4. fejezet

Kedves Mindenki! Itt az idei év első fejezete. Remélem, a legutóbbihoz hasonlóan, erról is megosztjátok a véleményeteket. Jó szórakozást!

I wanna heal, I wanna feel like I’m close to something real
I wanna find something I’ve wanted all along
Somewhere I belong

I will never know myself until I do this on my own
And I will never feel anything else, until my wounds are healed
I will never be anything till I break away from me
I will break away, I'll find myself today

Somewhere I Belong by Linkin Park

 Amikor a reggeli mellett megosztottam Mr. és Mrs. Granttel a tervemet, miszerint nem megyek el a szigetről, hanem beköltözöm a lepukkant házba, és megpróbálom rendbe hozni, Mr. Grant úgy bámult rám, mintha azt közöltem volna vele, hogy ebédig megtalálom a rák ellenszerét. Becsukott szemmel és hátrakötözött kézzel. Mrs. Grant pedig sikertelenül próbálta visszafojtani a kibuggyanó nevetését.

-          Komolyan mondtam! – méltatlankodtam.

-          Persze, drágám, elhiszem, hogy komolyan gondolta – mondta Mrs. Grant, miközben a narancsdzsemért nyúlt. Szerencsére képes volt visszanyerni a komolyságát. Mrs. Grant igazán kedves asszony volt, engem már azzal lenyűgözött, hogy egyáltalán nem ütközött meg azon, hogy a férje előző nap egy idegen lánnyal állított haza. Nagyon is megértette a helyzetet, valószínűleg azért, mert ő is pontosan tudta, milyen romhalmazból menekített ki az ura. Így aztán a legnagyobb természetességgel vezényelt este a kamaszfia szobájába.

-          Csupáncsak azt gondolom – folytatta Mrs. Grant –, hogy nincs tisztában a feladat súlyával. Pontosabban a lehetetlenségével. Ezért hiszi, hogy képes lenne felújítani azt a házat. De nem, kedves, azt már csak lebontani lehet.

-          Tudom, hogy reménytelennek tűnik…

-          Tűnik? – kérdezte Mr. Grant, akinek körülbelül ekkorra sikerült magához térnie a sokkból. – Csak tűnik? Nem, Belle, a feleségemnek igaza van, ez lehetetlen.

-          Csak mert fiatal vagyok, ráadásul lány… - kezdtem durcásan, de ismét Mrs. Grant kacagása szakított félbe.

-          Ugyan már, angyalom, nem erről van szó! A férjemet is lebeszélném, még ha a fiaink segítenének is neki! Nézze, Belle, szívesen mondanám, hogy maradjon itt, ameddig csak akar, ha ennyire ragaszkodik a szigethez, de sajnos a gyerekek ma délután hazajönnek, és láthatja, milyen szűkösen vagyunk itt…

-          Persze, Mrs. Grant, nem is akarok a terhükre lenni. Ezzel az egy éjszakával is egészen leköteleztek…

-          Csak nem hagyhattuk, hogy azon a helyen aludjon! – mondta Mr. Grant.

Elmosolyodtam. Ez tetszett Pire-ban. Ahonnan én jövök, ott az embereket egyáltalán nem érdekli, hol tölti az éjszakát egy idegen, akivel csak egy órája találkoztak. Itt viszont Granték nem értik, hogy volna lehetséges, hogy ez őket hidegen hagyja. Nem is tudom, de valahogy az ő hozzáállásuk tűnt szimpatikusabbnak.

-          Mindenesetre még egyszer köszönök mindent – feleltem. – Most pedig összecsomagolok…

-          És remélem, nem arra a szörnyű helyre megy! – csattant fel Mr. Grant.

Én meg csak mosolyogtam rendületlenül. Ebből megértették, hogy de igen, oda megyek, akármit is mondanak. Nem tetszett nekik, viszont belátták, hogy nem tehetnek semmit. Végső soron mégiscsak legfeljebb jó ismerősök lehettünk, nem több, tehát nem szólhattak bele.

Amikor aztán a gurulós bőröndömmel ismét nekivágtam a hegyoldalnak, Mrs. Grant a fülembe súgta, hogy ha meggondolom magam, nyugodtan jöjjek vissza, legfeljebb alszom a kanapén. Láttam rajta, hogy teljesen biztos volt benne, hogy már aznap este viszontlát a háza küszöbén. Úgyhogy elhatároztam, hogy csak azért sem élek az ajánlattal, de persze illemtudóan megköszöntem.

Amint néhány perccel később becsuktam magam mögött Mrs. Graham házának kapuját, jóleső érzéssel néztem fel az öreg épületre. Bár nem azt éreztem, hogy hazatértem volna, de még mindig tartott a lelkesedésem, hogy képes leszek itt kibírni a nyáron, és picit kicsinosítanom a házat. Hiába, még mindig sütött a nap, csiviteltek a madarak, repdestek a lepkék, nyíltak a virágok, satöbbi, satöbbi…

A cuccaimat letettem a kerti asztalnál, leültem, a táskámból elővettem egy papírt és egy tollat, és hosszas gondolkodás után írtam egy mérföldes listát arról, hogy mi mindent kellene elvégezni a házban és akörül, hogy élhető legyen ez a hely. Mi több, otthonos, hívogató. Kicsit megijedtem a mindkét oldalán apró betűkkel teleírt papírlap láttán, de elszántan bementem a házba, és az előszobában a tükör keretébe tűztem. Elhatároztam, hogy márpedig ez a lista napról napra rövidebb lesz!

