik, velünk meg egyszerűen bunkók. A főnök kötelezett rá, hogy minden vevőnek boldog karácsonyt kívánjunk, de én a magam részéről legszívesebben inkább elküldeném őket melegebb éghajlatra. Ráadásul két nap múlva még nagyobb akciókba kezdünk, már előre rettegek, mi lesz akkor!

Várakozón, együttérzést várva Maxine-re nézett, mire a lány nagy sokára megszólalt:

- Nem is tudom, Nell, nekem nincs rossz tapasztalatom. Szerintem mindenki kedves, vagy legalábbis normális.

- Persze, mert neked fel sem tűnik, ha valaki goromba veled!

- Maxine bárkit leszerel a bájos mosolyával – szólt közbe Gina, aki akkor lépett oda hozzájuk. – Viselkedhet vele az ember akármilyen udvariatlanul, nem törölheti le a mosolyt az arcáról. Előbb-utóbb mindenki feladja, és visszamosolyog.

- Ja, és a legdurvább, hogy nem műmosoly ez, hanem igazi! – mutatott Nell Maxine-re, aki csak nevetett és kortyolgatta a forró csokiját.

- Fogalmam sincs, hogy csinálja, de egyszerűen képtelenség kihozni a sodrából. Pedig hidd el, már én is próbáltam! – kontrázott Gina, majd elment, mert újabb vevő lépett az üzletbe.

Nell beleivott a kávéjába, majd arra lett figyelmes, hogy Maxine halkan dúdolgatja a beszűrődő Jingle Bellst.

- Már megint kezded! – szólt rá figyelmeztetőn Nell.

- Mit? – kérdezte ártatlanul Maxine.

- Esküszöm, téged kellene kitenni a karácsonyt reklámozni a kirakatba, ráadásul te fényévekkel kedvesebben mosolyognál, mint azok a próbababák.

- Az nem nehéz, amilyen hidegen néznek. Náluk még te is kedvesebben festenél, Nell.

- Haha, nagyon vicces. Komolyan, számolom a napokat, mikor jössz be mikulásos pulcsiban dolgozni.

- Nincs mikulásos pulcsim, Nell, csak rénszarvasos – felelte rezzenéstelen arccal Maxine.

   Maxine-ről a bevásárlóközpontban köztudott volt, hogy valósággal rajongott a karácsonyért. Az év egyik legboldogabb napjának tartotta, amikor az üzletközpont közepén felállították az óriási karácsonyfát, felkerültek a fények, és az ő boltjukat is ünnepi díszbe öltöztethette. Onnantól kezdve egész nap karácsonyi zene szólt, a kávézókban ünnepi ízesítésű forró italokat kezdtek el árulni, kis standjaikkal pedig megjelentek a karácsonyi díszeket, apróságokat árulók a folyosókon. Míg szerte a központban a többi eladó stressz szintje az egekbe szökött, Maxine-t szokásos nyugalma és vidámsága nem hagyta el, sőt megsokszorozódott, amivel a legtöbb kollégáját látszólag megőrjítette, valójában azonban irigyelték, és igyekeztek minél többet a közelében lenni, hátha rájuk is átragad valami ebből a megfejthetetlen harmóniából.

Mindamellett azért is végtelenül csodálták örök jókedvéért Maxine-t, mert jól tudták: a fiatal lány édesanyja halála óta egyedül élt, és már nem az első karácsonyára készült, amelyet egyedül, pontosabban a cicája társaságában tölt el.

A legtöbben panaszkodtak a kibírhatatlan rokonaikra, hogy micsoda káosz van náluk karácsonykor, mennyi a veszekedés, a feszültség, a munka, és mennyi ajándékot kell beszerezniük a család tagjainak, de az igazat megvallva ebből a szempontból sosem cseréltek volna Maxine-nel, aki egyedül ült a karácsonyfa alatt.

Ám az ő derűjét, optimizmusát ez sem kezdhette ki. És mosolyogva utasított vissza minden meghívást, mondván szereti otthon, egyedül tölteni az ünnepet. Halomra enni az édességet, pizsamában tévét nézni és korán ágyba bújni. És mivel mindenki azt látta, hogy a lány imádja a karácsonyt, nem is vonták kétségbe az állítását.

Így aztán Maxine ismét egy magányos karácsonynak nézett elébe. És senki sem sejtette, hogy belehasadt a szíve. 

