Harminchármas számú palack

Íme, egy extra hosszú fejezet csak Nektek :)

Hoppá-hoppá…

Komolyan mondom neked, barátom, ez a sziget kezd egyre furcsább lenni. Nekem, aki azt hittem, már nem érhet meglepetés, nap nap után meg kell állapítanom: Pire tényleg egy őrült hely! Annak idején a sebeimet nyalogatni jöttem ide, mert azt gondoltam, ha valahol, hát itt biztosan el lehet rejtőzni a világ elől, és itt soha nem történik semmi, ergo elvegetálhatok a szigeten behúzott füllel-farokkal életem végéig. Ehelyett mióta megérkeztem 1. összefutottam tizenéves álmaim Adoniszával, aki 2. szóba állt velem, 3. jó barátom lett, továbbá 4. más barátaim is lettek Pire-on, 5. rájöttem, hogy a világ legjobb pasijai imádnak ide járni, és 6. ma beszéltem egy világsztárral!

            Persze ismersz már annyira, hogy tudd, nem vagyok egy rajongó-típus (egy bizonyos aranyos srác a parton nem számít!), nem érdekel a sztárok magánélete, a hírességek, úgy ahogy vannak, hidegen hagynak. Az sem kötött le eddig különösebben, hogy Katie meg George arról beszéltek folyton, hogy a világhíres barátjuk, Dennis Lleyton az ünnepekre idejön.

            De hogy őrizze meg az ember lánya a hidegvérét, ha egy átlagosnak tűnő munkanapon felveszi a telefont, és egy filmsztár szól bele a kagylóba?!

            Merthogy velem pontosan ez történt a minap. Nagy volt a nyüzsgés a fogadóban, és egyszerre csak megcsörrent a telefon. Ha nem álltam volna kábé két lépésre a készüléktől, meg sem hallottam volna a pohárcsörömpölés, meg a vendégek beszélgetésének moraja mellett. Bob a kocsma túlsó végében diskurált éppen pár törzsvendéggel (persze itt minden helyi az), Mrs. Brenish meg sehol sem volt látható. Ha szerencsém van, Emilyvel volt éppen. Ha nem, Emily Nickkel volt.

            Mindegy, a lényeg, hogy felvettem, mire a hívó bemutatkozott:

            - Üdv, a nevem Dennis Lleyton. Nincs ott a közelben véletlenül Katie Rhiannon vagy George Spencer?

            Képzelheted, hogy remegtek a térdeim! Úristen, Dennis Lleytonnal beszélek! Az én szememben a hozzá hasonló emberek csak a filmvásznon, meg a magazinokban léteznek, egyáltalán nem valóságosak. És pláne nem állnak le csak úgy beszélni az átlagemberekkel!

            Ám Dennis Lleyton megtette azt, ami eddig Katie és George beszámolói alkalmával nem sikerült neki: emberi alakot öltött, és kiderült róla, hogy mégiscsak egy igazi ember, nemcsak valami fikció, akiről mindenki hallott, de sosem látott élőben senki.

            - Hát, őőő, nem is tudom – hebegtem, és körülnéztem a fogadóban. Eddig színét sem láttam a helyi álompárnak, de hátha időközben megjelentek. – Nem, azt hiszem, nincsenek itt.

            - Pedig ez volt az utolsó esélyem, hogy elérjem őket – felelte. – A mobiljukat nem vették fel, de gondoltam, talán lenn vannak a pubban. Ott este van már, nem?

            - Igen, nyolc óra. De Katie az ünnepek miatt rengeteget dolgozik, talán ezért nem tudta felvenni a telefonját. George-ról fogalmam sincs.

            - Talán valami mással vannak elfoglalva mindketten – mondta Dennis, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Majd megpróbálom később. Mindenesetre köszönöm…

            - Joley. A nevem Joley Fisher.

            - Értem. Köszönöm, Joley. Mondja csak, ott dolgozik a fogadóban? Nemrég jártam arra, és nem emlékszem, hogy Brenish-éken kívül más is lett volna ott.

