Harminckettes számú palack

Ó, jaj!

Ami azt illeti, egyre inkább úgy tűnik, kedves távoli hallgatóságom, hogy annak a felemnek lesz igaza, amelyik arra intett, hogy vigyázzak Emilyvel. Beigazolódni látszik a korábbi rémálmom: Nick az én vállamon sírta ki magát, de úgy látszik, csak azért állítottam talpra, hogy egyenesen rohanhasson egy másik lány karjaiba. Mintha az én feladatom ennyiből állna, mintha az én jelenetem véget érne az életében.

            És ha minket tényleg csak az kötött össze, hogy épp egy időben és egy helyen voltunk bajban, akkor az, hogy kikerültünk a gödörből, azt jelenti, hogy mindennek vége köztünk. Nemhogy az esély veszett el végleg, hogy mi valaha is egy pár legyünk, de tulajdonképpen már a barátságunknak sincs igazán alapja.

            Az már más kérdés, hogy én speciel még nem küzdöttem meg a magam szellemeivel, legalábbis nem az összessel, de valószínűleg a továbbiakban egyedül kell boldogulnom.

            Késő délután időben leértem a fogadóba, Emilynek híre-hamva sem volt, szerencsére nem kellett beugrania helyettem. Mrs. Brenish jókedve még mindig tartott, sőt újabb magaslatokra hágott, nyilván rettentően örült a lányának. Bob is folyton vigyorgott, de ez nála természetes állapot. Én ugyan nem tudtam őszintén csatlakozni hozzájuk, de ez persze cseppet sem zavarta őket, nagy volt a családi öröm.

            - Reggel összefutottam Emilyvel a hajón – mondtam Mrs. Brenish-nek, amikor az éppen elmosogatott poharakat vizslatta a fény felé tartva. El akartam terelni a figyelmét, mielőtt valami minőségi kifogást tenne a munkámra.

            - Tudom, említette – közölte, rám sem nézve. – Ezt a korsót mosd el még egyszer. – Ez óriási eredmény volt, hiszen a tucatnyi pohárból csak egy nem ment át a vizsgán. Az eddigi rekordom.

            - Gondolom, alszik – folytattam, immár csak az információszerzés végett. Fel kellett térképezni az ellenséget. És megtudni, hogy nem Nickkel „reggelizik-e” még mindig.

            - Igen, az időeltolódás roppantmód megviseli az embert – felelte szűkszavúan Mrs. Brenish. – A kettes asztaltól épp távoztak, töröld le, Joley, de gyorsan, mielőtt újabb vendégek ülnének le oda.

            Ezzel vége is szakadt a beszélgetésünknek. Csak remélhettem, hogy az alvást egyedül művelte Emily.

A munka unalmas volt, Katie társaságára sem számíthattam, mert már javában készült a karácsonyra. No, meg legjobb barátnője érkezésére.

            A monotonitást hét felé nem várt fejlemény törte meg: egyszer csak Nick jelent meg a pultnál.

            - Egy sört legyen szíves, kisasszony!

            - Mit keresel te itt? – csodálkoztam, miközben máris csapoltam a kért italt. – Mi van a huszonnégy órás alvással?

            - Megszakítottam – nevetett. – Emily nincs itt?

            Na ne, már megint ő kell? Legalább most már biztos volt, hogy nem épp együtt voltak. Sikerült egy másodperc alatt rendezni az arcvonásaimat, rendületlenül mosolyogtam Nickre. Szóval most már nem Michelle kell neki, hanem Emily. Joley meg a futottak még kategóriába került.

            - Alszik – vontam meg a vállam.

            - Már nem – csilingelt mögöttem Emily.

            Frissen, kipihenten toppant be, mint aki legalább két napig aludt. Az én szokásos farmer-póló összeállításommal szemben ő egy csinos kötött ruhát és magassarkú csizmát viselt. A frizurája és a sminkje is tökéletes volt. Hiába, nem egy ligában játszunk.

