Huszonnégyes számú palack

Végre! Íme, azon elszánt olvasók jutalma, akik mindvégig kitartottak :) Remélem, nem okoz csalódást a folytatás, és még fel tudjátok venni a fonalat. Jó olvasást! :)

 Hapciii!

Hát igen, mégis sikerült megfáznom a múlt éjjel. Nem mintha meg lennék lepve, inkább az menne csodaszámba, ha annyi fázást és ázást makkegészségesen úsztam volna meg. Azonban könnyelműségemért, amiért nem vittem magammal legalább egy szerencsétlen kis esernyőt a múlt éjjel, és amiért inkább a parton kutyagoltam a zivatarban ahelyett, hogy egyenesen hazajöttem volna munka után, keservesen megfizettem: a torokfájáshoz hasogató fejfájás és olyan fáradtság párosult, mintha legalábbis évek óta egy bánya mélyén húznám az igát.

            Reggel azért mindennek ellenére becsületesen felkeltem és felöltöztem, majd lementem a konyhába, hogy a nagyival elkortyolgatandó szokásos tea meg egy pirítós után lemenjek a fogadóba dolgozni – hiába, bármennyire nem volt álmaim állása a sörcsapolás és a takarítás, már elfogadtam, hogy ez van, ez az életem. Nem tudom szeretni, de megtanultam közönyösen elviselni, amíg jobb nem akad. Ami ki tudja, mikor lesz. Tudom, tudom, ez igazából rajtam múlik, kéne hozzá egy jó kis elhatározás meg egy nagy adag kitartás, de beteg vagyok, úgyhogy hagyjuk ezt most, rendben?

            - Jó reggelt, kicsikém! – csilingelt a nagyi vidám hangján, hátra sem fordulva hozzám a tűzhelytől, ahol nagyban sürgölődött.

            - Jó reggelt – feleltem unottan, és lerogytam az asztalhoz.

            - Valami baj van? – kérdezte, majd ahogy rám nézett, hirtelen aggódó tekintettel ugrott mellém. – Minden rendben, jól érzed magad? – A tenyere máris a homlokomra tapadt, és a hűvös érintéstől megborzongtam. – Hiszen ez rémes, te beteg vagy! – csapta össze a kezét.

            Mivel valóban szörnyen éreztem magam (lásd feljebb), és a három pulcsi ellenére is valósággal vacogtam, hittem neki. Bár némileg tiltakoztam, a nagyi visszaparancsolt az ágyamba, és csak hosszas rábeszélésre engedte, hogy én hívjam fel Bobot, amiért nem tudtam dolgozni menni. Elvégre felnőtt vagyok már, vagy mi!

            Miután lelkiismeretesen megittam vagy egy hordó gyógynövényteát és bevettem a kirendelt gyógyszereket, aludtam néhány órát. Pontosítok: átaludtam a napot, és mit ne mondjak, nagyon jólesett. Mire felébredtem, a torokfájás elmúlt, helyébe megérkezett a nem túl szexi köhögés.

Feltett szándékom volt, hogy felkelek, de még mindig iszonyatosan gyengének éreztem magam, így nem nagyon ellenkeztem, amikor a nagyi azt javasolta, hogy holnap reggelig inkább pihenjek még. Olyan aranyos volt, hozott fel vacsorát egy tálcán, és aggodalmaskodva tördelte a kezét, amíg az utolsó falatot is lenyeltem. Szegény, teljesen kétségbe volt esve, pedig ez csak egy makacs kis megfázás! Igyekeztem megnyugtatni, hogy másnap reggelre kialszom az egészet.

            Éjjel aztán, mielőtt ismét elaludtam volna, nagyban füleltem, hátha meghallom, mit hallgat éppen Nick. De síri csend volt, csak a hullámok zaját hozta el a szél a házhoz. Ezek szerint tényleg sikerült elérnem, hogy a pire-iak kedvéért vegye lejjebb a hangerőt.

            Tudtam, hogy vár. Elvégre ez az ő estéje lenne, neki kellene panaszkodnia, nekem meg hallgatnom. A nosztalgikus sztorijait Michelle-ről, ez lenne a minimum, amiért én annyit nyavalyogtam neki az elmúlt napokban. És most csalódást okozok neki. Ez jobban bántott, mint a kihagyott munka. Az csak kötelesség volt, Nickhez viszont érthető módon szívesebben mentem, mint egy porszívózásra váró vendégszobába a fogadóban.

            Nem baj, holnapra meggyógyulok, és megyek le hozzá, hogy egy bögre tökéletes kávét szorongatva hallgassunk, mondjuk, Pearl Jamet. Ezzel vigasztalva magamat, végre elaludtam.

            Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mindenesetre még egyáltalán nem volt reggel, amikor valami fura zörejre ébredtem. Eltelt pár perc, mire rájöttem, hogy az a bizonyos nesz az ablakom felől jön. Az első gondolatom az volt, hogy odakinn biztos viharos szél fúj, és az csapkodja az ablak alatt álló vén almafa ágait az üveghez. A második az, hogy valami szánalmas amerikai horrorfilmbe kerültem, és egy egy pszichopata sorozatgyilkos igyekszik éppen bejutni a szobámba, hogy élve kibelezzen.

            A félelmemet azonban legyőzte a kíváncsiságom, felkapcsoltam a lámpát az éjjeliszekrényemen, majd az ablakhoz léptem, és óvatosan, remegő gyomorral félrehúztam a függönyt.

Ez nem lehet igaz! Nick gubbasztott az almafa ágán!

- Te meg mi az ördögöt csinálsz ott? – kérdeztem, amikor kinyitottam az ablakot.

- Mi lenne, ha előbb beengednél, aztán elmondom? Félek, mindjárt leszakad alattam ez az ág. – Idegesen méregette a mélységet maga alatt.

- Ne aggódj, annak idején rendszeresen használtuk ezt a kijáratot a testvéreimmel, és még csak meg se reccsent alattunk soha. – Odébb léptem, hogy helyet adjak neki.

Nick belendült a szobámba, és kíváncsian nézett körül. Nem zavartatta magát, érdeklődve járkált körbe a helyiségben. Mikor a földre hányt néhány könyvemet kezdte tanulmányozni, nem bírtam tovább.

- Beengedtelek, szóval most már jöhet a magyarázat. Egyáltalán hogy találtál meg?

- Először a nagymamádnál kopogtattam, ő irányított át ide.

Biztos nagyon hülye képet vághattam, mert rögtön elnevette magát.

- Még tegnap mesélted, hogy ezen a fán közlekedtél, amikor nyaranta ide száműztek a szüleid. Így nem volt nehéz beazonosítani az ablakodat.

Bólintottam a logikus magyarázat hallatán.

- Bocs, hogy nem mentem le ma este, de nem éreztem magam túl jól.

Mintha csak ekkor tudatosult volna bennem, hogy tulajdonképpen én beteg vagyok, megint elkezdett rázni a hideg, úgyhogy gyorsan lekuporodtam az ágyamra és bebugyoláltam magam a takarómmal. Nick aggódva lépett közelebb, majd leült az ágy végébe.

- Beteg vagy?

Bólintottam.

- De semmi komoly, csak egy kis megfázás – Igyekeztem egy vidám mosollyal alátámasztani az állításomat, azonban egy béna köhögőroham megakadályozott ebben.

- Nem kellett volna lejönnöd hozzám tegnap – közölte Nick. – Inkább nekem kellett volna felugranom hozzád, a pubba.

- Akkor is haza kellett volna valahogy jutnom. Ez nem a te hibád – próbáltam megnyugtatni.

- Én mégis hibásnak érzem magam. Csak kihasznállak, Joley. Először megteszlek lelki szemetesládának, aztán meg még bele is betegedsz. Jobban járnál, ha nem is találkoznánk többet.

Világos, teljesen elment az esze, úgyhogy nem is vettem komolyan, hiába nézett rám nagy komoly szemekkel.

- Hát, itt én vagyok otthon, szóval… - néztem jelentőségteljesen az ablakra, miközben alig bírtam visszatartani a nevetést.

Nick észbe kapott, és felpattant.

- Igazad van, bocs. Akkor én most…

- Várj már, a fenébe is! – kiáltottam utána nevetve, mire végre visszafordult az ablakból. – Ugye te sem gondoltad komolyan, amit mondtál?

- Hát, egy tisztességes ember a helyemben tényleg elmenne – felelte szemlesütve. – És nem használna ki téged önző módon.

- Jaj, gyere már vissza! – utasítottam, és megpaskoltam az ágyat magam mellett. Amikor végül leült, folytattam: - Nem használsz ki, te buta. Ha így nézzük, én is kihasználtalak, amikor tegnap meg tegnapelőtt kiöntöttem neked a lelkem. Ezt hívják barátságnak, tudod. Ha barátok vagyunk, akkor igenis egymás lelki szemetesládái leszünk, hiszen erre, na jó, erre is valók a barátok.

Nick félszegen pillantott fel rám. Mintha teljesen új lett volna neki a helyzet.

- Hát, az én barátaim jobbára bulizásra voltak jók. Nem nagyon beszélgettünk másról, mint hogy aznap épp melyik klubba menjünk. És nem is nagyon vágytam másra. Főleg, miután megismerkedtem Michelle-lel. Vele tudtam úgy istenigazából beszélgetni is.

