Harminchármas számú palack

Íme, egy extra hosszú fejezet csak Nektek :)

Hoppá-hoppá…

Komolyan mondom neked, barátom, ez a sziget kezd egyre furcsább lenni. Nekem, aki azt hittem, már nem érhet meglepetés, nap nap után meg kell állapítanom: Pire tényleg egy őrült hely! Annak idején a sebeimet nyalogatni jöttem ide, mert azt gondoltam, ha valahol, hát itt biztosan el lehet rejtőzni a világ elől, és itt soha nem történik semmi, ergo elvegetálhatok a szigeten behúzott füllel-farokkal életem végéig. Ehelyett mióta megérkeztem 1. összefutottam tizenéves álmaim Adoniszával, aki 2. szóba állt velem, 3. jó barátom lett, továbbá 4. más barátaim is lettek Pire-on, 5. rájöttem, hogy a világ legjobb pasijai imádnak ide járni, és 6. ma beszéltem egy világsztárral!

            Persze ismersz már annyira, hogy tudd, nem vagyok egy rajongó-típus (egy bizonyos aranyos srác a parton nem számít!), nem érdekel a sztárok magánélete, a hírességek, úgy ahogy vannak, hidegen hagynak. Az sem kötött le eddig különösebben, hogy Katie meg George arról beszéltek folyton, hogy a világhíres barátjuk, Dennis Lleyton az ünnepekre idejön.

            De hogy őrizze meg az ember lánya a hidegvérét, ha egy átlagosnak tűnő munkanapon felveszi a telefont, és egy filmsztár szól bele a kagylóba?!

            Merthogy velem pontosan ez történt a minap. Nagy volt a nyüzsgés a fogadóban, és egyszerre csak megcsörrent a telefon. Ha nem álltam volna kábé két lépésre a készüléktől, meg sem hallottam volna a pohárcsörömpölés, meg a vendégek beszélgetésének moraja mellett. Bob a kocsma túlsó végében diskurált éppen pár törzsvendéggel (persze itt minden helyi az), Mrs. Brenish meg sehol sem volt látható. Ha szerencsém van, Emilyvel volt éppen. Ha nem, Emily Nickkel volt.

            Mindegy, a lényeg, hogy felvettem, mire a hívó bemutatkozott:

            - Üdv, a nevem Dennis Lleyton. Nincs ott a közelben véletlenül Katie Rhiannon vagy George Spencer?

            Képzelheted, hogy remegtek a térdeim! Úristen, Dennis Lleytonnal beszélek! Az én szememben a hozzá hasonló emberek csak a filmvásznon, meg a magazinokban léteznek, egyáltalán nem valóságosak. És pláne nem állnak le csak úgy beszélni az átlagemberekkel!

            Ám Dennis Lleyton megtette azt, ami eddig Katie és George beszámolói alkalmával nem sikerült neki: emberi alakot öltött, és kiderült róla, hogy mégiscsak egy igazi ember, nemcsak valami fikció, akiről mindenki hallott, de sosem látott élőben senki.

            - Hát, őőő, nem is tudom – hebegtem, és körülnéztem a fogadóban. Eddig színét sem láttam a helyi álompárnak, de hátha időközben megjelentek. – Nem, azt hiszem, nincsenek itt.

            - Pedig ez volt az utolsó esélyem, hogy elérjem őket – felelte. – A mobiljukat nem vették fel, de gondoltam, talán lenn vannak a pubban. Ott este van már, nem?

            - Igen, nyolc óra. De Katie az ünnepek miatt rengeteget dolgozik, talán ezért nem tudta felvenni a telefonját. George-ról fogalmam sincs.

            - Talán valami mással vannak elfoglalva mindketten – mondta Dennis, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Majd megpróbálom később. Mindenesetre köszönöm…

            - Joley. A nevem Joley Fisher.