Eladó regényeim

Átnéztem a könyvespolcomat, és úgy döntöttem, megválok néhány könyvtől, eladom őket, hogy helyet csináljak az újaknak. Megmutatom Nektek, milyen könyvekről lenne szó, hátha érdekel valamelyik Titeket. Elsősorban romantikus regények lennének, jó állapotban, közel sem rongyosra olvasva :)

Ha érdekelnek a részletek, írjatok a kribol kukac hotmail pont com e-mail címre!
Szívesen írok annak a könyvnek a tartalmáról is, amelyik érdekel, és esetleg kíváncsiak vagytok a sztorijára. Szóval ha bármi kérdés van, csak bátran :)

Egyébként tervezem, hogy néhány további, német és angol nyelvű regényemet is eladom, ezek főként itthon nem ismert, magyarul nem kiadott művek. Nemsokára azok listáját is összeállítom, de ha valakit addig is érdekelne, szóljon! :)


Teresa Medeiros: Egy botrányos éjszaka 1000 Ft + postaköltség 
Teresa Medeiros: Felejthetetlen csók 1000 Ft + ptk 
Susan Wiggs: Aranyló nyár 900 Ft + ptk 
Susan Wiggs: Befogad-lak 900 Ft + ptk 
Susan Wiggs: Tóparti villa 900 Ft + ptk 
Susan Wiggs: Nagy levegőt! 900 Ft + ptk 
Debbie Macomber: Karácsonyi üdvözlet 800 Ft + ptk 
Debbie Macomber: Kisvárosi karácsony/Postán rendelt menyasszony 800 Ft + ptk 
Rosalind Miles: Guinevere I. és III. 1000 Ft + ptk/darab 
Charlotte Bronte: Caroline Vernon 1000 Ft + ptk 
Joanne Harris: Aludj kislány 1000 Ft + ptk 
Barbara Erskine: A harcosok hercegnője 2000 Ft + ptk 
Cecelia Ahern: U.i. Szeretlek 1400 Ft + ptk 
Stephenie Meyer: Twilight (angolul) 1500 Ft + ptk 
Stephenie Meyer: New Moon (angolul) 1500 Ft + ptk 
Stephenie Meyer: Eclipse (angolul) 1500 Ft + ptk 
Stephenie Meyer: Breaking Dawn (angolul) 2000 Ft + ptk 

Különkiadás

Ma délelőtt írtam egy novellát, gondoltam, megosztom Veletek. Bár ez nyilván nem a szokásos történetünk folytatása, remélem, örültök neki.

Tündér a kastélyban

Lillian nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyi turista tömörült volna a kastélyban és annak környékén. Élénken kutatni kezdett az emlékezetében, hogy valamilyen különleges nap volt-e ma. Talán valamilyen jelentős történelmi esemény évfordulója vagy egy múzeumba járást népszerűsítő program, amikor ingyen lehet meglátogatni a királyi rezidenciát? Akárhogyan is, az anyakirálynő bizonyára rém ideges lehetett, hiszen mindig is gyűlölte, hogy a „népet” csak úgy beengedik az otthonába. Véleménye szerint az egyszerű közembereknek legalább egy kilométeres körzetben meg sem lett volna szabad közelíteniük a kastélyt, nemhogy szabadon lófrálhassanak a park csaknem egészén, és kedvükre bejárhassák az épület alsó szintjeit.

            Lillian felnézett a legfelső emelet ablakaira, és elgondolkodott, hogy Maria talán ott ráncolja a szemöldökét valamelyik függöny mögött, miközben fejfájás-csillapítóért szalajtja az egyik szolgálóját, mert nem bírja a tömeg látványát és zaját. Ha van esze, elhagyta a kastélyt és elmenekült az egyik vidéki birtokra. Bár sosem hagyta volna el az imádott fiacskáját, de amennyire Lillian tudta, az ifjú király külföldre ment valamilyen diplomáciai ügyben. Az ilyen feladatokat mindig is jobban szerette, semmint hogy kirakatban ülve népszerűsítse az országot meg a monarchiát. Mindenesetre őt azért nem idegesítette annyira, hogy nap, mint nap lelkes monarchiarajongók keresik fel az otthonát, és próbálnak belesni a család hermetikusan lezárt lakrészébe. Annyira legalábbis biztosan nem bosszantották a kíváncsi szemek, hogy anyja kérésére akár csak egy percig is komolyan elgondolkodott volna az annak idején a nagyapja által hozott intézkedés visszavonásáról a kastély látogathatóságára vonatkozólag. Az ilyesmi szörnyen rontotta volna a királyi család népszerűségét, márpedig a király arra kényesen ügyelt, családfőként elsődleges feladatának tartotta a család védelmét minden szempontból.