A jegyzék első tétele az volt, hogy a helyzet újabb, minden eddiginél alaposabb felmérése után összegyűjtöm mindazt, amire azonnal szükségem van, és lemegyek a boltba bevásárolni. Nem voltam túl lelkes a gondolattól, hogy megint JJ Thompson unott arcát kelljen néznem, így aztán reménykedtem benne, hogy az apja szintén unott, de legalább nem elképesztően vonzó alakjával találom szembe magam. Persze, hogy tévedtem!

Ezúttal nem újságolvasásban, hanem netezésben zavartam meg JJ-t. Bosszúsan csukta össze a laptopját, amikor megszólalt az ajtó feletti csengő a belépésemet jelezve. Ellenálltam a késztetésnek, hogy bocsánatot kérjek a zavarásért. Bár természetesen megint ellenállhatatlanul festett, olyan laza volt és szexi, szerencsére ez már nem ért annyira váratlanul, hogy ne tudtam volna azonnal megszólalni, viszonylag fesztelen hangon.

Sorolni kezdtem a különféle tisztítószereket a kezemben tartott papír fecniről, és ő egyenként összeszedegette a tételeket a polcokról. Körülbelül az ötödiknél megunta, és kinyújtotta felém a kezét:

-          Elkérhetem? – mutatott a papírra.

Elvörösödtem. Minek? De persze átnyújtottam neki. Ő meg eltűnt a bolt hátsó helyiségében.

Egy darabig tanácstalanul álldogáltam, nézelődtem, és közben azt számoltam a fejemben, hogy vajon hány heti kajapénzemet költöm el éppen arra, hogy egy idegen házát takarítsam. De Mrs. Graham több évtizedes szerei nyilván használhatatlanok voltak már. Tényleg! Kell egy óriási kuka is, amelybe mindent beledobálhatok, ami már hasznavehetetlen. Nyilván lesz vagy millió ilyen dolog. Inkább egy konténer kéne, legalább akkora, mint maga a ház…

Ekkor megint megszólalt az ajtó feletti csengő, és Nelly lépett be. Vidám mosollyal üdvözölt, és én is nagyon megörültem neki.

-          Szia! Hát te is itt? Milyen jó, hogy összefutottunk!

-          Szia! Igen, be kell vásárolnom ezt-azt a házhoz.

Nelly odapillantott a pultra, ahol a JJ által még az elején összeszedett egy-két tisztítószer volt.

-          Hol is laksz a nyáron?

-          Mrs. Graham házában.

-          Na, ne! Az kizárt! Ott patkányokon meg egereken kívül senki nem lakott már évek óta!

-          Kösz a biztatást – vigyorogtam.

-          Bocs. De komolyan! Tényleg ott akarsz lakni? Kész horror az a hely!

-          Épp ezért kell kitakarítanom – mutattam a flakonokra a pulton.

-          Őszintén kétlem, hogy egy takarítás elég lenne. Még sosem jártam abban a házban, de senkitől nem hallottam jót róla, és kívülről úgy fest, mintha csak a Szentlélek tartaná össze.

-          Hát, vagy ez, vagy el kell mennem innen – vontam meg a vállam.

-          Értem. De én azt szeretném, hogy maradj, végre lenne valaki normális ezen a szigeten – nevetett Nelly, de persze tudtam, hogy viccelt, hiszen látni lehetett rajta, hogy ő mindenkit imád itt. – Szóval, ha segítség kell, rám számíthatsz. Mivel a fogadó szobáit úgyis felújítják, kevesebb a munkám, mint egyébként.

-          Hálás köszönetem – mosolyogtam, és a lelki szemeim előtt már láttam, amint Nellyvel együtt pucoljuk az ablakokat, miközben valami jó kis zene szól a rádióból, és rengeteget nevetünk.

-          Viszont, ha tényleg olyan ótvar az a hely, és nem bírod ki, az én szobámban elalhatsz, azt nem festik. Igaz, csak a földön van hely, de legalább csak mi ketten lennénk az egyedüli élőlények a szobában – kacsintott rám.

Hihetetlen, hogy alig 24 órája érkeztem a szigetre, és már a második ember ajánlott szállást, csak hogy ne kelljen Mrs. Graham házában aludnom. Amelyet egyébként el kellene kezdenem nem Mrs. Graham házának hívni.

Közben JJ visszatért, és a kezében egy dugig tömött doboz volt. A tisztítószerek mellett voltak alapvető élelmiszerek is a listámon, hiszen a házban semmi ehető nem volt.

-          Szia, Nelly – köszönt JJ az új vevőnek, és még egy kisebb mosolyt is megeresztett. Szóval csak az idegenekkel olyan hideg. Jó tudni, hogy van, akit kedvel.

-          Helló, JJ. Úristen, Belle, el fogod ezt mind bírni? – kérdezte tőlem Nelly aggodalmasan.

-          Hogyne – mondtam, és magamban hozzátettem: hiszen a boltostól nem várhatom, hogy segít. És tényleg, miután fizettem, JJ elköszönt, és máris Nellyhez fordult, akivel ha nem is kedves hangon, de legalább viszonylag kedélyesen beszélgetni kezdett.

Mindegy, jobb dolgom is volt, mint azon bánkódni, hogy JJ nem tüntetett ki a figyelmével, bármennyire is szerettem volna. Hiába dobbant meg a szívem, akárhányszor megláttam, ha ő nem így érzett, nem volt mit tenni. Hálás voltam, hogy volt mivel lefoglalnom magam a házban, különben túl sokat agyaltam volna ezen a furcsa helyzeten, hogy egy srác cseppet sem törődik velem. Önkéntelenül is eszembe jutott: elképzelhető, hogy a többi fiú is csak azért figyelt fel rám, mert elvileg a manhattani társasági élet középpontjában állok? Dögös ruhák, csillogás nélkül, egy világvégi szigeten már nem is vagyok annyira vonzó? Vajon mit mond ez el rólam?

