25. fejezet

Oké, ez sem annyira hosszú, de a következő hosszabb lesz, becsszó ;)

I really really really really really really like you
And I want you. Do you want me? Do you want me too?

I Really Like You by Carly Rae Jepsen

Másnap reggel madárcsicsergésre ébredtem, amely a nyitott ablakon át szűrődött be. Nyújtóztam egyet, majd kikeltem az ágyból és magamra kapva az este a székre dobott kardigánomat, levánszorogtam a konyhába, hogy feltegyek egy kávét. Csakhogy valaki megelőzött. A konyhából rádiószó szivárgott ki, és isteni kávéillat. A küszöbön állva földbe gyökerezett a lábam. Csak ekkor esett le, hogy tegnap éjjel beállított hozzám JJ.

                Mikor késő este beengedtem a házba, iszonyatosan ki volt borulva, csak rá kellett nézni. Nem csodálkoztam, hogy a félve feltett kérdésemre, mi szerint akar-e beszélni róla, mi történt, csak a fejét rázta. Megkérdezte, hogy alhat-e a kanapémon, és kábé tíz perccel később már ballagtam is vissza a szobámba, miután elláttam őt párnával és takaróval.

                Most pedig a konyha küszöbén állva rémülten gondoltam arra, hogy festek. Épp csak felébredtem, a szememet is alig bírtam kinyitni, ilyenkor nem bajlódok azzal, hogy vállalható frizurát és sminket rittyentsek a reggelihez, vagy akár normális ruhákba öltözzek. Ezért mivel totál elfeledkeztem az előző estéről (nem voltam még teljesen ébren, könyörgöm!), ott álltam kócosan, gyűrötten, slamposan, miközben JJ sürgött-forgott a konyhámban.

-          Jó reggelt, jól aludtál? – kérdezte tőlem mosolyogva, amikor észrevett, mintha egyrészt nem ment volna át egy kisebbfajta idegösszeroppanáson előző nap, másrészt pedig mintha nem látta volna, hogy nem épp egy szupermodell libbent be a helyiségbe. Gyorsan kontyba csomóztam a hajam és összehúztam magamon a kardigánt. Igyekeztem menteni a menthetőt.

-          Jó reggelt – feleltem, de a mondat ásításba fulladt, mire JJ a kezembe nyomott egy bögre kávét. Hálásan fontam az ujjaimat a forró bögrére és hajoltam az illatos gőz fölé. – Köszönöm. És dupla köszönet a reggeliért – tettem hozzá, amikor körbepillantva megláttam, hogy csinosan terített asztal vár mindenféle jóval: tojással, pirítóssal, lekvárral, gyümölcsökkel és még több kávéval.

-          Ugyan, ez csak szerény viszonzás, amiért befogadtál éjszakára – vonta meg a vállát, és az asztal felé invitált. Még a széket is kihúzta nekem, amikor leültem, nem győztem csodálkozni!

-          Mondtam, hogy nyugodtan gyere, ha nem bírod ki odahaza – emlékeztettem, és eperdzsemmel kentem meg egy pirítóst. JJ leült velem szemben és a kávéját kortyolgatta.

-          Igen, ez nagyon kedves tőled, de őszintén nem hittem, hogy élni fogok az ajánlattal. Azt hittem, nem lesz annyira gáz – fintorodott el. Nem fejtette ki bővebben, és én nem akartam forszírozni a dolgot. Gondoltam, úgyis mesél majd, ha szeretne, bár nagyon kíváncsi voltam. Egy darabig csendben reggeliztünk, aztán JJ megszólalt: - Nagy baj lenne, ha ma is itt aludnék?

-          Dehogy lenne – válaszoltam.

Örültem, hogy megint itt alszik nálam, és akkor azt hiszem, nagyon-nagyon enyhén fejeztem ki magam, mert legszívesebben felugrottam volna az asztalra örömtáncot járni. Bár múlt éjjel olyan későn jött és annyira magába zuhanva, hogy alig váltottunk egy-két szót, reméltem, ma este ez másképp lesz. Ugyanakkor bűntudatom volt, amiért azon örvendezek, hogy JJ ennyire nem jön ki a családjával. Hiszen nem jókedvéből húzza meg magát nálam – emlékeztettem magam.

-          Köszönöm, igazán hálás vagyok. Cserébe főzök valami finomat vacsorára.

