9. fejezet

Sziasztok! És ismét itt a következő rész! Kicsit hosszabbra terveztem, de aztán úgy gondoltam, inkább örülnétek a gyorsabb folytatásnak, mint egy picit hosszabb résznek ;-) Jó szórakozást!

 

I think I’m going insane

I think I’m losing my mind

I need a villain to blame

I need a hero to fight 

Hero by Rene Amesz

 

Aznap, amikor épp arra gondoltam a kávémat a kertben szürcsölgetve, hogy milyen fantasztikus az időjárás, miközben szegény britekről mindenki azt terjeszti, hogy náluk folyton rossz az idő, állandóan esik, pedig ez egyáltalán nem igaz, hiszen ugyan talán nem volt kánikula, de igazán nem lehetett panaszom a kellemesen meleg, napsütéses időjárásra, szóval aznap, amikor ezt gondoltam, hirtelen beborult az ég, és a megjelenő sötét felhőkből zuhogni kezdett az eső. Ez még önmagában nem lett volna probléma, mert már úgyis esteledett, és a házban egyáltalán nem zavart a csapadék, csakhogy ez nem átlagos eső volt, hanem vihar. Orkánerejű széllel, fülsüketítő mennydörgéssel és rengeteg villámmal, ahogy kell. És még ez sem lett volna gond, mert kábé ötéves korom óta nem félek a vihartól, csak éppen nem tudtam aludni tőle. Amíg dolgozgattam meg vacsoráztam, még elnyomtam a förgeteg zaját a rádióval (bár végig izgultam, hogy bármelyik pillanatban elmehet az áram, úgyhogy bekészítettem pár gyertyát), de amikor elmentem aludni, és a dörgésen meg a szélen kívül más hangot nem lehetett hallani, egyszerűen képtelen voltam elaludni.

                De mire jók az ember barátai pár időzónával odébb, ha nem arra, hogy felhívja őket, ha nem tud elaludni? Úgyhogy félretéve minden a tengerentúli hívásköltségekkel kapcsolatos aggodalmamat, tárcsáztam is Priya számát.

-          Belle, nahát, mi újság? – csivitelt a telefonba legjobb barátnőm, miközben úgy kapkodta a levegőt, mintha épp most fejezte volna be a maratont.

-          Szia, Priya, itt minden oké, csak hallani akartam a hangodat – mondtam, és abban a minutumban egy óriási mennydörgés hallatszott.

-          Úristen, az egy robbanás volt? Megmondtam neked, Belle, hogy az életedet teszed kockára emiatt az ostoba bizonyítási kényszer miatt! Minek kell neked háborús övezetbe menned, hogy anyád kedvére tegyél? Eddig sem tartottam a világ legszívélyesebb asszonyának anyádat, de ami sok, az sok! Lefogadom, hogy már minden amerikai állampolgárt evakuáltak onnan, gyere haza te is, de azonnal!

-          Priya, ez Skócia, nem a Közel-Kelet, és csak egy kis nyári vihart hallottál – feleltem nevetve, de ezúttal sem voltam róla teljesen meggyőződve, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott.

-          Te tudod, Belle, de figyelmeztetlek, ha temetésre kell mennem, kölcsönveszem a cuki fekete kalapodat a tollakkal!

-          Ezennel megfogadom, Priya, hogy minden ruhadarabomat rád hagyom, szóval nem kell kölcsönvenned. Apropó, köszönöm a ruhákat, megkaptam a csomagot!

-          Szívesen! Remélem, nem haragszol, hogy azt a türkizkék bikinit, amelyet együtt vettünk a múltkor, nem pakoltam be, de holnap lesz egy nagyon menő parti Kyle Whitman jachtján, és gondoltam, abban mennék. Fel akartalak hívni, de…

Vártam egy picit, hogy vajon milyen indokkal áll elő, amiért nem hívott fel, végtére is én jóformán egész nap ráérnék beszélni vele, de Priya hallgatott. És végül is mi értelme lett volna ezen drámázni? Skóciában úgysem vehettem volna fel azt a bikinit.

-          Semmi gond, Priya – mondtam, és lelki szemeim előtt láttam, hogy amint a barátnőm az én utasításomra végigtúrta a gardróbomat, hogy összeszedjen nekem pár cuccot, mellesleg kiválogatta az összes neki tetsző ruhát, hogy „kölcsönvegye”. Valószínűleg tényleg így volt, de nem számított. Ha én úgysem tudtam felvenni, akkor akár Priya is hordhatta őket. – Jó szórakozást a holnapi bulihoz!

-          Jaj, köszi! – élénkült fel Priya. – Annyira szuper lesz, állítólag ott lesz néhány hollywoodi sztár is. Mivel Kyle apja résztulajdonos valamelyik menő filmstúdióban, ez nagyon is lehetséges. Aztán holnapután leugrunk a csajokkal Miamiba pár napra, végtére is nyár van! Utána apuval kell mennem valami estélyre, ahova valójában anyuval ment volna, de anyu máris lemondta, és felajánlotta apunak, hogy majd én elkísérem. Biztos rém unalmas lesz, egy rakás vénember a kövér feleségével! Lefogadom, hogy anyu azt reméli, sikerül valami gazdag, dögunalom férjet fognom. De szerintem legfeljebb csak a potenciális jelöltek apja lesz ott, vagy a nagyapja… Mindegy, apu kedvéért túlélem. És különben is, anyu megígérte, hogy vehetek egy új ruhát az estélyre, szóval annyira nem katasztrófa.

Magamban végigkuncogtam Priya elhadart beszámolóját, és folyton arra gondoltam, hogy a helyében valószínűleg én is effélékről csacsognék a távolba szakadt barátnőmnek. Manhattanben az életünk tényleg e körül forgott: partik, ruhák, szórakozás. Nem rossz, igaz? Hirtelenjében megfordult a fejemben, hogy nekem is ott kéne lennem Priya mellett. Nekem kéne a türkizkék bikiniben a holnap esti buliba mennem. És ha ott lennék, én is a „csajok” között lennék, akik Miamiba mennek még többet bulizni. És bizonyára Priya a későbbi puccos estélyre is magával vinne, hogy ne unja halálra magát már az első öt percben.