Szerencsére amint a legmagasabb hangerőre állítva bekapcsoltam a zenét és felmosóval a kezemben úgy néztem végig a házon, mint egy tábornok a harcmezőn a döntő csata előtt, a fejemből kiszállt minden JJ-vel és az önértékelésemmel kapcsolatos gondolat, és nem maradt más, csak én, a kosz, a fertőtlenítőszer és a Linkin Park.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy végig töretlen maradt a lelkesedésem, mert nem, nagyon nem. Néhány órával később, amikor még mindig csak az előszobával végeztem, és a konyhából kidobált cuccok már vagy tucatnyi műanyag zsákot töltöttek meg a ház előtt, úgy éreztem, igazuk volt Grantéknek és Nellynek – ez nekem sosem fog sikerülni. Tisztában voltam vele, hogy nem végezhetek minden feladattal egyetlen nap alatt, de azért ennél jobb tempóra számítottam. Hiszen még épp csak felporszívóztam a hallban (szerencsére negyedórás könyörgés után a vén porszívó megrázta magát és új életre kélt), leporoltam azt a kevéske bútort, amely ott állt, külön zsákba pakoltam a fogason még mindig ott lógó, adománynak szánt kabátokat és kihajítottam a cipőket (ezeket nyilvánvalóan egerek használták szállásként, így már csak a szemétbe kerülhettek). A konyhában pedig nekiláttam a polcok és szekrények kiselejtezésének, ami önmagában vagy kétnapos munkának tűnt. És akkor még hol volt a fürdőszoba, hogy a végigdolgozott nap végén egy kiérdemelt fürdőt vegyek? Vagy a háló, hogy beeshessek az ágyba? Reménytelennek tűnt a dolog, ahogy ültem a konyhapadló közepén, és körülöttem mindenfelé ezer éve lejárt élelmiszerek hevertek. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy majdnem elbőgtem magam. Haza akartam menni, Manhattanbe, az én világomba, az otthonomba, a szobámba… Ahol nincs mocsok, por, pókháló, egérürülék a cipőben és múlt századi babkonzervek. Mit akarok én bizonyítani?

De szerencsére, mielőtt elértem volna a mélypontra, valaki kopogtatott az ajtón, majd egyből be is nyitott.

-          Helló, van itthon valaki? – hallottam meg Nelly vidám hangját. Mielőtt válaszolhattam volna, már meg is talált a konyhában. – Úristen, mi van itt?! – nézett körbe döbbenten.

-          Szelektálok – vontam meg a vállam.

-          Ezeket? – guggolt mellém, és végignézett a kipakolt dolgokon. – De hiszen ez mind szemét! – mondta, ahogy felemelt pár háború előtti befőttet.

-          Hát, alighanem igazad van. Azt hittem, találok még valami használhatót, de ami valami csoda folytán nem romlott volna meg az elmúlt évek alatt ebben a magányos házban, azt kivégezték az állatok.

-          Mondtam én, hogy hátborzongató ez a hely! – fintorodott el Nelly, és gyanakodva járatta körbe a tekintetét a konyhában. – Van mit enned?

-          Aha, persze, van pár zacskó levespor, keksz, chips, csoki, meg hasonlók. Tea és kávé is van, kérsz?

-          Kösz, inkább nem – rázta meg a fejét gyorsan Nelly.

-          Pedig vettem papírpoharat, mert a csészékhez még nem jutottam hozzá.

De Nelly továbbra is a fejét rázta. Felállt, és körbejárkált a házban. Mivel sejtettem, hogy nincs elragadtatva a látottaktól, és nem volt szükségem arra, hogy ismét azt hallgassam, mekkora butaság itt maradnom, nem követtem, hanem folytattam a munkát a konyhában. Vagyis tényleg mindent bepakoltam egy zsákba, hogy aztán kitegyem a többi szemét közé.

Kisvártatva Nelly visszatért, és csípőre tett kézzel megállt az ajtóban.

-          Kapd össze a cuccod, velem jössz – jelentette ki.

-          Tessék? – nevettem.

-          Figyelj, itt nem maradhatsz éjszakára. Már korábban is felajánlottam a padlómat, ami nem túl jó, de ennél a kecónál tuti jobb. És mivel nem fogadtad el az ajánlatomat, gondoltam, felugrok megnézni, mi van veled. És milyen jól tettem! Kizárt, hogy megengedjem, hogy itt maradj ma éjjel.

Vicces, hogy azt gondolta, ehhez szükségem lenne az engedélyére, de meghatott, hogy mindössze kétnapi ismeretség után ennyire a szívén viselte a sorsomat. Amikor nem mozdultam, folytatta:

-          Nézd, nem azt mondom, hogy hagyd itt végleg ezt a kócerájt – bár szívem szerint ezt tenném -, reggel visszajöhetsz folytatni ezt… - mutatott tanácstalanul a körülöttem lévő élelmiszerkupacokra. – Ha tényleg ezt akarod, hát csináld, a te nyarad, a te életed. De nem hagyhatom, hogy amíg ilyen embertelen körülmények uralkodnak itt, ebben a házban aludj. Hiszen még a vécé sem működik!