-          Édes vagy, de nem kell, nem azért ajánlottam fel – mondtam, miközben lelki szemeim előtt láttam, ahogy gyertyafényben romantikázunk a szépen megterített asztalom mellett. Kár, hogy JJ-nek mindössze egy barátra volt szüksége a bajban, nem rohanhattam le, amikor ennyire zűrös az élete!

-          Én viszont ragaszkodom hozzá, szóval a vendégem vagy – jelentette ki, majd nevetve hozzátette: - Azaz én vagyok a te vendéged, de érted.

-          Rendben – feleltem, és megint úgy kellett visszafognom magam, hogy ne ugorjak fel örömömben.

-          Most viszont mennem kell – nézett az órájára, majd gyorsan kiitta a bögréjét. Kíváncsian néztem rá, úgyhogy megmagyarázta: - Ki kell nyitnom a boltot.

-          Tessék? – csodálkoztam. – Azt hittem, nem olyan a hangulat, hogy…

-          Nem is, de apámmal megállapodtam korábban, hogy amíg a bátyám itt van, én viszem a boltot, hogy neki ne kelljen ezzel foglalkoznia – közölte, és az arcára volt írva a mondat másik fele: hogy Mr. Thompson nyugodtan együtt lehessen a kedvenc fiával. – De jó ez így, mert addig sem kell otthon lennem.

Ez kicsit meglepően hangzott, mert az esetében az otthon kábé a szomszéd helyiséget jelentette, de nem szóltam semmit. Mégsem várhattam, hogy JJ napi 24 órában nálam lesz, amíg itt a bátyja. És ha legalább közel lesznek egymáshoz, nagyobb az esélye, hogy rendeződik a helyzet a családjában, mint ha folyton itt lógna nálam.

Miután JJ elment, felmentem a másik hálószobába, amelyet nem használtam, és elhatároztam, hogy rendbe szedem, hogy JJ-nek ne kelljen még egy éjszakát Mrs. Graham kivénhedt (ámde általam csodaszépen újrahúzott) kanapéján töltenie. Mivel mostanáig nem volt szükségem erre a helyiségre, és nemigen volt szem előtt, elég sok cuccot idepakoltam. Az egész délelőtt elment azzal, hogy új helyet kerestem az itt felhalmozott dolgoknak, majd felporszívóztam a szobát, végül pedig megágyaztam. Amikor végig néztem a művemen, izgatottam állapítottam meg, hogy JJ mindössze pár lépésre fog tőlem aludni. Még a gondolatba is belepirultam.

Ábrándozásomat kopogtatás szakította félbe, és azt hittem, JJ jött vissza. Csak nem veszett össze máris az apjával és/vagy a bátyjával?

Ám amint lementem az előszobába, Nickkel találtam szembe magam. Én vidáman öleltem meg üdvözlésként, ő viszont furamód – és tőle fölöttébb szokatlanul – komolyan nézett rám.

-          Belle, beszélnünk kell.

24. fejezet

Itt is a következő fejezet, extra hosszú, ahogy ígértem. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, különösen a végéhez ;)
Jó szórakozást!

These are the nights I won't get over
These are the songs I won't forget
And these are the places we grew up
And these are the people that I love
These are the days
That we'll talk about when we say
Those were the days

Those Were the Days by Marc Scibilia & StadiumX

Késő délután megérkeztek a vendégeim, három pár: Katie és George, Joley és Nick, továbbá nem utolsósorban Nelly és Danny. Az estebéd hivatalos célja a szép idő kihasználása volt egy grillezésre, a nem hivatalos pedig az, hogy jobban megismerjük Nelly hódolóját. Róla eddig csak annyit tudtam, hogy egy gazdag arisztokrata család sarja, egy szimpatikusnak tűnő, mindig elegáns srác, aki valósággal csüng Nellyn. A többiek pedig valószínűleg még ennyit sem tudtak róla.

                A grillezés Nick ötlete volt, és George lelkesen betársult mellé, bizonygatva, hogy ők, az igazi amerikai srácok majd megmutatják brit barátnőiknek, hogy milyen is egy igazi barbecue. Felvontam a szemöldököm az ötlet hallatán, mert sehogy sem tudtam elképzelni Nickről, hogy képes lenne begyújtani egy grillt. Még azt sem, hogy meg tudná különböztetni a grillsütőt egy mosogatótól. Manhattanben sosem grill partikra jártunk. De kiderült, hogy mióta az apjával az elmúlt hónapokban sokat javult a kapcsolata, gyakran grilleztek a Hamptonsban lévő nyaralójukban. Joley megsúgta, hogy néha még Nick anyja is betársult hozzájuk.

