Huszonnyolcas számú palack

 

Kedves Ismeretlenem!

Egyre közelebb kerül a karácsony, és engem egyre jobban idegesít az a feszült és persze örömteli várakozás, amely sziget szerte övezi. Bob ma karácsonyi cédéket válogatott, amelyekkel megalapozhatja a hangulatot a fogadóban, amikor épp nincs kedve egyik hangszeren játszó pire-inak sem a spontán zenéléshez. Mrs. Brenish műfenyőgirlandokat aggat minden lehetetlen helyre, miközben halált megvető bátorsággal és szinte bárgyú vigyorral egyensúlyozik egy sámli tetején, amelyet egy asztalra állított székre tett. Mrs. MacGillivray rendre előhúzza a karácsonyhoz köthető régi sztorijait a szigetlakókról. Bár nem hinném, hogy annyira segíti az ünnepi hangulat fokozását, amikor napjában ötvenedszerre meséli el, miként hagyta el egy háromgyerekes anya a családját karácsony éjjel úgy hetven évvel ezelőtt. Hiába, Pire-nak is megvannak a maga sötét titkai. Azaz dehogy titkai, hiszen Mrs. MacGillivray tesz róla, hogy semmi se vesszen a feledés jótékony homályába.

            Katie rendszeresen hullafáradtan esik be a fogadóba, mert ha otthon van, hiába nem dolgozik, Pire lányai és asszonyai szó szerint az ajtaján dörömbölnek, hogy vágja le vagy fesse be a hajukat, hogy szebbek legyenek az ünnepekre. George aztán morogva jön utána, hogy micsoda lehetetlen helyzet, hogy Katie-nek menekülnie kell a saját házából, de egy korsó sör után általában lenyugszik, és incselkedve felajánlja, hogy vegyék ki a régi szobáját Bobnál, mert ott aztán senki sem zavarná őket.

Egy alkalommal, amikor ismét lejátszódott ez a már-már meghitten szokásos jelenet, George egyik pillanatról a másikra mintha megfagyott volna, mereven nézett az ajtó felé. Estefelé elég nagy volt a jövés-menés a pubban, így addig nem is figyeltem, ki jött be éppen. A gyomrom görcsbe rándult George reakciója láttán, és amikor megfordultam, a gyanúm beigazolódott: Nick állt ott a maga teljes valójában.

Az utóbbi időben többször beugrott, de általában délelőtt vagy kora délután, amikor nem volt annyira nagy a nyüzsgés, és lazán beszélgethettünk. Még az is előfordult, hogy már nyitáskor ott várt, és segített lepakolni a székeket az asztalok tetejéről.

Most viszont csúcsidőben érkezett, és csak állt ott tétován. Senki, valószínűleg ők maguk sem tudták, hányadán állnak George-dzsal az ominózus kocsmai verekedés óta, hiszen nem is találkoztak.

Bob ekkor lépett ki a konyhából egy étellel megrakott tálcával, és azonnal felmérte, hogy a múltkori zűr két főszereplője megint itt van az ő fogadójában. Bár a múltkor sem okoztak kárt, és Bob meg Nick kifejezetten jóban voltak, nyilván esélyt sem akart adni újabb fordulóra, úgyhogy elébe ment a dolognak, és széles mosollyal üdvözölte Nicket, mielőtt esetleg úgy döntött volna, hogy odamegy George-hoz, majd megkérdezte, mit hozhat neki. Nick egy kávét kért, azt is elvitelre. Tehát minél előbb le akart lépni, csak kellett valami alibi, hogy miért is van itt, hiszen sosem kért még kávét Bobnál. Ahhoz neki túl jó a sajátja a parti házában.

- Joley, lefőznél egy kávét Nicknek, amíg én kiviszem ezt a rendelést? – kérdezte Bob, majd választ sem várva már ment is az egyik távolabbi asztalhoz.

- Szia – köszöntem mosolyogva Nicknek, majd rákacsintottam: – Kevés kávé, sok tej?

- Minél kevesebb ebből a kávéból, annál jobb – vigyorgott vissza. – Vagy adhatsz csak egy üres poharat is, és már itt sem vagyok.

- Akkor minek jöttél egyáltalán? – Csak akkor jöttem rá, hogy hangosan kimondtam a csípős megjegyzésem, amikor láttam, Nick milyen furán néz rám. Meg kéne már tanulnom, hogy előbb gondolkozzak, és csak utána beszéljek! – Bocs, nem úgy értettem.

Hülye kifogás, hogy lehetett volna ezt másképp érteni?