            - Értem. Köszönöm, Joley. Mondja csak, ott dolgozik a fogadóban? Nemrég jártam arra, és nem emlékszem, hogy Brenish-éken kívül más is lett volna ott.

            - Nos, én csak mostanában érkeztem csak a szigetre – közöltem, és le voltam nyűgözve, hogy érdekli őt, ki vagyok, mi vagyok. Mindig úgy képzeltem, hogy ezek a sztárok el vannak maguktól szállva, és saját magukon kívül senki nem számít nekik. – Átadhatok esetleg valami üzenetet Katie-éknek, ha mégis lejönnének ide? – kérdeztem, csak hogy egy picit megnyújtsam a beszélgetésünket. Eszméletlen, hogy én, aki úgy tartottam magamról, hogy nem esek hasra valakitől, csak mert híres, ennyire odáig voltam a ténytől, hogy egy igazi hírességgel csacsogok!

            - Persze, miért ne? Csak azt akartam mondani nekik, hogy pár nappal később érkezünk, mint terveztük, mert nekem közbeszólt a munka. Épp most kaptam egy eszméletlen jó forgatókönyvet, évek óta nem volt a kezemben ilyen színvonalas, izgalmas sztori! Egy izgalmas dráma, tuti esélyes az Oscarra! Mindenképpen meg akarom csinálni, úgyhogy muszáj még maradnom egy picit Los Angelesben, hogy tisztázzam a részleteket. Sajnos a rendező mindent le akar fixálni még az ünnepek előtt, hogy utána azonnal kezdhessünk forgatni… de nem is tudom, mit beszélek itt annyit magának, nyilván nem érdekli, és nem is azt szeretném, ha ezt mind átadná George-éknak. Bár, ami azt illeti, George-nak lenne itt meló, szóval nem ártana, ha tudna a filmről… Na, mindegy, csak arra kérem, Joley, hogy mondja meg nekik: később érkezünk, mint ahogyan terveztük.

            - Értem. Ha látom őket, szólok nekik, Mr. Lleyton.

            - Köszönöm. És Dennis, ha kérhetem.

            Hihetetlenül hálás voltam, hogy telefonon és nem személyesen beszélgettünk, mert fülig pirultam. Márpedig egy vörös hajúnak az ilyesmi nem annyira áll jól.

-          Rendben, Dennis – feleltem. - Viszonthallásra.

-          Viszonthallásra.

Teljesen el voltam ájulva a történtektől! Egészen megfeledkeztem arról, hogy nekem elvileg bosszankodnom kellene Emily miatt. Ehelyett vigyorogva végeztem tovább a munkámat, miközben józanabbik énem azt hajtogatta, hogy ez nem rám vall, engem nem vehet le a lábáról ilyen könnyen valaki csak azért, mert híres. Ráadásul, ha bejöttek volna a terveim a zenei karrieremet illetően, talán ma már én is tagja lennék ennek az exkluzív klubnak, de nem vagyok, nekem nem jött össze, szóval reálisabb lett volna, ha a fejemet a falba verem, hogy de hát én miért nem vagyok törzsvendég az élet VIP-részlegében.

Mégsem tettem, és bízom benne, hogy ez már annak a félremagyarázhatatlan jele, hogy kezdek kigyógyulni a végzetesnek hitt pesszimizmusomból.

És ezt más is észrevette.

- Hű, de jó kedve van ma valakinek!

Megfordultam, és Nickkel találtam szembe magam.

- Ó, szia. Hát te mi járatban erre?

Nick elcsodálkozott.

- Természetesen hozzád jöttem. Azaz érted. Úgy tudom, kábé tíz perc múlva végzel.

Úgy tűnt, a nap abszolút a meglepetések napjává vált. Nem elég, hogy a korábbi félelmeimet szerteoszlatva Nick hozzám jött, nem Emilyhez, még a beosztásomra is emlékezett! Kiülhetett az arcomra a döbbenet, mert zavartan nevette el magát.

