8. fejezet

Szóljatok egy szót is! Milyen gyorsan hoztam a folytatást - legalábbis önmagamhoz képest -, és milyen hosszú fejezetet! :) Jó olvasást!

If you gave me a chance I would take it
It's a shot in the dark but I'll make it
Know with all of your heart, you can't shake me
When I am with you, there's no place I'd rather be

Rather Be by Clean Bandit

                JJ látszólag nagyon szívesen segített, és miután megszabadította a háló falait a maradék tapétától, elosztotta a festéket az egyes helyiségekbe, szemre felmérve, hogy hova mennyi kell majd.

-          Jó ötlet, hogy az egész házat fehérre fested. Tiszta, világos és mindenhez megy.

-          Igen, én is éppen így gondoltam – feleltem.

-          Sokkal jobban fog kinézni a ház, mint most, bár a jelenlegi állapotát tekintve ez nem annyira nehéz – mosolygott. – Amúgy szerintem hozhatnál be pár virágcsokrot a szobákba, attól is sokat javulna a hangulat.

-          Ez nem is rossz ötlet – mondtam meglepve. – A kertben is rengeteg virágra bukkantam, de biztos a mezőn is sok a vadvirág. Mondd csak, mennyivel is tartozom a festékért és a házhozszállításért?

JJ mondott egy összeget a festékre, de a szállításért nem akart pénzt elfogadni, hiába erősködtem. Azt mondta, a szigeten természetes, hogy az emberek segítenek egymásnak, ahol tudnak. Majdnem hangosan is kimondtam, ami erre eszembe jutott: a szigeten talán természetes, viszont ő, mielőtt a festéket megrendeltem a boltban, nem tűnt éppen segítőkésznek velem. De hallgattam.

-          Majd ugorj be a piros festékért – mondta, miután a pénzt zsebre dugva menni készült.

-          Oké, bár az alapján, amit meséltél, az a veszély nem fenyeget, hogy valaki elhappolja az orrom elől – nevettem. – És úgyis kell majd még festék a kerítésre meg az ablakokra is.

Erre JJ csak a fejét rázta, majd azt mondta:

-          Nem semmi munkába fogtál itt, hallod. Nem győzök csodálkozni.

-          Hát, anyám ezt a helyet bérelte ki nekem a nyárra. Látatlanban – tettem hozzá gyorsan, amikor láttam, mennyire megütközött azon, amit hallott. – És ha már itt kell maradnom, gondoltam, rendbe hozom kicsit. Hiszen nekem is jobb, ha egy szebb házban lehetek, és legalább van mivel eltöltenem az időt.

JJ kicsit furán nézett rám, és én el is pirultam, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen azt ecseteltem, hogy miközben ő nyilvánvaló nemtetszése ellenére az apja boltjában kénytelen dolgozni valamilyen rejtélyes okból kifolyólag (és az apja nem tűnt túl kedvesnek, amikor egyetlenegyszer láttam), én csak azért dolgozom, hogy ne unatkozzak.

-          Nos, mint mondtam, ha kell, szívesen segítek – emlékeztetett JJ kifelé menet. Aztán hirtelen visszafordult. – Mindenesetre kíváncsi lennék, miért vagy itt. Ha anyukád kibérelte a házat, nyilván nem Mrs. Graham valamelyik rokona vagy. Mit is keresel Pire-on tulajdonképpen?

Erre a direkt és váratlan faggatózásra visszahőköltem, majd a zavaromat hirtelen felváltotta a düh.

-          Ezt éppenséggel én is kérdezhetném tőled – vágtam vissza, majd mivel olyan értetlenül nézett rám, magyarázni kezdtem: - Úgy értem, te itt és most, a kertemben mit keresel? Már itt vagyok egy ideje, jártam párszor lenn a boltban, és a legtöbbször még csak nem is köszöntél. Nelly állította, hogy kedves srác vagy, és én azt hittem, bennem van a hiba, mert mindig úgy viselkedtél velem, amint beléptem az üzletbe, mintha zavarnálak. Aztán egyszer csak megjelensz itt, kiszállítod a rendelésemet, felajánlod a segítséged, dicséred a munkámat, virágot akarsz a házamba… Kérlek, ne vedd zokon, ha kicsit furának tartom ezt az éles váltást. És ha nem akarom azonnal az orrodra kötni, hogy mit csinálok itt.

Vártam pár pillanatot, hogy reagáljon, de JJ csak állt ott kifejezéstelen arccal. Aztán egyszer csak komoly hangon megszólalt:

-          Igazad van, Belle, semmi közöm hozzá. Hiszen nem is ismerjük egymást. És abban is igazad van, hogy elég tahó voltam veled korábban. Ezért bocsánatot is kérek, ezt már előbb meg kellett volna tennem. Csak tudod, nem voltam éppen jó passzban, nemrég költöztem vissza a szüleimhez, és igazából ez a fordulat a családban senkinek az örömét nem szolgálta, de egyszerűen nem volt más megoldás. Viszont hetek óta először nemrég kaptam egy jó hírt, végre van esély, hogy helyrejöjjenek a dolgok – mosolygott, és látszott rajta, hogy milyen boldog volt.

-          És ezért vagy most már kedvesebb – állapítottam meg.

-          Sajnálom, hogy a rossz korszakom miatt mogorva voltam veled, hidd el, ez nem neked szólt. Igyekszem bebizonyítani, hogy Nellynek igaza volt, amikor azt mondta neked, hogy tulajdonképpen kedves srác vagyok – vigyorgott.

-          Oké – mondtam, de még mindig bizalmatlan voltam egy kicsit. Majd ha tartja a szavát, és ilyen normális marad, megváltoztatom az álláspontomat.

Egyébként szívesen kérdezgettem volna arról a rossz korszakáról, amelyre célzott, hogy pontosan miért is tért vissza Pire-ra, és milyen jó hírt kapott, de tisztában voltam vele, hogy amint neki sincs köze ahhoz, hogy én miért jöttem a szigetre, úgy én sem kérdezősködhetek. Igaza volt, amikor azt állította, hogy nem is ismerjük egymást. Bár őszintén bíztam abban, hogy ez mielőbb megváltozik.

Miután JJ elment, folytattam a munkát. Már késő délutánra járt, amikor újból meg kellett szakítanom a teendőimet, ugyanis ismét vendégeim érkeztek. Mr. és Mrs. Grant állítottak be, és amint besétáltak a kerten keresztül, az arcukon ülő aggály meg gyanakvás elárulta, hogy még mindig nem teljesen értettek egyet azzal, hogy beköltöztem a házba. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy állításukkal szemben nem azért ugrottak be, mert éppen erre jártak, hanem mert aggódtak értem. Nagyon meghatódtam, hogy ilyen röpke ismeretség után már ennyire a szívükön viselték a sorsomat.