                Szóval a fiúk utasításainak megfelelően beszereztem több tonnányi különféle húst Mr. Thompson boltjából (mikor is ugye összefutottam JJ-vel), és miközben a srácok a grillel foglalatoskodtak, mi lányok az asztalnál ülve zöldségeket pucoltunk és aprítottunk a salátákhoz. Nelly és Danny késett.

-          Pár hónapja nem gondoltam volna, hogy ezek ketten ilyen nagy egyetértésben fognak grillezni – jegyezte meg Joley, és csodálkozásában még a hagymát is elfelejtette tovább pucolni.

-          Na igen, én is épp erre gondoltam – csatlakozott Katie a másik oldalamon, és ő is ámuldozva méregette a fiúkat, akik még csak a ki tudja honnan előkerített grillsütő begyújtásával voltak elfoglalva.

-          Miért? Úgy néznek ki, mint ha ezer éve a legjobb haverok lennének – mondtam, mire a két lány elnevette magát.

-          Azok ott? Múlt ősszel még összeverekedtek Bob kocsmájában – vigyorgott Joley.

Ledobtam a zöldséghámozót és mindkét kezemet a magasba emeltem.

-          Hogy mi? Kizárt! Ők? Verekedtek? Egymással? És itt? Lenn a pubban? – hüledeztem.

A lányok most már az én döbbenetemen mulattak.

-          Hát, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a verekedés csak annyiból állt, hogy George behúzott egyet Nicknek – magyarázta Joley.

-          De Nick kezdte, csak nem találta el George-ot – tette hozzá Katie, én meg csak kapkodtam a fejem.

-          Igen, Nick akkoriban sajnos kicsit sokat ivott – húzta el a száját Joley.

Sejtettem, hogy mindennek Nick egykori barátnője, Michelle halálához lehetett köze.

-          Szerencsére nem fajult el jobban a dolog – folytatta a történetet Joley. – És amikor Nick jobb passzba került…

-          …köszönhetően Joley-nak – szúrta közbe Katie, mire a lány a másik oldalamon elpirult, majd folytatta:

-          Szóval azóta egész jól összehaverkodtak.

Ekkor megnyikordult a kapu, és felbukkant Nelly és Danny. Utóbbi megint inget és a vállára vetett pulcsit viselt, igaz, legalább az inge ujját feltűrte (azaz gondolom, felhajtogatta), és farmert húzott. Kicsit furán festett mellette Nelly, akinek gesztenyeszínű haja ugyan már valamivel visszafogottabb külsőt kölcsönzött, mint a korábbi tűzvörös, de a rojtos szélű és lyuggatott farmer sortja, fekete, valamelyik punk együttest éltető pólója, erős sminkje és ezeregy karkötője a csuklóján még mindig meglehetősen feltűnő jelenséggé tette. Különösen Danny mellett. Viszont ez láthatóan nem zavarta az újdonsült álompárt, mert kéz a kézben érkeztek. Miután Nelly mindenkinek bemutatta a párját, letelepedett mellénk az asztalhoz, Danny pedig kinyitott egy üveg bort.

-          Milyen kár, hogy JJ nem tudott jönni – sóhajtott Nelly, én pedig látványosan forgattam a szemem, hogy Nelly már megint nem tud leszakadni a témáról. 

Amikor jött a grillezés ötlete, Nelly maga hívta meg JJ-t, de ő passzolta a bátyja érkezése miatt. Bár alighanem jobban érezte volna magát itt, biztos nem érezte volna fairnek a családjával szemben, ha nincs otthon, amikor a szeretett fiú hazatér. Ugyan sajnáltam, mert sejtettem, milyen lehetett náluk a hangulat, de szimpatikus volt, hogy vállalta mindezt a családja kedvéért.

-          Ma érkezik meg a bátyja, nem? – kérdezte Katie.

-          Igen, szerintem erről mindenki értesült már a szigeten, amennyiszer Mr. Thompson eldicsekedett vele – fintorgott Joley. – JJ érkezése előtt is ilyen volt?