- Azért nem kell ettől elájulni. Máskor is jöttem már eléd.

Nem akartam belemenni az Emily körüli aggodalmaimba, szóval ráhagytam. Inkább készítettem neki egy kávét, amely olyan ínycsiklandozóan illatozott, hogy magamnak is lefőztem egyet, és beletöltöttem a termoszbögrémbe, mielőtt elindultunk.

Érdekes módon Nick nem emelt kifogást a pub kávéjának minősége ellen, még csak nem is fintorgott, amikor belekortyolt.

Nicknek olyan magától értetődő volt, hogy lesétálunk hozzá, a partra, hogy gondolatban ostoroztam magam, amiért egyáltalán felmerült bennem, hogy ő meg Emily megadták magukat a régi idők emlékének, és… tudod.

Odalent, a házában mégsem bírtam ki, és kutató tekintettel vizslattam bármiféle nyom után, amely arra utalhatott, hogy Emily ott járt. Nem is tudom, mit kerestem, talán a kettesben elköltött reggeli edényeit a mosogatóban? Szertedobált női fehérneműket?

De persze nem találtam semmit. Nick ugyan egy picit rendesebb lett, mióta gerillatakarítottam nála, de azért még mindig egy klasszikus agglegénylakás benyomását keltette a parti házikó. Vagyis a konyhában bőven volt koszos edény, az ágy bevetetlen volt, és a fürdőben a padlón hevertek a szennyes ruhák. Férfiruhák, kizárólag férfiruhák.

- Keresel valamit? – jött utánam Nick, amikor épp a fürdőszobában tartottam szemlét. Szerencsére gyorsan kapcsoltam.

- Csak felmérem, mennyi tisztítószert hozzak legközelebb.

- Ne viccelj, Joley, mondtam már, nem akarom, hogy takaríts nálam.

- De hát ez így nem maradhat! – mutattam a rendetlenségre.

- Először is, mikor lettél ilyen rend- és tisztaságmániás? Másodszor meg, ha zavar, majd szerzek valakit, aki megcsinálja. Nem veled fogom elvégeztetni a melót.

- Először is alighanem Mrs. Brenish-nek köszönhető az agymosás, másodszor pedig én szívesen megcsinálom neked.

- Dolgozol eleget, nem fogadok el tőled ilyen szívességet.

- Fizethetsz is, ha ez zavar – mosolyogtam ártatlanul. – Ha akarod, megjelölhetek egy kifejezetten magas árat, hogy ne mardosson a lelkiismeret.

- Köszönöm a kedvességedet, Joley. De ami azt illeti, én egész másképp szeretném eltölteni veled az időt.

És úgy nézett rám, de úgy, hogy biztos voltam benne, menten elolvadok. Vagy legalább is összeesek. Mert rám még férfi így nem… De a következő másodpercben már meg is tört a varázs, a pillanat szappanbuborékként pukkant szét. Nick sarkon fordult, és a konyhába robogott.

- Kérsz valamit enni? Én speciel éhen halok.

- Én is – feleltem, és csak gondolatban tettem hozzá, hogy viszont amire én vágyom, az nem a hűtőjében van, hanem épp mellette áll, hátat fordítva nekem.

- Igazán nyithatnának Pire-on egy pizzériát vagy egy kínait – állapította meg, és oldalra lépett, hogy lássam, milyen üresen tátong a hűtőszekrénye.

- Hát, Mr. Thompson boltja már órák óta zárva van, és mint tudjuk, ő nem az a típus, aki örömmel nyitna ki csak a mi kedvünkért, szóval abból kell gazdálkodnunk, ami van.

- Visszaugorhatok a pubba valami kajáért.