Mindenesetre azért a csodálkozás is kiült az arcukra, ahogyan előbb a félig-meddig kipucolt kertre, majd a házban a kiürített helyiségekre pillantottak.

-          Hoztam némi ennivalót, kedves, mert kétlem, hogy itt tudna főzni – nyomta a kezembe egyszeriben a kosarát Mrs. Grant.

-          Nagyon köszönöm, milyen figyelmes! – feleltem. – Szerencsére kiderült, hogy a hűtő és a tűzhely is működik, csak mindkettőt ki kellett alaposan takarítani. Viszont bevallom, nincs túl sok időm a főzéssel bíbelődni… - tettem hozzá, amint bekukkantottam a kosárba, és felfedeztem a házi süteményeket, lekvárokat és egy jókora adag hideg sültet.

-          Gondoltam, hogy nem jut rendes ételhez – közölte Mrs. Graham, és miközben végigmért, rosszallóan csóválta a fejét. Kíváncsi voltam, mit helytelenített annyira a megjelenésemen, mármint a koszos pólómon kívül, amely még magán viselte a kerti munka nyomait, de nem szóltam.

-          Szeretnének körülnézni? – kérdeztem inkább. – Addig főzhetek egy teát.

Mr. és Mrs. Grant élt az ajánlattal, hogy bejárják a házat, de a teámat udvariasan, ám határozottan visszautasították. Nem tudtam, hogy azért, mert amerikai lévén szerintük biztosan nem tudok igazi teát főzni, vagy, mert eszük ágában sem volt abból a teából inni, amelyik ebben a borzalmas állapotban lévő házban készül.

-          Látom, már festéket is vett – mutatott Mr. Grant a nappaliban álló vödrökre. – Remélem, nem egyedül cipelte fel ezeket ide?!

-          Nem, JJ Thompson hozta fel kocsival nemrég.

-          Ó, igen, JJ igazán kedves fiú – mosolygott Mrs. Grant. – Szegény gyerek jobb családot érdemelne…

Láttam Mrs. Granten, hogy szívesen kifejtette volna bővebben, de a férje szigorú pillantása – amelyet körülbelül úgy lehetett volna lefordítani, hogy „ne pletykálj, asszony!” – belefojtotta a szót. Pedig meghallgattam volna, amit mondani készült, igazán.

Mindenesetre Granték körbesétáltak a házban, és Mr. Grant adott néhány remek tanácsot a további munkához. Mrs. Grant pedig felajánlotta, hogy a gyerekei szívesen átugranak segíteni a szünidőben. Megköszöntem, de mivel nem ismertem a szóban forgó gyerekeket – lehet, hogy csak gond lett volna velük –, és amúgy sincs túl sok tapasztalatom a kicsikkel, nem állt szándékomban elfogadni az ajánlatot.

Végül a vendégeim a kertet is bejárták. Szabadkoztam a fű miatt, amely finoman szólva nem volt igazi angol gyep, inkább mindenféle gizgaz keveréke, és egyébként is rég le kellett volna vágni.

-          Sajnos a fűnyíró nem jó, hiába próbáltam beindítani. Lehet, hogy akkor esett baja, amikor beázott a fészer – mondtam. – Viszont van sarló, meg kasza, de őszintén fogalmam sincs, hogyan kell azokat használni – sütöttem le a szemem, szinte elnézést kérve, amiért manhattani lánynak születtem, nem vidékinek.

-          Az nem atomfizika, Belle, ne aggódjon! – kacsintott Mr. Grant. – De azért vetnék egy pillantást arra a fűnyíróra, hátha sikerül rendbe hozni.

Miközben Mr. Grant elkezdte szerelni a gépet a kert közepén, mi Mrs. Granttel leültünk az öreg padra, a fa alá.

-          Igazán szép munkát végez ezzel a házzal, Belle – nézett fel a már barátságosabbnak tűnő házra Mrs. Grant.

-          Pedig ugye nem gondolta volna – nevettem, emlékeztetve, hogy a férjével együtt mennyire ellenezték, hogy belevágjak a felújításba. Mrs. Grant velem kacagott.

-          Meglehetősen fura, hogy olyasvalaki dolgozik a házon, aki nem is kötődik hozzá. Úgy értem, maga nem Mrs. Graham rokona és nem is vette meg a házat. Tartok tőle, hogy egyszer csak felbukkan itt Mrs. Graham egy családtagja, és meg sem köszöni magának, amit tesz, csak learatja a babérokat. Milyen jól jár majd, hogy valaki ingyen felújította ezt a házat, amely már majdnem összedőlt!

-          Nem baj, Mrs. Grant. Tudja, én egyelőre csak a nyár végéig tervezek. Utána valószínűleg úgyis visszamegyek New Yorkba. Remélem, valaki megveszi majd a házat, igazán megérdemelné, hogy legyen gazdája, aki figyel rá. Megérdemelné, hogy ismét valaki otthona legyen.

-          Hát, maga mindent meg is tesz ezért, kedves. Hiszen sokkal több embernek lenne kedve beköltözni már most is, mint pár héttel ezelőtt, amikor még ki sem látszott a gazból, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban összedőlhet.

-          Talán éppen Mrs. Graham családja ébred rá, micsoda kis ékszerdoboz van a birtokukban – vontam meg a vállam, de Mrs. Grant csak legyintett.

-          Én azt mondom, hogy még a romos állapotában sem érdemelték meg ezt a házat, hát még így! Ezért is bánt, hogy milyen jól járnak magával. Minden piszkos, nehéz munkát elvégez helyettük, pénzt költ a házra, ráadásul az édesanyja még bérleti díjat is fizet nekik! És miért? Csak hogy növekedjen a ház értéke, és végre el tudják adni, méghozzá magasabb áron, mint ahogyan eredetileg kínálták! Nem bánom, hogy itt van, Belle, ne értsen félre, nagyon kedvelem magát, és tetszik, hogy ennyire elszánt, hogy ilyen keményen, kitartóan dolgozik, csak igazságtalannak tartom, hogy a végén Grahamék járnak jól, annak ellenére, hogy elbántak szegény Mrs. Grahammel.

-          Ezt meg hogy érti? – kérdeztem kíváncsian. Bíztam benne, hogy legalább a sziget már elhunyt lakóiról szabadabban lehet pletykálni, és ez a történet is nagyon érdekelt.

Szerencsére beszélgetőtársam nagyon is benne volt egy kis pletykálásban. A férjére pillantott, aki teljesen belemerült a vén fűnyíró javításába, így aztán gond nélkül jöhetett a sztorizgatás.