- Ugyan már! – legyintett ő végül. – Érted jöttem, mert úgy emlékeztem, hogy mostanában végzel, de látom, már van társaságod – Azzal diszkréten Katie-ék felé pillantott, akik látszólag zavartalanul cseverésztek, de George időről-időre felénk nézett a barátnője válla felett. Csak remélni tudtam, hogy nem azt képzelte, vigyáznia kell rám vagy ilyesmi. Bár az alapján amennyit ő eddig megismert Nickből…

Mindenesetre annak nagyon örültem, hogy Nick szemmel láthatóan megjegyezte a beosztásomat.

- Kábé negyedóra múlva végzek. Katie és George pedig nem hozzám jöttek, gyakori vendégei amúgy is a pubnak. Tessék, egy adag forró tej – tettem elé egy papír poharat.

Nick értetlenül bámult bele a pohárba. Úgy tűnt, egy pohár száz százalék tej számára elképzelhetetlen volt. Akkor már inkább az üres pohár.

- És képzeljem hozzá a kávét? Vagy menjek haza, hogy normális kávét öntsek bele?

- Attól tartottam, ha adnék neked abból a kávéból, amelyik a többi halandónak megfelel errefelé, még ki találnád önteni, amint kilépsz innen. És én speciel jobban örülnék, ha az első általad említett opciót választanád – tettem hozzá kacéran.

- Megvárjalak kint? – nevetett rám.

- Vagy itt bent, senkit sem zavarsz, Nick, akár elhiszed, akár nem.

- Szerintem inkább nem hiszem – mondta elkomorodva, amint találkozott a tekintete George-éval.

- Csak nem ismeritek egymást – magyaráztam.

- És ez ma sem fog megváltozni – jelentette ki, majd fizetett, fogta a poharat, és kiment.

A műszakomból hátralévő perceket alig bírtam ki, folyton az órára pillantottam, és rettegtem, hogy Nick mégsem vár meg.

- Istenem, Joley, még a végén eltörsz egy poharat, ha ilyen sebességgel törölgeted őket! – szólt oda Katie. – Inkább beugrok helyetted, csak tedd le a kötényedet, és menj már Nick után.

- Micsoda? – kérdeztem zavartan. – Ja, nem, köszi, már csak két perc, és végzek.

- Megvár, nem?

- Hát, nagyon remélem. – Nem túl kedves módon George-ra vetettem egy dühös pillantást.

- Hé, miért én vagyok a rossz?! Talán oda kellett volna mennem hozzá, hogy megkérjem, maradjon, és meghívjam egy csésze teára? Nem én akartam megütni!

- Tudom, és sajnálom – sütöttem le a szemem.

- George is megérti, hogy Nick az utóbbi időben érthető okok miatt nem volt mindig egészen önmaga – mondta Katie diplomatikusan. – Igaz, George?

- Igen – motyogta a barátja kelletlenül. – De nem fogok tőle bocsánatot kérni! És ha már itt tartunk, nem biztos, hogy jól teszed, Joley, hogy ennyi időt töltesz vele, ez a fickó nem…

- George, ez nem a mi dolgunk – figyelmeztette Katie. – Egyébként meg Nickkel egyáltalán nincs semmi baj, csak épp nehéz időszakon megy keresztül, és ha Joley jól érzi magát a társaságában, ráadásul sokat segít Nicknek feldolgozni mindazt, ami vele történt, akkor nagyon is helyesen teszi, hogy találkozik vele, amikor csak tud.

- De amúgy nem a mi dolgunk, ugye? – nevetett rá George.

- Hát, nem – vigyorgott Katie. – Na, jól van, Joley, eredj innen, lejárt a munkaidőd!

Az órára néztem, és tényleg, már túlóráztam is két percet. Úristen, Nick tuti nem várt meg!

Sietve ledobtam a kötényemet, a kezembe kaptam a dzsekimet, elköszöntem Katie-éktől, meg Bobtól, és már rohantam is. Feltéptem a pub ajtaját, és már kinn is voltam a csípős hidegben. Körülnéztem, de senki nem várt odakint. Ha Nick csak két perccel ezelőtt indult volna el hazafelé, megállapítva, hogy az ígéretem ellenére mégis maradtam George-ékkal, még látnom kellett volna a part felé baktatni. De nem láttam, szóval egyáltalán nem is állt szándékában megvárni. Szép. Így fűzzek reményeket ehhez a pasihoz!

- Én a helyedben felvenném a dzsekit, még a végén megint megfázol – szólalt meg mögöttem Nick. Megpördültem, és ott állt Nick, hanyagul a fogadó falának dőlve. Hát persze, mindenhol kerestem, épp csak közvetlenül az ajtó mellett nem. Pedig ott volt. Mégis megvárt.

Megborzongtam a hidegtől, mire észbe kaptam, és belebújtam a dzsekimbe.

- Elég fagyosak lehetnek errefelé a téli esték, ha nincs az embernél véletlenül egy pohár forró tej, hogy átmelegítse – vigyorgott, majd átnyújtotta az utolsó pár kortyot.