A vécé speciel csodával határos módon működött, teszteltem, de nem szóltam. Mert valójában Nelly padlójának a gondolata, egy forró zuhany annyira csábító volt, hogy képtelen voltam ellenállni. Így aztán nem sokkal később együtt bandukoltunk lefelé a hegyoldalon, és a házam ismét magára maradt. De csak másnap reggelig.

 

Szóval, mit gondoltok? 

3. fejezet

Remélem, a kommentek hiánya nem a nemtetszést jelenti... Vagy ha igen, azt is szeretném tudni, szóval kérlek, írjatok, mert nagyon fontos nekem a véleményetek!

What is it I'm really after?
The clock's ticking so I can't wait around

This is my now, this is my today
No more sitting on the side waiting for my chance to play
Time to step out, so much to say
But I'll never get the chance if I don't break away
And write my own symphony, write my own symphony
(…)

'Cause I wanna explore the world around me
Dance under the stars above me
And be free to make my own mistakes

Symphony by Marie Digby

Másnap reggel vegyes érzelmekkel ébredtem. A plafont bámulva feküdtem az ágyban, és próbáltam rájönni, hogy mit tegyek. Volt egy olyan érzésem, hogy ha anya bele is menne, hogy egy másik helyet keressünk a nyárra, ahol megpróbálhatok egyedül boldogulni, ahogy ő akarta, a lelke mélyén azt gondolná, hogy elhamarkodottan tettem neki ígéretet Barcelonában, és most csak ki akarok bújni alóla. Lehet, hogy azonnal azt mondaná, hogy inkább jöjjek vissza New Yorkba, hagyjuk az egészet, és közben persze azt hinné, hogy feladtam, és csak magamat mentegetem azzal, hogy Mrs. Graham háza leginkább egy háborús övezethez hasonlít. És mivel ő sosem fog eljönni, és az én szavam áll az ingatlanos cseles képeivel szemben – nos, nem azt mondom, hogy nem bízik meg bennem, de biztosan nem zárja ki a lehetőséget, hogy eltúlzom a dolgot.

                Másrészről kizárt, hogy én azon a helyen akár egy napot is eltöltsek, nemhogy egy egész nyarat! Tuti, hogy egy rakás közegészségügyi vagy milyen szabályt sértene, ha beköltöznék oda. Mr. Grant is így látta. Talán beszélhetne ő anyával, hogy igazolja az általam elmondottakat… De nem, szegénynek már így is olyan kellemetlen az egész, annyira szégyelli magát, pedig nem is az ő hibája, hogy anyát így átverte az ingatlanos. Nem akartam még jobban bekeverni, bőven elég, hogy szállást adott nekem az éjszakára.

                Sehogy sem tudtam eldönteni, mit tegyek. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy odakinn hétágra süt a nap. Az én keserveimtől eltekintve csodálatosnak ígérkezett a nap. Úgy határoztam, hogy annyit betartok a nyárra vonatkozó fogadalmaimból, amennyit csak tudok. Például az egészséges életmódot helytől függetlenül megvalósíthattam. Így aztán kipattantam az ágyból, a bőröndömből előtúrtam a futócuccomat (amit mindig magammal viszek, ha utazom – leginkább persze a lelkiismeretem megnyugtatására, mert igen ritkán veszem elő), és felöltöztem. A házban csend honolt, Mr. és Mrs. Grant még aludtak. Kisurrantam a hátsó ajtón, és egy lendületes, vidám dal ütemeire elkezdtem futólépésben felfedezni a szigetet.

                A hely gyönyörű volt, nem is értem, miért nem fedezték még fel a turisták. De talán éppen ebben rejlett a bája, ezért volt olyan kis aranyos, idilli sziget. Az egész valójában egy zöldellő hegy volt, az oldalában rengeteg vadvirággal. Néhol hatalmas sziklák futottak a tengerbe, máshol hívogató, homokos partok ölelték a hegyoldalt. A házak többsége elszórva állt a szigeten, de a legtöbb a kikötő körül csoportosult. A hegyoldalról lenyűgöző kilátás nyílt, ebben a tiszta időben több szomszédos sziget is feltűnt.

                Amikor beteltem a panorámával, megfordultam, és csak ekkor vettem észre, hogy hova is érkeztem: mögöttem Mrs. Graham elhagyott háza állt, pontosabban megbújt az elvadult kert mélyén. Nem tudom, miért, de kinyitottam a bezárhatatlan kaput, és ismét besétáltam a házhoz. Most, reggeli fényben minden szebbnek látszott. Nem szépnek, csak kicsit kevésbé rossz állapotúnak, mint előző nap. A sűrű bokrokban csivitelő madarak, a napfényben kinyílt virágok, a felettük táncoló lepkék, a hatalmas fák levelein átszűrődő napsugarak játéka nyilván sokat dobott a kerten. A kertvégi pavilon asztalára odasütött a nap, így nem lehetett látni, mennyire kopott, csak azt, milyen ideális hely lenne a reggelihez.

                Felnéztem a házra. Végül is nem volt annyira tragikus állapotban. Az ablakokat és az ajtót le lehetne festeni, talán valami eredeti szín jól feldobná. A sima kőfalakhoz nem kellene hozzányúlni, a leesett cserepeket pedig biztos lehet pótolni, talán van is valahol tartalék.

                Jó, a belső helyzet tényleg durva volt, egy alapos takarítás bizonyára nem lenne elegendő. De ha azt az ódivatú, megfakult, koszos tapétát mindenhol leszednék, és inkább valami friss színnel kifestenék a házat… A függönyöket meg lehet varrni, ki lehet mosni, végső soron kicserélni. A betört üveg sem a világvége. A bútorokat újra lehetne húzni, felújítani.

