40. fejezet

Meghoztam a következő részt, s annyit elárulok: úgy olvassátok, hogy sokáig ez lesz az utolsó "rózsaszín" fejezet ;)
Újdonságként oldalt találtok egy picike részletet a következő epizódból!




Dennis a tenger felé pillantva igyekezett kitérni előlem. Azonban én nem hagytam annyiban a dolgot. Kezemet az állára téve arcát finoman magam felé fordítottam és kérdő tekintetet vetettem rá.
- Jó, bevallom, én voltam! – kiáltott fel megadóan. – Tudom, nem kellene beleavatkoznom idegenek életébe, de egyszerűen már nem bírtam nézni, mit összeszerencsétlenkedik az a fiú! Komolyan mondom, szégyent hoz ránk, férfiakra! Azt hiszi, a szájába repül majd a sült galamb, s ehhez neki semmit sem kell tennie. De végül is megértem. Eddig mindent a nők intéztek helyette. Főleg Daisy meg Annie. Kétségtelenül kényelmes lehetett hagyni, hogy mások döntsenek élete legfontosabb és legnehezebb kérdéseiben, de hogy ez nem vall férfira, az egyszer biztos!

- Szóval Duncan pipogya viselkedése bántotta a férfiúi büszkeségedet és ezért akcióba léptél? – nevettem. – Meg kell mondjam, ilyesfajta indítékra nem számítottam!

- Nagyon elszúrtam? – szegte le a fejét Dennis, mint egy rajtakapott és büntetésre váró kisfiú.

- Hogy elszúrtad-e? – kacagtam. – Dehogy, épp ellenkezőleg! Akármit is mondtál Duncan-nek, hatásos volt. Hamarosan megtartják az esküvőt és mindenki nagyon boldog. Kivéve persze Mr. és Mrs. Brogaig-et, de ez egyáltalán nem a te hibád.

Vidáman sétáltunk tovább, s egyre jobban látszódtak kis házunk fényei. Felettünk ragyogtak a csillagok, tündöklésüket visszatükrözte a sötét víz, s így a kettő, az égbolt és a tenger szakasztott ugyanolyannak látszottak. Úgy tűnt, mintha két ég, két világ között lépdelnénk, mintha Beltain ünnepe, lenne, amikor a legvékonyabb a világokat elválasztó határ.

- Szóval te tényleg felkerested Duncan Grimsay-t? – kuncogtam, még mindig a hallottakat emésztve.

- Hát igen, még mielőtt iderepítettük volna Annie-t, útba ejtettem reggeli kocogásom közben a kikötőt. Gondoltam, az a nem mindennapi randevú jó alkalom lenne a továbblépésre… Bár normális esetben már a lánykérés is az, ugye? Nem szokás azután tényleg házasodni? Vagy rosszul tudom? Mindegy, szóval kimentem a kikötőbe. Te, hogy ott milyen büdös van! Azt reméltem, a sós tengeri levegő majd elnyomja a szagot, de nem… Nem is értem, hogy bírják azok a nyomorult emberek az egész életüket abban a bűzben eltölteni… Én a magam részéről mindenesetre azonnal kidobtam minden ruhámat, amit ott viseltem…

***

Végre elérkezett az az este, amikor a Nyári Vásáron szerzett bevételünket elmulathattuk. Szinte mindent megrendeltünk a pub rövidke étlapjáról, csak hogy elverjük a teljes összeget. Hamarosan hegyekben állt az asztalunkon a sok finom étek, természetesen némi kellemes itókával kiegészülve. A lakoma persze jó sokáig tartott, s hamarosan már csak mi voltunk az egyedüli vendégek a fogadóban.

Mikor már teli hassal üldögéltünk és csak szuszogni tudtunk, mert több falatot egyszerűen nem bírtunk volna lenyomni a torkunkon, Dennis előállt egy különös ötlettel:
- Legyen ez az őszinteség éjszakája – javasolta. – Bárki kérdezhet bárkitől, s a megszólítottnak csakis az igazat szabad válaszolnia.

- Hát ez meg honnan jutott eszedbe? – hökkent meg Katie.

Dennis csupán megvonta a vállát felelet helyett.

- Hé, ha ez az őszinteség éjszakája, akkor muszáj válaszolnod! – mutatott rá George.
- Ez azt jelenti, hogy benne vagytok? – vigyorgott Dennis. – Nos, a feleletemben nincsen semmi különös: vagy ezer évvel ezelőtt, amikor még az egyetemen tengettem a napjaimat, unalmas estéinken ilyesmivel szórakoztunk a haverokkal. Igaz, mi úgy játszottuk, hogy ha valaki nem akart válaszolni, hát nem kellett, viszont akkor innia kellett egyet.
- Bob mindjárt zár – vetettem közbe. – Szóval szerintem legfeljebb csak az őszinteség percét adhatjuk elő. Mindenki feltehet egy kérdést egyvalakinek, rendben? És muszáj válaszolni, nem lehet egy whiskyvel megúszni!

A többiek beleegyezően bólogattak.

- Rendben, én kezdem – jelentette ki George határozattan, majd egyenesen a szemembe nézett. – Flora, honnan az ördögből találtad ki, hogy éppen erre a szigetre jössz vakációzni évekkel ezelőtt?

Ebben a szent pillanatban már meg is bántam, hogy az imént pont én fektettem le a játékszabályokat. Ha nem tettem volna azt az utolsó kitételt, most foghatnám a poharamat és felhajthatnék egy italt. Jobban járnék. Bár akkor meg valószínűleg éppen azzal kelteném fel a nagy érdeklődést a téma iránt, hogy megtagadom a választ. Essünk hát túl rajta, vessünk véget a titkolózásnak egyszer s mindenkorra!

