Írói fórum #9

Régen beszélgettünk már az írásról, igaz? Aminek a legfőbb oka, hogy sajnos szemérmetlenül kevés időm jut manapság az írásra (ez meg is látszik az új fejezetek gyakoriságán, igaz?), következésképpen az írásról sem túl sok gondolat jár a fejemben. 

Amit most felvetni készülök, mindenesetre elég izgalmas téma szerintem. Beszéljünk egy picit a publikálás fontosságáról! Nektek mennyire fontos, hogy ne csak az íróasztalfióknak írjatok? Aki így vagy úgy, de publikálja a művét, bizonyára okkal teszi. Valószínűleg visszajelzést vár, idáig rendben. De fontos, hogy hányan olvassák az írásotokat, hogy hol jelenik meg?

Én nagyon szeretném, ha egyszer a könyvesboltok kirakatából köszönne vissza a regényem, és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Szerintem még ma is az az igazi, ha kézzelfogható, illatos, lapozható formában jelenik meg a nagy mű. Szép borítóval, amely majd őrizheti a leglelkesebb olvasók rajongása nyomán keletkezett gyűrődéseket. 

Bár meg kell mondjam, nem teszek meg mindent ennek az álomnak a megvalósulásáért, és tudom, az én hibám, hogy hagyom magam elsodorni a mindennapi kötöttségekkel és feladatokkal, nem tehetek senkinek szemrehányást. 

De arra kíváncsi vagyok, Nektek mennyire fontos, hogy valamilyen formában megjelenjen, amit írtok, a regényeitek, a novelláitok vagy a verseitek? Vannak sikerélményeitek? Kidolgoztatok stratégiát a híressé válásra? :) Kopogtattok (vagy dörömböltök :) ) a kiadók ajtaján? Fáradhatatlanul lesitek az irodalmi pályázatokat? Esetleg elgondolkodtatok-e már a külföldi kiadókon (ami szintén megérne egy külön bejegyzést)? Vagy azon, hogy saját költségeteken adjátok ki az írásotokat?

És mennyire igyekeztek menedzselni mindezeken túl a műveiteket, az oldalatokat? Mondjuk, reklámozzátok más oldalakon, fórumokon, ajánljátok itt-ott? És mennyire követitek az oldalatok látogatottságát? (Én speciel nagyon, és mindig hihetetlenül örülök, amikor valami messzi, egzotikus helyről érkezik érdeklődő :) Meg egyáltalán, ha valaki betoppan :)  ) 

Nagyon kíváncsi vagyok a válaszotokra! És közben megsúgom, egy művem nekem valahol nemrég megjelent, és bár nem hiszem, hogy túl sok érdeklődőhöz jut el, remélem, megtalál pár embert, akinek tetszhet.  Aki megtalálja, nos... azt megdicsérem! :)

Huszonötös számú palack

 Jó olvasgatást! :)

Újabb fordulat!

A mai napot ismét be kellene karikáznom a naptáramban – már ha lenne olyanom. Ugyanis megint egy fordulóponthoz érkeztem pire-i kalandom során, és ezt – mondhatnám, a megszokott módon – Nicknek köszönhetem. Ne gondolj nagy dolgokra, igazán semmi extra nem történt, szerintem csak nekem tűnik fontosnak.

            Szóval a legutóbb ott hagytam abba, hogy a szabadnapomat Nickkel töltöttem, aki valami nagy meglepetést tartogatott – legalábbis nem árulta el, mit tervez. A kikötőben találkoztunk, ahonnan a kompot még mindig helyettesítő Maduinn már rég kifutott az ingázókat kora reggel Turner Islandre szállítva. Nicket ott találtam, közvetlenül a víz mellett, amint farmerben, bőrdzsekiben és sötét napszemüvegben hanyagul nekidőlt egy motornak. Tisztára, mintha valami szexi reklámfotót bámultam volna egy magazinban. Csak remélni tudom, hogy nem esett le nagyon az állam, amikor megláttam, vagyis inkább azt, hogy elég messze voltam ahhoz, hogy Nick meglássa. Hogy az ördögben leszek én képes továbbra is kizárólag a barátságnál maradni, ha egyszer ilyen átkozottul jól néz ki?