- Az jó – válaszoltam mosolyogva. – Fontos, hogy az ember párja egyben jó barátja is legyen. Legalábbis így képzelem.

- Joley, neked… - kezdett bele, de aztán félbeszakította magát: - á, felejtsd el.

- Ugyan már, mondd csak – biztattam Ő azonban csak megrázta a fejét, úgyhogy kimondtam helyette én: - Arra vagy kíváncsi, volt-e már komoly kapcsolatom, ugye?

Nick félénken vigyorogva bólintott.

- Semmi gáz, nyugodtan megkérdezhetted volna. Nem, olyan, amelyet igazán komolynak neveznék, eget rengető, csillagokat az égről lehozó, szenvedélyes szerelem még nem. A bandában tetszett Jesse, és azt hiszem, talán én is neki, de amikor lelépett, hogy inkább egy nyugdíjasokkal teli hajón játsszon ócska szalonzenét, szó szerint végleg elúszott a lehetőség, hogy mi legyünk a zenetörténelem következő nagy álompárja.

- Még nem késtél le semmiről, Joley – akart vigasztalni Nick, megfogva a kezem.

- Ó, azt én nagyon is tudom, emiatt ne aggódj – nevettem magabiztosan. – Majd ennek is eljön az ideje.

Azt nem tettem hozzá, hogy nagyon örülnék neki, ha éppen vele jönne el az a bizonyos időt, de reálisan nézve, erre egyre halványul a remény. Sebaj, úgy tűnik, Nickben szert tettem egy remek barátra, és ez is óriási dolog, nem?

- Tudod, azért irigyellek mindazért, amit Michelle-lel átéltél – mondtam elgondolkodva. Majd gyorsan hozzátettem: - Mármint a végkifejlettől eltekintve.

- Irigyelhetsz is – felelte szomorúan mosolyogva. – Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy megismerhettem. A végkifejlettől eltekintve – kacsintott rám.

Egy darabig békésen hallgattunk, majd arra eszméltem, hogy ismét ráz a hideg. Egészen az államig felhúztam a takarót.

- Jól érzed magad? – kérdezte aggódva Nick, majd gyorsan hozzáfűzte: - Milyen hülye vagyok, dehogy érzed magad jól, hiszen beteg vagy! Tudok valamit segíteni, esetleg hozzak valamit?

Örültem, hogy nem az jutott eszébe, hogy biztos zavar, szóval inkább hazamegy és hagy pihenni. Annyira jó volt, hogy ott volt velem, hogy a náthát sem bántam, csak maradt volna minél tovább. És olyan aranyos volt, ahogyan aggodalmaskodott.

Mindenáron teendő után kutatva felkapta a bögrémet az éjjeliszekrényemről, és miután meggyőződött róla hogy üres, kijelentette, hogy főz nekem teát.

- Erre semmi szükség, nem vagyok szomjas – válaszoltam.

- Nekem viszont jólesne egy tea – közölte, bár sejtettem, hogy csak belém akar mindenáron több folyadékot tukmálni.

- Nem mehetsz le a konyhába, felébred a nagyi – emlékeztettem, magamban megjegyezve, hogy már az is csoda, hogy eddig nem keltettük fel.

- Majd lábujjhegyen közlekedek – biztosított, és kezében a bögrémmel, már el is tűnt. Úgy látszott, a tény, hogy sosem járt még a házban, nemhogy a konyhánkban, nem igazán zavarta.

Amint behúzta maga mögött az ajtót, rémülten – és persze erős késéssel – szemrevételeztem a szobámat, hogy mit illene, vagyis illett volna elpakolnom váratlan vendégem szeme elől. Ám hiába igyekeztem magam rávenni, hogy kikeljek a jó meleg ágyból, hogy legalább elrendezzem a fotelba hányt ruháimat. Nick már úgyis látta – nyugtatgattam magam.

Hamarosan meg is érkezett két bögre, hívogatóan gőzölgő, illatos tea. Nick a kezembe nyomta az egyiket, majd magától értetődően huppant le mellém az ágyra. Miközben a forró italt kortyolgattuk, ezúttal kifejezetten vidám sztorikat idéztünk fel: gyerekkori csínytevéseket, gimis beégéseket. Nem tudom, meddig szórakoztattuk egymást ezekkel a történetekkel, csak arra emlékszem, hogy sokszor a könnyünk is kicsordult a nevetéstől, míg aztán rá nem jöttünk, hogy tényleg nem kéne felébreszteni a nagyit, és jobb lenne csendben maradni, amitől persze csak még jobban kellett nevetnünk.

Másnap reggel kopogtatásra riadtam fel.

            - Joley, kicsikém, ha elég jól érzed magad, odalenn vár a reggelid – mondta vidáman a nagyi.