-          Hát, tudja, Belle – kezdte Mrs. Grant bizalmasan közelebb hajolva, – a helyzet az, hogy Pire-on sosem volt egy Mr. Graham. Csakis Mrs. Graham. Egyedül érkezett ide vagy harminc évvel ezelőtt.

Bizonyára kiült az arcomra, hogy ennél azért nagyobb fordulatot vártam, mert Mrs. Grant így folytatta:

-          Tudom, hogy manapság nem olyan nagy dolog, ha egy férjes asszony egyedül költözik egy idegen helyre. De harminc évvel ezelőtt, ráadásul vidéken, egy kis zárt közösségben… Eleinte mindenki azt hitte, Mrs. Graham megözvegyült. Ő maga nem mondott semmit, csak sosem beszélt a férjéről. Mindenki azt hitte, azért, mert meghalt, és a gyász miatt fájdalmas neki a téma, így aztán senki sem hozta fel. De aztán egyszer véletlenül elszólta magát, és kiderült, hogy elvált. Felnőtt a lánya, akkor ő elvált a férjétől, és idejött.

-          És ez nagy botrány volt Pire-on? – kérdeztem óvatosan, remélve, hogy nem érződik a hangomon, hogy szerintem teljesen természetes dologról van szó, és nincs szó szenzációról.

-          Nem, Pire-on egyáltalán nem! – tiltakozott hevesen Mrs. Grant, szinte felháborodva a felvetésen is. – Viszont abban az Inverness környéki kis faluban, ahol Mrs. Graham felnőtt, majd férjhez ment és gyereket nevelt, elképzelhetetlen volt az ilyesmi. Mrs. Graham egyszer elmesélte nekem, hogy a nagymamája nevelte fel, és amikor ő meghalt, életében először teljesen egyedül maradt. Így aztán gyakorlatilag az első udvarlójához hozzáment, még ha nem is volt belé szerelmes.

-          Tehát nyilvánvalóan boldogtalan volt a házassága.

-          A házas éveiről nemigen beszélt soha, senkinek. De annyit mondhatok, hogy sokfelé a boldogtalan házasság teljesen elfogadott, már-már természetes volt, míg a válás szóba sem jöhetett. Ma már persze más a helyzet, legalábbis remélem. Miért kellene az embernek élete végéig szenvednie, ha van esélye a boldogságra?

Mrs. Grant kifejezetten modern asszony látszatát keltette, igaz, egyáltalán nem volt idős, talán a negyvenes évei elején járhatott. És még Pire sem tűnt úgy, mint begyöpösödött emberek gyülekezete. De ezek szerint ez nem minden helyre volt igaz errefelé.

-          Mrs. Graham idejött új életet kezdeni – mondta. – Nem maradhatott a falujában, hiszen kiközösítették a merész lépése miatt, amellyel a saját kezébe vette a sorsát. Igyekezett minél messzebb jönni onnan. De a rossz tapasztalatai miatt itt sem mert beszélni a múltjáról. Szerencsére büszkén állíthatom, hogy Pire egyáltalán nem kezelte másként, miután kitudódott az igazság. Végtére is nagyon kedves, segítőkész asszony volt, rendkívül barátságos! Mit számít, hogy volt már férjnél korábban?

-          De nem ment férjhez ismét – állapítottam meg.

-          Nem, azonban nagyon boldog volt itt. Amennyire tartott fiatal korában az egyedülléttől, annyira boldog volt itt ebben a házban. Bár azt sosem tudta megemészteni, hogy a családja is jóformán kitagadta. Soha senki nem látogatta, senkivel nem tartotta a kapcsolatot. Azt is csak véletlenül tudta meg egy idegentől, hogy három unokája volt.

-          Ez borzalmas! – csaptam össze a kezem. – Hogy lehet így elítélni valakit, megfosztani a családjától?

-          És ezeknek újítja fel a házat, Belle – mutatott keserűen az épületre Mrs. Grant.

-          Nem, ebben téved – mosolyogtam. – Én magamnak újítom fel a házat. Mert örömet okoz.

-          Mrs. Grahamet biztosan nem zavarná, hogy a családja ajándékba kap egy alapos renoválást – szólalt meg hirtelen mellettünk Mr. Grant. Elgondolkodva nézte a fa mögött a házat, miközben egy ronggyal pucolta le az olajfoltokat a kezéről. Észre sem vettük, hogy befejezte a munkát. – Akármi is történt, Mrs. Graham mindig szeretettel beszélt a lányáról, majd később az unokáiról is, noha semmit sem tudott róluk... Na, gyere, asszony, szedelőzködj, ideje mennünk, már így is épp elég sokáig feltartottuk Belle-t.

-          Ugyan, dehogy! - tiltakoztam.

 

-          A fűnyíró most már tökéletesen működik – mutatott a háta mögé, és elkezdte részletezni, mi volt a baj, és hogyan orvosolta, de nem értettem belőle egy szót sem.

 

Megköszöntem a segítséget és az ennivalót is, majd kikísértem a vendégeimet. Miután elmentek, derűsen néztem végig a házon. Boldog voltam, hogy most már nagyjából ismertem az előző lakó életét. Azt hittem, Mrs. Graham Pire-on született, itt nőtt fel és élte le szinte az egész életét. Azt hittem, eseménytelen, egyszerű életet élt. Ehhez képest igazán bátor nő volt, aki szembeszállt a konvenciókkal, hátat fordított az elvárásoknak, és ki mert állni a saját boldogságáért. Hálás voltam, hogy ennek az asszonynak a házában lehettem. És még lelkesebben vetettem bele magam a munkába, mert úgy éreztem, nemcsak magamért csinálom ezt az egészet, hanem őérte is. E ház egykori, rendkívüli tulajdonosáért is. Aki igazán megérdemelte, hogy szeretett otthona újra régi fényében ragyogjon.

7. fejezet

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire hoztam a folytatást, higgyétek el, nem így terveztem. Viszont remélem, ez azért nem von le az élvezetéből! Jó szórakozást!

 

Cool
I'm just trying to be cool
It's all because of you
Some fanatic attitude
We're both on

Trying to Be Cool by Phoenix

 

Amíg a festékek megérkeztek, igyekeztem haladni a többi munkával. Mivel az időjárás meglepően szép volt (ugye van az a klisé, hogy a Brit-szigeteken mindig esik az eső), egyre több időt töltöttem a kertben. Nem volt többé szükségem futásra, a dzsungel eltávolítása, amely kitöltötte a kert nagy részét, bőven megfelelő edzésnek bizonyult. A futócuccaim biztos megsértődtek, de kénytelen voltam inkább bozótvágáshoz felvenni őket, mint a szigetkörök futásához.