            Mindenesetre igyekeztem lazán odasétálni hozzá és nem törődni a hevesen dobogó szívemmel, amint Nick széles mosollyal üdvözölt.

            - A motorod Turner Islandról, ha nem tévedek – mutattam az én laikus szememnek is hihetetlenül gyorsnak tűnő gépre. – Nem is látok rajta semmilyen sérülést.

            - Mondtam én, hogy nem volt nagy kaland, ami történt… - kezdte, de biztosan nem vágtam túl egyetértő képet, mert gyorsan abbahagyta, és inkább azt mondta: - Tegnap megbütyköltem egy kicsit, és most már vissza kéne vinnem.

            Várakozva nézett rám. Csakhamar leesett a tantusz.

            - Turner Islandre akarsz átmenni – állapítottam meg. Már épp emlékeztetni akartam, hogy én ugyan semmi szín alatt nem hagyom el a szigetet, amikor eszembe jutott a mentő tény: - A Maduinn már rég elment, és nincs más járat Pire-ról!

            Nick magabiztosan bólintott, mint aki pont erre a válaszra számított.

            - Ez így igaz, ezért is kértem meg egy ismerősömet, hogy vigyen át minket Turner Islandre – intett a háta mögött álló kicsiny halászbárkára, amelyben a Grimsay-család hajóját ismertem fel.

            - Nem is tudtam, hogy vannak ismerőseid a szigeten – jegyeztem meg epésen.

            - Valójában úgy tíz perce ismerem Duncan Grimsayt – vigyorgott Nick. – Bementem a pubba megkérdezni, hogy ki tudna elvinni minket, és mivel Duncan nem dolgozik, mert az apja elutazott vagy mi, és egyedül nem tud, vagy nem akar halászni, éppenséggel ráért.

            - Micsoda szerencse – feleltem.

            - Az – felelt Nick, nyilván szándékosan nem észrevéve a hangomban a szarkazmust. – Na, gyere, Duncan is mindjárt itt lesz, csak kell valami spéci cucc a motor átemeléséhez a fedélzetre.

            Némán megráztam a fejem, és hátráltam néhány lépést a víztől. Hogy lehet ennyire érzéketlen? Vagy talán elfelejtette, amit a múltkor meséltem neki arról, hogy én nem megyek el Pire-ról? Akárhogy is, mégsem olyan remek barát, mint gondoltam. 

            - Nagyon jól tudod, hogy én nem… - kezdtem bele, ám az éppen megérkező Duncan félbeszakított.

            - Meg is van! – mutatott fel győzedelmesen egy széles deszkát. A spéci szerszám ezek szerint mindössze egy egyszerű rámpa volt. A motor pillanatokon belül a fedélzeten volt. Duncan hamarosan beindította a hajót, Nick pedig vidáman nyújtotta felém a kezét.

            - Már mondtam, hogy nem megyek! – ismételtem, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a hatás kedvéért dobbantok is egyet a lábammal.

            - Ugyan már, Joley, tudod, hogy nem történhet semmi baj – mondta idegesítően türelmes hangon, mintha egy durcás kisgyereknek magyarázna. – Csupán eltöltünk néhány kellemes órát Turner Islandon, körülnézünk egy kicsit.

            - Pire már nem elég jó neked?

            - Dehogynem, csakhogy nem Pire-ból áll a világ.

            - Nekem jó itt – suttogtam, és sóvár pillantást vetettem a fogadóra. Mennyivel jobb lett volna inkább odabenn súrolni a padlót!

            - Meglátod, Turner Island fantasztikus hely! Lefogadom, hogy útban idefelé sosem néztél még ott nagyon körbe, igaz?

            Alig észrevehetően megráztam a fejem.

            - Pedig az is nagyon szép sziget, hidd el.

            - Ha elhiszem, maradhatok?

