15. fejezet

No matter what they try, they won't take away our will to fight
If you shoot them down, we can make it right, we'll make it right
And up against all odds, take a thousand lives, a thousand lives

So if you shoot them down, we can make it right, we'll make it right

 

Lionhearted by Porter Robinson feat. Urban Cone 

Miután befejeztem a beszélgetést Nellyvel, aki visszatért a pubba – és Danny némán könyörgő tekintete elé – a bolt felé vettem az utam, hogy feltankoljak élelemmel a következő néhány napra. Reméltem, hogy JJ lesz a pult mögött és emlékszik a korábbi ígéretére, kölcsönadja a laptopját. Nagyon tetszett a gondolat, hogy a kertben az egyik fa alatt tejeskávét kortyolgatva fedezzek fel addig soha nem látott honlapokat, böngésszek cikkeket inspirációt gyűjtve a házhoz.

A munkálatok szerintem jól álltak, egyre inkább a csinosítgatásé lett a főszerep, és ezt a részt nagyon élveztem. Persze tudtam, hogy nagy mázlim volt a házzal, hiszen ha sokkal rosszabb állapotban lett volna, egy rakás olyan munkát kellett volna elvégezni, amihez 1. biztosan szakember kell, és 2. sokba kerül. De nem volt szükség semmi ilyesmire. Nem kellett például a vezetékeket kicserélni a falban, vagy új nyílászárókat beépíteni a régiek helyett. Igaz, néhány nagyobb projektről azért mondhattam le nagyvonalúan, mert mégiscsak valaki másnak a tulajdonáról volt szó, én csupán átmenetileg laktam itt és passzióból dolgoztam a házon. Ha az enyém lett volna, mégpedig hosszú távra, biztosan alaposabb lettem volna. Mindenesetre a festéssel, a bútorok felújításával és nem utolsósorban az óriási takarítással, a legtöbb holmi kiszanálásával hatalmas változást lehetett elérni, és a szigeten sokan – különösen azok, akik elképzelhetetlennek tartották, hogy a ház menthető, és nem kell a földbe döngölni – nagyot csodálkozott az átalakuláson. Én pedig úgy éreztem, mintha Csipkerózsika elfeledett kastélyát ébresztgettem volna mély álmából. Na jó, Csipkerózsikának legfeljebb csak egy szolgálója fért volna el ebben a házban, de akkor is.

Tündérmesébe hajló gondolataimból kiabálás szakított ki. Már csak pár lépésnyire jártam Thompsonék üzletétől, és az ordítozás egyértelműen onnan hallatszott ki. Két férfi veszekedett, és az egyik hangban azonnal felismertem JJ-t, de nem volt nehéz rájönnöm, hogy a másik fél az apja, Mr. Thompson. Természetesen rögtön földbe gyökerezett a lábam, nem mertem belépni a boltba. És persze a kíváncsiságom nagyobb volt annál, semmint hogy egyszerűen sarkon forduljak és hazamenjek. Igen, bevallom, hallgatóztam.

-          Már ezerszer megmondtam, hogy amint lehet, lelépek innen, nem kell aggódnod! – mondta JJ emelt hangon. – Hidd el, ha rajtam múlna, már itt sem lennék.

Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy JJ elhagyja a szigetet.

-          Ha pedig rajtam múlna, fiam, most sem kellett volna hazajönnöd. Ha tartottad volna magad a tervhez, amelyet anyáddal kidolgoztunk neked… – felelte Mr. Thompson zsémbelődve.

-          Ja, persze, hogy fogorvos legyek? – nevetett fel keserűen JJ. – Az első perctől nevetséges ötlet volt, ezt te is tudtad. Mintha kedvem lenne mások szájában turkálni!

-          Biztos állás, biztos jövedelem, anyáddal mindig csak ezt akartuk a fiainknak. Érdekes módon a bátyádnak sikerült, és sosem panaszkodott.

-          Kyle építész lett, az istenért! Az egy remek szakma, fantasztikus karrierlehetőség!

-          Talán te is az akartál volna lenni?

JJ nem válaszolt egy darabig, aztán halkan megszólalt.

-          Én sosem voltam olyan jó a suliban, mint ő. Nekem valószínűleg nem ment volna.

-          Így van – értett egyet Mr. Thompson habozás nélkül. Ezt egy kicsit kegyetlennek éreztem. Hát, még amikor hozzátette: - Mindig is Kyle volt az okosabb kettőtök közül. De ettől te még lehettél volna jó fogorvos.