Eszemben sem volt visszaengedni Emily közelébe! Tudom, szörnyen féltékeny vagyok, és semmi jogom hozzá, hiszen Nick nem esküdött nekem örök hűséget, sőt semmilyen hűségről sincs szó, de akkor is. A gondolatra, hogy ő és Emily ismét összejönnek, úgy érzem, mintha kést forgatnának a szívemben. Nem vagyok biztos benne, hogy ez kifejezetten Emilynek szól, inkább Nicknek, és valószínűleg akármelyik lány esetében így éreznék.

Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik, hogy Nick talál magának valakit. Mert bár vannak pillanatok, amikor azt hiszem, hogy talán én leszek az a valaki (ahogyan ugye azon az estén is volt egy ilyen másodperc), ezeket sosem követi semmi konkrétum, így mindig meggyőzöm magam, hogy csak én képzeltem az egészet. Mert csupán szeretném, ha Nick közeledne felém, ő csak a barátot látja bennem. És ostoba vagyok, hogy reménykedek.

Talán csak az fog egyszer kimozdítani ebből az állpotból, ha én is találok magamnak valakit, viszont ezen a szigeten erre gyakorlatilag semmi esély. És még mindig összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy végleg elmenjek innen.

Bár ha belegondolok, Nickkel is itt találkoztam. Esetleg jön majd egy másik édes srác, akivel nem olyan tragikus körülmények között kezdjük az ismerkedést, mint Nickkel, és így a barátságrészt kihagyhatjuk. Talán forgatnak még filmet errefelé félisten pasikkal…

De most igyekszem visszaterelni a gondolataimat Nick házába, a vacsorához. Igazán idilli lett végül az este. Találtam tésztát és paradicsomkonzervet, meg némi öreg szárított fűszert, és hamarosan kész is volt a pasta. A desszert keksz volt a nagyi málnalekvárjával. Nem egy Michelin-csillagos menü, de ez egyikünket sem érdekelte. Közben pedig jót beszélgettünk Pire-ról.

Mikor a szósz elkészült, megfordultam, hogy megkérjem Nicket, terítse meg az asztalt. Döbbenten láttam, hogy az asztal mellett ücsörögve a fehér termoszbögrém oldalára rajzolt fekete alkoholos filccel valami kelta mintát rockosra tuningolva.

- Hű, ez mi? Nagyon tetszik! – csodáltam a körbe-körbetekergőző motívumot Nick válla felett áthajolva.

- Nem tudom, csak úgy firkálgattam – tette le megszeppenten a bögrét, mint egy csínytevésen kapott gyerek. – Tudod, az a típus vagyok, aki például telefonálás közben folyton rajzolgat. Régen állandóan rajzoltam ilyen semmitmondó kis izéket, ha csak tehettem, a suliban a könyveimbe, a regénybe, amelyet éppen olvastam, a családi reggeliken az újság szélére, sőt néha a szalvétára is egy-egy étteremben vagy kávézóban.

- Régen? Vagyis felhagytál vele?

- Michelle azt mondta, elég gyerekes szokás, és az emberek azt hiszik, unatkozom, ha ezt csinálom, miközben beszélgetek velük. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy valami beindítja a fantáziámat, és nem tudom visszafogni. Mint például most, hogy a szigetről beszélgettünk, ez a keltás dolog ugrott be. Bocs, nem akartam tönkretenni a bögréd. Veszek másikat.

- Ne, nekem tetszik! Méghozzá nagyon! – Azzal felemeltem és élvezettel körbeforgattam a bögrét. Tényleg csodaszép volt a sok, indaszerűen egymásba fonodó vonal, az egész gyönyörű egységet alkotott, olyan volt, mint egy alaposan átgondolt, megfontoltan kidolgozott mű, nem pedig kábé tíz perc alatt összedobott firka. Ráadásul a vonalak között ott rejtőzött néhány jellemző részlet: Bob fogadójának cégére, a nagyi rózsái és Nick házikója. Hihetetlen volt!

- Komolyan tetszik? – kérdezett vissza Nick, és láttam rajta, hogy őszintén csodálkozik.