            Félszeg hangomból, abból, hogy elismertem, nem elég, ha csak szimplán kijelentem, hogy nem megyek, és kész, Nick rájött, hogy nyert ügye van. Ismét kinyújtotta a kezét, amelyet én tétován, habozva bámultam.

            - Nem kell félned, én ott leszek végig. És majd meglátod, nem nyílik meg alattad a föld, ha elhagyod a szigetet. Legalábbis nem fog kinevetni senki. Ne aggódj, majd én vigyázok rád!

            Ki tudott volna ellenállni ennek a kedves, magabiztos, nyugodt hangnak? Én biztosan nem. És egy szempillantással később már ott álltam Grimsayék hajójának fedélzetén, és aggódva figyeltem az egyre távolabb tűnő pire-i partot.

Turner Islandre érve Nicknek már nem volt olyan sürgős visszavinni a motort, mert felajánlotta, hogy azzal járjuk be a szigetet. Ő már ugye korábban felfedezte, és szívesen megmutatott volna nekem pár szebb helyet. Ahelyett, hogy rögtön felpattantam volna mögé, kétkedve pislogtam rá.

            - Ne izgulj, most majd nem megyek olyan gyorsan, mint a múltkor – mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban. Nyilván belátta ő is, hogy elég merész azt kérni bárkitől is, hogy motorozzon vele, miután egyszer már balesetet okozott, és nem rajta múlt, hogy abból nem lett nagyobb baj. Nagyon meg kell bízni benne ahhoz, hogy az ember igent mondjon egy ilyen ajánlatra.

            Visszaemlékeztem arra a napra, amikor Mr. MacBrayne mutatta az újságban a balesetről szóló hírt, és akkor azt gondoltam, hogy miért nem tudok én is bevállalni néhány extrém, adrenalin-növelő kalandot? Hát, most itt volt a lehetőség, és miért kellett volna megállnom annál, hogy annyi idő után végre el mertem hagyni Pire-t? Jó, nem akartam egyből nekiindulni a Mount Everestnek, de ennyi nem mindennapi dolog még belefért ebbe a napba. És azt sem felejthettem el, hogy Nicknek köszönhettem, hogy kibújtam a Pire nevű csigaházamból, szóval nem lett volna szép nemet mondani neki.

            Na jó, átlátsz rajtam, az is rendesen benne volt a dologban, hogy mégiscsak arról volt szó, hogy motorozhatok egyet Nick Donnellyvel! Azzal a Nick Donellyval, akit a világon szerintem egyetlen nő sem utasított volna vissza, hát én miért lettem volna olyan bolond, hogy nemet mondok?!

            És nem bántam meg, hogy felültem mögé. Csodálatos kirándulás volt, számtalan helyen álltunk meg a parton, hogy gyönyörködjünk a kilátásban. Nem sokat beszélgettünk, csak ültünk a sziklákon és bámultuk a végtelen tengert, meg a környező szigeteket. Úgy éreztem, mintha a múzsa is ott bujkált volna valahol, hogy egy váratlan pillanatban elém ugorjon és új dalt kérjen tőlem.

            Ebédidőben betértünk egy útszéli pubba, és ettünk egy levest friss, meleg házikenyérrel. Kértünk volna kávét is utána, de féltünk, hogy a szinte csak gaelül beszélő, angolul alig egy-két szót tudó kocsmárosné kitért volna a hitéből, így megelégedtünk egy teával. Később, egy újabb remek kilátópontnál letelepedtünk, és miközben az immár megszokott, idilli hallgatásba burkolózva figyeltem, mint tükröződik a felhők mögül időnként előbukkanó, kellemesen simogató, késő őszi napsugár a vízen, egyszer csak azt vettem észre, hogy egy fának dőlve Nick békésen elszenderedett.

            Lesétáltam a partra, hogy kagylókat és egyedi formájú kavicsokat gyűjtsek, amelyek majd életem végégig emlékeztetnek erre a kiruccanásra. Ám éreztem, hogy lesz valami más, valami sokkal különlegesebb, ami örökké megmarad erről a napról: a fejemben lassan összeállt egy dal a kövér őszi fellegek mögül lassan felragyogó napfényről, amely hosszú napok szürkesége után, amikor az ember már szinte feladta a reményt, újra előbukkan. A sok rossz után mindig, megbízhatóan következő jóról. Az újrakezdésről, a talpra állásról, a váratlanul érkező segítségről és a háláról a támogató barátnak.