            A mai nap tökéletes volt a búcsúra. Lillian már hetekkel ezelőtt elhatározta, hogy sort kerít rá, és most, hogy legfeljebb Maria tartózkodott az épületben, aki viszont az orrát sem fogja kidugni a lakosztályából, amíg el nem oszlik a látogatók tömege, vagyis a délután ötórai zárásig, nem volt mitől tartania.

Bár Lilliannek sem volt ínyére a tömeg, hiszen hónapokkal ezelőtt önként ítélte magát magányra, és e döntését nem bánta meg, sőt. Furcsa volt annyi idő után emberek között lenni, ráadásul mindjárt ilyen sok ember között. A zsúfoltság azonban valószínűleg inkább előnyére válhatott, mert így könnyebb volt észrevétlenül mozognia az épületben. Mindenesetre bízott benne, hogy a kalapja és a napszemüvege elegendő álca lesz, és senki sem ismeri fel.

Vetett egy utolsó pillantást a méltóságteljesen elterülő, a gyönyörű, óriási parkot mintegy körbeölelni látszó több százéves épület tökéletes állapotban lévő homlokzatára, a rengeteg egyforma ablakra, a virágcsokrokat, pufók angyalkákat és karcsú nimfákat ábrázoló kőszobrokra, majd belépett.

Miután jegyet váltott, az idegenvezetésre várakozókat kikerülve felment a széles főlépcsőn az első emeletre. Csak futólag nézett be a kitárt kétszárnyú ajtón át a jókora bálterembe, amelynek tükörfényes parkettája nem is látszott a rajta taposó lábak százaitól. Mindössze a magas fehér famennyezetet és annak aranyozott díszítését láthatta. Lillian mindig is imádta ezt a fehér-arany összeállítást, amely végigvonult a legtöbb helyiség falain, ajtain és mennyezetein. Olyan tiszta és elegáns volt.

Körülnézett. A teremőrök és az idegenvezetők láthatóan rendkívül idegesek voltak, alig tudták kezelni a tömeget. Aggódva figyeltek, nehogy valaki tiltott területre tévedjen vagy megérintsen bármit is. Alighanem a legszívesebben ők is kitessékeltek volna mindenkit, akárcsak Maria, különösen az éppen érkező, zsivajgó iskoláscsoportokat.

Lillian tudta, hogy könnyebb dolga lesz, mint gondolta. Észrevétlenül közelebb húzódott a folyosón a falhoz, kezét egy rejtett ajtó kilincsére helyezte, egy szempillantással később pedig már egy rosszul megvilágított, szűk kis zugban volt, távol mindenkitől. Ahogyan az ajtót behúzta maga mögött, a fény és a tömeg moraja lassan elhalt. Lillian felsóhajtott. Sikerült.

g

Az út éles kanyart vett, és a sűrű fenyőerdők végtelennek tűnő tömege egyszerre csak megtört. Egy kis tisztásra értek, meredek, már-már fenyegetőnek tűnő hegyoldalak által ölelt, szinte tökéletesen kerek tisztásra, amelynek szélén szerényen, mintha csak legszívesebben elbújt volna a sötét erdőben, ott álldogált egy csinos kis épület. Vadászkastélynak hívták, bár Maria fitymálóan csak vadászházként utalt rá. Kétségtelen, hogy a mindössze egyemeletes, torony és mindenféle díszítés nélküli épület méreteit és egyszerű homlokzatát tekintve egy napon sem volt említhető a család többi rezidenciájával.

            Az épületet nem vette körül kert, csak hosszúra nőtt fű és mezei virágok, bár az ősz közeledtével abból is egyre kevesebb volt. Igaz, a kastély nem volt kifejezetten rossz állapotban, nem mállott a vakolat, és nem pattogzott le a festék az ablakokról és az ajtókról, nem hiányoztak cserepek a tetőn, mégis messziről látszott, hogy a fenntartására közel sem fordítottak annyit, mint a többi királyi ingatlanra.

            Amikor Lillian kijelentette, hogy el akar tűnni, kikötötte, hogy egyedül akar menni és a lehető legtávolabb. Az egyezség az lett, hogy a család leginkább rejtettebb épületét választhatta, távol a világ szeme elől és minimális személyzettel.

            Évtizedek óta nem járt már itt senki, a vadászat rég nem volt a szenvedélye senkinek a családból.

            A király ragaszkodott hozzá, hogy előbb felújítsák a kastélyt, de Lillian ebbe nem ment bele, mert mielőbb indulni akart. Így aztán sebtében kerítettek a közeli – de még így is kilométerekre fekvő – faluból néhány embert, akik kitakarítottak, kiszellőztettek, gyorsan lakhatóvá tettek néhány helyiséget. Mire Lillian megérkezett, tisztaság, a vázákban friss virág várta.