            - Köszönöm, felöltözöm, és máris megyek – feleltem álomittas hangon.

            - Rendben. És szólj, kérlek, Nicknek is, hogy nyugodtan csatlakozzon hozzánk – azzal kuncogással kísért léptei elhaltak a lépcsőn.

            Ijedten néztem fel, mire szembetaláltam magam egy hozzám hasonlóan rémült szempárral: Nickkel. Az ő arca azonban hamarosan felderült, ahogy megállapította:

            - Ezek szerint mégsem sikerült olyan halkan összehoznom azt a teát az éjjel.

            Cseppet sem sietősen feltápászkodott, és lustán nyújtózkodott az ágy mellett állva. Szemmel láthatóan ő közel sem érezte annyira cikinek a helyzetet, mint én. De miért is tette volna, hiszen az én nagymamámnál töltöttük az éjszakát, egykori szoknyavadászként pedig neki biztosan nem volt annyira extrém a helyzet. Bár azért egy picit sértette a hiúságomat, hogy úgy látszott, őt - velem ellentétben – cseppet sem kavarta fel a tény, hogy egy ágyban aludtunk az éjjel.

            Mivel jót mulatott az én látható zavaromon, élesen felajánlottam neki, hogy menjen csak le a nagyihoz, amíg rendbe szedem magam a fürdőszobában. Na, erre egyből leolvadt az az átkozottan magabiztos vigyor a képéről, ami azért okozott némi kárörömöt.

            Mikor néhány perccel később visszatértem a szobámba, Nicket az ágy közepén heverészve találtam, kezében az egyik könyvemmel. Milyen otthon érzi magát nálam! Amikor aztán meghallotta, hogy jövök, aggódva fordult felém:

            - Amúgy jobban érzed magad?

            - Határozottan – vágtam rá. És tényleg: semmi fejfájás, köhögés, levertség, semmi. Azt azért nem állítanám, hogy olyan frissnek éreztem magam, mint még soha, de teljesen felvillanyozott a rám váró bőséges reggeli gondolata, ami biztosan a gyógyulás jele volt.

            Nick bátorsága aztán akkor sem tért vissza, amikor lesétáltunk a konyhába: meg sem mukkant. Igaz, én is rettegve léptem az asztalhoz. A nagyi azonban a szokásos jó kedélyével pakolta elénk a finomabbnál finomabb falatokat. Egy szóval sem árulta el, miből jött rá, hogy Nick átjött, hogy esetleg meglátott vagy meghallott valamit, de azt hiszem, magában jót mulatott rajtunk.

            - Nick – ugye megengedi, hogy Nicknek szólítsam? – , feltételezem, amerikai lévén az unokámhoz hasonlóan ön is inkább kávét kérne, mint teát? – érdeklődött, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az unokája szobájából előkerülő idegen férfival reggelizzen.

            - Persze, a kávé tökéletes lesz, asszonyom – felelte Nick, és az ő magabiztossága érezhetően kezdett visszatérni.

            - Joley, úgy látom, ma reggel jobban vagy.

            - Igen, nagyi.

            - Ennek nagyon örülök, kicsikém. Mindenesetre úgy vélem, jobb lenne nem kockáztatni, és ma még túl korai lenne visszamenned dolgozni.

            - De nagyi, semmi kedvem sincs ágyban maradni egész nap – méltatlankodtam. Igaz, dolgozni sem volt kedvem menni, a tétlenség azonban még mindig szörnyűbb opciónak tűnt.

            - Nem mondtam, hogy ágyban kell maradnod, hiszen az imént épp én szóltam neked, hogy gyere le - emlékeztetett derűsen. – Csak annyit mondok, hogy helyesebb lenne ma még pihenned, mielőtt visszatérsz a fogadóba. Hogy mivel töltöd a napot, azt rád bízom – azzal vetett egy lopott pillantást Nickre. A nagyi most komolyan átment volna kerítőbe? – Csak semmi rémesen kimerítőt ne tervezz, kicsikém – tette hozzá a rég megszokott, aggodalmas hangján.

            Alighanem Nick is értette a nagyi célozgatását. Mert a reggeli után – amelyet egyébként végül lassan feloldódva, kellemesen csevegve költöttünk el hármasban – megbeszéltük, hogy miután hazaszalad lezuhanyozni, találkozunk a kikötőben, mert kieszelt valami tervet. Persze ezzel kapcsolatban semmit sem tudtam kihúzni belőle.

            Így aztán megírtam Neked ezt az üzenetet, és ajjaj… már ennyi az idő? Rohannom kell, Nick már biztosan vár!

Az immár majdnem makkegészséges és határozottan jobb lelkiállapotban lévő

Joley