            - Szívesen – hallottam meg Nick derűs hangját mögülem, mire összerezzentem. – Még sosem hallottalak énekelni, és már nagyon kíváncsi voltam.

            - Ez a dal még messze van a késztől, a nagyapa zongorájánál könnyebb lenne – sütöttem le a szemem.

            - De ott aligha jött volna az ihlet, nem?

            - De – ismertem el. – Ha Pire-on maradtam volna, ha nem jövök el veled kirándulni ide, sosem született volna meg. Köszönöm.

            Nick szégyenlősen elmosolyodott, majd magához vont.

            - Ugyan már. Jól énekelted: talpra állunk, Joley, mindketten. Pontosabban talpra segítjük egymást.

            Igen, ugyan lassan és botladozva, de felállunk a padlóról, és újrakezdjük. Akkor és ott, Nick karjaiban a parton állva, egy cseppet sem kételkedtem ebben. Igaza lett: nem bántam meg, hogy elhagytam Pire-t, csodálatos nap volt, mint az elején írtam, valódi fordulópont.

A derűsebb

Joley

Huszonnégyes számú palack

Végre! Íme, azon elszánt olvasók jutalma, akik mindvégig kitartottak :) Remélem, nem okoz csalódást a folytatás, és még fel tudjátok venni a fonalat. Jó olvasást! :)

 Hapciii!

Hát igen, mégis sikerült megfáznom a múlt éjjel. Nem mintha meg lennék lepve, inkább az menne csodaszámba, ha annyi fázást és ázást makkegészségesen úsztam volna meg. Azonban könnyelműségemért, amiért nem vittem magammal legalább egy szerencsétlen kis esernyőt a múlt éjjel, és amiért inkább a parton kutyagoltam a zivatarban ahelyett, hogy egyenesen hazajöttem volna munka után, keservesen megfizettem: a torokfájáshoz hasogató fejfájás és olyan fáradtság párosult, mintha legalábbis évek óta egy bánya mélyén húznám az igát.

            Reggel azért mindennek ellenére becsületesen felkeltem és felöltöztem, majd lementem a konyhába, hogy a nagyival elkortyolgatandó szokásos tea meg egy pirítós után lemenjek a fogadóba dolgozni – hiába, bármennyire nem volt álmaim állása a sörcsapolás és a takarítás, már elfogadtam, hogy ez van, ez az életem. Nem tudom szeretni, de megtanultam közönyösen elviselni, amíg jobb nem akad. Ami ki tudja, mikor lesz. Tudom, tudom, ez igazából rajtam múlik, kéne hozzá egy jó kis elhatározás meg egy nagy adag kitartás, de beteg vagyok, úgyhogy hagyjuk ezt most, rendben?

            - Jó reggelt, kicsikém! – csilingelt a nagyi vidám hangján, hátra sem fordulva hozzám a tűzhelytől, ahol nagyban sürgölődött.

            - Jó reggelt – feleltem unottan, és lerogytam az asztalhoz.

            - Valami baj van? – kérdezte, majd ahogy rám nézett, hirtelen aggódó tekintettel ugrott mellém. – Minden rendben, jól érzed magad? – A tenyere máris a homlokomra tapadt, és a hűvös érintéstől megborzongtam. – Hiszen ez rémes, te beteg vagy! – csapta össze a kezét.

            Mivel valóban szörnyen éreztem magam (lásd feljebb), és a három pulcsi ellenére is valósággal vacogtam, hittem neki. Bár némileg tiltakoztam, a nagyi visszaparancsolt az ágyamba, és csak hosszas rábeszélésre engedte, hogy én hívjam fel Bobot, amiért nem tudtam dolgozni menni. Elvégre felnőtt vagyok már, vagy mi!