-          Hát nem egészen – nevetett Nelly.

-          Tegyük hozzá, hogy JJ érkezéséről senki nem tudott – közölte Katie. – Váratlanul bukkant fel.

-          Pont, mint én tavaly – jegyezte meg Joley. – Nagyon padlón voltam, valósággal menekültem ide a nagyihoz.

-          Igen, viszont neked örült a nagymamád – mondta Katie.

-          JJ-t meg annyira utálják a szülei, hogy kezdem azt gondolni, adoptálták – mondta Nelly, és belekortyolt a borba, amelyet Danny elé tett. 

-          Ugyan, azért ez túlzás – csóválta a fejét Katie. – Nem utálják.

-          Dehogynem! – vágta rá kórusban Nelly és Joley.

-          Te még sosem hallottad, hogy beszél vele az apja? – firtatta Nelly.

-          Én csak pár napja vagyok itt, de már én is többször hallottam, ahogy leszidja szegényt – kontrázott Joley. – De miért?

-          Mert ő nem a bátyja – közölte egyszerűen Nelly. – Őt úgy istenítik, mint ha minden szeretetüket csak az egyik fiuknak adhatnák, a másikat meg már csak utálni lehetne. Talán csak annyin múlik az egész, hogy Kyle az idősebb, az elsőszülött fiú. Tuti rém maradiak Thompsonék.

-          Biztos nem segít a helyzeten, hogy Kyle elismert építész, JJ meg… ki tudja – vonta meg a vállát Katie.

-          Hát, ha a szülei boltjában segít ki, az nem túl biztató – mondta Joley.

-          Ez csak átmeneti – vágta rá gyorsan Nelly. Nyilván ő is beszélgetett JJ-vel, végül is gyerekkori barátok voltak.

Dannyre tévedt a tekintetem. Nem igazán tudta, mihez kezdjen magával, hiszen kétségkívül fogalma sem volt, kikről folyik a beszélgetés, és senkit sem ismert. Kicsit nehezteltem Nellyre, amiért így magára hagyta a barátját egy kis pletykálkodás miatt, bár annyira azért nem csodálkoztam. Amikor Danny – talán unalmában – a házat fixírozta vele szemben, odaszóltam neki:

-          Szívesen megmutatom neked a házat, Danny. Most újítom fel.

-          Tényleg? Te egyedül? – nézett rám csodálkozva.

-          Nem semmi a csaj, mi? – szólt közbe Nelly. Hirtelen feltűnt neki, hogy Danny is ott van. – Menj csak, nézz körül! – biztatta, majd visszafordult a lányokhoz, akik ezúttal a fogadósékról, Brenish-ékről beszéltek, ha jól hallottam, Joley nemrég találkozott a lányukkal, és erről számolt be éppen.

Dannyvel egymásra mosolyogtunk, hogy így le lettünk rázva, és elindultunk a ház felé. Körbejártuk a helyiségeket, és Danny őszinte érdeklődéssel nézelődött, kérdezgetett. Bevallotta, hogy egyáltalán nem ért sem a felújításhoz, sem a házakhoz úgy általában, de tetszett neki, amit látott.

-          Nem semmi, hogy ezt mind egyedül vitted véghez – bókolt a túra végén, a nappaliban állva.

-          Hát, Nelly sokat segített – mosolyogtam. – És egyébként is nagyon rendes velem, amióta csak megérkeztem a szigetre, pedig akkor találkoztunk először.

-          Igen, nagyon kedves lány – mondta Danny olyan átszellemült arccal, hogy a kedves ahhoz képest elég enyhe szónak tűnt. – Szerencsés vagyok.

-          Ő is az – feleltem, és őszintén gondoltam. Ugyan nemrég ismertem csak meg Dannyt személyesen, de nagyon kedves srácnak tűnt. A nyugalma, visszafogottsága pedig kifejezetten megfelelővé tette Nelly számára, mert nem hinném, hogy egy hasonlóan tűzről pattant emberrel kibírnák egymás mellett. Úgy tűnt, ők viszont egész jól kiegészítik egymást, már amennyire ennyi idő után megállapíthattam.

-          Köszönöm – mosolygott Danny és félszegen lesütötte a tekintetét, hogy egy másodperccel később gondterhelten emelje vissza. – Néha nem vagyok benne biztos, hogy ő is így gondolja. Mármint hogy szeretne-e egyáltalán velem lenni.