Ehelyett mit csinálok? Hermetikusan elzárom magam a világ elől egy messzi szigeten, és egyedül gubbasztok egy lepukkant ház hálószobájában, várva, hogy elvonuljon végre a vihar. Most akkor melyikünknek van jobb dolga?

Eddig egyáltalán nem hiányzott a régi életem – pontosabban az életem –, ha fel-fel is villant egy emlék, azon nyomban el is tűnt. A napjaimat tökéletesen kitöltötte a munka, a szabadidőmet a teendők megtervezése, a felmerülő problémák megoldása. És boldog voltam. Vagy legalábbis annak éreztem magam.

De most mit meg nem adtam volna azért, hogy hazarepülhessek New Yorkba, hogy végigbulizzak legalább egyetlen estét!

-          Ne haragudj, Belle, de most le kell tennem – szakított ki Priya a gondolataimból. – Jessicával megbeszéltük, hogy találkozunk egy jegeskávéra. Meg kell beszélnünk a holnapi buli részleteit.

És aztán holnap a parti előtt pár órával találkoznak valamelyiküknél, hogy együtt készülődjenek, és pezsgőt kortyolgatva adjanak tanácsot egymásnak a sminkeléshez. A jól ismert forgatókönyv, amelyből ezúttal én hiányoztam. Tudtam, hogy nem lett volna fair elvárni Priyától és a többiektől, hogy számukra megálljon az élet, csak mert én úgy döntöttem, hogy nem velük töltöm a nyarat, de azért nem bántam volna, ha Manhattanben megáll az idő, amíg én nem vagyok ott.

-          Persze, Priya, menj csak – mondtam.

-          Te rendben leszel? – kérdezte.

-          Hogyne. – Mi mást mondhattam volna? És milyen jogon vettem volna el az ő szórakozását? Vagy rontottam volna el a kedvét, amiért én épp nem voltam túl fényes hangulatban?

-          Oké, szia! – csicseregte, és már le is tette.

Megpróbáltam aludni, de hiába szorítottam a fülemre a párnát, a fülsüketítő égzengéstől továbbra sem tudtam pihenni. Ráadásul kiderült, hogy a háló ablakán volt egy rés, amelyen besüvítve a szél nemcsak meglengetette a függönyt (tiszta horrorfilm volt), hanem még hátborzongató, sípoló hangot is adott. Remek. Gyanítottam, hogy a házban más ablakokkal is hasonló lehetett a helyzet.

Miután újabb egy órát forgolódtam álmatlanul, eszembe jutott, hogy csak mert Priyával nem tudtam többet beszélni – a saját bajaimról be sem számolhattam neki – attól még más éppenséggel ráérhet a hatalmas New Yorkban.

Jacqueline Torben nem vette fel.

Stella Hoffmann a nyolcadik csörgésre vette fel, és közölte, hogy épp a három hét múlva esedékes születésnapi partiját szervezi, most tárgyal a catering céggel. Szerintem milyen rozét válasszon? Ja, hogy én valószínűleg nem leszek ott? Hát, sajnos most igazán nem ér rá csevegni.

Gabrielle Sander-Smith nem vette fel.

Donna von Talbert felvette, és köszönés helyett azzal szólt bele a kagylóba, hogy vészhelyzet? Miután nemmel válaszoltam, szó nélkül letette.

Anja Bridgewater nem vette fel.

Anna-Maria Alessi kijelentette, hogy dühös rám, amiért se szó, se beszéd elköltöztem Manhattanből, ezért nem beszél velem. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy nem költöztem el, csak azt hajtogatta, hogy amíg nem jövök vissza, ne is keressem.

Viviane Greenwood nem vette fel.

Saskia Stoltz-Nielsen közölte, hogy épp a próbafülkében van, mert ruhát választ Kyle Whitman holnapi bulijára, szóval most nagyon nincs ideje rám.

Feladtam. És valahol, a százhúszezer-hétszáztizenötödik bárány számolása környékén végre elaludtam.

Másnap reggel sem lett jobb a hangulatom, de azt hittem, nem lehet gond, majd megint belelendülök a munkába, és az leköti a gondolataimat. Hiszen eddig éppen arra panaszkodtam, hogy az elképzeléseimmel ellentétben munka közben valahogy nem tudtam gondolkodni, csak telt az idő, és ugyan a munka haladt, viszont a világmegváltó gondolatok elmaradtak. Hát, ez most éppenséggel kapóra jött volna, mert tartottam tőle, hogy amúgy is csupa negatív energia zúgott volna bennem.

De amikor a kávémmal a kezemben kiléptem az ajtón, hogy felmérjem a vihar pusztításait, ledöbbentem. Az ajtó előtt ugyanis egy ripityára törött tetőcserép várt. Odébb volt még egy. És még egy. Körbejárva a házat tizenhét törött cserepet számoltam meg. Félve tekintettem fel a tetőre. És igen, ott tátongtak a lyukak, méghozzá nem is kicsik, mert úgy tűnt, jó néhány cserepet megfogott az ereszcsatorna, így azok nem landoltak idelenn. Fantasztikus. Ha ezek már a vihar legelején leszánkóztak a helyükről, sanszos, hogy beázott a padlás. És ha megint esik… Ha azok a lyukak nem tűnnek el gyorsan, beázhat az egész ház.