- Nos… hát az úgy volt… hogy én... na jó, nem húzom tovább. A filmetek miatt jöttem. A Loch Fionn lovagjai, tudjátok. Láttam a moziban, és nagyon megtetszett a helyszín. Gondoltam, ezt meg kell néznem magamnak közelebbről is.

- A teljes őszinteség perce, ugye? – suttogta Katie.

Nem tudom, a fiúk meghallhatták-e egyáltalán a megjegyzését, mindenesetre úgy pislogtak rám, mintha várnák a folytatást.

- Rendben, rendben – adtam meg magam. – Az igazsághoz még hozzátartozik, hogy az is motivált az ideutazásomban, hogy te voltál annak a filmnek a főszereplője, Dennis – pillantottam az igencsak meglepettnek látszó srácra, majd lehunyt szemmel elhadartam azt, amiről naivan oly sokáig reméltem, sosem fog kiderülni. – Kimondom kerekperec: a rajongód voltam.

Dermedt csend állt be a fogadóban. Nem mertem kinyitni a szemem, nem akartam látni a reakcióját. Sokkal inkább szerettem volna elrohanni és örökre eltűnni a szigetről. Még egy ilyen a megalázó helyzetet!

Végre megszólalt, és persze egyáltalán nem úgy reagált, ahogy vártam.

- Voltál? Mi az, hogy csak voltál? – kapkodott levegő után.

Egy darabig értetlenül néztem rá, hiszen kiválóan hozta a csalódott, döbbent arcot. Hiába, ha egyszer színész, nem igaz? De ha már játszunk...

- Bocsánat, én azt hittem, annál egy picivel már több vagyok – fordultam el tőle, tettetve a sértődöttet.
- Ó, hát persze, persze, hogy több vagy – felelte egy elegáns kézcsók kíséretében. Majd huncutul vigyorogva hozzátette: - És mondd, ott lóg a poszterem az ágyad felett?

Durcásan rántottam vissza kezemet ujjai szorításából.

- Jól van, na, kérlek, ne haragudj, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki – nevetett. – Hé, ne duzzogj már!
- Csak akkor, ha megígéred, soha többet nem ejtünk erről egyetlen árva szót sem!
- Megígérem – tette kezét a szívére Dennis.
- Folytassuk hát – néztem bosszúra szomjazva a velem szemben ülő George szemébe. – Komolyan gondolod, hogy Pire-on maradsz, ha vége a nyárnak?

A kérdezett elnevette magát:
- Csak ennyi? Tényleg nincs semmi más a tarsolyodban, amivel meg tudnál szorongatni? Ennek örülök. Erre a kérdésre nem tudok mást felelni, mint amit eddig is: igen, komolyan gondolom. Nem ígértem örök hűséget Katie-nek, mert ahhoz még nem töltöttünk együtt elég időt. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. De most jól érezzük magunkat így, együtt, úgyhogy maradok. És természetesen sosem felejtem el, hogy ebben mennyit köszönhetek nektek – kacsintott rám és Dennis-re.

Katie elégedetten mosolygott, szemében láttam, hogy ő semmi meglepőt nem talált a válaszban, éppen erre számított.

- Ki a következő? – kérdezte Dennis. – Már csak mi maradtunk, Katie. Hölgyeké az elsőbbség.
- Lemondok róla, kérdezz bátran – felelte barátnőm, nagyot kortyolva italából. Talán abból remélt erőt meríteni.
- Ám legyen. Íme a kérdésem: még mindig azt hiszed, nem vagyok elég jó Flora-nak?

Katie-vel mindketten összerezzentünk. Barátnőm szigorú pillantást küldött felém, én pedig a szememmel igyekeztem üzenni: én aztán nem beszéltem vele erről soha, tényleg, hidd el!

- Nem Flora mondta – szólt Dennis, észlelve kétségbeesésemet. – Ő nem említett semmit, ám nem volt nehéz kitalálni. Tulajdonképpen igazad volt, Katie. Tisztában vagyok vele, milyen borzasztó fickó vagyok. Az anyák fejvesztve menekítik előlem a lányaikat. De szerinted még mindig ilyen lennék?

- Őszintén? Szeretném hinni, hogy nem. Flora valósággal sugárzik a boldogságtól, mióta ismer téged. Ennek természetesen nagyon örülök. Ha ő boldog, én is az vagyok. És persze azt is tudom, hogy korábban én sem ismertelek, tehát valójában nem tudom, mihez is kellene viszonyítanom. De ha a fele is igaz annak, amit összeirkáltak rólad, akkor igen, alaposan megváltoztál. Csak tudod, én nem vagyok arról teljesen meggyőződve, hogy az emberek képesek-e változni egyáltalán.

- Jogos – bólintott Dennis. – Jól tudom, hogy a te véleményed milyen fontos Flora-nak, úgyhogy azon leszek, hogy bebizonyítsam, én már tényleg nem az a férfi vagyok, aki nemrég erre a szigetre megérkezett.

- Én pedig nem az a fajta ember vagyok, aki ne látná be, ha nincs igaza. Nem kőbe vésett szó a véleményem, megváltoztatom, ha úgy látom, már nem helytálló… De most következzék az én kérdésem. És kérlek, válaszolj rá olyan őszintén, ahogyan csak tudsz. Valóban annyira szereted Flora-t, ahogyan állítod, és komolyan gondolod a kapcsolatodat vele?

Sosem lehetek eléggé hálás Katie-nek, amiért megkérdezte azt, amit én magam valószínűleg sosem mertem volna. Mindannyian kíváncsian tapadtunk Dennis-re. Ő azonban cseppet sem jött zavarba.