- Komolyan – feleltem.

- Hát, te vagy az első – nevetett zavartan, és éreztem, még mindig nem nagyon hisz nekem.

- Ilyeneket rajzoltál régen is?

- Mindenfélét, ami éppen megfogott. De Michelle nem igazán értékelte, amikor az apja öreg buldogját rajzoltam le, szivarral a szájában, a medence melletti nyugágyon terpeszkedve, vagy az anyja kövér perzsamacskáját, ahogyan felékszerezve, hatalmas kalapban szürcsöli a martinit.

- Jól sejtem, hogy valójában a szüleit rajzoltad le?

- Aha – vigyorgott Nick. – De Michelle-nek szerencsére ez nem esett le. Csak az zavarta, hogy akkor rajzoltam, amikor a szüleihez voltunk hivatalosak vagy ötven másik ember társaságában.

- És megvannak még valahol ezek a rajzok?

- Nem – komorult el Nick. – Michelle-nek igaza volt, ostoba szokás. Rég kidobtam őket.

- De újrakezdted – tettem vissza elé a bögrét.

Nem mertem biztatni, hogy folytassa, hogy rajzoljon megint, mert Michelle emléke túlzottan erős ellenfél, nem vagyok elég bátor, hogy csak úgy nekitámadjak. Nem hiszem, hogy nyernék. Viszont ez volt az első alkalom, hogy Nick valami rosszat mondott róla, hogy nem dicsfénnyel övezve, glóriával a feje felett láttatta Michelle-t, és ezt határozottan jó jelnek vettem.

Azért bizakodni még nem merek.

A realista

Joley

Harminckettes számú palack

Ó, jaj!

Ami azt illeti, egyre inkább úgy tűnik, kedves távoli hallgatóságom, hogy annak a felemnek lesz igaza, amelyik arra intett, hogy vigyázzak Emilyvel. Beigazolódni látszik a korábbi rémálmom: Nick az én vállamon sírta ki magát, de úgy látszik, csak azért állítottam talpra, hogy egyenesen rohanhasson egy másik lány karjaiba. Mintha az én feladatom ennyiből állna, mintha az én jelenetem véget érne az életében.

            És ha minket tényleg csak az kötött össze, hogy épp egy időben és egy helyen voltunk bajban, akkor az, hogy kikerültünk a gödörből, azt jelenti, hogy mindennek vége köztünk. Nemhogy az esély veszett el végleg, hogy mi valaha is egy pár legyünk, de tulajdonképpen már a barátságunknak sincs igazán alapja.

            Az már más kérdés, hogy én speciel még nem küzdöttem meg a magam szellemeivel, legalábbis nem az összessel, de valószínűleg a továbbiakban egyedül kell boldogulnom.

            Késő délután időben leértem a fogadóba, Emilynek híre-hamva sem volt, szerencsére nem kellett beugrania helyettem. Mrs. Brenish jókedve még mindig tartott, sőt újabb magaslatokra hágott, nyilván rettentően örült a lányának. Bob is folyton vigyorgott, de ez nála természetes állapot. Én ugyan nem tudtam őszintén csatlakozni hozzájuk, de ez persze cseppet sem zavarta őket, nagy volt a családi öröm.

            - Reggel összefutottam Emilyvel a hajón – mondtam Mrs. Brenish-nek, amikor az éppen elmosogatott poharakat vizslatta a fény felé tartva. El akartam terelni a figyelmét, mielőtt valami minőségi kifogást tenne a munkámra.

            - Tudom, említette – közölte, rám sem nézve. – Ezt a korsót mosd el még egyszer. – Ez óriási eredmény volt, hiszen a tucatnyi pohárból csak egy nem ment át a vizsgán. Az eddigi rekordom.