Azonban az biztos volt, hogy én nem mászok fel a tetőre. Nincs az az isten, hogy rátegyem a lábam arra a szúrágta, rozoga létrára, amelyik a szerszámoskamrában van, és amelyikről eldöntöttem, hogy egy fának támasztva valami virágot futtatok fel rá, mert mást már úgysem bírt volna el. De még ha fel is jutnék valahogy a tetőre (de nem, kizárt, én aztán oda fel nem!), akkor is hogyan hozhatnám helyre a kárt? Még ha értenék is ahhoz, hogyan kell visszatenni egy cserepet a helyére – de ugye nem értek -, akkor sincs mit visszatenni, hiszen ezek összetörtek! És valahogy nem hittem, hogy egy cserepet meg lehetne ragasztani.

Ez volt az a pillanat, amikor ott helyben, a kert közepén lerogytam a földre, és ha nem is kezdtem el sírni, szép lassan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ennyi volt. Én erre nem vagyok képes, nem is tudom, hogyan hihettem mást. Kipakolni, kitakarítani, kifesteni egy házat? Kipucolni egy kertet? Azt bárki tud, nem nagy kunszt. De ettől még nem lesz felújítva a ház.

Nyilvánvalóan vannak problémák, amelyeket ha megfeszülök, sem tudok megoldani. De hogyan is tudnám? Hiszen én ehhez nem értek! Napszemüveget választani a barcelonai vakációhoz, elkísérni Priyát az eseménytelen estélyre, tanácsokat adni Saskiának az új ruhájához, segíteni Stellának eldönteni a rozédilemmát – na, ez megy. Ez vagyok én! Mirabelle Ebert-Holden, a született manhattani partilány, aki naphosszat vásárolgat, koktélt szürcsölget jachtok fedélzetén, divatbemutatókra jár a barátnőivel, és kockás hasú, gazdag, beképzelt srácokkal randizik. Ez vagyok én! Nem egy barkácscica, aki kerge hippi módjára kiszalad a világból, hogy majd a puszta két kezével felújít egy egész házat, mert az milyen mókás!

Kinek akarok én bizonyítani? Anyának, meg persze magamnak. De mi van, ha nincs igazam? Ha tényleg olyan vagyok, amilyennek anyám gondol, olyan, mint Priya és a többiek? Olyan nagy baj az? Eddig olyan szép életem volt. Kényelmes, gondtalan, tele szórakozással. Élveztem, boldog voltam. Minek vetettem neki véget? Miért nem én is otthon készülök Kyle Whitman esti bulijára?

Elhatároztam, hogy veszek egy repülőjegyet New Yorkba, összepakolok, bezárom a házat, a kulcsot leadom Mr. Grantnek, és elhúzom innen a csíkot, de gyorsan, hátra sem nézek. Nelly és Granték talán szomorúak lesznek, de hamar elfelejtenek, hiszen nem olyan rég ismernek, és úgysem találkozunk többet.

Én megpróbáltam, de tényleg. Biztos az én hibám, hogy nem sikerült, de vállalom. Anyám csalódott lesz, és én is, de majd csak túléljük. Minek erőltetni, ami nem megy?

8. fejezet

Szóljatok egy szót is! Milyen gyorsan hoztam a folytatást - legalábbis önmagamhoz képest -, és milyen hosszú fejezetet! :) Jó olvasást!

If you gave me a chance I would take it
It's a shot in the dark but I'll make it
Know with all of your heart, you can't shake me
When I am with you, there's no place I'd rather be

Rather Be by Clean Bandit

                JJ látszólag nagyon szívesen segített, és miután megszabadította a háló falait a maradék tapétától, elosztotta a festéket az egyes helyiségekbe, szemre felmérve, hogy hova mennyi kell majd.

-          Jó ötlet, hogy az egész házat fehérre fested. Tiszta, világos és mindenhez megy.

-          Igen, én is éppen így gondoltam – feleltem.

-          Sokkal jobban fog kinézni a ház, mint most, bár a jelenlegi állapotát tekintve ez nem annyira nehéz – mosolygott. – Amúgy szerintem hozhatnál be pár virágcsokrot a szobákba, attól is sokat javulna a hangulat.

-          Ez nem is rossz ötlet – mondtam meglepve. – A kertben is rengeteg virágra bukkantam, de biztos a mezőn is sok a vadvirág. Mondd csak, mennyivel is tartozom a festékért és a házhozszállításért?

JJ mondott egy összeget a festékre, de a szállításért nem akart pénzt elfogadni, hiába erősködtem. Azt mondta, a szigeten természetes, hogy az emberek segítenek egymásnak, ahol tudnak. Majdnem hangosan is kimondtam, ami erre eszembe jutott: a szigeten talán természetes, viszont ő, mielőtt a festéket megrendeltem a boltban, nem tűnt éppen segítőkésznek velem. De hallgattam.

-          Majd ugorj be a piros festékért – mondta, miután a pénzt zsebre dugva menni készült.

-          Oké, bár az alapján, amit meséltél, az a veszély nem fenyeget, hogy valaki elhappolja az orrom elől – nevettem. – És úgyis kell majd még festék a kerítésre meg az ablakokra is.

Erre JJ csak a fejét rázta, majd azt mondta:

-          Nem semmi munkába fogtál itt, hallod. Nem győzök csodálkozni.

-          Hát, anyám ezt a helyet bérelte ki nekem a nyárra. Látatlanban – tettem hozzá gyorsan, amikor láttam, mennyire megütközött azon, amit hallott. – És ha már itt kell maradnom, gondoltam, rendbe hozom kicsit. Hiszen nekem is jobb, ha egy szebb házban lehetek, és legalább van mivel eltöltenem az időt.

JJ kicsit furán nézett rám, és én el is pirultam, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen azt ecseteltem, hogy miközben ő nyilvánvaló nemtetszése ellenére az apja boltjában kénytelen dolgozni valamilyen rejtélyes okból kifolyólag (és az apja nem tűnt túl kedvesnek, amikor egyetlenegyszer láttam), én csak azért dolgozom, hogy ne unatkozzak.

-          Nos, mint mondtam, ha kell, szívesen segítek – emlékeztetett JJ kifelé menet. Aztán hirtelen visszafordult. – Mindenesetre kíváncsi lennék, miért vagy itt. Ha anyukád kibérelte a házat, nyilván nem Mrs. Graham valamelyik rokona vagy. Mit is keresel Pire-on tulajdonképpen?