- Ez nem is egy kérdés volt, hanem mindjárt kettő – vigyorgott. – De rendben, felelek mindkettőre, mert igen egyszerűek. A válaszom tehát mindkét esetben: igen. Ahogyan azt már Flora-nak mondtam, – bár ő bizonyára azt hiszi, nem is emlékszem rá, hiszen ittam egy keveset előtte –, s azóta nyilván már te is tudsz róla, úgy szeretem őt, mint még soha senkit. Örök hálával tartozom neki, mert általa egy olyan oldalamat ismertem meg, amiről mindezidáig nem is tudtam, hogy létezik. És valóban komolyan gondolom kettőnk kapcsolatát. Csak még nem tudom, hogyan lesz ez kivitelezhető, hogyan fogjuk összeegyeztetni az életvitelünket. Túl sok a bizonytalan részlet. De biztos vagyok benne, hogy megoldjuk.

Mindezt már inkább nekem, semmint Katie-nek mondta, mintha sejtette volna, hogy barátnőm szívességet téve nekem, pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amelyek az én éjszakáimat tették álmatlanná. Megfogta a kezemet, s közben szemében ott bujkált a kérdés: „hát kételkedtél bennem valaha is?”

Az őszinteség éjszakájának végül valóban Bob vetett véget. Megállt asztalunknál és tapintatosan csupán egy halk köhintéssel jelezte: ideje mennünk. Engedelmesen fizettünk hát és szedelőzködtünk.

Kiléptünk a pub elé, a hűvös éjszakába. A fiúk felajánlották, hogy hazakísérnek bennünket, amit mi örömest el is fogadtunk, remélve, hogy így valamelyest meghosszabbíthatjuk remek esténket. Már sétálgattunk egy ideje, amikor is Dennis hirtelen felkiáltott:

- Tudom, mivel tehetnénk még nagyszerűbbé ezt a mai napot!

Választ sem várva letért az útról és nekivágott egy elhagyatott legelőnek. Tanácstalanul néztünk egymásra, majd egy „végül is, miért ne?”-vállrándítást követően követtük. A mező után egy szántóföld következett, majd egy újabb rét. Természetesen egyszer sem érintettünk semmilyen ösvényt, toronyirányt haladtunk, bár sokáig fogalmam sem volt, merre.

Egy domb mögött aztán megpillantottuk utunk célját: Dennis diadalmasan állt meg egy csomó, sebtében felhúzott, fura épület előtt – ott voltunk, ahova annyira vágytam régebben: a forgatás helyszínén.

39. fejezet

Meghökkent barátnőm kezébe nyomtam a telefont, és visszatértem Daisy mellé. A kisebbik Brogaig-lány fóliával borított hajzata alól cinkosan mosolygott rám. Egy másodpercig azt hittem, pontosan tudja, miről is van szó, hogy ki és miért telefonált az imént. Ám szavai rögvest eloszlatták aggodalmamat:

- Jaj, Flora, kérlek, köszönd meg a nevemben Mr. Lleyton-nak a múltkori szívességet – ragadta meg a karomat. – Annie rettenetesen boldog, hogy találkozhattak Duncan-nel. A szüleim el sem tudják képzelni, mitől olyan, hogy madarat lehetne vele fogatni. Egész álló nap csak vigyorog, mindene apróságon nevet. Csodálatos!

- Nos, Daisy, örülök, hogy ilyen jól sült el a dolog. Csak aztán nehogy kitudódjon. Bár azt hiszem, Dennis-t nem különösebben zavarná, ha a szüleid meggyűlölnék…
- Annyit mondhatok, hogy a pire-iak szemében máris nagyot nőtt a segítsége miatt – mondta, majd elgondolkodva hozzátette: - Legalábbis valamivel kevésbé utálják.

Talán Dennis-nek mégiscsak igaza volt, amikor a múltkor azt mondta, a szigetlakók előítéleteit nehéz leküzdeni. Én meg vitatkoztam vele, hogy „de hát a helyieknek nincsenek is előítéleteik!”

De vannak. Dennis-ről negatívak, rólam pedig pozitívak. Ő bármit tesz vagy mond, mindig beképzelt, pökhendi marad, amilyen valószínűleg évekkel ezelőtt is lehetett, amikor először járt itt. És amilyen még nem olyan régen is volt.

Én viszont, bármit teszek vagy mondok, mindig is az a kedves, ártatlan, bájos kislány leszek, akinek ők látnak. Sebaj. Amennyi szeretet és törődés jár ezzel a naiva-szereppel, igazán nem panaszkodhatok.

- És a kellemes időtöltésen túl lett valami más eredménye is a nővéred kis kiruccanásának? – kérdeztem. Daisy értetlen arckifejezése láttán folytattam: - Úgy értem, van valami előrelépés a lánykérés, azaz az esküvő felé?
- Ó, igen – derült fel Daisy hirtelen. – Duncan rendkívül eltökélt, fogalmam sincs, mi lelte. Mintha valaki a lelkére beszélt volna. Igencsak sürgeti az esküvőt, még a nyáron meg akarja tartani. Itt a szigeten, és egyáltalán nem titokban. Nem érdekli, mit gondolnak a szüleim. „Legfeljebb nem jönnek el, amit irtóra meg fognak bánni, mert nagy buli lesz ám!” – jelentette ki Annie-nek. El tudod te ezt hinni? Duncan Grimsay, ez a tutyimutyi, gyámoltalan alak ilyet mondott!
- És mit szólt mindehhez a nővéred? Benne van? – firtattam.
- Hát, eleinte próbálta csitítgatni Duncan-t, tudod, ő nem akar állóháborút a családban. De aztán a lelkesedése átragadt rá is, úgyhogy minden bizonnyal ebben a pillanatban is éppen esküvői magazinokat lapozgat az irodájában – kuncogott Daisy.
- Talán igazuk van. Meglehet, hogy Mr. és Mrs. Brogaig meglágyulnak, ha valóban sor kerül az esküvőre. Akkor majd megláthatják, mennyire komolyak Annie és Duncan szándékai. És különben is, kétlem, hogy kihagynák a saját lányuk esküvőjét. Nem ronthatják el Annie életének legszebb napját – mondtam és az előttünk lévő kis asztalon üldögélő teáskanna felé nyúltam, hogy feltöltsem vendégünk időközben kiürült csészéjét.