                A konyhában, ha a hűtő működőképes, akkor csak tisztességesen ki kell takarítani. Ahogy a konyhaszekrényeket is, miután minden öreg élelmiszer a kukába került. Ipari mennyiségű fertőtlenítő kell. És ki kell tenni az albérlő állatok szűrét.

                A fürdőben, ha jól emlékszem, éppen olyan csempék voltak megrepedve, amelyekre nem is volt szükség, a legtöbb helyen le lehetne verni az összes csempét, és csak ott meghagyni, ahol feltétlenül szükséges. A mosdókat és a kádat is meg lehetne próbálni kisuvikszolni. A hálókban persze mindenképpen új ágynemű kellene.

                És természetesen ki kellene tenni Mrs. Graham öreg dolgait, amit lehet, eladományozni. Talán ez könnyebb lenne valakinek, aki nem ismerte őt személyesen.

                Visszafordultam a kert felé. Fűrésszel, ágvágóval, metszőollóval és rengeteg kitartással sokat lehetne javítani a növényzet állapotán, vissza lehetne hozni a civilizációba. Talán még a kilátást is sikerülne ismét megteremteni, ha pár fa drasztikusan vissza lenne vágva. Nem is kellene új dolgokat ültetni, csak a meglévőket karbantartani, és pompás kis kertet lehetne itt kialakítani, igazi oázist. A szerszámoskamrában biztos minden eszköz megvan hozzá, hiszen szemmel láthatóan innen semmit nem vittek el, ami nem értékes. A kerítés meg a kapu mindehhez képest gyerekjáték.

                Talán egy nyár elég lenne minderre? És egy tapasztalatlan, fizikai munkát nem nagyon ismerő lány egymagában? Így legalább nem fenyegetne az a veszély, hogy halálra unom magam a nyáron, az biztos. Nem kellene felhívnom anyát azzal, hogy feladom. És ő büszke lenne rám.

                Megráztam a fejem. Na, ne már, majd éppen én fogok egy komplett házat és kertet felújítani?! Én, akinek fogalma sincs a kemény munkáról, aki még barkácsboltban sem járt soha? A menő lakberendezési magazinok lapozgatása még nem jelenti azt, hogy képes lennék egyes-egyedül renoválni egy házat! Persze, nem attól féltem, hogy letörik a körmöm, vagy bepiszkolom magam, azért annyira nem voltam puhány. Én, aki voltam már raftingolni, meg azért egyszer előfordult, hogy túráztam is? Nem járok napi huszonnégy órában magas sarkúban és miniszoknyában, nem száll meg a halálfélelem, ha elhagyom Manhattant, és kibírok egy napot vásárlás nélkül. De azért mindennek van határa!

                Másrészről… ez a sziget szép. Az emberek kedvesnek tűnnek, lám, Mr. Grant is mennyire készséges volt, pedig tegnap találkoztunk először. Nellyvel biztos könnyű lenne barátságba keveredni, és talán vannak még más jó fej lányok is errefelé. És ha egy jó pasi van, akkor talán több is… Ki lehet itt bírni. És ha felhívom anyát, és megállapodunk, hogy nem megyek vissza Manhattanbe a nyárra, hanem egy másik helyen próbálok meg boldogulni, mi a garancia, hogy az a másik hely jobb lesz? Itt meg már minden le van rendezve, ez a ház az enyém a nyárra, a költségek ki vannak fizetve... Az ingatlanos meg biztosan nem panaszkodna, ha a nyár végén jobb állapotban kapná vissza a helyet, mint ahogy átadta. Pontosabban átadatta.

                De ez azért mégiscsak túl nagy falat. Azt sem tudom, hogy kezdjek neki. Nincs beruházni való pénzem, márpedig ha szerszámok esetleg akadnak is, a szükséges anyagokat aligha tudom beszerezni, hiszen nagyon minimális költségvetésen kell tengődnöm.

                Viszont ha csak ételre kell költenem… Esetleg megkérhetem Priyát, a legjobb barátnőmet, hogy küldjön pár ruhát, mert amikor anyának sopánkodtam, hogy eredetileg közel sem egy egész nyárra pakoltam, azt mondta, a keretbe belefér, hogy pár olcsó göncöt beszerezzek. Valószínűleg turkálóra gondolt, de ha alig eszem a nyáron, talán össze tudok spórolni némi pénzt. Legfeljebb fogyok egy kicsit, az nem hátrány. És mondtam már a legnagyobb érvet a maradás mellett? Anya büszke lenne rám, hogy nem elég, hogy kibírom egész nyáron partik meg haverok nélkül, de még dolgozom is, valami értéket hozok létre! Jó, egy kis ház a világ végén, amely valószínűleg ez után sem fog olyan sokkal többet érni, tekintettel a helyre, de akkor is. Nem csak a napon heverek három hónapig.

                Teljesen feltüzelt a tettvágy és a lelkesedés. Azzal győzködtem magam, hogy nem ártok senkinek, ha megpróbálom, és ha túl nagy fába vágom a fejszémet – ami elég valószínűnek tűnt –, bármikor feladhatom később is. Egy kísérletet mindenképpen megér.

                Így aztán széles vigyorral az arcomon kocogtam le a kikötőbe, felvillanyozott, hogy végre van célom, végre meghoztam egy nagy döntést, és végre valami felelősségteljes dolgot csinálhatok.