Erre a direkt és váratlan faggatózásra visszahőköltem, majd a zavaromat hirtelen felváltotta a düh.

-          Ezt éppenséggel én is kérdezhetném tőled – vágtam vissza, majd mivel olyan értetlenül nézett rám, magyarázni kezdtem: - Úgy értem, te itt és most, a kertemben mit keresel? Már itt vagyok egy ideje, jártam párszor lenn a boltban, és a legtöbbször még csak nem is köszöntél. Nelly állította, hogy kedves srác vagy, és én azt hittem, bennem van a hiba, mert mindig úgy viselkedtél velem, amint beléptem az üzletbe, mintha zavarnálak. Aztán egyszer csak megjelensz itt, kiszállítod a rendelésemet, felajánlod a segítséged, dicséred a munkámat, virágot akarsz a házamba… Kérlek, ne vedd zokon, ha kicsit furának tartom ezt az éles váltást. És ha nem akarom azonnal az orrodra kötni, hogy mit csinálok itt.

Vártam pár pillanatot, hogy reagáljon, de JJ csak állt ott kifejezéstelen arccal. Aztán egyszer csak komoly hangon megszólalt:

-          Igazad van, Belle, semmi közöm hozzá. Hiszen nem is ismerjük egymást. És abban is igazad van, hogy elég tahó voltam veled korábban. Ezért bocsánatot is kérek, ezt már előbb meg kellett volna tennem. Csak tudod, nem voltam éppen jó passzban, nemrég költöztem vissza a szüleimhez, és igazából ez a fordulat a családban senkinek az örömét nem szolgálta, de egyszerűen nem volt más megoldás. Viszont hetek óta először nemrég kaptam egy jó hírt, végre van esély, hogy helyrejöjjenek a dolgok – mosolygott, és látszott rajta, hogy milyen boldog volt.

-          És ezért vagy most már kedvesebb – állapítottam meg.

-          Sajnálom, hogy a rossz korszakom miatt mogorva voltam veled, hidd el, ez nem neked szólt. Igyekszem bebizonyítani, hogy Nellynek igaza volt, amikor azt mondta neked, hogy tulajdonképpen kedves srác vagyok – vigyorgott.

-          Oké – mondtam, de még mindig bizalmatlan voltam egy kicsit. Majd ha tartja a szavát, és ilyen normális marad, megváltoztatom az álláspontomat.

Egyébként szívesen kérdezgettem volna arról a rossz korszakáról, amelyre célzott, hogy pontosan miért is tért vissza Pire-ra, és milyen jó hírt kapott, de tisztában voltam vele, hogy amint neki sincs köze ahhoz, hogy én miért jöttem a szigetre, úgy én sem kérdezősködhetek. Igaza volt, amikor azt állította, hogy nem is ismerjük egymást. Bár őszintén bíztam abban, hogy ez mielőbb megváltozik.

Miután JJ elment, folytattam a munkát. Már késő délutánra járt, amikor újból meg kellett szakítanom a teendőimet, ugyanis ismét vendégeim érkeztek. Mr. és Mrs. Grant állítottak be, és amint besétáltak a kerten keresztül, az arcukon ülő aggály meg gyanakvás elárulta, hogy még mindig nem teljesen értettek egyet azzal, hogy beköltöztem a házba. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy állításukkal szemben nem azért ugrottak be, mert éppen erre jártak, hanem mert aggódtak értem. Nagyon meghatódtam, hogy ilyen röpke ismeretség után már ennyire a szívükön viselték a sorsomat.

Mindenesetre azért a csodálkozás is kiült az arcukra, ahogyan előbb a félig-meddig kipucolt kertre, majd a házban a kiürített helyiségekre pillantottak.

-          Hoztam némi ennivalót, kedves, mert kétlem, hogy itt tudna főzni – nyomta a kezembe egyszeriben a kosarát Mrs. Grant.

-          Nagyon köszönöm, milyen figyelmes! – feleltem. – Szerencsére kiderült, hogy a hűtő és a tűzhely is működik, csak mindkettőt ki kellett alaposan takarítani. Viszont bevallom, nincs túl sok időm a főzéssel bíbelődni… - tettem hozzá, amint bekukkantottam a kosárba, és felfedeztem a házi süteményeket, lekvárokat és egy jókora adag hideg sültet.

-          Gondoltam, hogy nem jut rendes ételhez – közölte Mrs. Graham, és miközben végigmért, rosszallóan csóválta a fejét. Kíváncsi voltam, mit helytelenített annyira a megjelenésemen, mármint a koszos pólómon kívül, amely még magán viselte a kerti munka nyomait, de nem szóltam.

-          Szeretnének körülnézni? – kérdeztem inkább. – Addig főzhetek egy teát.

Mr. és Mrs. Grant élt az ajánlattal, hogy bejárják a házat, de a teámat udvariasan, ám határozottan visszautasították. Nem tudtam, hogy azért, mert amerikai lévén szerintük biztosan nem tudok igazi teát főzni, vagy, mert eszük ágában sem volt abból a teából inni, amelyik ebben a borzalmas állapotban lévő házban készül.

-          Látom, már festéket is vett – mutatott Mr. Grant a nappaliban álló vödrökre. – Remélem, nem egyedül cipelte fel ezeket ide?!

-          Nem, JJ Thompson hozta fel kocsival nemrég.

-          Ó, igen, JJ igazán kedves fiú – mosolygott Mrs. Grant. – Szegény gyerek jobb családot érdemelne…

Láttam Mrs. Granten, hogy szívesen kifejtette volna bővebben, de a férje szigorú pillantása – amelyet körülbelül úgy lehetett volna lefordítani, hogy „ne pletykálj, asszony!” – belefojtotta a szót. Pedig meghallgattam volna, amit mondani készült, igazán.