            - Nos, én csak mostanában érkeztem csak a szigetre – közöltem, és le voltam nyűgözve, hogy érdekli őt, ki vagyok, mi vagyok. Mindig úgy képzeltem, hogy ezek a sztárok el vannak maguktól szállva, és saját magukon kívül senki nem számít nekik. – Átadhatok esetleg valami üzenetet Katie-éknek, ha mégis lejönnének ide? – kérdeztem, csak hogy egy picit megnyújtsam a beszélgetésünket. Eszméletlen, hogy én, aki úgy tartottam magamról, hogy nem esek hasra valakitől, csak mert híres, ennyire odáig voltam a ténytől, hogy egy igazi hírességgel csacsogok!

            - Persze, miért ne? Csak azt akartam mondani nekik, hogy pár nappal később érkezünk, mint terveztük, mert nekem közbeszólt a munka. Épp most kaptam egy eszméletlen jó forgatókönyvet, évek óta nem volt a kezemben ilyen színvonalas, izgalmas sztori! Egy izgalmas dráma, tuti esélyes az Oscarra! Mindenképpen meg akarom csinálni, úgyhogy muszáj még maradnom egy picit Los Angelesben, hogy tisztázzam a részleteket. Sajnos a rendező mindent le akar fixálni még az ünnepek előtt, hogy utána azonnal kezdhessünk forgatni… de nem is tudom, mit beszélek itt annyit magának, nyilván nem érdekli, és nem is azt szeretném, ha ezt mind átadná George-éknak. Bár, ami azt illeti, George-nak lenne itt meló, szóval nem ártana, ha tudna a filmről… Na, mindegy, csak arra kérem, Joley, hogy mondja meg nekik: később érkezünk, mint ahogyan terveztük.

            - Értem. Ha látom őket, szólok nekik, Mr. Lleyton.

            - Köszönöm. És Dennis, ha kérhetem.

            Hihetetlenül hálás voltam, hogy telefonon és nem személyesen beszélgettünk, mert fülig pirultam. Márpedig egy vörös hajúnak az ilyesmi nem annyira áll jól.

-          Rendben, Dennis – feleltem. - Viszonthallásra.

-          Viszonthallásra.

Teljesen el voltam ájulva a történtektől! Egészen megfeledkeztem arról, hogy nekem elvileg bosszankodnom kellene Emily miatt. Ehelyett vigyorogva végeztem tovább a munkámat, miközben józanabbik énem azt hajtogatta, hogy ez nem rám vall, engem nem vehet le a lábáról ilyen könnyen valaki csak azért, mert híres. Ráadásul, ha bejöttek volna a terveim a zenei karrieremet illetően, talán ma már én is tagja lennék ennek az exkluzív klubnak, de nem vagyok, nekem nem jött össze, szóval reálisabb lett volna, ha a fejemet a falba verem, hogy de hát én miért nem vagyok törzsvendég az élet VIP-részlegében.

Mégsem tettem, és bízom benne, hogy ez már annak a félremagyarázhatatlan jele, hogy kezdek kigyógyulni a végzetesnek hitt pesszimizmusomból.

És ezt más is észrevette.

- Hű, de jó kedve van ma valakinek!

Megfordultam, és Nickkel találtam szembe magam.

- Ó, szia. Hát te mi járatban erre?

Nick elcsodálkozott.

- Természetesen hozzád jöttem. Azaz érted. Úgy tudom, kábé tíz perc múlva végzel.

Úgy tűnt, a nap abszolút a meglepetések napjává vált. Nem elég, hogy a korábbi félelmeimet szerteoszlatva Nick hozzám jött, nem Emilyhez, még a beosztásomra is emlékezett! Kiülhetett az arcomra a döbbenet, mert zavartan nevette el magát.

- Azért nem kell ettől elájulni. Máskor is jöttem már eléd.

Nem akartam belemenni az Emily körüli aggodalmaimba, szóval ráhagytam. Inkább készítettem neki egy kávét, amely olyan ínycsiklandozóan illatozott, hogy magamnak is lefőztem egyet, és beletöltöttem a termoszbögrémbe, mielőtt elindultunk.

Érdekes módon Nick nem emelt kifogást a pub kávéjának minősége ellen, még csak nem is fintorgott, amikor belekortyolt.

Nicknek olyan magától értetődő volt, hogy lesétálunk hozzá, a partra, hogy gondolatban ostoroztam magam, amiért egyáltalán felmerült bennem, hogy ő meg Emily megadták magukat a régi idők emlékének, és… tudod.