A szerszámoskamrát kicsit félve nyitottam ki, mert ez volt az ingatlannak az a része, ahova a legkönnyebben beköltözhettek az állatok. A rozsdás lakatot szinte nem is kellett leverni, annyira rossz állapotban volt, hogy valószínűleg napokon belül amúgy is megadta volna magát. Nagyon-nagyon lassan nyitottam ki az ajtót, készen arra, hogy bármikor visszacsapjam, ha valami ki készülne ugrani odabentről. De szerencsére úgy tűnt, millió pókon és mindenféle bogarakon kívül más nem lakott a kamrában.

Előhúztam egy fűrészt, és találtam ágvágót meg metszőollót is. Persze mind siralmas állapotban volt, nemcsak azért, mert feltehetőleg még az ókorból származtak, hanem mert a tetőn jó pár lyuk tátongott, úgyhogy vélhetően sokszor beázott már a helyiség. Nem csoda, hogy még egy kóbormacskának sem kellett.

Határozottan megérte nekiesni az irtásnak, mert csakhamar kiderült, hogy Mrs. Graham – ahogy gondolom, kábé minden brit nő, bár ez is klisé, tudom – lelkes kertész volt, és ahogy visszanyestem a túlnőtt bokrokat, virágok bukkantak elő, amelyek kellő napfény hiányában megnyúlt szárakkal és sápadt színeikkel kitartóan küzdöttek az életért. Szinte hallottam, ahogy fellélegeznek, amint levágtam az ágakat a fejül fölül.

Sosem voltam szakértője a növényeknek, szóval fogalmam sincs, milyen csodákra bukkantam, és könnyen lehet, hogy amit én a legszebbnek tartottam, közel sem valami ritka botanikai csoda volt, hanem valami kósza, közönséges vadvirág. De a lényeg, hogy már láttam magam előtt a tarka virágos kertet, amely napról napra jobban kibontakozott előttem.

Természetesen a metszésről sem volt semmi elképzelésem, úgyhogy mindent úgy vágtam vissza, hogy szépen mutasson. Valószínűleg egy csomó mindent nem akkor és nem úgy kellett volna levágni, ahogy én tettem, de úgy gondoltam, ennek a kertnek igazán nem árthatok, annál az ősvadonnál rosszabb úgysem lehet, mint ami itt volt. És ha még egy-két alma, körte szépen be is érik, amíg itt vagyok… Amit majd megehetek a pavilonban ücsörögve. Vagy a nagy fa alatt a padon.

Erről jutott eszembe, hogy kellene festék ezekhez is, mondjuk valami vidám, ami feldobja a kertet és jól illik a színes virágtengerhez. És persze a kerítést meg a kaput is le kéne festeni… De persze első a ház, mégiscsak az a fontosabb. Visszanéztem az épületre, amelyen az egyetlen kívülről látható változás az volt, hogy tárva nyitva voltak az ablakok. Viszont már ez is határozottan jót tett neki, hiszen látszott, hogy van gazdája a helynek, valaki, aki azt akarja, hogy minél több fény és meleg áramoljon be a házba. És persze még véletlenül sem azt, hogy végre kiszálljon a doh a szobákból…

Mindenesetre már nem festett olyan siralmasan a hely, nem volt olyan elhagyatott, gazdátlan és szomorú. De ha lefesteném a bejárati ajtót valami harsány színre, ahogy a britek szokták, és az ablakokról lepattogzott fehér festéket is újrakenném, sokat dobnék a látványon – gondoltam.

Közelebb léptem a bejárati ajtóhoz.

-          Milyen színt szeretnél, édes? – kérdeztem hangosan, hiszen úgysem hallotta senki. Lepöcköltem pár felpöndörödött festékdarabot az ajtóról. – Szerintem a kék határozottan jól állna neked. Olyan, mint a tenger. Amit, ha minden jól megy, pár nap múlva innen is lehet látni. – És elnéztem egy óriási orgonabokor felé, amely útját állta a panorámának. Egyelőre. – Én szeretem a zöldet is, de ebben a kertben az nem lenne elég feltűnő.

-          Én a pirosra szavazok – kiáltott mögöttem valaki, és riadtan fordultam hátra. A kapuban JJ állt, mögötte az úton egy öreg kisteherautó, a hátulján néhány vödör festék, a házam új ruhája.

JJ persze szokásához híven észveszejtően nézett ki a kopott-szakadt farmerjában, a sötétkék pólójában és a napszemüvegében. És vigyorgott! Úgy látszik, még mindig tartott a két nappal korábbi jókedve.

-          A piros vidám, az embernek egyből jó kedve lenne, amikor hazaérkezik – folytatta, és nem zavartatva magát, benyitott a nem zárható kapun, és mellém sétált. – Ráadásul van egy vödör piros festékünk tavalyról, maradt egy rendelésből, senkire sem tudjuk rásózni, szóval szinte ingyen megkaphatnád. Még a kerti padra is futná belőle – intett a nagy fa felé, amely alatt üldögélve a kert termését terveztem csemegézni.

-          Valami beszáradt festéket akarsz rám tukmálni, aminek olyan extra a színe, hogy senkinek nem kell? – kérdeztem vissza. Nem ragadt át rám a jókedve, ahhoz túlságosan ledöbbentem, hogy egyszer csak felbukkant itt a semmiből. És még mindig vigyorgott. Ez a kép annyira nem fért össze a fejemben a korábbi napok hideg, lekezelő stílusával, hogy nem tudtam napirendre térni felette.

-          Nem, bár igaz, tavalyi a cucc, de még bőven jó, hiszen ki sem volt nyitva – vonta meg a vállát JJ. –  Mrs. Ross, a helyi boszorkány rendelte meg magának, mert állítólag a szellemek azt súgták neki, hogy ha ezzel festi le az ajtaját, az megvédi a rontástól. De mire megérkezett a festék, a szellemek megváltoztatták az álláspontjukat, és már a bronzszínről mondták ugyanezt. Legalábbis apám ezt mesélte. Azóta is ott áll a piros a polc alatt.

-          Várj, túl sok infó ez egyszerre! – tartottam fel a kezem. – Van Pire-on boszorkány? És van egy asszony, akinek az ajtaja bronzra van festve?

-          Igen és igen – bólintott JJ nevetve. – Az ajtó csillog, ha rásüt a nap.