Tudom, hogy néha – na jó, elég gyakran – megőrjít ez a pasi, legalábbis az, hogy sosem tudom, hányadán állunk, vagyis ő hányadán áll velem, de épp ettől olyan izgalmas ez az egész. Kaland vele minden perc.

Ennyit mára. Bocs, de megint úgy elszaladt az idő, már így is csak három órát tudok aludni, amíg fel kell kelnem a munka miatt! Hogy mit csináltunk aztán az este a múltkor, az legyen az én titkom. Legalábbis a következő üzenetemig. De ne találgass, úgysem jönnél rá, az hétszentség!

És köszönöm, hogy megint meghallgattál! Azaz elolvastál.

Joley

Huszonhetes számú palack

Egy hónapban 2 fejezet - hú, de jók voltatok! :)
Ja, és annyira szeretlek titeket, hogy A szerencse lányánál is tettem fel végre új részt ;)

Mondd csak, Idegenem, Te is lassan ünnepi hangulatba kerülsz, akárhol is vagy? Ha valamilyen csodás áramlatnak köszönhetően Amerikában kötnének ki az üzeneteim, nem is kérdezném, biztos lennék benne, hogy már Te is feltetted a milliónyi színes égődet, és mindenféle zölddel, rénszarvassal meg hóemberrel díszítetted a házadat, és már hetek óta karácsonyi zenéket hallgatsz úton-útfélen, ha akarod, ha nem.

            Nos, úgy tűnik, Pire sem maradhat ki a nagy készülődésből, még ha – szerencsére – itt nem is olyan szembeötlő az ünnepek közeledte, mint máshol. A sziget nem ölt téli ruhát, hó meg pláne nem esik, olyan, mintha még mindig november lenne – hideg és nyirkos az idő, és ilyen is marad tavaszig. És az emberek sem teszik tele a kertjüket giccses, műanyag figurákkal, nem világítják ki minden ablakukat, és nem dudorásszák a Jingle Bellst napi huszonnégy órában. Ám diszkréten mégis jelzi a karácsony, hogy úton van.

            A nagyi napok óta koszorúkat köt, mert nemcsak a saját ajtaját és lakását díszíti a kertből levágott ágakból kötött csodákkal, hanem lelkesen veszi fel a szigetlakók megrendeléseit is. A fogadó ajtajára kért, malomkerék nagyságú díszt épp tegnap vittem le Bobnak.

            Igazán szépen dolgozik a nagyi, mondom is neki mindig, hogy Londonban vagy New Yorkban vagyonokat kérhetne el egy-egy mesés darabért, de ő persze csak mosolyog szerényen, és legfeljebb egy kis süteményt, házi lekvárt vagy hasonlót fogad el a koszorúkért és csokrokért, azt is csak hosszas rábeszélés után. Hiába, Pire-on virágzik az efféle cserekereskedelem, mindenki azt ad a másiknak, amit tud, amiből feleslege van, vagy aminek jó az elkészítésében. Nem is rázta meg a szigetet a válság.

            Szóval a konyha virágkötő műhellyé változott, a fogadóban Mrs. Brenish hátborzongatóan jó kedvvel állítja össze az ünnepi menüt, és csak addig olvad le arcáról a mosoly, amíg Emily szobájának sarkait ellenőrzi, hogy a legkisebb pókhálót is eltüntettem-e. Ugyanis általában csalódnia kell, én bizony elrontom a jó hangulatát. Remélem, azért legalább Te nem veted a szememre, hogy nem takarítom olyan hű, de nagy lelkesedéssel Nick exének a szobáját!

            Apropó, tényleg nagy buli van készülőben errefelé, Emily nem az egyetlen tékozló szigetlakó, aki hazatér az ünnepekre. Katie a minap beugrott a fogadóba egy teára. Valójában a délutáni kompot, akarom mondani csónakot várta, mert azzal jött George, akinek egy pár napra el kellett mennie a munkája miatt, de most már az ünnepekre marad. Mrs. MacGillivray szerint ez biztos jele annak, hogy ők ketten aztán nagyon egymásra találtak, mert csak a nyáron találkoztak először, és lám, máris együtt töltik az ünnepeket, George gond nélkül kihagyja a családi banzájt Katie miatt.

Katie azért megsúgta nekem, hogy George szülei kábé tíz éve elváltak, és azóta nem éppen idilli a hangulat náluk, mert apu és anyu nem bírja ki egy szobában, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy úgy csináljanak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és továbbra is együtt ünnepeljenek. Ami perszre rendre katasztrófába fullad. Szóval a srác valójában örül, hogy idén van mentsége passzolni a családot.

- Mondd csak, Joley, ha te is itt töltöd az ünnepeket, átugranál valamelyik nap hozzánk? Szívesen bemutatnálak Florának – mosolygott rám szélesen Katie a teájából felszálló gőzfelhőn át.