            - Gondolom, alszik – folytattam, immár csak az információszerzés végett. Fel kellett térképezni az ellenséget. És megtudni, hogy nem Nickkel „reggelizik-e” még mindig.

            - Igen, az időeltolódás roppantmód megviseli az embert – felelte szűkszavúan Mrs. Brenish. – A kettes asztaltól épp távoztak, töröld le, Joley, de gyorsan, mielőtt újabb vendégek ülnének le oda.

            Ezzel vége is szakadt a beszélgetésünknek. Csak remélhettem, hogy az alvást egyedül művelte Emily.

A munka unalmas volt, Katie társaságára sem számíthattam, mert már javában készült a karácsonyra. No, meg legjobb barátnője érkezésére.

            A monotonitást hét felé nem várt fejlemény törte meg: egyszer csak Nick jelent meg a pultnál.

            - Egy sört legyen szíves, kisasszony!

            - Mit keresel te itt? – csodálkoztam, miközben máris csapoltam a kért italt. – Mi van a huszonnégy órás alvással?

            - Megszakítottam – nevetett. – Emily nincs itt?

            Na ne, már megint ő kell? Legalább most már biztos volt, hogy nem épp együtt voltak. Sikerült egy másodperc alatt rendezni az arcvonásaimat, rendületlenül mosolyogtam Nickre. Szóval most már nem Michelle kell neki, hanem Emily. Joley meg a futottak még kategóriába került.

            - Alszik – vontam meg a vállam.

            - Már nem – csilingelt mögöttem Emily.

            Frissen, kipihenten toppant be, mint aki legalább két napig aludt. Az én szokásos farmer-póló összeállításommal szemben ő egy csinos kötött ruhát és magassarkú csizmát viselt. A frizurája és a sminkje is tökéletes volt. Hiába, nem egy ligában játszunk.

            - Akkor lehúzom ezt, és már mehetünk is – mondta Nick vidáman, és lehajtotta a sört.

            - Hozom a kabátom – felelte Emily, és eltipegett.

            Kérdő pillantást vethettem Nickre, mert azonnal magyarázkodni kezdett.

            - Tudod, szükségem van Emilyre. Mármint a segítségére. Van valami, amiben ki kell kérnem a véleményét – hebegett.

            - Nem tartozol nekem magyarázattal – válaszoltam, és hálás voltam Mr. MacBrayne-nek, aki épp akkor intett oda az asztalához. Amint elindultam, hallottam, hogy Nick utánam szól, de úgy tettem, mintha a kocsma zaja elnyomta volna a hangját. Mikor visszatértem a pult mögé, sem neki, sem Emilynek nem volt már nyoma.

            Hála az égnek, annyi volt a vendég, és annyi a rendelés, hogy nem volt időm a történteken rágódni. Egyik sört csapoltam a másik után, és még arra is volt energiám, hogy udvariasan elcseverésszek az emberekkel az időjárásról, meg az ünnepek közeledtéről. Mrs. Grant meg is jegyezte, mennyire jó látni, hogy már nem vagyok olyan morcos, mint régen. Ha tudnák!

            - Kávét, könyörögök, adj egy kávét! – állított be hirtelen Katie.

            - Akarod mondani: teát, igaz? – kérdeztem vissza, és már nyúltam is a kanna után.

            - Nem, rajtam már csak egy jó adag koffein segíthet, teljesen kivagyok!

            Csakugyan kimerültnek tűnt, amikor letelepedett velem szemben, a pult túloldalára.

- Mi történt?

- Á, csak a szokásos: mindenki új frizurát akar magának az ünnepekre. És persze eszükbe nem jutna időpontot egyeztetni, csak úgy beesnek, mintha nem tudnák, hogy este nyolckor már nem dolgozom! Most is a hátsó ajtón át menekültem ki, és lefogadom, hogy még legalább öten dörömbölnek épp az ajtómon. De kész, nem bírom tovább, reggel hét óta húzom az igát!