Nem bírtam tovább, én is elnevettem magam. JJ közben pontos útbaigazítást adott, hogy ha mega akarom nézni a csillogó ajtót, merre keressem. És felajánlotta, hogy nekem is rendel a bronzfestékből, ha akarom, de szerinte előtte konzultálnom kellene Mrs. Ross-szal, hogy bevált-e a rontásűző árnyalat. Mert csak akkor fessem én is bronzra az ajtómat. Nevetve közöltem vele, hogy nem, jó lesz a piros. Nekem az is elég extra.

Közben JJ körbesétált a kertben. Kicsit fura volt, hogy nem is várt invitálásra, de annyira büszke voltam az elmúlt két napban elkövetett kerti munkálatokra, hogy örültem, hogy valaki megnézi.

-          Szép haladást értél el, meg kell hagyni – mondta. – Amikor a legutóbb errefelé futottam, be sem lehetett látni a házig a kerítéstől.

-          Te is szeretsz futni? – kérdeztem.

-          Igen, bár Pire elég kicsi, szóval nincs túl sok jó útvonal. De nincs mit tenni, ha az ember egyszer itt lakik.

Felvetődött bennem, hogy ezek szerint nem csak ideiglenesen vetődött haza. Úgy hangzott, mint aki visszaköltözött. És itt fog nyitni akkor egy fogorvosi rendelőt? Elég fura lenne… Még mindig nem tudtam elképzelni fehér köpenyben, fúróval a kezében. Bár abban Thompsonéknak igazuk van, hogy fogorvosra mindig szükség van, és amennyire tudtam, Pire-on nem lett volna riválisa. De akkor miért az apja boltjában dolgozott? Iszonyatosan furdalta az oldalamat a kíváncsiság, viszont nem álltunk olyan közeli ismeretségben, hogy megkérdezhettem volna tőle. Sőt gyakorlatilag ez volt az első normális beszélgetésünk, mióta megláttam.

Valószínűleg neki is ugyanez járhatott a fejében, mert visszatért elém és kezet nyújtott.

-          Azt hiszem, még be sem mutatkoztam neked rendesen, ne haragudj. JJ Thompson vagyok.

-          Tudom – csúszott ki a számon, miközben még mindig kissé zavarban voltam, ahogy kezet ráztunk.

-          Nelly? – nevetett JJ.

-          Igen – sütöttem le a szemem.

-          Remélem, csupa szép dolgot mesélt rólam.

-          Tulajdonképpen igen – feleltem őszintén, visszagondolva arra, hogy Nelly nem akarta elhinni nekem, hogy JJ velem milyen fagyos volt, ugyanis szerinte nagyon rendes srác. – Én pedig Belle vagyok – tettem hozzá, amikor rájöttem, JJ miért néz rám várakozón. Szóval neki nem mesélt Nelly rólam.

-          Belle. Szép név. Szó szerint – mosolygott.

-          Köszönöm.

-          Szóval, Belle, elhoztam a festékeket neked, mert volt egy olyan érzésem, hogy nincs kocsid. – Elgondolkodtam, honnan tudhatta a címem. De valószínűleg én voltam az egyetlen új lakó Pire-on, úgyhogy nem lehetett olyan nehéz kitalálni.

-          Tényleg nincs autóm. Úgy terveztem, egyenként felhozom ide a vödröket.

-          Hát, ettől megkíméltelek – közölte, és már le is emelt két vödröt a kocsi platójáról.

-          Köszi – mondtam, és nyúltam én is egy vödörért.

-          Ugyan, hagyjad, majd én beviszem – És már el is indult a ház felé. – Inkább főzz egy kávét, lécci.

Gyors léptekkel követtem, és feltettem a kávét az előszobában álló asztalon, amely még mindig az ideiglenes konyha szerepét töltötte be. JJ néhány fordulóval behordta az összes festéket, majd hálás mosollyal vette át a felé nyújtott kávét. Miközben kortyolgatta, bekukkantott az innen nyíló helyiségekbe, majd megkérdezte, hogy felmehet-e az emeletre. Felsétáltunk, és ő ott is alaposan körülnézett.

-          Hát, nem semmi munkába kezdtél. Minden elismerésem – mondta végül, és leült a hálószobában az ablakpárkányra, ahonnan csodásan be lehetett látni a kertet.

-          Akkorra tartogasd a dicséretet, amikor kész leszek mindennel – válaszoltam. – Valójában még mindig nem vagyok biztos benne, hogy lesz kitartásom befejezni, de egyelőre még csinálom. És minden napot egy kisebb győzelemnek könyvelek el.

-          Ha kell segítség… - mondta JJ elgondolkodva, - néha van egy kis szabadidőm, amikor nem a boltban dolgozom. Errefelé nem lehet túl sok mindent csinálni, és őszintén nincs kedvem akkor is otthon lógni. Ott nem túl jó a hangulat…

Szívesen megkérdeztem volna, hogy miért, de szerencsére ismét sikerült időben féket tennem a nyelvemre. Nem akartam kíváncsiskodónak, pletykaéhesnek tűnni előtte, pláne, hogy tényleg semmi közöm nem volt hozzá.

-          Hát, néha tényleg jól jönne, ha nem kellene állandóan létrára állnom – mosolyogtam, és felpillantottam a plafonra, ahol foltokban még mindig megvolt a megfakult, foltos virágmintás tapéta.

JJ felállt, és mintha demonstrálni akarná, hogy alkalmas a feladatra, kényelmesen, mindenfajta nyújtózkodás nélkül felnyúlt, és letépett egy óriási darab öreg tapétát a mennyezetről. Aztán vele együtt lejött egy adag vakolat és por is, és mindkettőnket beterített. JJ félve nézett rám, de amikor elvigyorodtam, ő is elnevette magát. Belenéztem a bögrémbe, amelyben a kávé tetején vastag porréteg úszott.

-          Csinálok újat – jelentettem ki, és elvettem az ő bögréjét is. Mielőtt kifordultam volna a szobából, még visszaszóltam neki. – Mire visszajövök, egyetlen virág se legyen azon a plafonon!

-          Igenis, főnök! – hallottam JJ vidám hangját, amint leszaladtam a lépcsőn.

Még szerencse, hogy nem láthatta az arcomat, miközben az új adag kávét főztem. Mert bár Nellyt is imádtam, ennek az újonnan és rendkívül váratlanul jött segítségnek valahogy még nála is jobban örültem.