- Miért, itt lesz?

- Igen. Florának ez lesz az első karácsonya a szigeten. Már nagyon várja, hiába mondom neki mindig, hogy ilyenkor közel sem olyan vonzó látványt nyújt Pire, mint nyáron. Tudod, ő még csak akkor látta, és őszintén szólva aggódok, hogy nagyot fog csalódni, amikor majd megérkezik.

- Ő sem a családjával tölti az ünnepeket? – csodálkoztam. Úgy emlékszem, a karácsony egy nagy családi ünnep, nem?

- Szerintem addig rágta Dennis fülét, amíg belement – kuncogott. – Ha jól tudom, Flora családjánál töltenek néhány napot karácsony előtt, után meg Dennis szüleihez mennek, Walesbe. Vagy fordítva.

- Hát, akkor tényleg nem túlzott a nagyi, amikor azt mondta, hogy a karácsony nagy ünnep errefelé. Látom, szó szerint értette – jegyeztem meg szenvtelen hangon. Hiába, sosem váltottak ki belőlem túlzottan nagy lelkesedést azok, akik odáig meg vissza vannak Pire-ért. Önanalizálóbb hangulatomban ezzel kapcsolatban általában arra a megállapításra jutok, hogy azért, mert nekik – velem ellentétben – Pire csupa jó élményhez köthető. Irigy lennék?

- Pire ilyenkor olyan, mint egy nagy család – magyarázta Katie. Nem mertem visszakérdezni, hogy csak ilyenkor lenne így? Mert ha azt nézzük, hogy egy családban mindenki mindent tud, és tudni is akar a másikról, akkor… Jól van, befogtam.

- De azért nem kell mindenkinek ajándékot venni, ugye? – igyekeztem elütni egy poénnal a dolgot.

- Dehogy! – nevetett Katie. – És ne is törd a fejeden ilyesmin, amikor majd átjössz.

Azzal felpattant, mert a hajó befutott, ő meg szaladt ki üdvözölni a rég nem látott kedvest. Figyelted, hogy nem is várta meg a válaszomat a meghívásra? És azt mondta, amikor átmegyek, nem azt, ha átmegyek. Ravasz. Most kereshetek egy jó kis indokot, hogy kimaradjak a bájcsevejjel egybekötött teázásból!

Szívesen keresnék egyébként valami kibúvót az egész felhajtás elől, mert nagyon nem tetszik nekem, ami itt készül. Egy rakás hazatérő idegen, akik majd néznek rám, hogy mit keresek én itt – pont, mint az első pire-i napomon, de azt hittem, azon csak egyszer kell túlesni. És ugye mindenki a családjával lesz, a családok aztán összegyűlnek a fogadóban, és olyanok lesznek, mint egy nagy, egész Pire-ra elegendő család. Család a köbön. Pont ez hiányzik nekem most. Ugyan, forgassuk már meg még jobban a tőrt abban a szerencsétlen kis Joley-ban, hadd szenvedjen!

Újabb megerősítést nyert az elhatározás, hogy jobb lenne elhúzni innen, mielőtt ideér a Mikulás a szánjával. Tudom, szeretem sajnálni magam, igazad van, és össze kéne szednem magam. De még egy picit hadd ücsörögjek a negatív gondolataim között, jó?

Már csak azért is, mert a nagyi ismét előállt azzal az eszement ötlettel, amelyről már azt hittem, sikerült végleg kivernem a fejéből: szerinte fel kellene vennem a kapcsolatot anyuékkal. Szegény, olyan félve jött elő a minap ezzel a dologgal.

A délutánt arra szánta, hogy – félretéve kicsit a koszorúit – lapokat írt az ismerőseinek szerte a világon. Barátoknak és távoli rokonoknak, régi iskolatársaknak és egykori szomszédoknak. Nem is gondoltam volna, hogy valaki képes ennyi lapot küldeni, amíg meg nem láttam a vaskos halmot előtte a konyhaasztalon.  

- Nagyi, komolyan mondom, át kéne szoknod az e-mailre. Egy egész erdő kiirtását lehetne a számládra írni.

- Amennyi fát én már ültettem életemben, kicsikém, hidd el, jogomban állna tízszer ennyi lapot küldeni. De igazad van, idén mintha kicsit elszámítottam volna magam, és több lapot vettem a kelleténél – forgatott a kezében néhány különösen díszes példányt. – Neked nem kellenek? – kérdezte meg ártatlanul, miközben már tollat ragadott, hogy egy újabb üdvözlet megfogalmazásába fogjon.

- Ugyan kinek írnék én, nagyi? – nevettem gúnyosan, de azért lecsusszantam egy székre és megnézegettem a fölöslegesnek ítélt darabokat. – Rakd el őket, nem romlanak meg jövő karácsonyig.