Daisy egyetértően bólogatott.

- Remélem, hamarosan minden rendbe jön.
- Mondd csak, Daisy – szegeztem neki a kérdést váratlanul. – Ki is beszélte rá Duncan-t erre a határozott viselkedésre?
- Fogalmam sincs – rázta meg fejét a lány. – Pedig nagyon szeretném tudni, hogy megköszönhessem neki. Nélküle még mindig egy helyben toporognánk. Talán Mrs. Borgh volt az. Vagy Bob Brenish, esetleg Mr. MacBrayne…? Nem is tudom.

Halvány sejtés futott át az agyamon. Ám nem volt elég ideje, hogy izmos gondolattá, mi több kifejlett feltételezéssé alakuljon át, mert Katie visszatért.

- Na, meggyőzted? – súgtam.
- Ilyet többé ne csinálj! – sziszegte.
- Jó-jó, de meggyőzted?
- A te barátod, nem az enyém, miért nekem kellett vele beszélnem?
- Mert nekem nem hitt – vontam meg a vállam. – De ugye sikerült?
- Igen, sikerült – könyörült meg rajtam végre Katie. – Ám akkor sem foghatom fel ésszel, milyen barátság az, amelyben az egyik fél nem hisz a másiknak. És miért nekem kellett ezt megoldanom?
- Mert te kívülálló vagy. Elfogulatlan. Ráadásul kezdettől fogva ellenszenves volt neked Dennis. Ha a te véleményed megváltozott, akkor neki is meg fog. Köszönöm – mosolyogtam barátnőmre.
- Hát, szívesen. Bár azt be kell vallanom, hogy nem mondtam túl sok szépet róla – suttogta és Daisy-re pillantott.

Megértettem, mire gondol. Komolyabb ez a beszélgetés annál, semmint hogy alig hallhatóan intézzük. Felkeltem a székről és megragadtam a teáskannát.

- Hozok még – magyaráztam vendégünknek. – Katie, megmutatnád, melyik teából vehetek?

Azzal mindketten eltűntünk a konyha irányába.

- Tehát nem szépítettem a dolgot, azt mondtam, amit gondolok – jelentette ki Katie a tűzhely mellett.
- És mit gondolsz?
- Hogy veled jól bánik. Azt mondja, szeret. És tényleg kedves, amikor a közeledben van.
- Azt mondja, szeret? És csak akkor kedves, amikor a közelemben van? – visszhangoztam.
- Én csak akkor látom – tárta szét a karját Katie. – Sajnálom, de én sem bízom meg százszázalékosan Dennis-ben. És úgy tudom, te sem.
- Nálad biztosan jobban – rebegtem.
- Azért igyekeztem megnyugtatni Sean-t, és azt hiszem, sikerült is. Mondtam, hogy én itt vagyok és vigyázok rád.

Gúnyos fintorral válaszoltam. Katie felsóhajtott.

- Nézd, ahhoz képest, hogy az elején azt állította, azonnal idejön, és személyesen beszél le arról, hogy valaha is találkozz Dennis-szel, a végén megígérte, hogy sem telefonon, sem levélben, sem sehogy nem említi neked a dolgot. Ez azért eredmény, nem?

De. Ez eredmény.

***

Este ismét találkoztam Dennis-szel a fogadóban. Csak remélhettem, hogy ezúttal nem az ügynöke társaságában találom, rossz hangulatban. Szerencsére nem így volt. Néhány srác között üldögélt, akiket többé-kevésbé már ismertem a stábból.

Ott volt például Will és Emily. Róluk már rég nem meséltem, ugye? Ők is pontosan azon az éjszakán jöttek össze, amelyen először találkoztam Dennis-szel. Beszámoltam már róla, hogy Emily apja, Bob finoman szólva nem nézte jó szemmel egyetlen gyermeke és az idegen filmes között kialakuló vonzalmat.

Nos, a helyzet azóta jócskán megváltozott. Will, úgy tűnik, komolyan veszi a kapcsolatát Emily-vel, és jól tudja, meg kell nyernie Mr. és Mrs. Brenish tetszését, ha azt akarja, hogy elengedjék vele a lányukat Los Angeles-be. Ugyanis ezt tervezi a boldog pár. Will-t odaköti a munkája, Emily-nek pedig minden vágya, hogy végre világot láthasson.

Mindenesetre Mrs. Brenish támogatásának megszerzése bizonyult a könnyebb feladatnak. Néhány jól megfontoltan felépített, mégis spontánnak ható, cukros megjegyzés a frissen sült süteményről, a virágágyakról vagy a gondosan berendezett szobákról megtette a hatását: a gyanútlan asszony hamarosan szentül meg volt róla győződve, hogy William Grey-nél nincs megfelelőbb férfi a kislánya számára.