Mindenesetre Granték körbesétáltak a házban, és Mr. Grant adott néhány remek tanácsot a további munkához. Mrs. Grant pedig felajánlotta, hogy a gyerekei szívesen átugranak segíteni a szünidőben. Megköszöntem, de mivel nem ismertem a szóban forgó gyerekeket – lehet, hogy csak gond lett volna velük –, és amúgy sincs túl sok tapasztalatom a kicsikkel, nem állt szándékomban elfogadni az ajánlatot.

Végül a vendégeim a kertet is bejárták. Szabadkoztam a fű miatt, amely finoman szólva nem volt igazi angol gyep, inkább mindenféle gizgaz keveréke, és egyébként is rég le kellett volna vágni.

-          Sajnos a fűnyíró nem jó, hiába próbáltam beindítani. Lehet, hogy akkor esett baja, amikor beázott a fészer – mondtam. – Viszont van sarló, meg kasza, de őszintén fogalmam sincs, hogyan kell azokat használni – sütöttem le a szemem, szinte elnézést kérve, amiért manhattani lánynak születtem, nem vidékinek.

-          Az nem atomfizika, Belle, ne aggódjon! – kacsintott Mr. Grant. – De azért vetnék egy pillantást arra a fűnyíróra, hátha sikerül rendbe hozni.

Miközben Mr. Grant elkezdte szerelni a gépet a kert közepén, mi Mrs. Granttel leültünk az öreg padra, a fa alá.

-          Igazán szép munkát végez ezzel a házzal, Belle – nézett fel a már barátságosabbnak tűnő házra Mrs. Grant.

-          Pedig ugye nem gondolta volna – nevettem, emlékeztetve, hogy a férjével együtt mennyire ellenezték, hogy belevágjak a felújításba. Mrs. Grant velem kacagott.

-          Meglehetősen fura, hogy olyasvalaki dolgozik a házon, aki nem is kötődik hozzá. Úgy értem, maga nem Mrs. Graham rokona és nem is vette meg a házat. Tartok tőle, hogy egyszer csak felbukkan itt Mrs. Graham egy családtagja, és meg sem köszöni magának, amit tesz, csak learatja a babérokat. Milyen jól jár majd, hogy valaki ingyen felújította ezt a házat, amely már majdnem összedőlt!

-          Nem baj, Mrs. Grant. Tudja, én egyelőre csak a nyár végéig tervezek. Utána valószínűleg úgyis visszamegyek New Yorkba. Remélem, valaki megveszi majd a házat, igazán megérdemelné, hogy legyen gazdája, aki figyel rá. Megérdemelné, hogy ismét valaki otthona legyen.

-          Hát, maga mindent meg is tesz ezért, kedves. Hiszen sokkal több embernek lenne kedve beköltözni már most is, mint pár héttel ezelőtt, amikor még ki sem látszott a gazból, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban összedőlhet.

-          Talán éppen Mrs. Graham családja ébred rá, micsoda kis ékszerdoboz van a birtokukban – vontam meg a vállam, de Mrs. Grant csak legyintett.

-          Én azt mondom, hogy még a romos állapotában sem érdemelték meg ezt a házat, hát még így! Ezért is bánt, hogy milyen jól járnak magával. Minden piszkos, nehéz munkát elvégez helyettük, pénzt költ a házra, ráadásul az édesanyja még bérleti díjat is fizet nekik! És miért? Csak hogy növekedjen a ház értéke, és végre el tudják adni, méghozzá magasabb áron, mint ahogyan eredetileg kínálták! Nem bánom, hogy itt van, Belle, ne értsen félre, nagyon kedvelem magát, és tetszik, hogy ennyire elszánt, hogy ilyen keményen, kitartóan dolgozik, csak igazságtalannak tartom, hogy a végén Grahamék járnak jól, annak ellenére, hogy elbántak szegény Mrs. Grahammel.

-          Ezt meg hogy érti? – kérdeztem kíváncsian. Bíztam benne, hogy legalább a sziget már elhunyt lakóiról szabadabban lehet pletykálni, és ez a történet is nagyon érdekelt.

Szerencsére beszélgetőtársam nagyon is benne volt egy kis pletykálásban. A férjére pillantott, aki teljesen belemerült a vén fűnyíró javításába, így aztán gond nélkül jöhetett a sztorizgatás.

-          Hát, tudja, Belle – kezdte Mrs. Grant bizalmasan közelebb hajolva, – a helyzet az, hogy Pire-on sosem volt egy Mr. Graham. Csakis Mrs. Graham. Egyedül érkezett ide vagy harminc évvel ezelőtt.

Bizonyára kiült az arcomra, hogy ennél azért nagyobb fordulatot vártam, mert Mrs. Grant így folytatta:

-          Tudom, hogy manapság nem olyan nagy dolog, ha egy férjes asszony egyedül költözik egy idegen helyre. De harminc évvel ezelőtt, ráadásul vidéken, egy kis zárt közösségben… Eleinte mindenki azt hitte, Mrs. Graham megözvegyült. Ő maga nem mondott semmit, csak sosem beszélt a férjéről. Mindenki azt hitte, azért, mert meghalt, és a gyász miatt fájdalmas neki a téma, így aztán senki sem hozta fel. De aztán egyszer véletlenül elszólta magát, és kiderült, hogy elvált. Felnőtt a lánya, akkor ő elvált a férjétől, és idejött.

-          És ez nagy botrány volt Pire-on? – kérdeztem óvatosan, remélve, hogy nem érződik a hangomon, hogy szerintem teljesen természetes dologról van szó, és nincs szó szenzációról.

-          Nem, Pire-on egyáltalán nem! – tiltakozott hevesen Mrs. Grant, szinte felháborodva a felvetésen is. – Viszont abban az Inverness környéki kis faluban, ahol Mrs. Graham felnőtt, majd férjhez ment és gyereket nevelt, elképzelhetetlen volt az ilyesmi. Mrs. Graham egyszer elmesélte nekem, hogy a nagymamája nevelte fel, és amikor ő meghalt, életében először teljesen egyedül maradt. Így aztán gyakorlatilag az első udvarlójához hozzáment, még ha nem is volt belé szerelmes.