Míg Katie elkortyolgatta az extra erős hosszú kávét, amelyet főztem neki, beszámoltam a tegnap este óta történtekről. Párszor ugyan meg kellett szakítanom a mesélést a vendégek kiszolgálása miatt, de hamar megtudott mindent, egészen a ma este eseményeiig.

- Kíváncsi vagyok, miben kell Nicknek Emily segítsége – töprengett.

- Nekem lenne pár ötletem – húztam el a szám.

- Ugyan már, Joley! Ne legyél ennyire negatív!

- Miért, van okom az ellenkezőjére?

- Emilynek ott van Will.

- Biztosan tudod? És ha így is van, ez a Will most nincs itt, Nick meg igen.

- Emily nem olyan lány – rázta meg a fejét Katie. – Sok mindent fel lehet hozni ellene, de alapvetően rendes.

- Te Pire-on senkiről sem állítanád az ellenkezőjét.

- Majd beszélek vele – határozta el magát.

- Az kéne még! Nem, ne merészelj közbeavatkozni, Katie Rhiannon! Ha Nicknek nem rám van szüksége, azon úgysem lehet segíteni, akár beszélsz Emilyvel, akár nem. Megmondtam, hogy így lesz.

- Ne add még fel, Joley!

- Minél előbb megteszem, annál jobb. Annál kevésbé fáj – fejtettem ki, bár már így is kibírhatatlan volt. – Ideje továbblépnem. Hiszen Nick már megtette.

Mint az utóbbi időben kiderült, rengeteg jó pasi téved a szigetre. Talán nekem is jut egy, ha nem is az, amelyiket eredetileg kinéztem magamnak, majd egy másik. Valaki, aki végre viszonozza az érzelmeimet. Vagy ez talán egy jel, hogy jobb lenne elhúznom innen a csíkot, mert az én másik felem nem itt van. Nické lehet, de az enyém nem.

Az elszontyolodott

Joley

Harmincegyes számú palack

Hát hol is kezdjem?

Mit szólsz ahhoz, ha pontosan ott, ahol a múltkor abbahagytam? Szóval kiértünk a kikötőbe, dideregve vártunk a hajóra, és kiderült, hogy ezzel nem csak mi voltunk így. A parton ugyanis nekünk háttal egy nő várakozott, hatalmas téli kabátba burkolózva, a lába mellett egy jókora bőrönddel.

            - Emily! – kiáltott fel mellettem Nick olyan hirtelen, hogy összerezzentem.

            A nő megfordult, és tágra nyílt szemekkel válaszolt:

            - Nick!

            Majdnem úgy rohantak egymás felé, tárt karokkal, mint a filmekben. Csak lassabban és nem tárt karokkal, de érted. Szóval örültek egymásnak, méghozzá nagyon.

- Nick, mit keresel te itt? Anyu mondta, hogy itt vagy, de nem gondoltam volna, hogy már Turner Islandon összefutunk. Hogy kerülsz ide, csak nem töltötted itt az éjszakát? – Azzal sejtelmes pillantást vetett rám. Ezek szerint észrevett. A tekintetében nyoma sem volt a féltékenységnek, inkább cinkosan mosolygott rám.

- Igen, de természetesen nem úgy, ahogy gondolod – felelte Nick. Aú, ez fájt. Mármint az a bizonyos „természetesen”. – Joley-val Pire-ról ugrottunk át bulizni, és olyan jól sikerült az este, hogy hajnalig maradtunk.

- Nem mintha előbb haza tudtunk volna menni – vetettem közbe. – Apropó, én vagyok Joley.

- Igen, tudom, emlékszem rád – nevetett Emily. Persze, elégszer untam magam látványosan a családi fogadóban a régi nyarakon. De ugye mivel más sem emlékezett rám a visszatérésem után, mit lehet tudni…

- Anyu azt is mesélte, hogy te vetted át a munkámat a pubban – csicsergett tovább. – Csak annyit tudok mondani: őszinte részvétem. Tudom, anyuval nem könnyű, neki semmi sem elég jó. Hadd vigasztaljalak azzal, hogy én mindezért még fizetést sem kaptam annak idején, csak pár font zsebpénzt.