Bob már nem adta ilyen könnyen magát. Ám Will addig-addig segített be neki a ház körüli munkákba és ugrott be helyette a pult mögé, felajánlva neki egy kis pihenőt, hogy végre úgy tetszett, sikerült véghezvinnie a lehetetlent: jöttment létére elfogadtatnia, sőt talán megszerettetnie magát a helybeliekkel.

De a próbatétel még nem ért véget. Will-nek minden vasárnap Brenish-éknél kell ebédelnie, valamint sehova sem mehet, semmit sem mondhat anélkül, hogy a jó öreg Bob vigyázó szeme el ne kísérné. A fogadós csak arra vár, hogy mikor követ el egy hibát Will, mikor esik ki a jófiú szerepéből, s akkor aztán menten visszavonja bizalmát.

Hogy őszinte legyek, én Bob helyében nem Will miatt aggódnék: a kérdésben érintetlenként állíthatom, Emily érzelmei sem feltétlenül olyan igazak, mint amilyennek tűnnek. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy nem szeretik egymást, csak nem úgy, ahogyan azt a lány szülei képzelik. Dehogy gondolják ők, hogy ez egy életre szól, hogy rögtön össze kellene házasodniuk! És persze igazuk van. Hiszen még csak pár hete ismerik egymást. Hova kellene sietniük?

Valószínűleg arról lehet szó, hogy attól tartanak, ha nem tűnik elég komolynak a szerelmük, Mr. és Mrs. Brenish aligha engedik ki a lányukat a nagyvilágba Will-lel. Nem mintha Emily nem lenne elég nagylány már ahhoz, hogy ne mehetne, ha akarna. Csak talán nem szeretne haraggal elválni a szüleitől, ami azt hiszem, nagyon is érthető. Így hát rájátszanak a dologra egy kicsit.

Visszatérve azonban az estére, ott találtam tehát Dennis-t egy nagyobbacska társaság közepén. Pontosan úgy, ahogy néhány nappal ezelőtt: szemmel láthatóan jól mulatva. Igen ám, de akkor – amint az néhány perccel később kiderült ugyebár – némi alkohol segítségével változott olyan felhőtlenné a kedve. Csak remélni tudtam, hogy ezúttal némileg másként fest a helyzet.

A vigadozók közül George rögtön feltápászkodott, amint beléptem. Alighanem már régóta csak erre várt, türelmetlenül lesve az ajtót. Csupán egy mosolyt váltottunk, ahogy elhaladtunk egymás mellett. Nem volt nehéz kitalálnom, hova, pontosabban kihez indul.

Közelebb léptem, hogy Dennis is felfigyeljen jöttömre. Ő ezt készséggel meg is tette, majd átszólt a szomszédos asztalhoz.

- Elvihetem? – tette rá kezét az egyik székre.

Meg sem várva a választ, már csikorogva húzta is maga mellé a széket. Történetesen idős helybéliek üldögéltek annál a bizonyos asztalnál, ahonnan Dennis a széket csaklizta. Rosszalló tekintetüket ő persze észre sem vette. Bocsánatkérő mosollyal igyekeztem helyette is elnézést kérni. Ezt viszont már Dennis is észlelte. Szerencsére azonnal levágta, miről van szó és a legnyájasabb arckifejezését elővéve fordult vissza az öregekhez:
- Nagyon szépen köszönöm a kedvességüket – mondta mézesmázosan.

A tekintetében – remélem – csak én fedeztem fel a gúnyt.

- Már nem sok húzása van hátra, Mr. Lleyton – sziszegtem a fülébe, miközben letelepedtem az elcsórt székre. – Egy szép napon majd arra ébredsz, hogy a pire-iak kiráncigálnak a kikötőbe, és úgy fenéken billentenek, hogy meg sem állsz Turner Island-ig, de lehet hogy egészen Londonig sem.
- Neked is jó estét, kedvesem – nevetett és megcsókolt.

Ettől a kis invokációtól eltekintve igazán remek hangulatban telt az este. Talán a délutáni telefon is közrejátszott abban, hogy minduntalan az a nap járt a fejemben, amelyen Sean hozott el ide először, bemutatva minden jelenlévőt. Tudod, az, amikor közvetlenül a megérkezésünk előtt azzal riogatott, hogy végleg feladja a karrierjét. Na, akkor is ilyen szertelen jókedv uralkodott a fogadóban, bár a most jelenlévők közül akkor alighanem senki sem merte volna álmodni, hogy egyszer Dennis is a társaságuk része lesz.

Már közel lehetett az éjfél, mire a banda feloszlott, s ki-ki visszavonult a saját szállására. Dennis-szel is nekivágtunk a hazaútnak.

Természetesen ismét gyönyörű volt az éjszaka. Ragyogott a millió csillag az égen, a hullámok lágy moraja altatódalként zúgott fülünkben. Némán ballagtunk egymás mellett felfelé az úton.

- Még mindig haragszol rám, igaz? Ezért nem szólsz egy szót sem – mondta Dennis, amikor már nem bírta tovább elviselni a közénk ült csendet.
- Már miért haragudnék? Kellene? – lepődtem meg.

Dennis harapós pillantást vetett rám. Leleplezett. Mert kivételesen tényleg nem a szépséges tájat csodáltam, dehogy. Tudom, hogy apróság, a fejemben mégis azt a kis epizódot játszottam le újra meg újra, amikor olyan tapintatlanul szerzett nekem széket. Mégsem bántam, hogy tetten ért. Kifejezetten örültem neki, hiszen ezek szerint ismer már annyira, hogy nem tudom rejtegetni előle, ha valami nincs teljesen rendben.