Nem örült neki. A pókháló és a dohszag jobban illett volna a hangulatához.

g

Lillian a kastély rejtekajtajától néhány lépéssel egy fa csigalépcsőhöz ért. A fokok nyikorogtak a léptei alatt, de nem bánta, mert tudta, úgysem hallja meg senki. Imádta a kastély labirintusszerű sötét folyosóit, a fal mintázatába olvadó titkos ajtókat, a rejtett átjárókat, a homályba vesző lépcsőket, amelyek segítségével olyan gyorsan és könnyedén – és mindenekelőtt titokban – lehetett eljutni bárhova az épületben. A királyi család és a személyzet tagjai hol szerették, hol gyűlölték ezeket az átjárókat. Voltak, akik élvezték, hogy hatékonyabban és rejtve közlekedhettek a kastélyban, mások rettegtek e sötét lyukaktól, és állították, hogy tele vannak pókokkal és egerekkel. Lillian kétségtelenül az első csoportba tartozott. Leginkább azért, mert ezzel is bosszanthatta Mariát, aki mindig szörnyen mérges lett, amikor Lillian váratlanul előlépett a falból.

            A kis csigalépcső egy újabb rejtett ajtóhoz vezetett, amelyen kilépve a legfelső szint galériájára érkezett. Itt a falakat halványzöldre festették, mindenütt ősrégi festmények és fehér frízek díszítették. A padlót és az idevezető – a látogatók elől lezárt – lépcső korlátjának fáját sötétre pácolták. A király jobban szerette a kastélynak ezeket a színeit. Persze, hiszen számára ez az otthont jelentette, itt nőtt fel, itt élt egész életében.

            Ahogyan arra Lillian számított, senki sem járt erre. Az anyakirálynő valóban a lakosztályában lehetett, a személyzet pedig feladat híján nemigen tartózkodott itt. Lillian határozottan megindult a folyosón, és néhány kanyar után megállt egy ajtó előtt. Egy darabig habozott, de aztán nagy levegőt vett, és belépett.

            Egy hatalmas, világos helyiségbe érkezett, amely hívogatóan otthonos volt, mintha nem is egy ódon kastélyban állt volna, amelynek nagy részében múzeum működött, történelmi bútorokkal és műalkotásokkal.

            Az ablak előtt álló asztalon egy vázában hatalmas csokor friss virág állt. Lillian odalépett, és beszippantotta a virágok bódító illatát.

            Nem erre számított. Amikor elment, dühösen szétdobált mindent, a párnák és a ruhák mellett bizony vázák, kisebb szobrok is landoltak a földön.

            Ez a szoba azonban, úgy tűnt, visszavárta. Tökéletes rendben, gyönyörű virágokkal.

            Lillian sírni akart. De mint annyiszor, most sem sikerült neki.

g

„…Felséged kérte, hogy beszámoljak az állapotáról. Nos, attól tartok, nem szolgálhatok jó hírrel. Egész nap a környező erdőket járja, magányosan. Gyakran megkérdezem, hogy elkísérjem-e, de mindig elutasít. Egyedül akar lenni, mondja. Egyedül is van, nap, mint nap. És ha nem az erdőben sétál, csak mered maga elé, némán. Ajánlottam neki, hogy olvasson könyvet, nézzen filmet, de nem kért belőle. Amikor azt javasoltam, hogy akkor legalább az egyik sétát vegyük a falu felé, rémülten nézett rám. Nem akarok emberek közé menni, senkit sem akarok látni! – közölte. Meggyőződésem, hogy legszívesebben a házban is egyedül maradna, ha tehetné, de tudja, hogy mi nem tágítunk, ebbe valószínűleg már beletörődött. A szakácsnőt, az intézőt, a testőröket és engem megtűr. Még ha nem is nagyon szól hozzánk...”

g

Lillian a szoba melletti kis gardróbhelyiségbe lépett, ahol kétoldalt szekrények álltak hosszú sorban, mint a katonák. Kinyitotta az egyiket, és előhúzott belőle egy halványkék, hosszú ruhát. Álomszép estélyi volt, ezüstfonallal hímezve. Jól emlékezett rá, éppen két évvel ezelőtt viselte, azon az estén, amelyen minden kezdődött. Még csak két esztendeje volt, mégis mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta!

