16. fejezet

 

Maybe we're perfect strangers
Maybe it's not forever
Maybe the night will change us
Maybe we'll stay together

Perfect Strangers by Jonas Blue feat. JP Cooper 

 

 

Természetesen napokkal később sem tudtam kiverni a fejemből, amit odalenn, a boltban hallottam. Nagyon sajnáltam JJ-t, hiszen az apja jól hallhatóan nem volt túl kedves vele. Ha tényleg elveszítette az állását, és emiatt haza kellett jönnie, amit nyilvánvalóan ő is kudarcnak, de minimum kényszermegoldásnak tartott, nem volt szüksége rá, hogy valaki az orra alá dörgölje. És feltételezhetően nem ez volt az első ilyen jellegű beszélgetés, pontosabban veszekedés apja és fia között. Csak remélni tudtam, hogy legalább JJ anyja kedvesebb.

                És hát a legrosszabb az egészben az volt, hogy elvileg mindezt én nem hallottam. Elképzelésem sem volt, hogy ha legközelebb találkozom JJ-vel, hogyan fogok reagálni. Ideig-óráig megpróbálhattam persze elkerülni, de egy ilyen kis szigeten ez nem egyszerű, pláne, hogy JJ-vel elvileg már jóban voltunk, szinte rendszeresen beugrott hozzám. Bármikor betoppanhatott, akár azért, hogy beadja az ígért laptopot, vagy csak úgy. Talán azért is jött hozzám többször, hogy ne kelljen otthon lennie, alighanem elég ciki volt náluk a hangulat.

                Most tegyek úgy, mintha nem tudnám, hogy fasírtban van a szüleivel, de legalábbis az apjával? Vagy áruljam el neki, hogy tudom, mert akkor legalább ki tudja önteni a szívét valakinek? Vagy szörnyen dühös lenne rám. Teljesen tanácstalan voltam.

                Aztán az is eszembe jutott, hogy kell-e ez nekem egyáltalán? Mármint minek foglalkozom annyit ezzel? Megvan a magam baja, nem? És különben is, pár héten belül elmegyek innen, valószínűleg sosem jövök vissza, és JJ-t sem látom többet. Valószínűleg csak azért gondolok rá ennyit, mert Nellyn kívül nincs nagyon más társaságom a szigeten, leszámítva persze a nagyon kedves helyieket, de akkor is. Ha majd hazamegyek, és újra körülvesznek a régi barátok, eszembe sem fog jutni többet JJ. A régi barátok… akikről ugye épp megállapítottam, hogy annyira nem is jó barátok, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ha elmegyek innen, JJ a múlté lesz, szóval megéri nekem ennyi energiát áldoznom rá?

                Másrészről viszont miért ne? Még ha csak rövid ideig is van az életemben, most itt van. És mivel – ahogy az imént kifejtettem – nem vagyok bővében a társaságnak, igenis jó, hogy legalább ő van nekem. Minek a jövőn rágódni, miért ne éljek a mában? Most jó nekem vele, és kész. Majd lesz, ami lesz. De most jó, hogy van, akár barátként, akár… valami többként. Azért nem vagyok vak, látom, hogy nem közömbös irántam. Jó, talán nem vall éppen szerénységre, hogy ezt gondolom, de feltűnően sokat segít, nem? A festék, a tető, a laptop… Vagy csak alapból ilyen kedves mindenkivel. Ha épp nem morcos, amilyen eleinte volt velem ugyebár…

-          Halihó! – szólt be Nelly a konyhába, ahol épp a kávésbögrémet ölelgetve morfondíroztam JJ-n. Még jó, hogy Nelly az érkezésével kimentett egyre kuszábbá váló gondolataim közül.

-          Szia! Csatlakozol? – emeltem fel a kávéskannát az asztalról.

-          De még mennyire – felelte Nelly, és levett egy virágos bögrét a polcról, majd letelepedett mellém. – Már aggódtam, hogy nem zavarok-e, amikor csak így hívatlanul beugrok.