Odalent, a házában mégsem bírtam ki, és kutató tekintettel vizslattam bármiféle nyom után, amely arra utalhatott, hogy Emily ott járt. Nem is tudom, mit kerestem, talán a kettesben elköltött reggeli edényeit a mosogatóban? Szertedobált női fehérneműket?

De persze nem találtam semmit. Nick ugyan egy picit rendesebb lett, mióta gerillatakarítottam nála, de azért még mindig egy klasszikus agglegénylakás benyomását keltette a parti házikó. Vagyis a konyhában bőven volt koszos edény, az ágy bevetetlen volt, és a fürdőben a padlón hevertek a szennyes ruhák. Férfiruhák, kizárólag férfiruhák.

- Keresel valamit? – jött utánam Nick, amikor épp a fürdőszobában tartottam szemlét. Szerencsére gyorsan kapcsoltam.

- Csak felmérem, mennyi tisztítószert hozzak legközelebb.

- Ne viccelj, Joley, mondtam már, nem akarom, hogy takaríts nálam.

- De hát ez így nem maradhat! – mutattam a rendetlenségre.

- Először is, mikor lettél ilyen rend- és tisztaságmániás? Másodszor meg, ha zavar, majd szerzek valakit, aki megcsinálja. Nem veled fogom elvégeztetni a melót.

- Először is alighanem Mrs. Brenish-nek köszönhető az agymosás, másodszor pedig én szívesen megcsinálom neked.

- Dolgozol eleget, nem fogadok el tőled ilyen szívességet.

- Fizethetsz is, ha ez zavar – mosolyogtam ártatlanul. – Ha akarod, megjelölhetek egy kifejezetten magas árat, hogy ne mardosson a lelkiismeret.

- Köszönöm a kedvességedet, Joley. De ami azt illeti, én egész másképp szeretném eltölteni veled az időt.

És úgy nézett rám, de úgy, hogy biztos voltam benne, menten elolvadok. Vagy legalább is összeesek. Mert rám még férfi így nem… De a következő másodpercben már meg is tört a varázs, a pillanat szappanbuborékként pukkant szét. Nick sarkon fordult, és a konyhába robogott.

- Kérsz valamit enni? Én speciel éhen halok.

- Én is – feleltem, és csak gondolatban tettem hozzá, hogy viszont amire én vágyom, az nem a hűtőjében van, hanem épp mellette áll, hátat fordítva nekem.

- Igazán nyithatnának Pire-on egy pizzériát vagy egy kínait – állapította meg, és oldalra lépett, hogy lássam, milyen üresen tátong a hűtőszekrénye.

- Hát, Mr. Thompson boltja már órák óta zárva van, és mint tudjuk, ő nem az a típus, aki örömmel nyitna ki csak a mi kedvünkért, szóval abból kell gazdálkodnunk, ami van.

- Visszaugorhatok a pubba valami kajáért.

Eszemben sem volt visszaengedni Emily közelébe! Tudom, szörnyen féltékeny vagyok, és semmi jogom hozzá, hiszen Nick nem esküdött nekem örök hűséget, sőt semmilyen hűségről sincs szó, de akkor is. A gondolatra, hogy ő és Emily ismét összejönnek, úgy érzem, mintha kést forgatnának a szívemben. Nem vagyok biztos benne, hogy ez kifejezetten Emilynek szól, inkább Nicknek, és valószínűleg akármelyik lány esetében így éreznék.

Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik, hogy Nick talál magának valakit. Mert bár vannak pillanatok, amikor azt hiszem, hogy talán én leszek az a valaki (ahogyan ugye azon az estén is volt egy ilyen másodperc), ezeket sosem követi semmi konkrétum, így mindig meggyőzöm magam, hogy csak én képzeltem az egészet. Mert csupán szeretném, ha Nick közeledne felém, ő csak a barátot látja bennem. És ostoba vagyok, hogy reménykedek.

Talán csak az fog egyszer kimozdítani ebből az állpotból, ha én is találok magamnak valakit, viszont ezen a szigeten erre gyakorlatilag semmi esély. És még mindig összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy végleg elmenjek innen.