6. fejezet

It's a new dawn
It's a new day
It's a new life
For me
And I'm feeling good

Feeling Good by Michael Buble

 

A következő napok tényleg kizárólag a házról szóltak. Kialakult egy napi rutin, amely gyakorlatilag folyamatos munkából állt, néha rövid étkezéssel megszakítva. Korábban azt hittem, a sok munka – főleg azok a feladatok, amelyek nem igényelnek különösebb odafigyelést, például a takarítás – jó lehetőség lesz majd a gondolkodásra, hogy kielemezzem magam, hol vagyok, hol tartok és merre szeretnék továbbmenni az életemmel. A gondolat, hogy egy ház felújítása óriási dolog, hogy olyan hatalmas feladatot vállaltam magamra, amilyet korábban még soha, azzal kecsegtetett, hogy elhiggyem: épp átlépem a felnőttkor küszöbét, hiszen felelősségteljes munkát végzek. Még ha sokan azt is mondanák, hogy éppenséggel nem, mert ostobaság más házának kéretlen renoválására áldoznom minden időmet, ezt sosem fogja nekem senki sem megköszönni, sem megfizetni. Sőt könnyen előfordulhatott volna, hogy Mrs. Graham rokonai, akik bár mindent elvittek innen, ami kicsit is értékes volt, és magasról tettek rá, mi történik a házzal, felőlük akár össze is dőlhetett, amint megtudják, mit műveltem itt, kiakadnak, és mindennek lehordanak. De nem érdekelt. Az én addigi életemben igenis ez volt a legnagyobb munka, pontosabban az egyetlen munka, amelybe belevágtam, és ettől nagyon jól éreztem magam.

Szóval eleinte azt hittem, a monoton munka közben jönnek majd a nagy világmegváltó gondolatok, legalábbis a saját életemmel kapcsolatban. Azonban sajnos nem így lett. Pont, mint futás közben: az idő egyszerűen eltelt, és a nap végére sosem lettem okosabb. Nem hoztam nagy döntéseket és nem értettem meg jobban saját magamat vagy a világot.

                Viszont a ház napról napra látványosan jobb állapotba került, és mivel alapvetően ez volt a cél, nem panaszkodtam. Szép lassan minden helyiségen végigmentem, kiszelektáltam a hasznavehetetlen dolgokat, és kitakarítottam. Az volt a cél, hogy mielőbb eljussak odáig, hogy festeni lehessen. Utána – vagy akár már közben – jöhetett a bútorok felújítása, meg persze a dekorálás.  Rengeteg ötletem volt! Például az egyik ágyterítőből, amelyik csodaszép patchwork munka volt, remek függönyt lehetett készíteni a vendégszobába. Egy fiókban néhány pici, gyönyörűséges, kézzel készített csipketerítőt találtam, ezek jól mutattak később a romantikus hangulatú hálóban, bekeretezve a falon. Egy csomó régi ruhából, terítőből meg díszpárnahuzatokat lehetett varrni a kanapéra meg a fotelokra. Dobozokban talált régi, megsárgult fényképekből – amelyek javarészt Pire-t ábrázolták – pedig néhányat ki lehetett tenni a falra.

                Mrs. Graham éjjeliszekrényén őrzött lányregényében találtam egy régi, préselt virágot – ezt is mindenképpen be akartam keretezni, mert bár nekem nem jelentett semmit, neki biztosan fontos emlék volt, amelynek muszáj volt a házban maradnia, méghozzá kiemelt helyen.

                Élveztem ezt az időszakot, zsongott a fejem a rengeteg tervtől, teendőtől. Csoda, hogy nem volt időm gondolkodni az életemen?

                Közben persze Nelly is rengeteget segített. Cserébe csak annyit kért, hogy minden ruhát, bútort, használati és dísztárgyat, amelyet én már kidobnék, átnézhessen és elvihesse, ami tetszett neki. Ahhoz képest, hogy milyen romhalmaznak meg szemétdombnak tartotta a házat, egész sok mindent elvitt: egy kopott éjjeliszekrényt, egy faragott polcot, régi magazinokat és helyi lapokat, de mindenekelőtt ruhákat. Azt mondta, vintage, és úgyis átalakítja őket. Innen tudtam meg, hogy neki volt varrógépe, pontosabban a fogadóban volt, és azt korlátlanul használhatta.

És akkor jött az ötlet, hogy én is varrnék – az említett függönyt meg huzatokat. A gond csak az volt, hogy még életemben nem próbálkoztam ilyennel, de – ahogy az egész felújításnál – ez nem tartott vissza egy cseppet sem. Nellyvel megegyeztünk, hogy az egyik emeleti szobában kialakítunk egy varrósarkot az ablak mellett, és idehozzuk a varrógépet a fogadóból, ahol állítólag egy sötét zugba volt állítva, és a helyszűke miatt kész rémálom volt használni. Mivel amúgy is csak Nellynek kellett, Mrs. Brenish, a fogadósné megengedte, hogy felhozzuk ide, ahol hely és fény is volt bőven. Nellynek pedig úgyis szabad bejárása volt a házba. Szóval gyakran jött csak varrogatni, és cserébe a kényelmes helyért, meg a korlátlan tea- és kávéfogyasztásért semmi perc alatt megtanított varrni. Jó, egy ruhát ma sem nagyon vállalnék be, de az egyszerűbb dolgok azért hamar mentek.

Azért meg kell hagyni, még így is folyton lelkiismeret-furdalásom volt, hogy kihasználom Nellyt, mert annyit jött nekem segíteni. Bár állította, hogy úgysem tudna nagyon mást csinálni a szabadnapjain, tisztában voltam vele, milyen óriási szívességet tett nekem. Ráadásul ha ketten dolgoztunk, érezhetően gyorsabban haladtunk.

Miután mindent kiválogattam (még a padlásról is), rengeteg minden jött össze, amire nekem nem volt szükségem, de még használható volt. Nelly azt javasolta, dobjak fel mindent a netre, de nekem nem volt időm több ezer dolgot egyenként meghirdetni, még akkor sem, ha így talán befolyt volna egy kis pénz, amire nagy szükségem lett volna, mert az egy hónapra kapott keretem vészesen fogyott, pedig magamnak csak ételt vettem, még mindig a Barcelonából hozott néhány váltás ruhából éltem. Ami már csak azért sem volt vicces, mert a skóciai időjárás enyhén szólva nem egyezett meg a mediterrán éghajlattal, így általában szinte mindet viseltem egyszerre.

Szóval alapvetően tetszett az ötlet, hogy eladjam a cuccokat ahelyett, hogy kidobjam, mert ha nekem nem is kellettek, azért valakinek még jól jöhettek. Végül Mr. Grant állt elő azzal, hogy ő ismer egy olyan alapítványt a közeli Turner Islanden, amely szegény családokat támogat, és ők bizony mindennek örülnének a ruháktól a konyhai eszközökön át a lestrapált, nem túl dekoratív bútorokig. Beleegyeztem, hogy mindent nekik adok azzal a feltétellel, hogy eljönnek a holmikért és mindent maradéktalanul magukkal visznek. Egy nap páran el is jöttek, és válogatás nélkül mindent felpakoltak a kisteherautóra, amellyel érkeztek. Miután távoztak, rájöttem, hogy nem is olyan kicsi a ház.