- Ma sajnos be kellett látnom valamit: nem tudlak átnevelni – sóhajtottam.

Kísérőm értetlen tekintettel méregetett.

- Nem bírlak rávenni, hogy vetkőzd le az udvariatlanságod – magyaráztam.
- Nem is – vigyorodott el Dennis. – Ez a védjegyem.
- Hát mondhatom, igazán büszke lehetsz magadra. Akkor csak arra kérlek, legalább olyankor ne légy ilyen, amikor én is ott vagyok, jó? Mert engem zavar. Az emberek úgy néznek rám, mintha csalódtak volna bennem.
- Amiért egy ilyen undok fickóval jársz, mint én?

Tétován bólintottam.

- Tudod jól, hogy engem nem érdekel mások véleménye – hangzott a már jól ismert válasz. – Nem fogom türtőztetni magam idegenek kedvéért. De ha ez téged bánt, akkor igyekszem visszafogni magam, ha te is jelen vagy, rendben?
- Köszönöm – suttogtam.

Percekig bandukoltunk ismét szótlanul annak boldog tudatában, hogy újabb konfliktust sikerült – ha nem is a legtökéletesebben – elrendeznünk, amikor is rajtam volt a sor, hogy megtörjem a csendet.

- Hallottam egy furcsa történetet.

Dennis várakozva nézett rám.

- Daisy Brogaig mesélte, hogy Duncan Grimsay egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott: határozatlansága immár a múlté. Egyre csak sürgeti az esküvőt. Meglehetősen szokatlan az ilyen pálfordulás… Nemrég még úgy tűnt, inkább meghátrálna, semmint hogy tovább szítsa a konfliktust Mr. és Mrs. Brogaig-gel. Most meg, mint derült égből a villám, kijelenti, hogy márpedig egybekelnek Annie-vel, szóljanak hozzá bármit is a szülei. Mondd, hát nem különös? – fordultam Dennis felé. – Vajon mi lehet az oka ennek a rendkívüli fordulatnak?

38. fejezet

Nem sokkal később a parton álldogáltunk, a hullámok a cipőnk orrát nyaldosták. Dennis elragadtatva bámulta az ezer színben játszó eget, jómagam azonban rémült tekintetemet inkább a vészjóslóan sötét tengerre szegeztem.

Skócia, finoman szólva, nem a melegvizű strandjairól híres. Itt, ahol még nyár derekán is gyakran előfordul, hogy az ember pulóvert ölt, nem sűrűn jut épeszű halandó eszébe egy könnyed kis fürdőzés. Ám úgy tűnt, ez Dennis-t nem különösebben zavarja. Miután kigyönyörködte magát a valóban pompázatos égboltban, lerúgta a cipőjét, ledobta az ingét és belegázolt a vízbe.

Csak alig pár másodperc kellett ahhoz, hogy lefagyjon a vigyor az arcáról. Szó szerint. Már derékig állt a tengerben, amikor egyszer csak megtorpant, és megborzongott a hidegtől. Egy darabig tétovázott, aztán vállat vont és belevetette magát a habokba.

Jóval távolabb bukkant fel, majd hangos örömkiáltások közepette újra meg újra lebukott, s széles karcsapásokkal szelte a jeges a hullámokat.

- Most már nem is olyan hideg – kiabálta nekem. – Gyere már be, ne ácsorogj ott!

Nem akartam hallgatni rá. Köszönöm szépen, nekem nagyon is megfelelt a száraz homok, amely a hűvös tengerrel összehasonlítva szinte forrónak tűnt a talpam alatt. Egyik lábamról a másikra álltam, s bár elég szerencsétlennek látszódhattam, igazából nagyon is elégedett voltam a helyzetemmel. Mármint a viszonylag meleg fövenyen való téblábolásommal.

Dennis megelégelhette a hajthatatlanságomat, mert csakhamar kiúszott hozzám.

- Csak elsőre hideg, aztán megszokod, és akkor már egész kellemes – biztatott.
- Persze, a vízihullák már nem fáznak – vetettem oda.
- Ugyan már, ne kéresd magad, jó móka lesz! – azzal úgy, ahogy voltam, megragadta a kezem és elkezdett vonszolni a víz felé.
- Várj, legalább a cipőmet hadd vegyem le – könyörögtem.

Dennis bólintott és elengedte a kezem. Lehajoltam, kibújtam a cipőmből, majd egy óvatlan pillanatban, amikor ő a tengert figyelte, futásnak eredtem. Nevetve rohantam, csúfolódva rajta, hogy úgysem ér utol.

Tévedtem. Utolért. Egy szemvillanás alatt felkapott, a vállára dobott, mint egy zsákot, és immár könyörtelenül megindult velem a víz felé. Rimánkodhattam, dörömbölhettem kétségbeesetten a hátán, de hiába. Éppolyan gúnyosan nevetett ki, ahogyan az előbb még én őt.

Két pillanattal később hatalmas csobbanással landoltam a tengerben.

- Ugye hogy nem is olyan hideg? – vigyorgott Dennis diadalittasan.

Mintha jégkockák között úszkáltam volna! Pontosan átéreztem, milyen is lehet, amikor az ember ereiben megfagy a vér. A szólást bizonyára éppen egy ilyen kellemetlen skóciai kaland ihlette. Még ahhoz is gyengének éreztem magam, hogy kikecmeregjek a partra.

Ám kis idő elteltével valóban egész jól sikerült akklimatizálódnom, ahogyan Dennis ígérte. Meggyőződésem, hogy ugyan a testem hőmérséklete valahol fagypont környékén járhatott, mégis remekül szórakoztunk. Úgy fickándoztunk, ugrándoztunk, forgolódtunk a tengerben, mintha a legforróbb kaliforniai strandon lettünk volna egy borzalmasan száraz kánikulai napon.