-          Tehát nyilvánvalóan boldogtalan volt a házassága.

-          A házas éveiről nemigen beszélt soha, senkinek. De annyit mondhatok, hogy sokfelé a boldogtalan házasság teljesen elfogadott, már-már természetes volt, míg a válás szóba sem jöhetett. Ma már persze más a helyzet, legalábbis remélem. Miért kellene az embernek élete végéig szenvednie, ha van esélye a boldogságra?

Mrs. Grant kifejezetten modern asszony látszatát keltette, igaz, egyáltalán nem volt idős, talán a negyvenes évei elején járhatott. És még Pire sem tűnt úgy, mint begyöpösödött emberek gyülekezete. De ezek szerint ez nem minden helyre volt igaz errefelé.

-          Mrs. Graham idejött új életet kezdeni – mondta. – Nem maradhatott a falujában, hiszen kiközösítették a merész lépése miatt, amellyel a saját kezébe vette a sorsát. Igyekezett minél messzebb jönni onnan. De a rossz tapasztalatai miatt itt sem mert beszélni a múltjáról. Szerencsére büszkén állíthatom, hogy Pire egyáltalán nem kezelte másként, miután kitudódott az igazság. Végtére is nagyon kedves, segítőkész asszony volt, rendkívül barátságos! Mit számít, hogy volt már férjnél korábban?

-          De nem ment férjhez ismét – állapítottam meg.

-          Nem, azonban nagyon boldog volt itt. Amennyire tartott fiatal korában az egyedülléttől, annyira boldog volt itt ebben a házban. Bár azt sosem tudta megemészteni, hogy a családja is jóformán kitagadta. Soha senki nem látogatta, senkivel nem tartotta a kapcsolatot. Azt is csak véletlenül tudta meg egy idegentől, hogy három unokája volt.

-          Ez borzalmas! – csaptam össze a kezem. – Hogy lehet így elítélni valakit, megfosztani a családjától?

-          És ezeknek újítja fel a házat, Belle – mutatott keserűen az épületre Mrs. Grant.

-          Nem, ebben téved – mosolyogtam. – Én magamnak újítom fel a házat. Mert örömet okoz.

-          Mrs. Grahamet biztosan nem zavarná, hogy a családja ajándékba kap egy alapos renoválást – szólalt meg hirtelen mellettünk Mr. Grant. Elgondolkodva nézte a fa mögött a házat, miközben egy ronggyal pucolta le az olajfoltokat a kezéről. Észre sem vettük, hogy befejezte a munkát. – Akármi is történt, Mrs. Graham mindig szeretettel beszélt a lányáról, majd később az unokáiról is, noha semmit sem tudott róluk... Na, gyere, asszony, szedelőzködj, ideje mennünk, már így is épp elég sokáig feltartottuk Belle-t.

-          Ugyan, dehogy! - tiltakoztam.

 

-          A fűnyíró most már tökéletesen működik – mutatott a háta mögé, és elkezdte részletezni, mi volt a baj, és hogyan orvosolta, de nem értettem belőle egy szót sem.

 

Megköszöntem a segítséget és az ennivalót is, majd kikísértem a vendégeimet. Miután elmentek, derűsen néztem végig a házon. Boldog voltam, hogy most már nagyjából ismertem az előző lakó életét. Azt hittem, Mrs. Graham Pire-on született, itt nőtt fel és élte le szinte az egész életét. Azt hittem, eseménytelen, egyszerű életet élt. Ehhez képest igazán bátor nő volt, aki szembeszállt a konvenciókkal, hátat fordított az elvárásoknak, és ki mert állni a saját boldogságáért. Hálás voltam, hogy ennek az asszonynak a házában lehettem. És még lelkesebben vetettem bele magam a munkába, mert úgy éreztem, nemcsak magamért csinálom ezt az egészet, hanem őérte is. E ház egykori, rendkívüli tulajdonosáért is. Aki igazán megérdemelte, hogy szeretett otthona újra régi fényében ragyogjon.

7. fejezet

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire hoztam a folytatást, higgyétek el, nem így terveztem. Viszont remélem, ez azért nem von le az élvezetéből! Jó szórakozást!

 

Cool
I'm just trying to be cool
It's all because of you
Some fanatic attitude
We're both on

Trying to Be Cool by Phoenix

 

Amíg a festékek megérkeztek, igyekeztem haladni a többi munkával. Mivel az időjárás meglepően szép volt (ugye van az a klisé, hogy a Brit-szigeteken mindig esik az eső), egyre több időt töltöttem a kertben. Nem volt többé szükségem futásra, a dzsungel eltávolítása, amely kitöltötte a kert nagy részét, bőven megfelelő edzésnek bizonyult. A futócuccaim biztos megsértődtek, de kénytelen voltam inkább bozótvágáshoz felvenni őket, mint a szigetkörök futásához.

A szerszámoskamrát kicsit félve nyitottam ki, mert ez volt az ingatlannak az a része, ahova a legkönnyebben beköltözhettek az állatok. A rozsdás lakatot szinte nem is kellett leverni, annyira rossz állapotban volt, hogy valószínűleg napokon belül amúgy is megadta volna magát. Nagyon-nagyon lassan nyitottam ki az ajtót, készen arra, hogy bármikor visszacsapjam, ha valami ki készülne ugrani odabentről. De szerencsére úgy tűnt, millió pókon és mindenféle bogarakon kívül más nem lakott a kamrában.

Előhúztam egy fűrészt, és találtam ágvágót meg metszőollót is. Persze mind siralmas állapotban volt, nemcsak azért, mert feltehetőleg még az ókorból származtak, hanem mert a tetőn jó pár lyuk tátongott, úgyhogy vélhetően sokszor beázott már a helyiség. Nem csoda, hogy még egy kóbormacskának sem kellett.