            Alexander akkor azt mondta neki, hogy olyan gyönyörű, mint egy tündér. Újra meg újra táncolni akart vele, hogy – mint fogalmazott – meggyőződjön róla, nem csupán egy tünékeny ábrándot lát maga előtt. És Lillian olyan boldog volt, mint még soha. Talán akkor romlott el minden. Az álomszerű találkozás Alexanderrel… Hallgatnia kellett volna arra a kis belső hangra, amely azt suttogta, hogy mindez túl szép, hogy igaz legyen.

            Lillian magára öltötte a ruhát. A tükör elé lépett. Most végre lezárja a múltat. Ismét itt van a kastélyban, ugyanazt a ruhát viseli, mint akkor. Véget ér ez a fejezete az életének, keretbe foglalja, aztán örökre elfelejti.

            Leült a tükrös asztalka elé, előkereste azokat az ékköves hajtűket, amelyekkel annak idején feltűzte a haját. Aztán kifesti magát és megkeresi az ezüstös cipőt, amelyet akkor is felvett ehhez a ruhához.

            Ám ekkor hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, és egy idős nő kukkantott be kíváncsian. Körülnézett a szobában, nyilvánvalóan látni akarta, mi van odabenn, és amikor a körbepillantásban Lillianhez ért, aki megkövülten bámulta az eltévedt turistát, felkiáltott.

            - Itt van, ezt nem hiszem el, drágám, gyere gyorsan, hozd a fényképezőgépedet, itt van, pedig minden újság azt írta, hogy eltűnt, és senki sem tudja, hol van, de itt van, az orrom előtt!

            Lilliannek több sem kellett, felpattant, megemelte a ruháját, és egy oldalajtón átrohant a szomszédos helyiségbe. Mezítláb, kiengedett hajjal száguldott, újabb és újabb ajtókat tépett fel, újabb és újabb szobákon szaladt át. Amint kisebb és nagyobb szalonokon, könyvtárakon és vendégszobákon suhant át, hálát adott az égnek, hogy úgy építették meg a kastélyt, hogy az egyes helyiségek egymásból nyíltak, és nemcsak a folyosóról lehetett megközelíteni őket.

            Nem tudta, meddig fut még, nem tudta, utoléri-e az idegen asszony meg a férje, csak futott, futott a hatalmas kastélyban.

g

„…Felségedet tájékoztatnom kell arról, hogy újabb aggodalomra okot adó szokást vett fel. Most már nem sétál az erdőben, hanem fut! Az egyik testőr, aki távolról követte őt, közölte, hogy egyszer csak megállt, majd hirtelen futni kezdett. Végig az ösvényen, hegyen fel, dombon le. Kifulladva ért vissza a házhoz. Este az interneten futócipőt, sportruhákat rendelt, és azóta minden áldott nap fut. Szó szerint árkon-bokron át. Mintha futna valami elől, és mindketten tudjuk, Felség, mi elől. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de attól félek, semmi jó. Leginkább azért nem, mert még mindig nem eszik rendesen. Akármit főz a szakácsnő, csak tologatja az ételt. Rá sem ismerne Felséged, annyit fogyott…”

g

            - Mi ez a zaj? – lépett ki Alexander a dolgozószobájából.

            - Sajnálom, Felség, úgy tűnik, néhány turista valahogy feljutott erre az emeletre.

            - Az meg hogy lehet? Megmondtam, Albert, hogy ne zavarjanak, ha már a sztrájk miatt lemondták a járatomat, innen kell elintéznem a feladataimat. Márpedig ahhoz csendre és nyugalomra van szükségem!

            - Elnézését kérem, Felség, úgy tudom, már éppen kitessékelik az illetéktelen behatolókat.

            - Helyes – felelte Alexander, majd megfordult, hogy visszatérjen a munkájához.

            - Engedelmével, Felség… - szólt utána az idős komornyik.

            - Igen, Albert?

            - A hölgy, aki az imént véletlenül feljutott ide, azt állítja, hogy látta Őfelségét.

            Albert nem nevezte meg pontosan, kire gondolt, de Alexandernek kétsége sem volt felőle.

            - Tessék? Az nem lehet! Tudomásom szerint még mindig a hegyekben van!

            - Sajnos csak annyit tudok, Felség, hogy ez az asszony váltig állítja, hogy amikor benézett Őfelsége szobájába, ott találta.

            - Köszönöm, Albert – válaszolta Alexander.

            Az öreg komornyik meghajolt és távozott, Alexander pedig sietős léptekkel Lillian szobája felé vette az irányt. A helyiségben két szolgálót talált.

            - Felség, úgy tűnik, szerencsére nem tűnt el semmi – közölték.

            - Rendben, köszönöm, elmehetnek.