- Persze, de amilyen rémesen szenilis vénasszony vagyok, biztosan elfeledkezem róluk egy év alatt – mosolygott szégyenlősen. Nem is igaz, hogy szenilis lenne, a nagyi memóriája fényévekkel jobb, mint az enyém. – Nem kellenek neked mégis?

- Nagyi, ne haragudj, de az én generációm nem várja a postást nap, mint nap. Ha boldog karácsonyt is akarnék kívánni valakinek – de nem akarok –, azt megtenném e-mailben.

- És a te generációdon kívül valakinek? Mondjuk, a szüleidnek? – Ezt már csak úgy, látszólag félvállról mondta, miközben belemélyedt az írásba.

Úgy megsajnáltam, hogy ennyire próbálkozik! Hogy kettőnk közül ő még mindig nem adta fel. Hogy a feladatának érzi, hogy kibékítsen minket, pedig tapasztalatból tudja, hogy enyhén szólva nem könnyű kijönni a szüleimmel, különösen az anyámmal nem.

Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, felálltam és megölelgettem a nagyit. Aztán kiválasztottam a legkevésbé szép lapot – azért mégse pocsékoljuk el a többit ilyenekre –, és megígértem, hogy meggondolom a dolgot, majd felmentem a szobámba.

Szegény nagyi azt már nem tudhatta, hogy mire a lépcső tetejére értem, már meg is fontoltam, és arra jutottam, hogy a kezemben tartott lap is jobb sorsra érdemes, mint hogy néhány napon belül és néhány mérfölddel délebbre Fisherék kukájában landoljon. Úgyhogy diszkréten becsúsztattam a fiókomba. Talán egyszer elküldöm valakinek.

Az egyetlen, akit még nem fertőztek meg az ünnepek Pire-on,

Joley

Huszonhatos számú palack

Íme, a folytatás! Úgy látom, az utóbbi időben nem járt errefelé túl sok író, legalábbis nem mutatkozott nagy érdeklődés az írói fórum iránt, de remélem, a történet újabb epizódja már népszerűbb lesz :) 

Az illusztrációként szolgáló kép egyébként már szerepelt ezen az oldalon, a Floralia egyik részénél, egészen pontosan 2009. november 29-én (hű, de rég volt!), gondolom, nem nehéz kitalálni a helyszínt ;)

Jó szórakozást az extra hosszú fejezethez! :)

Kedves Másik Legjobb Barátom!

Másik, nem második, ne ijedj meg, nem fokoztalak le! Csak el kell ismernem, Nick az utóbbi napokban bizony nagyon-nagyon jó barátom lett, és ha Neked még mindig többet is mesélek el, mint neki (hiszen valakivel őt is ki kell tárgyalnom, nem igaz?), határozottan a legjobb barátaim közé kell sorolnom. Azt most hagyjuk, hogy a kábé két legjobbon kívül más barátom nem is igazán van...

            Szóval nagyon jóban vagyunk. Eddig csak azért nem akartam elmenni Pire-ról, mert féltem, mi várna rám a szigeten túl, most inkább már azért nem, mert tartok tőle, véget érne ez az idill. Nickkel sosem beszélünk arról, hogy egyszer elmegyünk innen, pedig rettegek tőle, hogy ennek be kell következnie valamikor. Józan ésszel tudom, nem lehet az a sorsom, hogy itt öregedjek meg, a fogadót takarítva, mert még ha nem is leszek soha világhírű énekesnő, akkor is többre vagyok hivatott. Hé, ez talán azt jelenti, hogy kezd visszatérni az örökre elveszettnek hitt önbizalmam...?

            És persze Nicknek is el kell mennie, hiszen a manhattani társasági élet fenegyereke ugyan megengedhet magának egy olyan apró kilengést, hogy eltűnik a világ szeme elől néhány hónapra, de örökre biztosan nem.

            Máskor viszont azt gondolom, a fenébe is, miért ne maradhatnánk itt mindketten? Jól érezzük magunkat, napról napra jobban, akkor meg miért kellene törődnünk a talán csak magunknak beképzelt kötelezettségekkel? Hiszen legjobb tudomásom szerint egyikünknek sem szólt senki a külvilágból, hogy hahó, merre jársz, mikor térsz vissza hozzánk? Nem hiányzunk mi senkinek.

            A minap is épp ezen rágódtam. És arra gondoltam, ezt a dolgot azért érdemes lenne tisztázni vele.

            - Figyelj csak, mikor beszéltél utoljára a szüleiddel? Úgy értem, tudják, hogy itt vagy, nem?

            Azt hiszem, meglepődsz, ha azt mondom, azaz írom, hogy ezt a kérdést a pubban szegeztem Nicknek. Merthogy délután megint esett az eső, és ő – megelőzendő, hogy megint lemenjek hozzá, bőrig ázva és egy újabb megfázást kockáztatva – feljött a fogadóba. A kapucnis dzsekijének köszönhetően közel sem ázott úgy meg, mint én a múltkor.