-          Már miért zavarnál? Tudod, hogy bármikor jöhetsz, Nelly, és nem kell előre szólnod.

-          Persze, régebben így volt, de most, hogy már JJ is bejáratos ide, ki tudja, mire toppanok be – vigyorgott. – És a világért sem akarnálak megzavarni benneteket.

-          Neked elment az eszed, Nelly – csóváltam a fejem. – JJ és én… szerintem még barátoknak sem lehetne nevezni minket. Csak mert párszor feljött ide, és segített. Kedves, persze, de azért nem állunk olyan közel egymáshoz.

-          És ezt te sajnálod…? – kérdezte bizonytalanul Nelly.

-          Őszintén? Nem tudom – vontam meg a vállam, és nem akartam bevallani, hogy tulajdonképpen hasonló témán agyaltam mindaddig, amíg meg nem jelent.

-          Ez az! – csapott a levegőbe diadalmasan Nelly.

-          Ez meg mit jelent? – kérdeztem értetlenül. – Most meg minek örülsz ennyire?

-          Nem hárítasz. Nem azt mondod, hogy köztetek nem lehet semmi, nem is tetszel neki, különben is, a nyár végén úgyis elmész, meg a hasonló kifogások, amelyeket eddig hallottam.

-          Nem mondtam, hogy össze akarok jönni JJ-vel – emlékeztettem.

-          De nem tiltakoztál, ami fejlődés – érvelt Nelly. – Vagyis szerintem a következő lépés, hogy már kifejezetten akarni fogod.

-          Ehhez amúgy is két ember kell – mondtam, igyekezve kiábrándítani.

-          De ha te benne vagy, az már fél siker – vágott vissza. Lehetetlen volt letörni az optimizmusát, úgyhogy csak legyintettem. – JJ-nek meg amúgy is jót tenne, ha nem folyton azon kellene rágódnia, hogy miként szabadulhatna mielőbb a szigetről, pontosabban az apjától. Az az ember kiállhatatlan egy alak!

Nem mertem még bólintani sem, nehogy eláruljam magam, hogy nemrég fültanúja voltam egy nem éppen kellemes beszélgetésnek JJ és Mr. Thompson között, ami pontosan azt támasztotta alá, amit Nelly mondott. JJ valóban el akart húzni innen, az apja pedig tényleg szörnyű embernek tűnt.

-          Ne érts félre, nem azért akarom, hogy ti ketten összejöjjetek, hogy JJ kicsit kevésbé legyen gondterhelt. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy tulajdonképpen mindegy, kivel jár JJ, csak találjon már magának valakit – mondta Nelly, aki láthatóan nem bírt leszállni a témáról. – Nem, szerintem ti ketten szuperek lennétek együtt, és mivel mindketten szinglik vagytok, ugyan miért ne jönnétek össze?

Ugyan Nelly mindig is aktívan tolta ezt a témát, már a kezdetektől azon ügyködött, hogy JJ és én egy pár legyünk, feltűnt, hogy most a szokásosnál is jobban megszállottja volt a kérdésnek. És volt egy tippem, hogy miért.

-          Mesélj csak, Nelly, mi újság Dannyvel? – vetettem fel.

-          Jaj – nyögte Nelly, és a fejét az asztalra hajtotta. – Ne is kérdezd.

Szóval tényleg innen fújt a szél. Ezért terelte a szót rám olyan lelkesen.

-          Itt maradt végül, vagy feladta? – firtattam, mert természetesen eszem ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot.

-          Hát, kiderült, hogy egy nagynénjének az egyik közeli szigeten van kastélya. Ott lakik, és onnan jár át minden nap egy csónakkal, amelyet mások valószínűleg jachtnak neveznének – közölte Nelly, még mindig az asztalra hajtott fejjel.

Felnevettem.