Jaj. Most én mondjam meg neki, hogy vele igen, csak a szüleitől tart? Nem beszéltek erről? Másrészt fájt látni, hogy ez a szegény srácot kétségek mardossák, miközben nincs rá oka, hiszen vele nincs Nellynek baja, sőt. Danny láthatóan megértette, hogy zavarban voltam.

-          Ne haragudj, Belle, nem kellett volna semmit sem mondanom. Nyilvánvalóan nem a te problémád, hogy úgy érzem, nem vagyok elég jó Nellynek – mondta szomorúan, és majd’ megszakadt tőle a szívem. Hogy gondolhatja ezt? Nem hagyhattam szó nélkül, még ha nem is szívesen kavartam volna be nekik.

-          Az igazság az, Danny, hogy Nelly is pontosan ettől fél, hogy ő nem elég jó neked.

-          Tessék? – nézett rám, és az arcára kiült az őszinte döbbenet. Jesszus, hogy érthetik félre ennyire egymást? Hát miről beszélgetnek ezek? Mennyit szenvedett nekem Nelly, hogy ő egy csóró lány, aki kevés Dannynek és a családjának, miközben a szívszerelme meg azon retteg, hogy ő nem elég jó Nellynek. Egek!

-          Nézd, Danny – ültem le a kanapéra, és vártam, amíg a srác követte a példám. – Nem hiszem, hogy velem kellene ezt megbeszélned, szerintem inkább Nellynek és neked tisztáznátok kéne a helyzetet. Amíg te azon aggódsz, hogy kevés vagy neki, ő éppen attól tart, hogy a köztetek lévő óriási különbségek miatt nem ér fel hozzád. 

-          Miféle óriási különbségekre gondol? – ráncolta Danny a szemöldökét, én meg legszívesebben a fejemet a falba vertem volna, hogy mennyire vacak vagy egyszerűen nem létező a kommunikáció közöttük. Ennyire nem ismerik egymást?

-          Nos, úgy tudom, te egy nagy hagyományokkal rendelkező arisztokrata családból származol – közöltem, szándékosan kihagyva a piszkosul gazdag jelzőt. Danny bólintott, de az arcára volt írva, hogy nem érti, hol itt a gond. Így hát egyszerűen hozzátettem: - Nelly családja pedig egész más.

Talán túl diplomatikusan fogalmaztam, de Dannynek még mindig nem esett le a tantusz.

-          Tudom, de nekem ez nem számít – jelentette ki.

-          De neki igen. Nem akarja, hogy bárki azt higgye, a családod miatt van veled. Tudom, te nem hiszed azt, de ő nem szeretné, ha bárki más azt hinné.

Ha sosem érti meg, mire célzok, akkor sem mondom ki, hogy Nelly Danny szüleitől fél. Innentől oldják meg maguk!

-          És szerinted mit kéne tennem? – szegezte nekem a kérdést Danny. Szegény, olyan gyámoltalan tekintetet vetett rám, hogy megsajnáltam. Végül is nem tehetett arról, hogy egy kőgazdag nemesi család sarja, és Nellynek emiatt komplexusai vannak.

-          Beszéld meg Nellyvel. Keress egy alkalmas időpontot, és beszéljetek végre nyíltan, hogy ki mitől fél ebben a kapcsolatban. Mondd el neki, hogy attól tartasz, nem vagy elég jó neki, és hagyd, hogy elmondja, ő mi miatt aggódik. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen meg fogjátok tudni nyugtatni egymást és eloszlatjátok egymás félelmeit. Én mondhatom neked, Danny, hogy fantasztikusan illesz Nellyhez, mert így van, de mégiscsak az lenne az igazi, ha ő mondaná neked, nem?

-          De – helyeselt Danny.

-          Akkor beszéljetek nyíltan. És még mielőtt találkozna a szüleiddel – tettem hozzá gyorsan.

A srác egyetértőn bólogatott.

-          Köszönöm, Belle.

-          Ugyan, erre valók a barátok – kacsintottam rá, és ő végre megkönnyebbülten nevetett. 