            Szóval ott ücsörgött a pultnál és szorongatta a whiskyjét, amelyet Bobtól kapott, hogy egy kicsit átmelegedjen a hideg esőben tett séta után. A ház ajándékaként adott ital egyúttal azt is jelentette, hogy Bob fátylat borított a múltra, jótékonyan elfeledte a közelharcot George-dzsal, és azt az ominózus esetet is, amikor Nick részegen állított be alkoholt követelve.

            - Nem, de nem is érdekli őket – vonta meg a vállát Nick.

            - Tudtommal nincs nálad mobil, nincs a házadban internet, mégis hogyan érhetnének el? Galambpostával?

            - Mondd, te mikor beszéltél utoljára a szüleiddel? – vágott vissza.

            - Ők tudják, hogy itt vagyok, a nagyi elmondta nekik, csak hát tesznek rá. Számukra én nem létezem – feleltem lehajtott fejjel, miközben a poharakat törölgettem.

            Nick hallgatott. Igen, én rosszabb helyzetben vagyok, ha már a nyomorúságunkat kell összevetni: az én családomnak megvan rá a lehetősége, hogy kapcsolatba lépjen velem, de köszönik, nem élnek vele.

            - Sajnálom – mondta végül Nick.

            - Nem kell. Ha ennyire nincs rájuk szükségem, akkor nekem sem hiányoznak – jelentettem ki, de úgy sejtem, Nick is tudja, hogy ezt csak igyekszem elhitetni magammal. Nem sok sikerrel, tegyük hozzá, az irántuk érzett kezdeti dühöm ugyanis egyre inkább elpárolog, és a helyét átveszi a szomorúság.

            - Tudod, sosem éreztem, hogy különösebben fontos lennék a szüleimnek – mondta elgondolkodva Nick. – Fura, pedig az egykékkel állítólag éppen az a baj, hogy elkényeztetik őket, nem? Hát, velem nem ez volt a helyzet. Jó, mindent megkaptam, amire csak vágytam, még azt is, amire nem. Menő sportkocsit, hatalmas lakást, kiapadhatatlan bankszámlát. De a szüleimet szinte sosem láttam. Anyám folyton valami szépségfarmon volt, vagy egy puccos partin, esetleg épp egy ashramban próbált újjászületni. Apám meg jóformán csak akkor hagyta el az irodáját, ha üzleti útra kellett mennie. Lefogadom, egy cseppet sem változott a helyzet, mióta eljöttem.

            - Ezt nem tudhatod, hiszen itt vagy, a világtól elzártan – mutattam rá.

            - Csak azért mondod ezt, mert nem ismered őket. Hidd el, nekem igazán senki sem vetheti a szememre, hogy nem próbálkoztam eléggé. Én aztán mindent megtettem, hogy kiköveteljem a figyelmüket, de hiába. Eleinte rengeteget tanultam a gimiben, hogy minél jobb eredménnyel kerüljek be az egyetemre, hogy aztán egyszer apám nyomdokaiba lépjek, és büszke legyen rám. Évfolyamelsőként fejeztem is be a sulit. De megdicsért apám akár egyszer is? Soha – csóválta a fejét Nick. A hangjában nem volt keserűség, olyan volt, mintha nem is a saját történetét mesélné. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert már rég megemésztette a dolgot, vagy mert a Michelle elvesztése okozta fájdalom mellett ez már eltörpül.

            - Aztán már az egyetemen úgy döntöttem, taktikát váltok: otthagytam a sulit, és egész nap a haverokkal lógtam. Folyton buliztunk, állandóan bajba kerültünk, minden hülyeségben benne voltunk, és nem törődtünk a következményekkel. Azt hiszem, valójában mind egy cipőben jártunk: csak egy csapat meg nem értett srác voltunk, akiknek mindössze egy kis odafigyelésre lett volna szüksége.

            - És aztán jött Michelle – folytattam. – És megmentett.

            - Hát, ha azt nézzük, hogy miatta abbahagytam a féktelen bulizást, és beszéltünk róla, hogy visszamegyek az egyetemre, akkor igen. Mondtam már, hogy megváltoztatta az életemet? – kacsintott rám.

            - Egy párszor – nevettem.

            Nick elmosolyodott.

            - Ne haragudj, mindig ide lyukadok ki.

           - Miért haragudnék? – Tényleg nem vettem zokon, hogy ismét megjelent a körünkben Michelle. Az jutott ugyanis az eszembe, hogy ha ő nem lett volna, akkor mi most Nickkel aligha lennénk ilyen jóban. És nem arra gondolok, hogy ha nem halt volna meg, Nick nem jött volna ide, hanem arra, hogy az a régi Nick, a haverokkal balhét kereső lázadó szóba sem állt volna velem. Hiszen az első itteni nyarán sem vette tudomást a létezésemről, pedig akkor még ezek szerint a jófiút játszotta.