            Miután lelkiismeretesen megittam vagy egy hordó gyógynövényteát és bevettem a kirendelt gyógyszereket, aludtam néhány órát. Pontosítok: átaludtam a napot, és mit ne mondjak, nagyon jólesett. Mire felébredtem, a torokfájás elmúlt, helyébe megérkezett a nem túl szexi köhögés.

Feltett szándékom volt, hogy felkelek, de még mindig iszonyatosan gyengének éreztem magam, így nem nagyon ellenkeztem, amikor a nagyi azt javasolta, hogy holnap reggelig inkább pihenjek még. Olyan aranyos volt, hozott fel vacsorát egy tálcán, és aggodalmaskodva tördelte a kezét, amíg az utolsó falatot is lenyeltem. Szegény, teljesen kétségbe volt esve, pedig ez csak egy makacs kis megfázás! Igyekeztem megnyugtatni, hogy másnap reggelre kialszom az egészet.

            Éjjel aztán, mielőtt ismét elaludtam volna, nagyban füleltem, hátha meghallom, mit hallgat éppen Nick. De síri csend volt, csak a hullámok zaját hozta el a szél a házhoz. Ezek szerint tényleg sikerült elérnem, hogy a pire-iak kedvéért vegye lejjebb a hangerőt.

            Tudtam, hogy vár. Elvégre ez az ő estéje lenne, neki kellene panaszkodnia, nekem meg hallgatnom. A nosztalgikus sztorijait Michelle-ről, ez lenne a minimum, amiért én annyit nyavalyogtam neki az elmúlt napokban. És most csalódást okozok neki. Ez jobban bántott, mint a kihagyott munka. Az csak kötelesség volt, Nickhez viszont érthető módon szívesebben mentem, mint egy porszívózásra váró vendégszobába a fogadóban.

            Nem baj, holnapra meggyógyulok, és megyek le hozzá, hogy egy bögre tökéletes kávét szorongatva hallgassunk, mondjuk, Pearl Jamet. Ezzel vigasztalva magamat, végre elaludtam.

            Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mindenesetre még egyáltalán nem volt reggel, amikor valami fura zörejre ébredtem. Eltelt pár perc, mire rájöttem, hogy az a bizonyos nesz az ablakom felől jön. Az első gondolatom az volt, hogy odakinn biztos viharos szél fúj, és az csapkodja az ablak alatt álló vén almafa ágait az üveghez. A második az, hogy valami szánalmas amerikai horrorfilmbe kerültem, és egy egy pszichopata sorozatgyilkos igyekszik éppen bejutni a szobámba, hogy élve kibelezzen.

            A félelmemet azonban legyőzte a kíváncsiságom, felkapcsoltam a lámpát az éjjeliszekrényemen, majd az ablakhoz léptem, és óvatosan, remegő gyomorral félrehúztam a függönyt.

Ez nem lehet igaz! Nick gubbasztott az almafa ágán!

- Te meg mi az ördögöt csinálsz ott? – kérdeztem, amikor kinyitottam az ablakot.

- Mi lenne, ha előbb beengednél, aztán elmondom? Félek, mindjárt leszakad alattam ez az ág. – Idegesen méregette a mélységet maga alatt.

- Ne aggódj, annak idején rendszeresen használtuk ezt a kijáratot a testvéreimmel, és még csak meg se reccsent alattunk soha. – Odébb léptem, hogy helyet adjak neki.

Nick belendült a szobámba, és kíváncsian nézett körül. Nem zavartatta magát, érdeklődve járkált körbe a helyiségben. Mikor a földre hányt néhány könyvemet kezdte tanulmányozni, nem bírtam tovább.

- Beengedtelek, szóval most már jöhet a magyarázat. Egyáltalán hogy találtál meg?

- Először a nagymamádnál kopogtattam, ő irányított át ide.

Biztos nagyon hülye képet vághattam, mert rögtön elnevette magát.

- Még tegnap mesélted, hogy ezen a fán közlekedtél, amikor nyaranta ide száműztek a szüleid. Így nem volt nehéz beazonosítani az ablakodat.