                Eredetileg a fogadóba akartam beugrani, hogy Nellyvel megosszam a nagy hírt – mert valakivel muszáj volt. De a fogadó még zárva volt. Az emeleten a szobák ablakai nyitva voltak, férfiak vidám füttye és tömény festékszag áradt ki rajtuk. Ja, igen, itt is felújítanak éppen.

                Mivel nagyon megszomjaztam a futástól, a bolt felé vettem az irányt. Bár eszembe jutott, hogy kivörösödött arccal, csatakos hajjal nem épp a legszebb látványt nyújtom, a szomjúság nagy úr volt. Úgyhogy előhalásztam a futónadrágom picike zsebéből egy vésztartaléknak bekészített bankjegyet, és beléptem. Az ajtó felett megszólalt egy csengő.

                A bolt kicsi, sötét és zsúfolt helyiség volt. Faltól falig, padlótól a mennyezetig polcok álltak, olyan sűrűn megrakva áruval, hogy ha az ember nem tudta mit hol talál, jó ideig keresgélnie kellett. Nem tűnt túl vásárlóbarát helynek, de mivel nem volt versenytársa a szigeten, nyilván semmi sem kényszerítette, hogy az legyen. Tanácstalanul néztem körbe, hogy hol találhatok ásványvizet.

-          Segíthetek? – kérdezte egy unott hang. Beletelt pár hosszú pillanatba, amíg megtaláltam a tulajdonosát: egy fickó a pult mögött ülve, lábát a pultra feltéve újságot olvasott. Aztán lecsapta a lapot a pultra és kelletlenül felállt, arckifejezésével egyértelművé téve, hogy zavarok.

Nelly szavaiból már előző nap megsejtettem, hogy a boltos Thompsonék – kereskedőkhöz méltatlan módon – nem a sziget legkedvesebb emberei, és ezek szerint ez a fiukra is igaz volt. Ugyanis a legutóbb a kikötőben látott dögös srác állt velem szemben, várakozón méregetve. Most is a kopottas farmerjét viselte, de ezúttal egy sötétkék pólót vett fel hozzá. És legnagyobb örömömre még mindig nem találta meg a borotváját, szóval továbbra is nagyon rosszfiús volt az imázsa.

-          Öööö… - kezdtem hebegni, és azt hiszem, még jobban elvörösödtem. Ugyan már, Belle, te Manhattanben ilyen fiúkat eszel reggelire! – biztattam magam, de valahogy éreztem, hogy ez most más. Ez a srác valami egészen új kategóriát jelentette, és nem tudtam ezzel mit kezdeni. Pedig az érzés kétségtelenül nem volt kölcsönös. Látszott rajta, hogy teljesen hülyének néz, amiért beállítottam a boltba, és azt sem tudom, mit akarok.

-          Ásványvizet szeretnék – nyögtem ki végül, és közben igyekeztem mindenhova nézni, csak a szemébe ne kelljen. Mi az ördög van velem? Én még sosem jöttem zavarba egyetlen sráctól sem! Igaz, hogy még egyikük sem tette ennyire nyilvánvalóvá, hogy annak örülne a legjobban, ha eltűnnék. Igen, biztos ez az. Nem vagyok hozzászokva az elutasításhoz.

-          Szénsavasat vagy menteset? – kérdezte közönyös hangon.

-          Menteset. És nem hűtöttet, ha lehet – tettem hozzá, amikor a keze már a pult mögötti hűtő ajtaján volt. Láttam, ahogy elfintorodott, majd eltűnt a hátsó helyiségben, ahonnan egy másodperccel később a kért vízzel tért vissza. Fizettem, elköszöntem, és már ott sem voltam, meg sem vártam, amíg visszaköszön.

Irtózatosan megkönnyebbültem, amikor kiértem a szabadba. Kell ez nekem? Más lehetőség híján, egész nyáron ebbe a boltba járhatok, ahol ez a félisten szolgál ki, aki viszont magasról tesz rám.

Ugyanakkor komolyan képes lennék csak ezért itt hagyni a szigetet, ha már egyszer elhatározásra jutottam? Először éreztem úgy, hogy valami igazán értelmeset akarok csinálni, valamit, ami nem csak pillanatnyi szórakozást jelent – erre meghátrálnék csak azért, mert egy jóképű srácnak nem tetszem?

A manhattani Belle ezen most biztos totál kiakadna, kitúrná a legszexisebb ruháját a táskájából, és mindent bevetne, hogy a fiú meggondolja magát. Az új, Pire-i Belle viszont többre tartja magát annál, semmint hagyja, hogy egy idegen srác irányítsa. Nem, az új Belle független, önálló és céltudatos nő. És a nyár végére ezt mindenki látni fogja.

Utálok könyörögni a visszajelzésért, és fenyegetőzni sem akarok, távol álljon tőlem. De nehéz más következtetést levonni a helyzetből, mint hogy nem érdekel senkit ez a történet. Engem igen, szóval én írom tovább, legfeljebb nem húzom az időmet azzal, hogy itt megosztom...

2. fejezet

It was the wrong plan
In the wrong hands
The wrong theory for the wrong man
The wrong eyes
On the wrong prize
The wrong questions with the wrong replies

Wrong by Depeche Mode

 

 

-          Anya, nem erről volt szó! – kiáltottam a telefonba.

-          Belle, drágaságom, egy tárgyalás kellős közepén vagyok, nem lehetne, hogy ezt később beszéljük meg? – mondta anyám fojtott hangon, és tudtam, szörnyen kellemetlenül érzi magát. De nem érdekelt!