Jóleső érzés öntött el. Szívesebben neveztem barátomnak Dannyt, akivel akkor beszéltem életemben először, mint bármelyik régi haveromat Manhattanben, akikkel éveken át jártam együtt bulizni. Fura volt, hogy nem volt fura ilyen hamar őszintén beszélgetni valakivel. És nagyon szuper volt segíteni valakinek a boldogsága megtalálásában.

Pár órával később, amikor mindenki hazament, és egyedül maradtam a házban, különös volt, hogy csend vett körül. Heteken, hónapokon át éltem itt egyedül, és ugyan voltak bőven látogatóim, mégiscsak egyedül voltam itt a legtöbbet, vagyis a csendnek megszokottnak kellett volna lennie. Most mégis olyan szokatlan volt, és nem éreztem magam jól tőle.

Mivel a srácok segítettek elmosogatni és elpakolni a vacsi után, nem volt más teendőm, mint hogy lezuhanyozzak és ágyba bújjak. Úgy terveztem, netezek még kicsit az ágyban alvás előtt. Ám amikor már pizsamában a hálószoba felé tartottam, kopogtatást hallottam a bejárati ajtón. Oké, hogy fura volt egyedül lenni, de azért nem vágytam már társaságra sem így, tizenegy felé. Viszont ha valaki ilyen későn jön, nyomós oka lehetett rá. Vagy a vendégeim közül valaki itt felejtett valamit. Más opció nem jutott eszembe, nem féltem, hogy valami rossz szándékú idegen akarna bejönni, hiszen Pire-on ilyesmi elképzelhetetlen volt.

Magamra kaptam egy kardigánt és ajtót nyitottam. A küszöbön JJ állt, és nem tűnt túl nyugodtnak.

-          Azt mondtad, bármikor átjöhetek, ha nagyon elegem van. Hát, már rohadtul elegem van.

Kedves Olvasóim!

Ezzel a bejegyzéssel szeretnék a segítségére lenni az eligazodásban azoknak, akik először járnak az oldalon. Itt alapvetően három, nagyjából összefonódó, de külön-külön is olvasható történetet találtok, amelyek a kitalált Pire szigetén játszódnak. Annyit kell tudni a szigetről, hogy Skócia nyugati partjainál található, nehezen megközelíthető, picike és csodálatosan idilli hely.

A Pire-i krónikák első részében, a Floraliában, hősnőnk, a szigetért rajongó Flora leveleiből ismerhetitek meg ezt a varázslatos helyet, ahol éppen egy filmet forgatnak, Flora kedvenc színészével, Dennisszel a főszerepben. Ez az ő egymásra találásuknak a története.

A második történetben, A sziget foglyában Joley, a sikertelen zenész kényszerűségből érkezik a szigetre, amelyet mindig is gyűlölt. Úgy érzi, élete kudarcba fulladt, és képtelen kikászálódni a gödörből. Mígnem egy nap rájön, hogy tinédzserkori rajongásának tárgya, Nick szintén Pire-t választotta, hogy elbújjon a világ elől. Az ő történetük Joley palackba zárt üzeneteiből bontakozik ki.

Jelenleg pedig a harmadik történetnél járunk, az Illúziónál. Itt a hősnő Belle, egy elkényeztetett, gazdag lány, aki bizonyítani szeretne, hogy nem az a haszontalan semmirekellő, akinek az anyja tartja, ezért a nyarat mindentől és mindenkitől távol, Pire-on tölti. Arra azonban nem számít, hogy egy szinte lakhatatlanná vált házba kell költöznie. Azonban Belle vállalja a kihívást, nekilát a ház felújításának, és közben felkelti az érdeklődését a helyi boltos fia, JJ, aki körül meglehetősen sok a rejtély.

Nos, ezt a három történetet tudom ajánlani nektek. A sziget lakói és az előző történetek szereplői gyakran felbukkannak, de mint mondtam, ettől még nem muszáj mindent szép sorban olvasni. Reményeim szerint nagyon szórakoztató kikapcsolódásra számíthattok ezekkel a romantikus olvasnivalókkal.

Az oldalon emellett találtok még jó pár novellát, amelyeket az évek során különböző pályázatokra, vagy csak úgy írtam.

Végül szeretnélek megkérni benneteket, hogy mondjátok el a véleményeteket arról, amit olvastok, hagyjatok kommentet, és ha tetszett, ajánljátok az oldalt ismerőseiteknek! Köszönöm :)