Bólintottam a logikus magyarázat hallatán.

- Bocs, hogy nem mentem le ma este, de nem éreztem magam túl jól.

Mintha csak ekkor tudatosult volna bennem, hogy tulajdonképpen én beteg vagyok, megint elkezdett rázni a hideg, úgyhogy gyorsan lekuporodtam az ágyamra és bebugyoláltam magam a takarómmal. Nick aggódva lépett közelebb, majd leült az ágy végébe.

- Beteg vagy?

Bólintottam.

- De semmi komoly, csak egy kis megfázás – Igyekeztem egy vidám mosollyal alátámasztani az állításomat, azonban egy béna köhögőroham megakadályozott ebben.

- Nem kellett volna lejönnöd hozzám tegnap – közölte Nick. – Inkább nekem kellett volna felugranom hozzád, a pubba.

- Akkor is haza kellett volna valahogy jutnom. Ez nem a te hibád – próbáltam megnyugtatni.

- Én mégis hibásnak érzem magam. Csak kihasznállak, Joley. Először megteszlek lelki szemetesládának, aztán meg még bele is betegedsz. Jobban járnál, ha nem is találkoznánk többet.

Világos, teljesen elment az esze, úgyhogy nem is vettem komolyan, hiába nézett rám nagy komoly szemekkel.

- Hát, itt én vagyok otthon, szóval… - néztem jelentőségteljesen az ablakra, miközben alig bírtam visszatartani a nevetést.

Nick észbe kapott, és felpattant.

- Igazad van, bocs. Akkor én most…

- Várj már, a fenébe is! – kiáltottam utána nevetve, mire végre visszafordult az ablakból. – Ugye te sem gondoltad komolyan, amit mondtál?

- Hát, egy tisztességes ember a helyemben tényleg elmenne – felelte szemlesütve. – És nem használna ki téged önző módon.

- Jaj, gyere már vissza! – utasítottam, és megpaskoltam az ágyat magam mellett. Amikor végül leült, folytattam: - Nem használsz ki, te buta. Ha így nézzük, én is kihasználtalak, amikor tegnap meg tegnapelőtt kiöntöttem neked a lelkem. Ezt hívják barátságnak, tudod. Ha barátok vagyunk, akkor igenis egymás lelki szemetesládái leszünk, hiszen erre, na jó, erre is valók a barátok.

Nick félszegen pillantott fel rám. Mintha teljesen új lett volna neki a helyzet.

- Hát, az én barátaim jobbára bulizásra voltak jók. Nem nagyon beszélgettünk másról, mint hogy aznap épp melyik klubba menjünk. És nem is nagyon vágytam másra. Főleg, miután megismerkedtem Michelle-lel. Vele tudtam úgy istenigazából beszélgetni is.

- Az jó – válaszoltam mosolyogva. – Fontos, hogy az ember párja egyben jó barátja is legyen. Legalábbis így képzelem.

- Joley, neked… - kezdett bele, de aztán félbeszakította magát: - á, felejtsd el.

- Ugyan már, mondd csak – biztattam Ő azonban csak megrázta a fejét, úgyhogy kimondtam helyette én: - Arra vagy kíváncsi, volt-e már komoly kapcsolatom, ugye?

Nick félénken vigyorogva bólintott.

- Semmi gáz, nyugodtan megkérdezhetted volna. Nem, olyan, amelyet igazán komolynak neveznék, eget rengető, csillagokat az égről lehozó, szenvedélyes szerelem még nem. A bandában tetszett Jesse, és azt hiszem, talán én is neki, de amikor lelépett, hogy inkább egy nyugdíjasokkal teli hajón játsszon ócska szalonzenét, szó szerint végleg elúszott a lehetőség, hogy mi legyünk a zenetörténelem következő nagy álompárja.

- Még nem késtél le semmiről, Joley – akart vigasztalni Nick, megfogva a kezem.

- Ó, azt én nagyon is tudom, emiatt ne aggódj – nevettem magabiztosan. – Majd ennek is eljön az ideje.