És akkor végre lemehettem a boltba, hogy megrendeljem a festékeket. Korábban ugyanis megtudtam a fogadóban, hogy ugyan a pici boltban nem tartanak mindent, de szinte bármit meg lehet rendelni, így festékeket is. Tehát összeszedtem magam, és elindultam a boltba.

Már rég nem jártam ott. Miután vagy tízszer közöltem Nellyvel, hogy akármennyire nem hiszi, JJ-t tényleg hidegen hagyom, leszállt a témáról. Ezt onnan tudtam, hogy egyszer maga hozott nekem mindenfélét a boltból, ahelyett, hogy megragadta volna az alkalmat, hogy leküldjön, mint a múltkor. Nem is voltam ott azóta sem.

Miközben sétáltam lefelé a hegyoldalon, felhívtam a legjobb barátnőmet, Priyát. Kitaláltam ugyanis, hogy költségcsökkentés céljából megkérem, küldje el nekem néhány ruhámat, így több pénzem marad a házra. Priya azonban nem vette fel, pedig még az időeltolódást figyelembe véve is rég fel kellett már kelnie. Nosztalgiával gondoltam arra, hogy vajon milyen bulin vehetett részt előző este, ha még mindig alszik, és milyen jól szórakozhattam volna én is… De aztán végignéztem Pire kis öblén, magamba szívtam a friss tengeri levegőt, és arra jutottam, hogy én sem vagyok olyan rossz helyen, sőt. Erre jót mosolyogtam magamon: ha pár hete valaki azt mondja nekem, hogy nem bánom, amiért egy távoli, csendes helyen kell lennem, ahelyett, hogy a nyüzsgő Manhattanben partiznék… Viszont az, hogy tényleg nem bántam, jól bizonyítja, mennyire megváltoztam. Hihetetlen! Ilyen hamar! Vajon mennyire lesz ez tartós?

Ám nem folytattam a gondolatmenetemet, mert megérkeztem a bolthoz, és miután egy pillanatra megálltam a küszöbön, hogy erőt vegyek – mert amilyen szerencsém volt, biztos voltam benne, hogy odabent megint JJ vár, nem pedig az apja –, beléptem. És valóban JJ volt ott a pult mögött, ha jól láttam, apróhirdetéseket böngészett egy újságban tollal a kezében. Biztos albérletet keresett valahol, hogy mielőbb elhúzhasson innen, hiszen nem úgy tűnt, mintha annyira élvezte volna az ittlétet. Hát, legalább nem ugrott volna ki folyton a szívem a helyéről, amint betettem a lábam a boltba.

Épp csak köszöntünk egymásnak, amikor megszólalt a telefonom, és amikor előhúztam a zsebemből, láttam, hogy Priya hívott vissza.

-          Nahát, Belle, ezer éve nem hallottam rólad! – mondta álmos hangon. – Még élsz?

-          Bizony, élek és virulok – feleltem vidáman, annyira örültem, hogy hallom a hangját.

                Ugyan már többször is beszéltem vele, mióta ide jöttem, szóval képben volt, mit keresek Pire-on, de mivel a tengerentúli hívások meglehetősen drágák, nem sokszor kereshettem. Persze ő is hívhatott volna, és hívott is, de… legyen elég annyi, hogy nekem, aki nem voltam annyi emberrel körülvéve a szigeten, mint ő, jólesett volna, ha gyakrabban beszélünk, Priya idejét viszont jól kitöltötte a rengeteg buli és haver.

                Ki akartam menni a boltból, amíg telefonálok, de JJ hátrament. Nem hiszem, hogy udvariasságból, hogy ne tűnjön úgy, mintha hallgatózna, hanem inkább azért, mert én zavartam őt, és gyorsan távozott. Úgy hallottam, még valami hátsó ajtót is becsukott, mintha az udvarra, vagy a házba ment volna. Fura volt, hogy így magára hagyta a boltot egy kvázi idegennel, de gondolom, Pire-on az ilyesmi megszokott volt.

                Mindenestre így zavartalanul tudtam beszélni Priyával.

-          Figyelj, Priya, szeretnék egy szívességet kérni tőled.

-          Bármit, kivéve, hogy menjek oda hozzád, Szibériába, hogy ne legyél egyedül – felelte.

-          Skóciában vagyok – javítottam ki, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy csak viccelt. Priya számára Manhattanen kívül nem létezett semmi. Neki tényleg egy kietlen pusztaság volt minden a városhatáron túl. Néha elgondolkodtam, hogy ha az apjának letelik a megbízatása – ő volt ugyanis az indiai konzul New Yorkban –, vajon Priya hogy viseli majd. Egyáltalán hogyan tudott létezni Manhattanen kívül korábban?

-          Részletkérdés – mondta Priya, és szinte láttam magam előtt, amint unottan legyint. – Miben segíthetek? Győzzem meg anyukádat, hogy hívjon haza? Vagy már úton vagy, és szervezzek neked egy üdvözlő partit? Persze úgy, mintha meglepetés lenne.

-          Nem, Priya – mosolyogtam. – Légy szíves, menj át hozzánk, pakolj össze nekem pár ruhát, és küldd el ide. Barcelona óta gyakorlatilag ugyanazokban a cuccokban élek. Persze állandóan mosom őket, de akkor is. És itt éppenséggel nem mediterrán az éghajlat…

Hosszú hallgatás volt a válasz.

-          Priya? Ott vagy még? Halló! – kiáltoztam.

-          Persze, itt vagyok. Csak azon gondolkoztam, jól értettem-e. Akkor nem jössz haza.

-          Most még nem, csak a nyár végén megyek.

-          De miért? – méltatlankodott.

Valójában már vagy úgy húszszor elmeséltem neki a barcelonai beszélgetésemet anyával. És tudott a házról is, hogy épp felújítom. De a reakciójával megerősítette, amit eddig is sejtettem: nem igazán értette, miért csinálom ezt az egészet. Miért kellene bármit is bebizonyítanom anyámnak? És miért nem jó az életem úgy, ahogy eddig? Mi a baj azzal, ha a szülőnk lát el pénzzel, nem is kevéssel, és nekünk más dolgunk sincs, mint hogy kiélvezzük? Hogy szórakozzunk, amíg csak lehet?

Bár Priya a jelennek élni filozófiája vonzónak tűnt, már nem tudtam vele azonosulni. Képtelen lettem volna félbehagyni a munkát, hátrahagyni a házat, még ha a munka java bőven előttem is állt. Annyira a magaménak éreztem azt a romhalmazt! Olyan intenzíven láttam a szemem előtt, hogy milyen lehetne, és annyira meg akartam mutatni mindenkinek ezt a képet a valóságban is!