Igazi csata dúlt a lelkemben. Az egyik felem azt mondta, hű, milyen jó fej ez az Emily, tök kedves, meg nyitott, nézd, Joley, lett egy újabb barátod a szigeten! A másik viszont azt: vigyázz, csak óvatosan, te gondosan kihámoztad a trutyiból Nicket, helyrebillentetted a lelki egynesúlyát, erre jön ez a cicababa, aki fényévekkel csinosabb, szexisebb, vonzóbb nálad, és majd ő learatja a babérokat, amit neked kellene!

Nem tudtam, mit csináljak, hogyan viszonyuljak hozzá. Emily tényleg olyan szép volt, hogy simán elhittem volna, hogy Los Angelesben modellként dolgozik. Az arca olyan tökéletes, mint egy porcelánbabáé, a haja cseppet sem olyan kusza vörös szénakazal, mint az enyém. Már a vastag téli kabátban is látszott, hogy az alakja kifogástalan, és a ruhatára valószínűleg sokoldalúbb és trendibb volt, mint az enyém.

Ha legalább tudnám, hogy még mindig együtt van-e azzal a sráccal, akivel lelépett innen nyáron! De mivel ezt a lépését a szülei legfeljebb elfogadták, semmint támogatták, ez tabutéma volt Brenishéknél, és mert a szigeten Emily senki mással nem tartotta a kapcsolatot, rejtély maradt az ügy.

Ahogyan azt sem tudom, pontosan mennyire is volt komoly Emily és Nick afférja azon a régi nyáron. Eddig Katie-nek említettem, aki teljesen megdöbbent, mert ő nem tudott róla. Mrs. MacGillivray persze igen, de ugyan mi történhetne ezen a szigeten az ő tudta nélkül?! Brenishék szerintem nem tudják, legalábbis egész közömbösnek tűnnek Nick iránt.

Mindenesetre mivel sötétben tapogatóztam, nem mertem bízni Emilyben, távolságtartó maradtam. Persze igyekeztem ezt nem mutatni, és kedélyesen csevegtem vele a hazaúton.

Esti műszakba voltam beosztva a pubba, hogy aludhassak valamennyit az átmulatott éjszaka után, de titokban arra számítottam, Nickkel reggelizünk még egyet. Vagy nála, vagy a fogadóban, ahol hajnalban még a madár sem jár, ősi ellenfele, George meg pláne nem.

Amikor aztán befutottunk a kikötőbe, Nick látványosan ásított egyet, és közölte, hogy most aztán legalább huszonnégy órát fog egyhuzamban aludni. Ennyit a reggeliről.

- Joley, ugye nem kell most dolgoznod? – kérdezte Emily.

- Nem, csak úgy öt felé kezdek.

- Nyugodtan gyere később, majd én besegítek – ajánlotta mosolyogva.

- Köszönöm, de addigra szerintem már kialszom magam. Különben is, te pihenni jöttél haza, nem dolgozni. – Bele sem merek gondolni, mit kapnék Mrs. Brenishtől, ha az imádott lányának kellene beállnia a pult mögé, mert én kések!

Végül elbúcsúztunk egymástól, és hárman háromfelé indultunk. Épp kezdtem felfelé kaptatni a hegyoldalon, amikor a távolból Emily hangját hallottam meg. Hátrafordultam, és meg kellett állapítanom, hogy nem nekem szólt: Nick után szaladt integetve. Váltottak pár szót, majd együtt sétáltak vissza a pub felé. Emily közben Nickbe karolt.

Lám, valaki mégis együtt reggelizhetett vele.

A cseppet keserű

Joley