- Ez az életed – tettem hozzá.

- Ez volt az életem – helyesbített Nick.

- Miért, most mi? – faggattam, holott a legszívesebben nem forszíroztam volna a kérdést. Mert aligha válaszolná, hogy „itt maradok veled mindörökre, Joley!” De megvan az a rossz tulajdonságom, hogy szeretek nyíltan rákérdezni a dolgokra, még ha a bizonytalanság boldogítóbb is lenne.

Nick egy jó darabig hallgatott, majd azt mondta:

- Ezen még nem gondolkoztam.

Hittem is, meg nem is. Viszont ha elkezdi törni a fejét azon, hogy merre tovább, akár beavat engem ebbe, akár nem, az már annak a biztos jele, hogy kezd túl lenni a Michelle elvesztése okozta veszteségen. Kezdi tovább élni az életét. Úgyhogy reméltem, legalább magában nagyon is agyal már ezen.

Egyszer csak Nick odasúgta:

- Figyelj, itt mindenki minket néz, vagy csak képzelődöm?

Körbepillantottam a helyiségen, és hirtelen több kutató szempárral találtam szembe magam, melyek aztán riadtan kerestek új célpontot maguknak: hirtelen az újságjuknak, a söröskorsójuknak vagy az ablakon át a kilátásnak szentelték minden figyelmüket, mintha mindig is így tettek volna.

- Természetesen rátok kíváncsi mindenki – válaszolt Bob, ahogy elment mögöttem egy üres üvegekkel megrakott ládával a kijárat felé.

Nickkel összenevettünk. Tetszett, hogy nem akadt ki a dolgon, mintha nem is zavarná, hogy a helyiek rólunk pletykálnak. Persze neki nyilván nem okoz álmatlan éjszakát, ha a pire-iak a szájukra veszik.

- Segítsek, Bob? – kiáltott aztán a főnökömnek, majd választ sem várva a pult mögé pattant egy láda üvegért, és ő is az ajtó felé indult.

Amint eltűnt, Mrs. MacGillivray repült oda hozzám, mohón nyújtva felém a kiürült csészéjét. Ám sejtettem, hogy nem egy újabb adag teáért ugrott ide az asztala mellől korát meghazudtoló fürgeséggel, hanem új, exkluzív információkra éhezett Nickről és/vagy rólam.

De tévedtem. Nem híreket várt tőlem, hanem nyitott füleket a legújabb teóriájára. És talán a reakciómból remélte továbbépíteni az elméletét.

            - Kedveském, valami igazán fura dolog jutott eszembe. Alighanem ostobaság, és ki is nevetné ezt a bolond vénasszonyt, ha meghallaná.

            Lehet, de ennek ellenére egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy úgysem menekülök meg attól, hogy meghallgassam.

-   Tudja, itt van ez a Donnelly-fiú, ez az amerikai.

Tehát tényleg Nickről akart pletykálni. Hiszen mégiscsak ő az idegen a közösségben. Nekem azért van pár nyárnyi előnyöm, így csak a kettes számú betolakodó vagyok.

Az amerikai. Nickre pillantottam a szemem sarkából, hogy meggyőződjek róla, hallótávolságon kívül van. Szerencsére épp akkor ment ki a fogadóból.

            - Mindig is hittem abban, hogy a legjobb dolog, amit tehetett, miután meghalt szegény menyasszonya, hogy idejött a szigetre.

            Nahát, Michelle-t előléptették Nick menyasszonyává, hihetetlen, mennyire szeretnek túlozni a pletykák! Ám csak egy pillanatig tartott a jókedvem, mert az jutott eszembe, hogy mi van, ha Mrs. MacGillivraynek igaza van? Mármint az elmúlt napok történéseinek fényében úgy gondolom, ha valaki Pire-on, hát én biztosan tudnám, hogy Michelle valójában mit is jelentett Nicknek, de amekkora volt a szerelem közöttük, amennyire megváltoztatta – és meg kell hagyni, nagyon is jó irányba – Nick életét ez a lány, ha a dolgok a maguk természetes medrében folyhattak volna, valószínűleg ide futott volna ki ez a kapcsolat. Egy lánykérésbe, házasságba, a tündérmesék boldog befejezésébe. Egy szemvillanásra úgy megszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom a pultba. Mert megint belém nyilallt a megválaszolhatatlan kérdés: hogy tudnám felvenni a versenyt Michelle-lel?

            A következő pillanatban meg: álljunk csak meg! Te már belenyugodtál, hogy csak jó barátok lehettek, igaz, Joley? Akkor meg minek idegesíted magad azzal, hogy Nick megkérte-e volna Michelle kezét, ha több idő adatott volna nekik?