Azt nem tettem hozzá, hogy nagyon örülnék neki, ha éppen vele jönne el az a bizonyos időt, de reálisan nézve, erre egyre halványul a remény. Sebaj, úgy tűnik, Nickben szert tettem egy remek barátra, és ez is óriási dolog, nem?

- Tudod, azért irigyellek mindazért, amit Michelle-lel átéltél – mondtam elgondolkodva. Majd gyorsan hozzátettem: - Mármint a végkifejlettől eltekintve.

- Irigyelhetsz is – felelte szomorúan mosolyogva. – Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy megismerhettem. A végkifejlettől eltekintve – kacsintott rám.

Egy darabig békésen hallgattunk, majd arra eszméltem, hogy ismét ráz a hideg. Egészen az államig felhúztam a takarót.

- Jól érzed magad? – kérdezte aggódva Nick, majd gyorsan hozzáfűzte: - Milyen hülye vagyok, dehogy érzed magad jól, hiszen beteg vagy! Tudok valamit segíteni, esetleg hozzak valamit?

Örültem, hogy nem az jutott eszébe, hogy biztos zavar, szóval inkább hazamegy és hagy pihenni. Annyira jó volt, hogy ott volt velem, hogy a náthát sem bántam, csak maradt volna minél tovább. És olyan aranyos volt, ahogyan aggodalmaskodott.

Mindenáron teendő után kutatva felkapta a bögrémet az éjjeliszekrényemről, és miután meggyőződött róla hogy üres, kijelentette, hogy főz nekem teát.

- Erre semmi szükség, nem vagyok szomjas – válaszoltam.

- Nekem viszont jólesne egy tea – közölte, bár sejtettem, hogy csak belém akar mindenáron több folyadékot tukmálni.

- Nem mehetsz le a konyhába, felébred a nagyi – emlékeztettem, magamban megjegyezve, hogy már az is csoda, hogy eddig nem keltettük fel.

- Majd lábujjhegyen közlekedek – biztosított, és kezében a bögrémmel, már el is tűnt. Úgy látszott, a tény, hogy sosem járt még a házban, nemhogy a konyhánkban, nem igazán zavarta.

Amint behúzta maga mögött az ajtót, rémülten – és persze erős késéssel – szemrevételeztem a szobámat, hogy mit illene, vagyis illett volna elpakolnom váratlan vendégem szeme elől. Ám hiába igyekeztem magam rávenni, hogy kikeljek a jó meleg ágyból, hogy legalább elrendezzem a fotelba hányt ruháimat. Nick már úgyis látta – nyugtatgattam magam.

Hamarosan meg is érkezett két bögre, hívogatóan gőzölgő, illatos tea. Nick a kezembe nyomta az egyiket, majd magától értetődően huppant le mellém az ágyra. Miközben a forró italt kortyolgattuk, ezúttal kifejezetten vidám sztorikat idéztünk fel: gyerekkori csínytevéseket, gimis beégéseket. Nem tudom, meddig szórakoztattuk egymást ezekkel a történetekkel, csak arra emlékszem, hogy sokszor a könnyünk is kicsordult a nevetéstől, míg aztán rá nem jöttünk, hogy tényleg nem kéne felébreszteni a nagyit, és jobb lenne csendben maradni, amitől persze csak még jobban kellett nevetnünk.

Másnap reggel kopogtatásra riadtam fel.

            - Joley, kicsikém, ha elég jól érzed magad, odalenn vár a reggelid – mondta vidáman a nagyi.

            - Köszönöm, felöltözöm, és máris megyek – feleltem álomittas hangon.

            - Rendben. És szólj, kérlek, Nicknek is, hogy nyugodtan csatlakozzon hozzánk – azzal kuncogással kísért léptei elhaltak a lépcsőn.

            Ijedten néztem fel, mire szembetaláltam magam egy hozzám hasonlóan rémült szempárral: Nickkel. Az ő arca azonban hamarosan felderült, ahogy megállapította:

            - Ezek szerint mégsem sikerült olyan halkan összehoznom azt a teát az éjjel.