Határozottan megérte nekiesni az irtásnak, mert csakhamar kiderült, hogy Mrs. Graham – ahogy gondolom, kábé minden brit nő, bár ez is klisé, tudom – lelkes kertész volt, és ahogy visszanyestem a túlnőtt bokrokat, virágok bukkantak elő, amelyek kellő napfény hiányában megnyúlt szárakkal és sápadt színeikkel kitartóan küzdöttek az életért. Szinte hallottam, ahogy fellélegeznek, amint levágtam az ágakat a fejül fölül.

Sosem voltam szakértője a növényeknek, szóval fogalmam sincs, milyen csodákra bukkantam, és könnyen lehet, hogy amit én a legszebbnek tartottam, közel sem valami ritka botanikai csoda volt, hanem valami kósza, közönséges vadvirág. De a lényeg, hogy már láttam magam előtt a tarka virágos kertet, amely napról napra jobban kibontakozott előttem.

Természetesen a metszésről sem volt semmi elképzelésem, úgyhogy mindent úgy vágtam vissza, hogy szépen mutasson. Valószínűleg egy csomó mindent nem akkor és nem úgy kellett volna levágni, ahogy én tettem, de úgy gondoltam, ennek a kertnek igazán nem árthatok, annál az ősvadonnál rosszabb úgysem lehet, mint ami itt volt. És ha még egy-két alma, körte szépen be is érik, amíg itt vagyok… Amit majd megehetek a pavilonban ücsörögve. Vagy a nagy fa alatt a padon.

Erről jutott eszembe, hogy kellene festék ezekhez is, mondjuk valami vidám, ami feldobja a kertet és jól illik a színes virágtengerhez. És persze a kerítést meg a kaput is le kéne festeni… De persze első a ház, mégiscsak az a fontosabb. Visszanéztem az épületre, amelyen az egyetlen kívülről látható változás az volt, hogy tárva nyitva voltak az ablakok. Viszont már ez is határozottan jót tett neki, hiszen látszott, hogy van gazdája a helynek, valaki, aki azt akarja, hogy minél több fény és meleg áramoljon be a házba. És persze még véletlenül sem azt, hogy végre kiszálljon a doh a szobákból…

Mindenesetre már nem festett olyan siralmasan a hely, nem volt olyan elhagyatott, gazdátlan és szomorú. De ha lefesteném a bejárati ajtót valami harsány színre, ahogy a britek szokták, és az ablakokról lepattogzott fehér festéket is újrakenném, sokat dobnék a látványon – gondoltam.

Közelebb léptem a bejárati ajtóhoz.

-          Milyen színt szeretnél, édes? – kérdeztem hangosan, hiszen úgysem hallotta senki. Lepöcköltem pár felpöndörödött festékdarabot az ajtóról. – Szerintem a kék határozottan jól állna neked. Olyan, mint a tenger. Amit, ha minden jól megy, pár nap múlva innen is lehet látni. – És elnéztem egy óriási orgonabokor felé, amely útját állta a panorámának. Egyelőre. – Én szeretem a zöldet is, de ebben a kertben az nem lenne elég feltűnő.

-          Én a pirosra szavazok – kiáltott mögöttem valaki, és riadtan fordultam hátra. A kapuban JJ állt, mögötte az úton egy öreg kisteherautó, a hátulján néhány vödör festék, a házam új ruhája.

JJ persze szokásához híven észveszejtően nézett ki a kopott-szakadt farmerjában, a sötétkék pólójában és a napszemüvegében. És vigyorgott! Úgy látszik, még mindig tartott a két nappal korábbi jókedve.

-          A piros vidám, az embernek egyből jó kedve lenne, amikor hazaérkezik – folytatta, és nem zavartatva magát, benyitott a nem zárható kapun, és mellém sétált. – Ráadásul van egy vödör piros festékünk tavalyról, maradt egy rendelésből, senkire sem tudjuk rásózni, szóval szinte ingyen megkaphatnád. Még a kerti padra is futná belőle – intett a nagy fa felé, amely alatt üldögélve a kert termését terveztem csemegézni.

-          Valami beszáradt festéket akarsz rám tukmálni, aminek olyan extra a színe, hogy senkinek nem kell? – kérdeztem vissza. Nem ragadt át rám a jókedve, ahhoz túlságosan ledöbbentem, hogy egyszer csak felbukkant itt a semmiből. És még mindig vigyorgott. Ez a kép annyira nem fért össze a fejemben a korábbi napok hideg, lekezelő stílusával, hogy nem tudtam napirendre térni felette.

-          Nem, bár igaz, tavalyi a cucc, de még bőven jó, hiszen ki sem volt nyitva – vonta meg a vállát JJ. –  Mrs. Ross, a helyi boszorkány rendelte meg magának, mert állítólag a szellemek azt súgták neki, hogy ha ezzel festi le az ajtaját, az megvédi a rontástól. De mire megérkezett a festék, a szellemek megváltoztatták az álláspontjukat, és már a bronzszínről mondták ugyanezt. Legalábbis apám ezt mesélte. Azóta is ott áll a piros a polc alatt.

-          Várj, túl sok infó ez egyszerre! – tartottam fel a kezem. – Van Pire-on boszorkány? És van egy asszony, akinek az ajtaja bronzra van festve?

-          Igen és igen – bólintott JJ nevetve. – Az ajtó csillog, ha rásüt a nap.

Nem bírtam tovább, én is elnevettem magam. JJ közben pontos útbaigazítást adott, hogy ha mega akarom nézni a csillogó ajtót, merre keressem. És felajánlotta, hogy nekem is rendel a bronzfestékből, ha akarom, de szerinte előtte konzultálnom kellene Mrs. Ross-szal, hogy bevált-e a rontásűző árnyalat. Mert csak akkor fessem én is bronzra az ajtómat. Nevetve közöltem vele, hogy nem, jó lesz a piros. Nekem az is elég extra.