Bármilyen meghökkentően hangozzék is, a végén Dennis-nek kellett kirángatnia a vízből, én a legszívesebben még maradtam volna. Nem sokat, csak mondjuk hajnalhasadtáig.

- Gyere ki, mert a végén még tényleg vízihulla lesz belőled – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

Miután kikászálódtam a habok közül, örömest elnyúltam volna a fövenyen, amíg megszárad a hideg borogatásként rám tapadó ruhám. Emlékeztetnem kellett azonban magamat, hogy ami felettünk világított, nem a tűző kaliforniai nap volt, hanem az ezüstös pire-i hold.

Dennis felvette a cipőmet a homokból és átnyújtotta nekem, majd összeszedte a saját cipőjét és ingét is. Miközben öltözködött, rápillantottam és elnevettem magam.

- Ne nézz így rám – mondta, s zavartalanul gombolta tovább az ingét. – Te is éppen ilyen fehér, sőt lila vagy.

Lepillantottam a kezeimre. Hófehér, szinte átlátszó ujjaim végén valóban olyan lilán búslakodtak a körmeim, mintha már rég nem az élők sorába tartoztam volna. A látvány kólintott fejbe: nekem most fáznom kellene, méghozzá nagyon! Ahogy ez tudatosult bennem, annak rendje és módja szerint rettenetesen vacogni kezdtem.

- Te reszketsz – állapította meg a nyilvánvalót Dennis, és karját a vállamra téve, magához húzott.

Mit ne mondjak, bármennyire is jólesett a közelsége, enyhén szólva nem melegített át jeges karjaival. Természetesen ez még nem volt rá ok, hogy ellökjem magamtól, épp ellenkezőleg: kétségbeesetten kapaszkodtam belé.

- Hazaviszlek – mondta.

A kocsiban persze azonnal feltekerte a fűtést, de semmit sem ért. Szótlanul dideregve gubbasztottunk egymás mellett. Még gondolkodni sem voltam képes, úgy tűnt, az agyam is teljesen átfagyott, legalábbis néhány perc múlva, amikor kiszálltunk a kocsijából a házunk előtt és elbúcsúztunk, elgondolkodva csak annyit jegyeztem meg:
- Jé, életemben először utaztam autóval ezen a szigeten.

Dennis elvigyorodott.
- És én még azt hittem, a fürdőzés miatt lesz felejthetetlen ez az este!

***

Másnap jókedvűen ébredtem. Katie-vel úgy vigyorogtunk egész nap, mint két jókora vadalma. Alig szóltunk egymáshoz, folytonos somolygással küldözgettük egymásnak az üzeneteket, hogy „olyan boldog vagyok”, „úgy örülök, hogy te is örülsz”, meg hasonlók.

Az idill csak délutánig tartott, amikor megcsörrent a telefon. Ahogy barátnőm odajött hozzám, először is elkomorult arca tűnt fel, ami különösen a nap korábbi óráihoz viszonyítva hatott ijesztően.

- Mi az, mi történt? Valami baja esett Dennis-nek? – ugrottam fel a fotelból, ügyet sem vetve az ölemből kihulló és a padlóra nagy koppanással érkező könyvre.

Hirtelen felvillant bennem az előző este emléke, Dennis gondterhelt ábrázata, ráncokba rendeződött homloka, felvont szemöldöke és réveteg tekintete. „Tudtam, hogy valami baj van” – akartam mondani, de Katie megelőzött:
- Sean keres – azzal átnyújtotta a telefonkagylót.

Megdöbbenve vettem át, Katie pedig kiment, visszatért a munkájához, ami aznap éppen Daisy Brogaig új hajszínét jelentette.

Talán elfelejtettem megemlíteni korábbi leveleimben, hogy Sean-t kiírták a filmből. Csaknem teljesen. A nyár elején felvett jeleneteit meghagyták, de valahogy – számomra elképzelhetetlen módon – úgy csavarták a történetet, hogy az általa játszott figura kikerüljön a sztoriból. Így aztán nyugodtan lehetett folytatni a forgatást nélküle is, bár gondolom, nem kevés fejtörést okozott a stábnak a forgatókönyv kényszerű átírása. Mindebből pedig az következik, hogy Sean egyáltalán nem tér vissza Pire-ra. Idén nyáron legalábbis biztosan nem.

- Szia, Sean – szóltam bele végre a telefonba, miközben visszakucorodtam a fotelba. – Mi a baj?
- Mi az, hát már nem is hívhatom fel egy barátomat csak úgy, minden ok nélkül? – nevetett ő.

Milyen régen hallottam ezt az örökké vidám, kedves hangot! Egyszeriben előtódultak a tengerparti séták, a horgászat, a Turner Island-i kirándulás és az Athar Monadh-i legendamesélés képei. Ezeket azonban nyomban követték a hirtelen távozás felidézett pillanatai és az azóta kapott, tömören fogalmazott, párszavas üzenetek. Utóbbiak kavarogtak még bennem, amikor válaszoltam:

- Dehogynem, Sean, természetesen bármikor felhívhatsz. Csakhogy ez nemigen fordult elő mindezidáig – tettem hozzá.
- Igazad van, Flora, sajnálom. De te sem hívtál – próbált visszavágni.
- Sean, a fenébe, hiszen nem is tudom a számod! A nagy sietségben elfelejtetted megadni. És nem hiszem, hogy az ügynököd készségesen elárulná, ha kérdezném.
- Hozzá el sem jutnál, már hamarabb leszerelnének – kacagott Sean. – De komolyra fordítva a szót, valóban oka van annak, hogy felhívtalak.
- És ezt a bizonyos okot nem Dennis Lleyton-nak hívják véletlenül? – sóhajtottam.
- De igen. Hogy találtad ki? – döbbent meg.
- Kitől tudsz róla?
- Nézd, én nem hinném, hogy ez most fontos lenne. Én csak…

Nem, Katie nem lehett az. Igaz, kezdetben ki nem állhatta Dennis-t, de egyrészt ez mostanra már megváltozott, másrészt azért ő sosem tenne ilyet velem. Nem szövetkezne a hátam mögött, ő az egyenes beszéd híve.