            - Ahogy így elnézem ezt a Donnellyt Bobbal, minduntalan arra kell gondolnom, hogy valóban valami isteni sugallat vezethette ide – mosolygott Mrs. MacGillivray alighanem észre sem véve a tépelődésemet. – Hiszen nemsokára karácsony, és azt biztosan tudom, hogy Brenishék lánya, Emily hazajön az ünnepekre Amerikából! Hát mi lehetne jobb vigasz egy ilyen borzasztóan összetört szívre, mint egy régi kedves felbukkanása? Mert hát nem haraggal váltak el ők annak idején, mindössze véget ért a nyár, és ennek a fiúnak haza kellett mennie, hogy folytassa az iskolát. De most már nincs, ami elválasztaná őket! Milyen romantikus lesz majd, amikor ismét egymásra találnak, különösen, hogy erre karácsony táján kerülhet sor! – lelkendezett nevetve.

           Én pedig mindeközben szívinfarktusok kisebb sorozatát éltem át. 1. újabb vetélytárstól kell tartanom: a halott menyasszony mellett immár megjelent az ex rémképe is. 2. ezek szerint nem csak én láttam évekkel ezelőtt Nicket és Emilyt a parton? És 3. miért nem képes még egy visszaeső, folyton kombináló pletykafészek sem feltételezni, hogy esetleg Nick meg én…?

            Bobnak tehát nem volt igaza. A szigetlakók nem ránk kíváncsiak, csupán rá.

      Nem szóltam egy szót sem Mrs. MacGillivraynek, csak némán megfordultam és hátramentem a fogadó konyhájába. Odabenn Mrs. Brenish szorgosan kavargatott valami levest a tűzhelynél, és amikor rám villantotta mosolyát – amit korábban még sosem tett –, ijedten hátráltam egy lépést.

Úgy éreztem magam, mintha egy viharos éjszakán valami elátkozott szellemkastélyba tévedtem volna, ahol minden sötét sarokból egyre félelmetesebb szörnyek ugrottak elém, és sehol sem találtam a kifelé vezető utat.

- Ó, Joley, jó, hogy jössz, ki kellene takarítanod Emily szobáját. Néhány perce telefonált, hogy pár nap múlva hazajön! – jelentette be vidáman. Néhány perce? Magamban elismeréssel adóztam Mrs. MacGillivray csalhatatlan radarjának.

- Hogyne, persze, megcsinálom – hebegtem, majd sietve elhagytam a konyhát, és kiszaladtam az udvarra. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, mintha égő házból menekültem volna ki a szabadba.

Ideje belátnom, hogy Nicknek és nekem ez sosem fog összejönni. Amikor úgy tűnik, fogy végre a távolság közöttünk, hirtelen felbukkan egy újabb akadály. Talán mi egyszerűen nem vagyunk egymásnak rendelve. És azért azt se felejtsük el, hogy valószínűleg egyébként is csak én akarom kettőnk közül ezt az egészet. Még ha Nick túl is tud lépni Michelle halálán, még ha nem is akar ismét összejönni Emilyvel, bizonyára akkor sem rám vágyik. Én csak barát vagyok a bajban, semmi több. Legalábbis ő nem adta semmi egyértelmű jelét az ellenkezőjének, nem?

- Joley, jól vagy?

Hát persze, hogy Nick jött oda. Ki más is lehetett volna, ha nem az én új legjobb barátom? Pfuj.

Igyekeztem összeszedni magam, és hálát adtam, amiért még azelőtt rám talált, hogy visszafordíthatatlanul elkezdtek volna potyogni a könnyeim. A fenébe is, ezen a rohadt szigeten már így is többet sírtam, mint egész eddigi életemben összesen!

- Hogyne, mi baj lenne? – erőltettem egy mosolyt az arcomra, amint odalépett hozzám.

- Nem tudom, de nagyon feldúltnak tűntél, ahogy az előbb kirohantál a fogadóból – ráncolta a homlokát.

- Semmi gond, csak Mrs. Brenish megint a nyakamba akasztott egy pár extra feladatot, amire nem számítottam. – Reméltem, hogy a hangom meggyőzően könnyedre sikeredett.

- Mert Emily hazajön? – kérdezte, és közben elgondolkodva nézte a fogadót. Szóval ő is hallotta már a nagy hírt, és most tuti nosztalgiázott.

Immár végérvényesen biztos vagyok benne, hogy Pire nem más, mint egy kegyetlen kísérlet, amelynek keretében mindenki csak azért gyűlt össze ezen a szigeten, hogy engem kínozzon és tesztelje, meddig bírom a megpróbáltatásokat. Lefogadom, hogy be van kamerázva a hely, és egy beteg tévécsatornán ez a legnézettebb valóságshow. Le kéne lépnem innen.

Szerinted a Neked írt üzeneteimet is olvassák?

Joley