Közben JJ körbesétált a kertben. Kicsit fura volt, hogy nem is várt invitálásra, de annyira büszke voltam az elmúlt két napban elkövetett kerti munkálatokra, hogy örültem, hogy valaki megnézi.

-          Szép haladást értél el, meg kell hagyni – mondta. – Amikor a legutóbb errefelé futottam, be sem lehetett látni a házig a kerítéstől.

-          Te is szeretsz futni? – kérdeztem.

-          Igen, bár Pire elég kicsi, szóval nincs túl sok jó útvonal. De nincs mit tenni, ha az ember egyszer itt lakik.

Felvetődött bennem, hogy ezek szerint nem csak ideiglenesen vetődött haza. Úgy hangzott, mint aki visszaköltözött. És itt fog nyitni akkor egy fogorvosi rendelőt? Elég fura lenne… Még mindig nem tudtam elképzelni fehér köpenyben, fúróval a kezében. Bár abban Thompsonéknak igazuk van, hogy fogorvosra mindig szükség van, és amennyire tudtam, Pire-on nem lett volna riválisa. De akkor miért az apja boltjában dolgozott? Iszonyatosan furdalta az oldalamat a kíváncsiság, viszont nem álltunk olyan közeli ismeretségben, hogy megkérdezhettem volna tőle. Sőt gyakorlatilag ez volt az első normális beszélgetésünk, mióta megláttam.

Valószínűleg neki is ugyanez járhatott a fejében, mert visszatért elém és kezet nyújtott.

-          Azt hiszem, még be sem mutatkoztam neked rendesen, ne haragudj. JJ Thompson vagyok.

-          Tudom – csúszott ki a számon, miközben még mindig kissé zavarban voltam, ahogy kezet ráztunk.

-          Nelly? – nevetett JJ.

-          Igen – sütöttem le a szemem.

-          Remélem, csupa szép dolgot mesélt rólam.

-          Tulajdonképpen igen – feleltem őszintén, visszagondolva arra, hogy Nelly nem akarta elhinni nekem, hogy JJ velem milyen fagyos volt, ugyanis szerinte nagyon rendes srác. – Én pedig Belle vagyok – tettem hozzá, amikor rájöttem, JJ miért néz rám várakozón. Szóval neki nem mesélt Nelly rólam.

-          Belle. Szép név. Szó szerint – mosolygott.

-          Köszönöm.

-          Szóval, Belle, elhoztam a festékeket neked, mert volt egy olyan érzésem, hogy nincs kocsid. – Elgondolkodtam, honnan tudhatta a címem. De valószínűleg én voltam az egyetlen új lakó Pire-on, úgyhogy nem lehetett olyan nehéz kitalálni.

-          Tényleg nincs autóm. Úgy terveztem, egyenként felhozom ide a vödröket.

-          Hát, ettől megkíméltelek – közölte, és már le is emelt két vödröt a kocsi platójáról.

-          Köszi – mondtam, és nyúltam én is egy vödörért.

-          Ugyan, hagyjad, majd én beviszem – És már el is indult a ház felé. – Inkább főzz egy kávét, lécci.

Gyors léptekkel követtem, és feltettem a kávét az előszobában álló asztalon, amely még mindig az ideiglenes konyha szerepét töltötte be. JJ néhány fordulóval behordta az összes festéket, majd hálás mosollyal vette át a felé nyújtott kávét. Miközben kortyolgatta, bekukkantott az innen nyíló helyiségekbe, majd megkérdezte, hogy felmehet-e az emeletre. Felsétáltunk, és ő ott is alaposan körülnézett.

-          Hát, nem semmi munkába kezdtél. Minden elismerésem – mondta végül, és leült a hálószobában az ablakpárkányra, ahonnan csodásan be lehetett látni a kertet.

-          Akkorra tartogasd a dicséretet, amikor kész leszek mindennel – válaszoltam. – Valójában még mindig nem vagyok biztos benne, hogy lesz kitartásom befejezni, de egyelőre még csinálom. És minden napot egy kisebb győzelemnek könyvelek el.

-          Ha kell segítség… - mondta JJ elgondolkodva, - néha van egy kis szabadidőm, amikor nem a boltban dolgozom. Errefelé nem lehet túl sok mindent csinálni, és őszintén nincs kedvem akkor is otthon lógni. Ott nem túl jó a hangulat…

Szívesen megkérdeztem volna, hogy miért, de szerencsére ismét sikerült időben féket tennem a nyelvemre. Nem akartam kíváncsiskodónak, pletykaéhesnek tűnni előtte, pláne, hogy tényleg semmi közöm nem volt hozzá.

-          Hát, néha tényleg jól jönne, ha nem kellene állandóan létrára állnom – mosolyogtam, és felpillantottam a plafonra, ahol foltokban még mindig megvolt a megfakult, foltos virágmintás tapéta.

JJ felállt, és mintha demonstrálni akarná, hogy alkalmas a feladatra, kényelmesen, mindenfajta nyújtózkodás nélkül felnyúlt, és letépett egy óriási darab öreg tapétát a mennyezetről. Aztán vele együtt lejött egy adag vakolat és por is, és mindkettőnket beterített. JJ félve nézett rám, de amikor elvigyorodtam, ő is elnevette magát. Belenéztem a bögrémbe, amelyben a kávé tetején vastag porréteg úszott.

-          Csinálok újat – jelentettem ki, és elvettem az ő bögréjét is. Mielőtt kifordultam volna a szobából, még visszaszóltam neki. – Mire visszajövök, egyetlen virág se legyen azon a plafonon!

-          Igenis, főnök! – hallottam JJ vidám hangját, amint leszaladtam a lépcsőn.

Még szerencse, hogy nem láthatta az arcomat, miközben az új adag kávét főztem. Mert bár Nellyt is imádtam, ennek az újonnan és rendkívül váratlanul jött segítségnek valahogy még nála is jobban örültem.