            Alexander körbenézett. A gardróbhelyiség ajtaja nyitva állt. Belépett és a földön egy kisebb halom ruhát vett észre. Lehajolt, és egy farmert, egy kék blúzt, egy pár bokacsizmát, egy napszemüveget és egy fehér, puha pulóvert emelt fel. A pulóvert az arcához emelte, és beletemette az arcát.

            - Lillian! – sóhajtotta fájdalmasan.

g

„…Távol álljon tőlem, Felség, hogy tanácsokat osztogassak, vagy pszichológiai véleményt nyilvánítsak, de úgy hiszem, nem tesz jót neki, hogy a történtek óta egyetlen könnyet sem hullajtott. Magába zárkózik és elfojtja a bánatát, ahelyett, hogy szabad utat engedne neki, hogy elszállhasson végre belőle…”

g

Lillian végül ismét egy titkos átjáróba menekült, hogy kifújhassa magát végre. Erre nem számított, de hogyan is gondolhatta volna, hogy az őrök ennyire nem bírnak a tömeggel, és valakiknek sikerül felszökniük az emeletre? Aztán elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy neki is sikerült. Igaz, ő már rég otthonosan mozgott errefelé. Talán az a pár is betévedt az egyik rejtekajtón, és ide lyukadtak ki, csakhogy ők véletlenül.

            Vissza kellett jutnia a szobájába, hogy visszavegye a ruháit és távozzon. Ennyi elég volt a búcsúból, jobb lesz eltűnnie innen. Nem akart visszatérni a hegyek közé, tudta, hogy onnan Alexander rendszeresen tájékoztatást kap róla. Márpedig ő oda akart menni, ahol nem érheti utol.

Éppen ezért hatalmas ostobaság volt idejönnie, még ha Alexander most nem is volt a kastélyban. Hiba volt még egyszer, utoljára visszamerészkednie az ő világába. Búcsút venni, micsoda ostobaság! Csak megnehezítette a saját dolgát. Egyszerűbb lett volna elszakadnia innen, ha nem jön vissza.

Mindegy, már itt volt, az épület egy titkos rejtekében, kár volt azon gondolkodni, hogy mit nem kellett volna tennie. Résnyire nyitotta az ajtót, és döbbenten fedezte fel, hogy ahelyett, hogy visszaállt volna az emelet szokásos csendje, egyre több ember tört fel ide.

Rémült őrök próbálták visszatartani az embereket. Korábban sosem volt gond a látogatókkal, tudomásul vették, hogy ők fenn nyugodtan szeretnék élni az életüket, cserébe bárki körülnézhet az alsóbb szinteken. Hetente három napon, hat órában.

Lillian nem tudott elképzelni más magyarázatot, mint hogy az asszony, aki az imént rajtakapta, elújságolta, hogy meglátta őt. És most mindenki meg akarja őt nézni a saját szemével. Csapdába került. Mégsem mehet ki most, pláne nem ebben a ruhában, amelyben elfutni is szinte képtelen, az előbb is többször majdnem elesett benne.

Egyetlen lehetőség maradt: idebenn, a sötét, poros átjáróban kivárni az ötórai zárást. Aztán talán visszasomfordálhat a szobájába, átöltözhet és kiosonhat. Bár arról még fogalma sem volt, hogyan, hiszen eddig épp a tömeget használta pajzsként, de az most már ellenségévé vált. Mindenesetre azt tudta, hogy most nem mehet ki innen. Remélhetőleg az őrök perceken belül leterelik innen az embereket.

Ám Lillanre újabb idegen nyitotta rá az ajtót: ezúttal egy szeplős, szemüveges kisfiú kíváncsiskodott befelé.

- Jé, egy titkos átjáró! – kiáltott fel boldogan.

Ugyan nem vette észre Lilliant, de ő jobbnak látta, ha nem várja meg, amíg ez megtörténik. Elindult a sötét kis folyosón, és hamarosan egy zöldes színekkel berendezett szalonban találta magát. Egy ajtó nyitva állt egy másik helyiség felé. Lillian nagyon is tudta hol jár. Önkéntelenül is bepillantott az ajtón, és úgy érezte, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ez ugyanis már Alexander birodalma volt, és az ajtón túl a dolgozószobája volt található. A jókora, faragott íróasztal mögött pedig ott ült maga, Alexander! A kezében pedig az ő fehér pulóverét szorongatta némán, lehajtott fejjel.

Ez nem lehet! Neki nem szabadna most itt lennie! Az országban sem tartózkodhatna, nemhogy a kastélyban! Ráadásul nyilvánvalóan felfedezte már Lillian itt jártát is.