-          Amikor azt mondtad, hogy a svájci chalet túl drága lenne, elfogadtam, de nem gondoltam volna, hogy egy világvégi szerszámoskamrába küldesz a nyárra!

-          Tessék? Egy tisztességes kis házat béreltem ki neked. Talán nem túl nagy, de így is van vagy három szoba benne, elégnek kell lennie. És szép kert is tartozik hozzá.

-          Lehet, hogy ez a ház tisztességesen nézett ki úgy ötven évvel ezelőtt, de jelenleg egy romhalmaz, tuti valami törvénybe ütközik, hogy bárki is egy éjszakát eltöltsön itt! És a kert?! Egy nagy bozót az egész, jóformán úgy kellett vágni magunk előtt az utat!

-          Édesem, elhiszem, hogy nem ehhez vagy szokva, de ez a nyár éppen arról szól, hogy kiszakadj a megszokott világodból, a kényelemből, és megismerd, milyen a valódi élet.

-          Hogy milyen egy hajléktalan élete?! Szerintem itt még egy csöves sem bírná ki!

-          Bizonyára túlzol, Belle. Csak azért, mert nem olyan, mint Manhattan…

-          Hát, egyáltalán nem! Inkább olyan, mintha nem lakott volna itt ember vagy száz éve, és azóta senki ide sem dugta volna az orrát!

-          Belle, szívem, biztos vagyok benne, hogy nem olyan rossz. De később kell ezt megbeszélnünk, most mennem kell, fontos üzletfeleim vannak – mondta, és azzal le is rakta.

Nyilvánvaló volt, hogy nem hitt nekem. Hiszen csak nem akarná, hogy az egy szem lánya egy ilyen helyen töltsön akár csak egy pillanatot is! Dühösen meredtem a házra.

-          Valójában csak tizenkét éve áll üresen a ház – szólalt meg mögöttem halkan Mr. Grant. – Mrs. Graham akkor kapott szélütést, és utána már nem maradhatott itt egyedül. Egy évre rá meg is halt az idősek otthonában, Invernessben, ahova a lánya vitte.

Bólintottam. Ettől persze nekem nem lett jobb.

-          Mrs. Graham halála után a lánya csak egyszer járt itt – folytatta Mr. Grant. – Egy pár dolgot elvitt, gondolom, családi ereklyéket… - meg mindent, ami értékes – tettem hozzá magamban visszagondolva az ódivatú tapétára a falakon, ahol fél árnyalattal világosabb négyszögek jelezték az utólag elvitt képeket. – Azóta nem járt itt senki. Nemrég kikerült a házra az eladó tábla, úgy tudom, Mrs. Graham egyik unokájának kellene a pénz, ezért hirdették meg. De be kell vallanom, hogy egyetlen érdeklődő sem volt.

-          Ezen nem csodálkozom – fintorodtam el, de rögtön megbántam, amikor megláttam Mr. Grant bűntudatos arckifejezését. Nyilvánvalóan bánta már a percet, amikor igent mondott annak az ingatlanosnak, aki hirdette a házat, de nem akarva Pire-ra jönni, Mr. Grantre bízta a kulcsokat.

-          Viszont az érdeklődők hiánya miatt tudta az ön édesanyja a nyárra kibérelni a házat. Grahamék bármibe belemennek, csak lássanak már egy kis pénzt a házból.

Gondoltam, ha időközben mégis felbukkanna egy vevő, engem kipenderítenének, csak hogy eladhassák a házat. Azonban egyáltalán nem tartottam ettől az eshetőségtől. Mivel Pire ilyen kieső helyen volt, az a néhány ingatlan, amely a szigeten megtalálható volt, eléggé nagy hátránnyal indulhatott a piacon. Egy olyan ház, amely azonban kész romhalmaz, a kertje meg valóságos dzsungel, alighanem a kutyának sem kell. Nem csoda, hogy annak ellenére sem sikerült eladni, hogy ez volt az egyetlen eladó ház Pire-on. És nekem itt kellett eltöltenem az egész nyarat!

Visszanéztem a házra. A sima kőfalakkal nem volt semmi gond, de az ablakokról és az ajtókról lepattogzott a festék, néhány üvegtábla kitört. A tetőn pár cserepet levert a vihar, a darabjaikat a földön már benőtte a gaz. Odabent a tapéta több helyen leszakadt, a függönyök sem voltak már mind a helyükön. A bútorok huzatát molyok és még ki tudja, milyen állatok rágták szét, a fapolcok és szekrények penészesek voltak, a szőnyegek foltosak és lyukasak. Bár az áramot aznap visszakapcsolták, a konyhában a hűtőszekrény olyan undorítóan nézett ki, hogy legszívesebben sosem nyitottam volna ki többet, nemhogy belepakoljam az ételt, amit meg akarok enni. A mosogatócsap csepegett. A konyhaszekrényekben ugyan megvoltak az ősrégi edények, de a még alighanem Mrs. Graham által itt hagyott élelmiszerek egy része is. Szerencsére semmi sem bűzlött (nagyon), de az állatok, amelyek nyilván akadálytalanul közlekedtek a házban, mindent megdézsmáltak. Néhány sarokban egérürülék jelezte, kik az aktuális lakók.

A földszinti kis mellékhelyiség csempéi közül néhány megrepedezett, ahogy az emeleti fürdőszobában is. A mosdók, a vécék és a kád állapotát inkább nem is írom le.

Az emeleten egy háló- és egy vendégszoba volt, mindkettő alighanem a négylábú albérlők lakhelyeként szolgált az elmúlt években, különösen az ágyak. A szekrényekben még ott álltak Mrs. Graham ruhái – a legtöbbet már ronggyá rágták a molyok.

