Huszonötös számú palack

 Jó olvasgatást! :)

Újabb fordulat!

A mai napot ismét be kellene karikáznom a naptáramban – már ha lenne olyanom. Ugyanis megint egy fordulóponthoz érkeztem pire-i kalandom során, és ezt – mondhatnám, a megszokott módon – Nicknek köszönhetem. Ne gondolj nagy dolgokra, igazán semmi extra nem történt, szerintem csak nekem tűnik fontosnak.

            Szóval a legutóbb ott hagytam abba, hogy a szabadnapomat Nickkel töltöttem, aki valami nagy meglepetést tartogatott – legalábbis nem árulta el, mit tervez. A kikötőben találkoztunk, ahonnan a kompot még mindig helyettesítő Maduinn már rég kifutott az ingázókat kora reggel Turner Islandre szállítva. Nicket ott találtam, közvetlenül a víz mellett, amint farmerben, bőrdzsekiben és sötét napszemüvegben hanyagul nekidőlt egy motornak. Tisztára, mintha valami szexi reklámfotót bámultam volna egy magazinban. Csak remélni tudom, hogy nem esett le nagyon az állam, amikor megláttam, vagyis inkább azt, hogy elég messze voltam ahhoz, hogy Nick meglássa. Hogy az ördögben leszek én képes továbbra is kizárólag a barátságnál maradni, ha egyszer ilyen átkozottul jól néz ki?

            Mindenesetre igyekeztem lazán odasétálni hozzá és nem törődni a hevesen dobogó szívemmel, amint Nick széles mosollyal üdvözölt.

            - A motorod Turner Islandról, ha nem tévedek – mutattam az én laikus szememnek is hihetetlenül gyorsnak tűnő gépre. – Nem is látok rajta semmilyen sérülést.

            - Mondtam én, hogy nem volt nagy kaland, ami történt… - kezdte, de biztosan nem vágtam túl egyetértő képet, mert gyorsan abbahagyta, és inkább azt mondta: - Tegnap megbütyköltem egy kicsit, és most már vissza kéne vinnem.

            Várakozva nézett rám. Csakhamar leesett a tantusz.

            - Turner Islandre akarsz átmenni – állapítottam meg. Már épp emlékeztetni akartam, hogy én ugyan semmi szín alatt nem hagyom el a szigetet, amikor eszembe jutott a mentő tény: - A Maduinn már rég elment, és nincs más járat Pire-ról!

            Nick magabiztosan bólintott, mint aki pont erre a válaszra számított.

            - Ez így igaz, ezért is kértem meg egy ismerősömet, hogy vigyen át minket Turner Islandre – intett a háta mögött álló kicsiny halászbárkára, amelyben a Grimsay-család hajóját ismertem fel.

            - Nem is tudtam, hogy vannak ismerőseid a szigeten – jegyeztem meg epésen.

            - Valójában úgy tíz perce ismerem Duncan Grimsayt – vigyorgott Nick. – Bementem a pubba megkérdezni, hogy ki tudna elvinni minket, és mivel Duncan nem dolgozik, mert az apja elutazott vagy mi, és egyedül nem tud, vagy nem akar halászni, éppenséggel ráért.

            - Micsoda szerencse – feleltem.

            - Az – felelt Nick, nyilván szándékosan nem észrevéve a hangomban a szarkazmust. – Na, gyere, Duncan is mindjárt itt lesz, csak kell valami spéci cucc a motor átemeléséhez a fedélzetre.

            Némán megráztam a fejem, és hátráltam néhány lépést a víztől. Hogy lehet ennyire érzéketlen? Vagy talán elfelejtette, amit a múltkor meséltem neki arról, hogy én nem megyek el Pire-ról? Akárhogy is, mégsem olyan remek barát, mint gondoltam. 

            - Nagyon jól tudod, hogy én nem… - kezdtem bele, ám az éppen megérkező Duncan félbeszakított.

            - Meg is van! – mutatott fel győzedelmesen egy széles deszkát. A spéci szerszám ezek szerint mindössze egy egyszerű rámpa volt. A motor pillanatokon belül a fedélzeten volt. Duncan hamarosan beindította a hajót, Nick pedig vidáman nyújtotta felém a kezét.

            - Már mondtam, hogy nem megyek! – ismételtem, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a hatás kedvéért dobbantok is egyet a lábammal.

            - Ugyan már, Joley, tudod, hogy nem történhet semmi baj – mondta idegesítően türelmes hangon, mintha egy durcás kisgyereknek magyarázna. – Csupán eltöltünk néhány kellemes órát Turner Islandon, körülnézünk egy kicsit.

            - Pire már nem elég jó neked?

            - Dehogynem, csakhogy nem Pire-ból áll a világ.

            - Nekem jó itt – suttogtam, és sóvár pillantást vetettem a fogadóra. Mennyivel jobb lett volna inkább odabenn súrolni a padlót!

            - Meglátod, Turner Island fantasztikus hely! Lefogadom, hogy útban idefelé sosem néztél még ott nagyon körbe, igaz?

            Alig észrevehetően megráztam a fejem.

            - Pedig az is nagyon szép sziget, hidd el.

            - Ha elhiszem, maradhatok?

            Félszeg hangomból, abból, hogy elismertem, nem elég, ha csak szimplán kijelentem, hogy nem megyek, és kész, Nick rájött, hogy nyert ügye van. Ismét kinyújtotta a kezét, amelyet én tétován, habozva bámultam.