Lilliannek egyre inkább meggyőződése lett, hogy elképesztően rossz ötlet volt idejönnie. Pánikba esett. Vagy a tömeg elé, vagy Alexander karjaiba futhatott, és elképzelése sem volt, melyik lenne a rosszabb döntés, hiszen mindkettő elől menekült az elmúlt hónapokban. Bárcsak láthatatlanná válhatna, bárcsak kirepülhetne az ablakon, mindegy, csak hadd tűnjön el innen! És minek kellett ebbe a szörnyen szűk, fojtogató ruhába préselnie magát?!

Zajt hallott, és a következő pillanatban emberek rontottak az egyik szomszédos helyiségbe. Úgy látszott, az őröknek még mindig nem sikerült a helyzet magaslatára emelkedniük, a turisták, mintha őrültek házából szabadultak volna, tébolyultan rohangáltak mindenfelé az épületben.

Alexander is felpillantott a zsivajra, és ekkor meglátta Lilliant. Felpattant az asztaltól és felé rohant, de hamarosan útját állta a turistatömeg. Amely most, hogy megtalálta a királyt, rajongva vette körül, így egy tapodtat sem mozdulhatott.

Hát mégis a barátom a tömeg – gondolta Lillian. Szomorúan nézett Alexanderra, majd elinalt, mielőtt az emberek őt is kiszúrták volna. Ez volt az alkalom, amelyre várt. Vele senki sem foglalkozott, csendben távozhatott, ahogyan eredetileg is kellett volna.

g

Alexandernek megfájdult a feje. Mit megfájdult, valósággal hasogatott! Feldúltan lépett dolgozószobája ablakához, és nézte, amint az őrök végre kiszorítják a tömeget az épületből. A káosz miatt ma korábban zárt a kastélymúzeum. Ehhez az anyja ragaszkodott, hogy nyugodtan felmérjék, eltűnt-e valami a nagy kavarodásban és rendet rakjanak. Maria természetesen nem felejtette el megjegyezni azt sem, hogy Alexandernak ideje lenne megfontolnia a múzeummá nyilvánított épületrész bezárását. Végtére is az uralkodó biztonságát veszélyeztette a fékezhetetlen tömeg!

            Alexandernek azonban nem állt szándékában efféle intézkedést hozni. Nem haragudhatott az emberekre, amiért megörültek a királyuknak. Hiszen olyan szeretettel csüngtek rajta, csupa együtt érző szavakat mondtak neki, vigasztalni igyekeztek. A király valójában inkább megindítónak, semmint felháborítónak tartotta a történteket.

            Na és ha megvadultak, amikor meghallották, hogy Lillian visszatért? Ő maga is olyan lelkes lett rögtön, mintha az elmúlt hónapok bánatának egyszeriben vége szakadt volna, mintha elfújták volna azt a borzalmas magányt, amelyre Lillian mindkettejüket ítélte. Mintha az a fekete fátyol, amely azon a végzetes napon borult a kastélyra, és amely csak még vastagabb lett, amikor Lillian elment, felhasadt volna végre, és mindent átjárt volna a meleg, októberi napfény.

            Kár, hogy csak olyan rövid ideig tartott az öröme. Kár, hogy a felfordulásban Lillian észrevétlenül kiosonhatott, senki sem látta, és hiába járta végig a király maga a kastélyt, sehol sem találta. Volt egy olyan érzése, hogy az a röpke pillanat, amikor az embertömegen át meglátta őt, az volt az utolsó alkalom, amikor láthatta. A mezítlábas, gyönyörű lány valóban tünékeny ábrándnak bizonyult az életében.

            Magányuk immár végleges, a fekete fátyol hivatalosan is elszakíthatatlan. Alexandert – ha lehet – még a korábbinál is mélységesebb szomorúság töltötte el. Lillianre mégsem neheztelt, amiért így döntött, amiért úgy érezte, mennie kell. Megértette, tudomásul vette.

g

Alexander kilépett a dolgozószobájából. Ma már úgysem lett volna képes a munkájára koncentrálni. Látszólag céltalanul sétált az ismét csendessé vált kastélyban. Hagyta, hadd vigyék a lábai arra, amerre akarják.

            Nem sokkal később egy kerek kis szobába lépett, amelybe csak úgy ömlött be a barátságos, őszi napfény. Halványkékre festett falak, temérdek játék mindenfelé és egy hófehér kis ágy. Egy kiságy, amely mindörökre üres marad.