Néhány héttel ezelőtt nem hittem volna, hogy bármi is boldoggá tudna tenni azon az életen kívül, amely eddig éppen annyira az enyém is volt, mint Priyáé. De most… nem is tudom, valahogy ettől is elégedettnek, sőt igen, boldognak éreztem magam. Hogy ott volt az a rom, és minden egyes nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy olyan legyen, mint az álmaimban. És hogy mindez az én két kezem munkájának volt köszönhető. Hihetetlen érzés volt! Hogy valamit létrehozhatok, alkothatok. És akkor döbbentem rá, hogy ez már rég nem arról szól, hogy bebizonyítsam anyának és magamnak, hogy felnőtt vagyok, hogy képes vagyok dolgozni. Vagy legalábbis nem csak erről szólt. Mert ha anya hívott volna, hogy menjek haza, akkor sem mentem volna, amíg be nem fejezem itt a feladatomat.

De nem akartam beavatni ebbe a gondolatmenetembe Priyát. Úgysem értette volna meg azonnal, és én nem ott, a bolt közepén akartam nekiállni meggyőzni.

-          Csak küldd el a ruhákat, kérlek.

-          Te tudod… - mondta, de éreztem, hogy azt várja, meggondolom magam, és tiltakozok, hogy nem, mégsem, inkább megyek haza. Persze nem tettem.

-          Köszönöm – válaszoltam inkább.

-          De sajnos azt a cuki Armanit, amit együtt vettünk a múltkor, nem tudom elküldeni, mert utólagos engedelmeddel kölcsönvettem…

-          Nem baj – feleltem mosolyogva. – Itt úgysem tudnám hova felvenni.

-          És a Gucci-táskádat küldjem?

-          Dehogy, Priya, a Gucci sem kell. Figyelj, egyszerű, kényelmes cuccokat pakolj. Farmert, pólót, pulcsit, tornacipőt, ilyesmiket. Laza dolgokat. Semmi kisestélyi, tűsarkú, miniszoknya. Tényleg.

-          Oké… - mondta bizonytalanul. Lediktáltam neki a címet, és a biztonság kedvéért a teljes nevemet is, mert tartottam tőle, hogy a nagy sokktól elfelejtette.

-          Amikor hazamegyek, megadom a postaköltséget.

-          Ugyan már, ne viccelj! De komolyan, miért nem veszel ruhákat? Értem én, hogy ott a semmi közepén sehol egy normális üzlet, de internet csak van!

-          Igen, de épp azért kérlek, hogy küldj pár cuccot, mert spórolnom kell. Rengeteg költséggel jár a felújítás, és mint tudod, jelenleg nem igazán vagyok eleresztve anyagilag. – Hozzá akartam tenni, hogy egyébként nincs netem, a házban nincs, a telefonom pedig egy őskori kövület, de nem akartam tovább sokkolni szegényt.

-          Nagy kegyetlenség az anyukádtól, hogy elvette a hitelkártyádat! – bosszankodott Priya. – Ilyet az én apám sosem tenne velem.

-          Nem elvette, én adtam oda neki, ez is a része volt a megállapodásunknak – mondtam nyugodt hangon. – Anya tudni akarja, hogy képes vagyok-e nem számolatlanul szórni a pénzt. Fura helyzet, az igaz, de meg lehet szokni, hogy az árakra is figyelni kell.

-          De fogadjunk, hogy anyukád nem tudja, hogy egy idegen ház felújítására költöd minden pénzed! – Nahát, ezek szerint Priya mégsem felejtett el mindent, amit meséltem neki.

-          Nem. Különben a pénzem elég lenne pár ruhára. De most minden cent számít.

-          Hát, ahogy gondolod – válaszolta még mindig a kétkedés hangján. – Küldöm a ruhákat.

-          Köszönöm!

Letettem a telefont, és körülnéztem az üres boltban. JJ még mindig nem volt sehol. Kinéztem az ablakon, és láttam, amint fel-le sétált az udvaron, és telefonált. Eszembe jutott, hogy a múltkor mennyire várt egy hívást. Talán éppen ez volt az. Mindenesetre hamarosan visszatért.

-          Miben segíthetek? – kérdezte, és ha nem is mosolygott, de az eddigiektől eltérően legalább nem éreztette velem, hogy feltartom. Biztosan az imént békült ki a barátnőjével. Váratlanul ért ez a változás, úgyhogy csak hebegtem-habogtam.

-          Őőő…. festékre lenne szükségem, és úgy hallottam, itt lehet rendelni.

-          Valóban. – Azzal ismét hátrament, és néhány katalógussal tért vissza.

Még korábban gondosan felmértem és kiszámoltam mindent. Szörnyen nehéz és unalmas feladat volt, de életemben először hasznát vettem a matematika óráknak.  Most a kezemben gyűrögettem egy számokkal teleírt kockás papírt.

Nem akartam túlbonyolítani a dolgot, és féltem, hogy valahogy elszámítottam magam, ezért arra jutottam, hogy ahelyett, hogy külön színeket találnék ki az egyes helyiségeknek, minden falat fehérre festek. Ez volt a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás. És világosabbnak, frissebbnek hat majd tőle a ház, fényévekkel jobb lesz, mint a mostani öreg, ódivatú és penészes tapétákkal, ráadásul a fehér mindenhez megy.

-          Fehér falfestéket szeretnék viszonylag nagy mennyiségben. És olcsón – közöltem.

JJ bólintott, és felemelte az egyik brosúrát.

-          Azt hiszem, ez a legolcsóbb típus. És egész jó minőség.

Belenéztem a katalógusba, majd közöltem a szükséges mennyiséget. Aztán kértem még mindenféle festési kelléket az ecsetektől a hígítóig. Mivel sosem csináltam még ilyet, csak remélni tudtam, hogy mindenre gondoltam.

JJ mindent gondosan feljegyzett, amit mondtam. Közben nyoma sem volt a korábbi morcosságának. Nyilvánvalóan nagyon jó híreket kapott. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Talán hamarosan elhagyja a szigetet.

-          Rendben. Körülbelül két nap, és itt lesz az áru. – Elővettem a pénztárcámat, de ő tiltakozva felemelte a kezét. – Ráérsz akkor fizetni.

-          Köszönöm.  

Teljes sokkhatás alatt hagytam el a boltot. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az utolsó, amit JJ arcán láttam, kísértetiesen hasonlított egy mosolyhoz. A hideg is kirázott a gondolattól.