Aztán beugrott a tegnap este. Ahogyan Dennis az ügynökével beszélt a pub-ban. És ahogyan Mike rám nézett utána! Ha a tekintetével ölni tudna... Összeállt a kép.

- Mike-tól, igaz? – szakítottam félbe dühösen. – Mike Winters mesélte neked, ugye? Arra is ő kért meg, hogy beszélj velem? Talán azt is megszabta, hogy mit mondj?
- Flora… – hebegett Sean. – Nahát, te mindent kitalálsz. Épp csak megemlítette Mike a dolgot. Csupán annyit mondott, hogy jóban vagytok, sok időt töltötök együtt mostanában. Azt nem kérte, hogy beszéljek veled…

„Persze hogy nem, mert anélkül is nagyon jól tudta, hogy úgyis fogsz! Ő is pont annyira tudja, mint én vagy akárki más a szigeten, hogy ti ketten ki nem állhatjátok egymást Dennis-szel” – gondoltam.

- Igen, mindent kitalálok – igyekeztem jó kedélyt erőltetni magamra, nem mellesleg sikertelenül. – Így azt is, miért hívtál. El akarod mesélni, hogy Dennis szörnyű egy alak, talán hosszasan ecseteled is majd, hogy milyen bunkó, egoista egy fickó, aki nem érdemel mást, csak megvetést. És a végén azzal összegzed az egészet, hogy ha van egy csepp eszem, nem fecsérlem rá az időmet.

Sean sokáig nem felelt semmit. A süket csendet csak néhány, a tanácstalanságát jelző sóhaj törte meg.

- Igen, nagyjából ezt akartam mondani. Dióhéjban tényleg ennyi – szólalt meg végre. – De nem úgy néz ki, mintha egykönnyen eltántoríthatnálak tőle. Hajthatatlannak tűnsz.
- Az is vagyok – válaszoltam magabiztosan. – Te nem ismered őt. Úgy ahogy én, biztosan nem! Te is csak annyit tudsz róla, mint kezdetben Katie. De mára az ő véleménye is megváltozott róla. Beszélhetsz vele, ha gondolod. Elmesélhetné, hogy őt mivel győzte meg Dennis. Beszámolhatna a közösen elköltött vacsorákról. Vagy a Nyári Vásárról. Légy őszinte, te is csak hírből ismered őt, ugye? Eltöltöttél már valaha is egy kis időt a társaságában?
- Igen, megesett már, hogy összezártak bennünket. Egy szót sem szólt. Ha pedig mégis, az semmiképpen nem hangzott kedvesen, de még csak udvariasan sem.
- Lássuk be, Sean: te nem tudsz meggyőzni engem, sem én téged – vettem mély lélegzetet. – Beszéljünk inkább másról. Hogy van a családod?
- Köszönöm, remekül. Úgy néz ki, visszavonulok a filmezéstől pár évre, aztán majd meglátjuk. Addig is valószínűleg Londonba költözünk. Talán beveszem magam egy színházba, és ott fogok dolgozni. Egyelőre azonban itt maradunk. Ám most nem ezért kerestelek meg. Nézd, én csak annyit mondok, hogy Dennis tényleg kiállhatatlan egy ember, de ha veled nem ilyen, akkor csak gratulálni tudok neked. Sikerült megszelídítened az oroszlánt.

Hangja gúnyosnak és hitetlennek hangzott. Nem hittem el, hogy ez lett a mi olyan csodálatosan induló barátságunkból! Hová lett a kedves, bátorító, vicces Sean? Már hetekkel ezelőtt itt hagyott – emlékeztettem magam. De valahogy csak most tudatosult bennem, hogy aligha fogom visszakapni. Bár rövid ideig lehettünk csak barátok, mégis iszonyatosan fájt, hogy máris elveszítettem. Mindeddig reménykedtem, hogy egy nap visszatér a forgatásra, s titkon hittem, sikerül majd őt és Dennis-t kibékítenem. Most azonban minden reményem szertefoszlott.

Mégsem voltam képes ilyen könnyen elereszteni ezt a barátságot, még nem. Muszáj volt tennem egy utolsó kísérletet!

- Rendben, Sean, hadd kérjek tőled két aprócska szívességet – sóhajtottam. – Először is most rögtön átadom a kagylót Katie-nek, beszélj vele, kérlek. Nyugodtan tárgyaljátok ki Dennis-t. És engem. Azután hívd fel valamelyik srácot a stábból is, és kérdezd meg, nem vett-e észre valami változást Dennis-en az utóbbi időben. Én nem vonom kétségbe, hogy igazad van, de az a Dennis, akiről te beszélsz, és az, akit én ismerek, már nem ugyanaz az ember. Megváltozott. Tényleg.
- Flora, én… - igyekezett leszerelni Sean.
- Kérlek, tedd meg ezt a kedvemért.
- Jól van, legyen – adta meg magát Sean.
- Köszönöm – suttogtam, azzal már repültem is Katie-hez.