            - Akkor lehúzom ezt, és már mehetünk is – mondta Nick vidáman, és lehajtotta a sört.

            - Hozom a kabátom – felelte Emily, és eltipegett.

            Kérdő pillantást vethettem Nickre, mert azonnal magyarázkodni kezdett.

            - Tudod, szükségem van Emilyre. Mármint a segítségére. Van valami, amiben ki kell kérnem a véleményét – hebegett.

            - Nem tartozol nekem magyarázattal – válaszoltam, és hálás voltam Mr. MacBrayne-nek, aki épp akkor intett oda az asztalához. Amint elindultam, hallottam, hogy Nick utánam szól, de úgy tettem, mintha a kocsma zaja elnyomta volna a hangját. Mikor visszatértem a pult mögé, sem neki, sem Emilynek nem volt már nyoma.

            Hála az égnek, annyi volt a vendég, és annyi a rendelés, hogy nem volt időm a történteken rágódni. Egyik sört csapoltam a másik után, és még arra is volt energiám, hogy udvariasan elcseverésszek az emberekkel az időjárásról, meg az ünnepek közeledtéről. Mrs. Grant meg is jegyezte, mennyire jó látni, hogy már nem vagyok olyan morcos, mint régen. Ha tudnák!

            - Kávét, könyörögök, adj egy kávét! – állított be hirtelen Katie.

            - Akarod mondani: teát, igaz? – kérdeztem vissza, és már nyúltam is a kanna után.

            - Nem, rajtam már csak egy jó adag koffein segíthet, teljesen kivagyok!

            Csakugyan kimerültnek tűnt, amikor letelepedett velem szemben, a pult túloldalára.

- Mi történt?

- Á, csak a szokásos: mindenki új frizurát akar magának az ünnepekre. És persze eszükbe nem jutna időpontot egyeztetni, csak úgy beesnek, mintha nem tudnák, hogy este nyolckor már nem dolgozom! Most is a hátsó ajtón át menekültem ki, és lefogadom, hogy még legalább öten dörömbölnek épp az ajtómon. De kész, nem bírom tovább, reggel hét óta húzom az igát!

Míg Katie elkortyolgatta az extra erős hosszú kávét, amelyet főztem neki, beszámoltam a tegnap este óta történtekről. Párszor ugyan meg kellett szakítanom a mesélést a vendégek kiszolgálása miatt, de hamar megtudott mindent, egészen a ma este eseményeiig.

- Kíváncsi vagyok, miben kell Nicknek Emily segítsége – töprengett.

- Nekem lenne pár ötletem – húztam el a szám.

- Ugyan már, Joley! Ne legyél ennyire negatív!

- Miért, van okom az ellenkezőjére?

- Emilynek ott van Will.

- Biztosan tudod? És ha így is van, ez a Will most nincs itt, Nick meg igen.

- Emily nem olyan lány – rázta meg a fejét Katie. – Sok mindent fel lehet hozni ellene, de alapvetően rendes.

- Te Pire-on senkiről sem állítanád az ellenkezőjét.

- Majd beszélek vele – határozta el magát.

- Az kéne még! Nem, ne merészelj közbeavatkozni, Katie Rhiannon! Ha Nicknek nem rám van szüksége, azon úgysem lehet segíteni, akár beszélsz Emilyvel, akár nem. Megmondtam, hogy így lesz.

- Ne add még fel, Joley!

- Minél előbb megteszem, annál jobb. Annál kevésbé fáj – fejtettem ki, bár már így is kibírhatatlan volt. – Ideje továbblépnem. Hiszen Nick már megtette.

Mint az utóbbi időben kiderült, rengeteg jó pasi téved a szigetre. Talán nekem is jut egy, ha nem is az, amelyiket eredetileg kinéztem magamnak, majd egy másik. Valaki, aki végre viszonozza az érzelmeimet. Vagy ez talán egy jel, hogy jobb lenne elhúznom innen a csíkot, mert az én másik felem nem itt van. Nické lehet, de az enyém nem.

Az elszontyolodott

Joley