JJ megint felnevetett. Az apja viszont folytatta:

-          És most mégis mi a terved? Talán itt akarsz kisegíteni a boltban egész életedben? Pontosan ettől az élettől akartunk megóvni anyáddal! Ezen az istenverte szigeten nem dúskálhatsz a lehetőségekben! Miért nem lehet megérteni, hogy a fiainknak jobbat, többet akartunk?

Azt vártam, hogy JJ ellenkezik, mondván nem is olyan szörnyű ez a sziget. Igaz, távol van mindentől, tényleg nincs sok lehetőség, de azért közel sem a legborzalmasabb hely a világon. Jó, nekem is kicsit szűk lett volna a tér hosszú távon, sőt azt hiszem, klausztrofóbiás lettem volna, ha valaki kijelentette volna, hogy márpedig itt kell leélnem életem hátralévő részét, de mások igenis itt éltek, méghozzá nagyon boldogan.

-          Apa, csak elbeszélünk egymás mellett – jelentette ki JJ immár sokkal higgadtabb hangon. – Nem azt mondtam, hogy itt akarok maradni, épp az imént mondtam, hogy amint lehet, elhúzok innen. Csak még nem tudok, érted? De már dolgozom az ügyön, hidd el, nem fogok sokáig a nyakatokon lógni.

-          Ezt mondtad az első nap is, amikor megérkeztél. És azóta sem történt semmi. Az emberek beszélnek.

-          Hadd beszéljenek, kit érdekel? – csattant fel JJ.

-          A múltkor Mrs. Ross azzal jött ide, hogy fáj a foga és vethetnél rá egy pillantást. Anyádnak úgy kellett rögtönöznie, hogy kitaláljon valami kifogást.

-          Apa, nekem nem ciki, hogy nem váltottam valóra a nagy terveteket, és nem lettem fogorvos. Felőlem mindenki megtudhatná Pire-on.

-          És mit mondanánk? Hogy munkanélküliként itt tengődsz? – kérdezte dühösen Mr. Thompson.

-          Ezt úgy mondod, mintha egész életemben ingyenélő, link alak lettem volna! – mondta sértődött hangon JJ. Az apja nem javította ki. – Válság van, apa. Nem én vagyok az egyetlen, aki elveszítette az állását. És gyanítom, nem az egyetlen, akinek össze kellett húznia magát kicsit és ne adj’ Isten haza kellett költöznie a szüleihez. Átmenetileg – tette hozzá gyorsan, gyanítom Mr. Thompson arckifejezését látva.

Egy ideig csend volt, aztán megint JJ szólalt meg.

-          Nézd, apa, ha ez nektek ekkora gáz, elmegyek még ma. Majd kitalálok valamit, meghúzom magam máshol.

-          Nem az a probléma, hogy itt vagy, fiam. Hanem az, hogy ez azt jelenti, kudarcot vallottál. És egy szülőnek fáj látni, ha kiderül, hogy bár annyit dolgozott a gyerekéért, az egész hiába volt.

Ezután már egyikük sem szólt semmit.

És nekem nyilvánvalóan egyáltalán nem volt kedvem bemenni a boltba, mert akármelyikük is maradt ott kiszolgálni a vevőket, nagyon fura lett volna. Bár talán ha JJ lett volna ott… Szívesen megvigasztaltam volna, vagy legalább csak átöleltem volna, de úgy éreztem, nem állunk olyan közel egymáshoz, még annak ellenére sem, hogy a múltkor a szemtanúja volt a kiborulásomnak, és ő vigasztalt. Ugyan sok mindenbe beavattam őt velem kapcsolatban, de aminek most a fültanúja voltam, valahogy jóval intimebbnek tűnt, mint bármi, amit én meséltem neki magamról. Anyám vélhetően bennem is csalódott, én sem értem fel a várakozásaihoz, de azért nekünk sosem voltak ilyen vérre menő veszekedéseink. Mi nem ordítoztunk egymással, és anyám sosem vetette nyíltan a szememre, hogy mennyire csalódott bennem.

Azért ez durva volt. És tegyük hozzá, elvileg ezt nekem nem is lett volna szabad hallanom, úgyhogy nem mehettem be csak úgy JJ-hez.

Így aztán eldöntöttem, hogy egyelőre tej nélkül iszom a kávémat, és szép lassan visszasétáltam a házamhoz. Azzal biztattam magam, hogy talán egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és akkor JJ maga meséli el nekem a történteket. Én pedig ott leszek, hogy jó szorosan átöleljem.