            Cseppet sem sietősen feltápászkodott, és lustán nyújtózkodott az ágy mellett állva. Szemmel láthatóan ő közel sem érezte annyira cikinek a helyzetet, mint én. De miért is tette volna, hiszen az én nagymamámnál töltöttük az éjszakát, egykori szoknyavadászként pedig neki biztosan nem volt annyira extrém a helyzet. Bár azért egy picit sértette a hiúságomat, hogy úgy látszott, őt - velem ellentétben – cseppet sem kavarta fel a tény, hogy egy ágyban aludtunk az éjjel.

            Mivel jót mulatott az én látható zavaromon, élesen felajánlottam neki, hogy menjen csak le a nagyihoz, amíg rendbe szedem magam a fürdőszobában. Na, erre egyből leolvadt az az átkozottan magabiztos vigyor a képéről, ami azért okozott némi kárörömöt.

            Mikor néhány perccel később visszatértem a szobámba, Nicket az ágy közepén heverészve találtam, kezében az egyik könyvemmel. Milyen otthon érzi magát nálam! Amikor aztán meghallotta, hogy jövök, aggódva fordult felém:

            - Amúgy jobban érzed magad?

            - Határozottan – vágtam rá. És tényleg: semmi fejfájás, köhögés, levertség, semmi. Azt azért nem állítanám, hogy olyan frissnek éreztem magam, mint még soha, de teljesen felvillanyozott a rám váró bőséges reggeli gondolata, ami biztosan a gyógyulás jele volt.

            Nick bátorsága aztán akkor sem tért vissza, amikor lesétáltunk a konyhába: meg sem mukkant. Igaz, én is rettegve léptem az asztalhoz. A nagyi azonban a szokásos jó kedélyével pakolta elénk a finomabbnál finomabb falatokat. Egy szóval sem árulta el, miből jött rá, hogy Nick átjött, hogy esetleg meglátott vagy meghallott valamit, de azt hiszem, magában jót mulatott rajtunk.

            - Nick – ugye megengedi, hogy Nicknek szólítsam? – , feltételezem, amerikai lévén az unokámhoz hasonlóan ön is inkább kávét kérne, mint teát? – érdeklődött, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az unokája szobájából előkerülő idegen férfival reggelizzen.

            - Persze, a kávé tökéletes lesz, asszonyom – felelte Nick, és az ő magabiztossága érezhetően kezdett visszatérni.

            - Joley, úgy látom, ma reggel jobban vagy.

            - Igen, nagyi.

            - Ennek nagyon örülök, kicsikém. Mindenesetre úgy vélem, jobb lenne nem kockáztatni, és ma még túl korai lenne visszamenned dolgozni.

            - De nagyi, semmi kedvem sincs ágyban maradni egész nap – méltatlankodtam. Igaz, dolgozni sem volt kedvem menni, a tétlenség azonban még mindig szörnyűbb opciónak tűnt.

            - Nem mondtam, hogy ágyban kell maradnod, hiszen az imént épp én szóltam neked, hogy gyere le - emlékeztetett derűsen. – Csak annyit mondok, hogy helyesebb lenne ma még pihenned, mielőtt visszatérsz a fogadóba. Hogy mivel töltöd a napot, azt rád bízom – azzal vetett egy lopott pillantást Nickre. A nagyi most komolyan átment volna kerítőbe? – Csak semmi rémesen kimerítőt ne tervezz, kicsikém – tette hozzá a rég megszokott, aggodalmas hangján.

            Alighanem Nick is értette a nagyi célozgatását. Mert a reggeli után – amelyet egyébként végül lassan feloldódva, kellemesen csevegve költöttünk el hármasban – megbeszéltük, hogy miután hazaszalad lezuhanyozni, találkozunk a kikötőben, mert kieszelt valami tervet. Persze ezzel kapcsolatban semmit sem tudtam kihúzni belőle.

            Így aztán megírtam Neked ezt az üzenetet, és ajjaj… már ennyi az idő? Rohannom kell, Nick már biztosan vár!

Az immár majdnem makkegészséges és határozottan jobb lelkiállapotban lévő

Joley