-          Szerintem szuper várúrnő lenne belőled, Nelly! Látom magam előtt, ahogy ott állsz a zord skót táj közepén egy vár fokán, a vad felvidéki szél belekap a vörös hajadba, a skótkockás uszály meg csak úgy lebeg mögötted…

Nelly végre felnézett. – Neked teljesen elment az eszed. Nem megmondtam, hogy dobd ki Mrs. Graham ősrégi ponyváit?

-          Más kapva kapna az alkalmon, hogy egy ilyen gazdag és kékvérű fiú üldözi a szerelmével – mondtam, ignorálva az iménti megjegyzését. – Milyen más bizonyíték kellene a szüleinek, hogy te nem a vagyonára hajtasz?

-          Biztos azt hinnék, csak megjátszom magam, aztán meg jól kiforgatom őket a vagyonukból rögtön az esküvő után.

-          Azt hinnék? Mi ez a feltételes mód? – vontam fel a szemöldököm. – Várj egy percet, Nelly, tudnak egyáltalán Danny szülei arról, hogy a képben vagy?

-          Először is nem vagyok a képben – jelentette ki határozottan Nelly. – Másodszor…

-          Nelly? – mosolyogva oldalba böktem, hogy szóra bírjam, de ő makacsul hallgatott és az asztallapot nézte. – Nem is tudnak rólad, igaz?

-          Nincs mit tudni, hiszen, mint mondtam, nem vagyok a képben. Nem járunk Dannyvel.

-          De akkor mi volt az a nagy duma arról, hogy a szülei kitagadnák, ha veled lenne, hogy már születése óta kinézték az arisztokrata menyasszonyát, meg ilyenek? Az egészet csak feltételezed?

Nelly megvonta a vállát, és még mindig kerülte a tekintetemet.

-          Mégis mi mást gondolhatnék, Belle? Minden, amit mondtam arról a családról, a rangjukról, az őseikről meg a vagyonukról egytől egyig igaz! Szerinted mit szólnának, ha egy vasárnapi ebédre engem vinne haza Danny az óriási, labirintusszerű kastélyukba? Engem!

-          Mármint egy okos, kedves és gyönyörű lányt? – kérdeztem vissza nyugodtan.

-          Egy ágrólszakadt, szegény családból származó csórót, aki még a diplomáját sem szerezte meg! – pattant fel Nelly, és a körmét rágva körözni kezdett az asztal körül.

-          De már csak rövid idő választja el az oxfordi jogi diplomájától. Azért ez nem rossz ajánlólevél. És ha találkoznak veled, meglátják, milyen kedves, becsületes lány vagy. Nem egy szerencsehajhász.

-          Ezt nem ígérheted, hiszen még sosem találkoztál velük! – csattant fel Nelly.

-          És ha jól tudom, te sem – válaszoltam. – Szóval te sem tudhatod, hogy tényleg olyanok, amilyennek képzeled őket.

-          Lássuk be, nagyobb az esélye az én teóriámnak, mint a tiednek – makacskodott továbbra is. – Nem hiszem, hogy amint meglátnak, elalélnak tőlem és a keblükre ölelnek.

-          Lehet, hogy megrögzött sznobok, igen, de lehet, hogy elvarázsolod őket. Figyelj, Nelly, én csak annyit mondok, hogy meg sem akarod próbálni! – mondtam, felálltam, mellé léptem és a kezemet a vállára tettem, hogy magamra vonjam a figyelmét és megnyugtassam. – Ha szerinted nem ér annyit Danny, hogy legalább tegyél egy kísérletet, akkor rendben, én nem erőltetem, de ha tetszik neked a srác, akkor kérlek, ne zárd ki a lehetőségét annak, hogy semmi gond nem lesz a családjával.

Nelly jó darabig hallgatott, és reméltem, hogy elgondolkodott azon, amit mondtam. Folyton a cipője orrát bámulta, de egyszer csak felemelte a tekintetét, és mintha nem a konyhámat, hanem valami egész mást látna maga előtt, mosolyogva, halkan megszólalt.

-          Hát, Danny tényleg fantasztikus srác…