Nem is tudtam, mi volt rosszabb: hogy mindent vastagon belepett a por és a kosz, hogy az állatok birodalmává vált a hely vagy, hogy az előző tulajdonos mindennapjainak részletei köszöntek szembe mindenhonnan. Egy tizenkét éve a vázában száradó csokor, halott szobanövények, piszkos edények a mosogatóban, mosásra váró ruha a szennyes kosárban. Igaz, mindez inkább felkavaró volt, semmint taszító.

És a kert. Tényleg dzsungel volt, a fák, bokrok az elmaradt gondozás hiányában összenőttek, az erősebbek elnyomták a gyengéket. Ahol gyepnek kellett volna lennie, ott derékig érő gaz nőtt. A gyümölcsfákon ugyan már ott voltak a gyümölcsök, de még az én avatatlan szememnek is feltűnt, hogy a rengeteg kihagyott metszés miatt finoman szólva nem voltak csúcsformában a fák. Nemrég mesés panoráma nyílhatott innen a tengerre és a kikötőre, de a lombok mára eltakarták.

A kert végében állt egy cuki kis pavilon, volt egy szerszámoskamra, és az egyik nagy fa alatt egy asztal két paddal – de minden olyan kopott volt, hogy menthetetlennek tűnt. És akkor a kerítést, amelynek jó pár léce hiányzott, vagy a kaput, amelyet nem lehetett rendesen bezárni, mert használhatatlanra rozsdásodott rajta a zár, amelyet így csak egy darab drót helyettesített, nem is említettem.

-          Sajnos a természet nagyon hamar vissza tudja venni az uralmat, ha nem tartják kordában – állapította meg mellettem Mr. Grant, követve a tekintetemet.

-          Hát, ez a ház kétségtelenül jó példa erre. Azt hiszem, kizárt, hogy itt lakjak. A fogadóban biztosan van kiadó szoba – mondtam, és már indultam is a kapu felé. Feltett szándékom volt, hogy elhagyom a szigetet, de annyit már tudtam erről a helyről, hogy nem közlekednek túl sűrűn a kompok, szóval aznap már nem mehettem el. Arra gondoltam, másnap megbeszélem anyával, hova menjek, nem akartam, hogy azt higgye, máris feladtam, úgyhogy arra akartam rábeszélni, hogy keressen nekem egy másik helyet. De Mr. Grant meghiúsította a tervemet.

-          Sajnos a fogadóba nem mehet. Épp felújítják a szobákat, most festenek.

Csodálkoztam, hogy egy fogadóban pont nyáron dolgoznak, amikor talán esély lenne néhány vendéget idecsábítani, de Nelly mondta, hogy nem túl népszerű a hely, biztos azt gondolták, úgyis mindegy.

-          Értem – feleltem halkan. Fogalmam sem volt, hova menjek. De abban biztos voltam, hogy előbb alszom a kertben, a gazban, mint abban a házban.

Mr. Grant sajnálkozva nézett rám. Aztán némi hezitálás után megszólalt:

-          Ha gondolja, ma éjjel alhat nálunk, a gyerekek a nagyszüleiknél vannak, és csak holnap délután jönnek haza.

-          Komolyan? – néztem rá olyan szemekkel, mint egy kisgyerek, amikor megpillantja a karácsonyfát.

-          Persze.

-          Köszönöm! – kiáltottam, és a legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de úgy láttam, tartózkodóbb ő annál, mintsem hogy ezt jónéven vegye egy idegentől. Britek!

Kiráncigáltam a bőröndömet a bozótos kertből, és szótlanul megindultunk lefelé a hegyoldalon a Grant-ház felé.

-          Ugye tudja, Mr. Grant, hogy nem az ön hibája, hogy ilyen állapotban van a ház? – mondtam megelégelve idegenvezetőm hallgatását.

-          Annyiszor szóltam az ingatlanügynöknek, hogy jelezze a hirdetésben, hogy a ház nem csak „némi felújításra szorul”, hanem egyenesen lakhatatlan! – zsörtölődött. – Nem azt mondom, hogy már csak bontani lehet, de az ellenségemnek sem kívánnám, hogy a jelenlegi állapotában beköltözzön oda! Persze ha valaki meg akarná venni, először megnézné, és valószínűleg azonnal elmenne a kedve tőle, de ön bérlőként nyilván azonnal beköltözne – különösen, hogy olyan messziről jött. Tudtam, hogy nem lesz ennek jó vége, de az az idióta ingatlanos meg sem hallgatott, kétségkívül csak az lebegett a szeme előtt, hogy végre kap valami pénzt ebből a romhalmazból.

-          Nyugodjon meg, Mr. Grant, nem kap olyan sokat. Bár most, hogy láttam a házat, inkább azt hiszem, így is túl sokat kap – mondtam, és elmosolyodtam, de Mr. Grant nem nevetett velem. Őt sokkal jobban feldühítette ez az egész, mint engem. Én csak arra koncentráltam, hogy nem kellett azon a szörnyű helyen aludnom, holnap meg már megyek is.

Mikor néhány órával később egy kiadós vacsora és egy forró zuhany után álomra hajtottam a fejem egy heavy metal-bandák posztereivel kitapétázott szobában, utolsó gondolatomban a szigetre érkezésem perceit láttam visszafelé játszva, ahogy a komp fedélzetén állok, és Pire egyre kisebb ponttá válik a távolban. Nem is sejtettem, hogy erre az útra még hónapokat kellett várnom.