            - Nem kell félned, én ott leszek végig. És majd meglátod, nem nyílik meg alattad a föld, ha elhagyod a szigetet. Legalábbis nem fog kinevetni senki. Ne aggódj, majd én vigyázok rád!

            Ki tudott volna ellenállni ennek a kedves, magabiztos, nyugodt hangnak? Én biztosan nem. És egy szempillantással később már ott álltam Grimsayék hajójának fedélzetén, és aggódva figyeltem az egyre távolabb tűnő pire-i partot.

Turner Islandre érve Nicknek már nem volt olyan sürgős visszavinni a motort, mert felajánlotta, hogy azzal járjuk be a szigetet. Ő már ugye korábban felfedezte, és szívesen megmutatott volna nekem pár szebb helyet. Ahelyett, hogy rögtön felpattantam volna mögé, kétkedve pislogtam rá.

            - Ne izgulj, most majd nem megyek olyan gyorsan, mint a múltkor – mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban. Nyilván belátta ő is, hogy elég merész azt kérni bárkitől is, hogy motorozzon vele, miután egyszer már balesetet okozott, és nem rajta múlt, hogy abból nem lett nagyobb baj. Nagyon meg kell bízni benne ahhoz, hogy az ember igent mondjon egy ilyen ajánlatra.

            Visszaemlékeztem arra a napra, amikor Mr. MacBrayne mutatta az újságban a balesetről szóló hírt, és akkor azt gondoltam, hogy miért nem tudok én is bevállalni néhány extrém, adrenalin-növelő kalandot? Hát, most itt volt a lehetőség, és miért kellett volna megállnom annál, hogy annyi idő után végre el mertem hagyni Pire-t? Jó, nem akartam egyből nekiindulni a Mount Everestnek, de ennyi nem mindennapi dolog még belefért ebbe a napba. És azt sem felejthettem el, hogy Nicknek köszönhettem, hogy kibújtam a Pire nevű csigaházamból, szóval nem lett volna szép nemet mondani neki.

            Na jó, átlátsz rajtam, az is rendesen benne volt a dologban, hogy mégiscsak arról volt szó, hogy motorozhatok egyet Nick Donnellyvel! Azzal a Nick Donellyval, akit a világon szerintem egyetlen nő sem utasított volna vissza, hát én miért lettem volna olyan bolond, hogy nemet mondok?!

            És nem bántam meg, hogy felültem mögé. Csodálatos kirándulás volt, számtalan helyen álltunk meg a parton, hogy gyönyörködjünk a kilátásban. Nem sokat beszélgettünk, csak ültünk a sziklákon és bámultuk a végtelen tengert, meg a környező szigeteket. Úgy éreztem, mintha a múzsa is ott bujkált volna valahol, hogy egy váratlan pillanatban elém ugorjon és új dalt kérjen tőlem.

            Ebédidőben betértünk egy útszéli pubba, és ettünk egy levest friss, meleg házikenyérrel. Kértünk volna kávét is utána, de féltünk, hogy a szinte csak gaelül beszélő, angolul alig egy-két szót tudó kocsmárosné kitért volna a hitéből, így megelégedtünk egy teával. Később, egy újabb remek kilátópontnál letelepedtünk, és miközben az immár megszokott, idilli hallgatásba burkolózva figyeltem, mint tükröződik a felhők mögül időnként előbukkanó, kellemesen simogató, késő őszi napsugár a vízen, egyszer csak azt vettem észre, hogy egy fának dőlve Nick békésen elszenderedett.

            Lesétáltam a partra, hogy kagylókat és egyedi formájú kavicsokat gyűjtsek, amelyek majd életem végégig emlékeztetnek erre a kiruccanásra. Ám éreztem, hogy lesz valami más, valami sokkal különlegesebb, ami örökké megmarad erről a napról: a fejemben lassan összeállt egy dal a kövér őszi fellegek mögül lassan felragyogó napfényről, amely hosszú napok szürkesége után, amikor az ember már szinte feladta a reményt, újra előbukkan. A sok rossz után mindig, megbízhatóan következő jóról. Az újrakezdésről, a talpra állásról, a váratlanul érkező segítségről és a háláról a támogató barátnak.

            - Szívesen – hallottam meg Nick derűs hangját mögülem, mire összerezzentem. – Még sosem hallottalak énekelni, és már nagyon kíváncsi voltam.

            - Ez a dal még messze van a késztől, a nagyapa zongorájánál könnyebb lenne – sütöttem le a szemem.

            - De ott aligha jött volna az ihlet, nem?

            - De – ismertem el. – Ha Pire-on maradtam volna, ha nem jövök el veled kirándulni ide, sosem született volna meg. Köszönöm.

            Nick szégyenlősen elmosolyodott, majd magához vont.

            - Ugyan már. Jól énekelted: talpra állunk, Joley, mindketten. Pontosabban talpra segítjük egymást.

            Igen, ugyan lassan és botladozva, de felállunk a padlóról, és újrakezdjük. Akkor és ott, Nick karjaiban a parton állva, egy cseppet sem kételkedtem ebben. Igaza lett: nem bántam meg, hogy elhagytam Pire-t, csodálatos nap volt, mint az elején írtam, valódi fordulópont.

A derűsebb

Joley