Bár ha belegondolok, Nickkel is itt találkoztam. Esetleg jön majd egy másik édes srác, akivel nem olyan tragikus körülmények között kezdjük az ismerkedést, mint Nickkel, és így a barátságrészt kihagyhatjuk. Talán forgatnak még filmet errefelé félisten pasikkal…

De most igyekszem visszaterelni a gondolataimat Nick házába, a vacsorához. Igazán idilli lett végül az este. Találtam tésztát és paradicsomkonzervet, meg némi öreg szárított fűszert, és hamarosan kész is volt a pasta. A desszert keksz volt a nagyi málnalekvárjával. Nem egy Michelin-csillagos menü, de ez egyikünket sem érdekelte. Közben pedig jót beszélgettünk Pire-ról.

Mikor a szósz elkészült, megfordultam, hogy megkérjem Nicket, terítse meg az asztalt. Döbbenten láttam, hogy az asztal mellett ücsörögve a fehér termoszbögrém oldalára rajzolt fekete alkoholos filccel valami kelta mintát rockosra tuningolva.

- Hű, ez mi? Nagyon tetszik! – csodáltam a körbe-körbetekergőző motívumot Nick válla felett áthajolva.

- Nem tudom, csak úgy firkálgattam – tette le megszeppenten a bögrét, mint egy csínytevésen kapott gyerek. – Tudod, az a típus vagyok, aki például telefonálás közben folyton rajzolgat. Régen állandóan rajzoltam ilyen semmitmondó kis izéket, ha csak tehettem, a suliban a könyveimbe, a regénybe, amelyet éppen olvastam, a családi reggeliken az újság szélére, sőt néha a szalvétára is egy-egy étteremben vagy kávézóban.

- Régen? Vagyis felhagytál vele?

- Michelle azt mondta, elég gyerekes szokás, és az emberek azt hiszik, unatkozom, ha ezt csinálom, miközben beszélgetek velük. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy valami beindítja a fantáziámat, és nem tudom visszafogni. Mint például most, hogy a szigetről beszélgettünk, ez a keltás dolog ugrott be. Bocs, nem akartam tönkretenni a bögréd. Veszek másikat.

- Ne, nekem tetszik! Méghozzá nagyon! – Azzal felemeltem és élvezettel körbeforgattam a bögrét. Tényleg csodaszép volt a sok, indaszerűen egymásba fonodó vonal, az egész gyönyörű egységet alkotott, olyan volt, mint egy alaposan átgondolt, megfontoltan kidolgozott mű, nem pedig kábé tíz perc alatt összedobott firka. Ráadásul a vonalak között ott rejtőzött néhány jellemző részlet: Bob fogadójának cégére, a nagyi rózsái és Nick házikója. Hihetetlen volt!

- Komolyan tetszik? – kérdezett vissza Nick, és láttam rajta, hogy őszintén csodálkozik.

- Komolyan – feleltem.

- Hát, te vagy az első – nevetett zavartan, és éreztem, még mindig nem nagyon hisz nekem.

- Ilyeneket rajzoltál régen is?

- Mindenfélét, ami éppen megfogott. De Michelle nem igazán értékelte, amikor az apja öreg buldogját rajzoltam le, szivarral a szájában, a medence melletti nyugágyon terpeszkedve, vagy az anyja kövér perzsamacskáját, ahogyan felékszerezve, hatalmas kalapban szürcsöli a martinit.

- Jól sejtem, hogy valójában a szüleit rajzoltad le?

- Aha – vigyorgott Nick. – De Michelle-nek szerencsére ez nem esett le. Csak az zavarta, hogy akkor rajzoltam, amikor a szüleihez voltunk hivatalosak vagy ötven másik ember társaságában.

- És megvannak még valahol ezek a rajzok?

- Nem – komorult el Nick. – Michelle-nek igaza volt, ostoba szokás. Rég kidobtam őket.

- De újrakezdted – tettem vissza elé a bögrét.

Nem mertem biztatni, hogy folytassa, hogy rajzoljon megint, mert Michelle emléke túlzottan erős ellenfél, nem vagyok elég bátor, hogy csak úgy nekitámadjak. Nem hiszem, hogy nyernék. Viszont ez volt az első alkalom, hogy Nick valami rosszat mondott róla, hogy nem dicsfénnyel övezve, glóriával a feje felett láttatta Michelle-t, és ezt határozottan jó jelnek vettem.

Azért bizakodni még nem merek.

A realista

Joley