            Alexander úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól. Lilliannek igaza van, ezt itt nem lehet kibírni! – gondolta. És ő mégsem tudott elszakadni innen, mégsem tudta arra utasítani a személyzetet, hogy számolják fel a szobát, mégsem tudta megtenni, hogy ne jöjjön ide napjában vagy százszor.

            Az ifjú király úgy látta, forog körülötte a szoba, s csak akkor találta meg ismét az egyensúlyát, amikor észrevette, hogy nem egyedül tartózkodik a helyiségben. Pedig rajta kívül soha nem jött ide senki!

            De most a szoba közepén kuporodva, a kezében valami apró játék mackót szorongatva ott gubbasztott… Lillian. Hát mégsem ment el!

            - Véletlenül tévedtem ide, amikor az egyik titkos hátsó ajtón akartam távozni – közölte hátra sem nézve. – Nem tudtam, hogy megvan még ez a szoba.

            Alexander leült mellé.

            - Nem vagyok képes elbúcsúzni tőle – suttogta a földet bámulva.

            Lillian ránézett. Még sosem látta Alexandert ilyen szomorúnak. Sem akkor, amikor az ő hirtelen rosszulléte után az orvos közölte velük a borzalmas hírt, sem az azt követő napokban, amíg el nem ment innen. Csak most jutott eszébe, hogy talán azért nem látta még ilyennek Alexandert, mert a történtek óta voltaképpen egyszer sem nézett rá.

- Örülök, hogy legalább te képes vagy rá – folytatta Alexander lehunyt szemmel. – Hogy képes vagy a fájdalmas múltat hátrahagyni és továbblépni. Mert erre készülsz, nem?

A hangjában nem volt rosszallás.

Lillian nem válaszolt.

            - Örülök, hogy képes vagy rá. Lillian, tényleg. Örülök, hogy van hozzá elég erőd, hogy egyedül talpra állj. Nekem szükségem lenne rá, hogy valaki támogasson, de nincs senki, úgyhogy meg kell próbálnom olyan erősnek lennem, mint amilyen te vagy.

            Alexander végre felnézett. Lillian értetlenül nézett rá. Hónapok óta először néztek egymás szemébe, és Alexander ki akarta használni az alkalmat.

            - Nekem is fáj, Lillian. Ő az én fiam is volt. Nemcsak a te szíved hasadt meg azon a napon, de azzal, hogy úgy döntöttél, te egyedül akarsz maradni a bánatoddal, arra ítéltél engem, hogy én is egyedül küzdjek meg vele. Pedig én nem akarok egyedül harcolni.

            Alexander szemébe könnyek gyűltek. Könnyek, amelyeket minden nap gondosan elfojtott, és amelyeknek csak akkor engedett szabad folyást, amikor egyedül húzódott vissza ebbe a szomorú szobába.

Ismét lehajtotta a fejét. Egyszer csak érezte, hogy puha, finom ujjak simítanak végig az arcán, törlik le a könnyeit. Megtörten pillantott fel, és némán néztek egymás szemébe Lilliannel. Aztán Lillian a karjaiba vetette magát és felzokogott. Alexander ölelte, szorosan köré fonta a karjait és csendben ringatta.

- Maradj velem, Lillian, kérlek, maradj velem. Talán ha megosztjuk a bánatunkat, könnyebb lesz. Talán ha egymásra támaszkodunk, valahogy kibírjuk.

Lillian elhúzódott tőle és szipogva, de komolyan nézett rá. Alexander rettegett a válaszától. Szemével némán könyörgött neki, hogy ne hagyja ismét egyedül. Némi habozás után Lillian bólintott és visszasimult az ölelésébe.

g

Lillian és Alexander a kastély melletti folyó ősöreg hídján állt. A keskeny folyó két partján rengeteg ember szorongott, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Senki sem szólt nekik, hogy a királyi pár ma idejön, de valaki megláthatta őket, amint erre sétáltak, aztán az emberek továbbadták egymásnak az információt, és csakhamar tömegek gyűltek össze, hogy végre együtt láthassák őket.

             Lillian és Alexander némán állt a híd közepén és nézte az alattuk zúgó vizet. Lillian egy hófehér rózsát emelt fel, majd várakozón nézett a férjére. Alexander is megfogta a virágszálat. Kinyújtották a víz fölé, és egymásra néztek. Elmosolyodtak és egyszerre bólintottak, majd elengedték a rózsát.

            A virág lehullott a vízre, és az vitte magával. Nézték, mint távolodik egyre a virág, követték a tekintetükkel, amíg csak tudták. Aztán szorosan átölelték egymást.

            A tömeg felujjongott. Végre visszakapták szeretett uralkodói párjukat.

g