17. fejezet

When I met you in the summer
To my heartbeat sound
We fell in love
As the leaves turned brown

Summer by Calvin Harris

 

Korábban ugyebár azon törtem a fejem, hogy ha legközelebb találkozom JJ-vel, hogyan viselkedjek vele. Semmi esetre sem akartam megmondani neki, hogy hallottam a vitáját az apjával, de attól tartottam, nem bírom ki, és valamivel elárulom magam. Hogy képtelen leszek úgy tenni, mintha nem tudnék semmiről. Mert ugye hivatalosan én csak annyit tudok, hogy nem érzi magát jól otthon amiatt, hogy haza kellett jönnie, de esély van rá, hogy helyrejöjjenek a dolgok. Nekem legalábbis ennyit mondott pár napja, miután hirtelen és váratlanul kedves lett velem.

                És hát amikor egyszer csak megjelent nálam (talán Nellynek igaza volt, amikor azt mondta, JJ most már bármikor csak úgy betoppanhat hozzám), hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam. Tudom, hogy nem vagyok valami jó színésznő, és akkor még enyhén fogalmaztam. Sosem tudtam megjátszani, hogy örülök azoknak a karácsonyi ajándékoknak, amelyeket legszívesebben azonnal visszacsomagoltam vagy továbbajándékoztam volna. Az udvariasan elrebegett „Nagyon tetszik, köszönöm, mindig is erre vágytam” jellegű mondatokat senki nem hitte el nekem, még a kilencvenéves félsüket nagymamám sem.

-          Egy laptop interneteléréssel rendel – tett le egy gépet köszönés helyett JJ. Az arcán széles vigyor terpeszkedett.

Épp takarítottam. Amit gyűlöltem, és korábban sosem kellett ilyesmire vetemednem, hiszen odahaza volt takarítónőnk, de itt nem engedhettem meg magamnak ilyen luxust. Szóval felvettem a gumikesztyűt, félretettem a hányingerem, és nekiláttam a többéves kosz eltüntetésének a spájz polcai mögött. Amikor JJ meglepett, a földön guggoltam egy már undorítóan koszos vízzel teli vödör társaságában.

-          Kell segítség? – kérdezte, és leguggolt mellém. Azaz inkább mögém, kicsi volt a helyiség.

Nehézkésen hátrafordultam az apró helyen, hogy a szemébe nézhessek, mert nem hittem a fülemnek.

-          Te most komolyan felajánlottad, hogy nekiállsz eltakarítani ezt a még a kőkorszakból itt maradt dzsuvát?! Önként? A szabadidődben?

JJ felnevetett.

-          Hát, nem állítom, hogy ez álmaim netovábbja, de ha segíthetek…

-          Isten őrizz, hogy ilyesmibe rángassalak! Inkább szünetet tartok – feleltem, és nagy nehezen lecibáltam a gumikesztyűt a kezemről. Amikor JJ felállt mellettem, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, elállt a szavam. Nem voltam én ilyen gálánssághoz szokva. Idős bácsiknál igen, de a mi korosztályunknál…

Ahogy felkászálódtam, alig egy centi távolságra kerültünk egymással szemben a picike spájzban. Éreztem a meleg leheletét az arcomon. Egy hosszú pillanat erejéig a szemembe nézett, a szája szegletében huncut mosoly bujkált, majd a tekintete az ajkamra siklott… Most, most, most! Most fog megcsókolni – rebegtem magamban, és éreztem, ahogy egész testemet forróság önti el.

De valamiért a varázs megtört, és JJ a következő másodpercben már kicsusszant a konyhába. Én pedig ott maradtam a spájzban, és nagyokat lélegezve próbáltam összeszedni magam.

-          Szóval a laptop… - mutatott az asztalra JJ. – A tied, ameddig csak szükséged van rá.

-          Köszi, ez igazán kedves tőled – mondtam, és a padlóra szegeztem a tekintetem, ahogy kikászálódtam a konyhába. Hogy lefoglaljam remegő kezeim, idegesen próbáltam kontyba csavarni a hajam a fejem tetején. – De neked nincs rá szükséged?

-          Nem, ott a telóm, ha kell – vonta meg a vállát.

-          Ja, kérem, akinek okostelefonja van – nevettem, és a saját ősrégi készülékem felé biccentettem.

JJ is nevetett, közben pedig fel-alá járkált a konyhában, hol valamelyik ablakon nézett ki, hol meg szórakozottan a pulton lévő tárgyakat vizsgálgatta. Nyilvánvalóan ő sem tudta, mit kezdjen magával. Mondjuk… megcsókolhatna? Még a gondolattól is elvörösödtem, úgyhogy gyorsan hátat fordítottam neki.

-          Kérsz egy kávét vagy teát? – kérdezetem, és máris lekaptam a polcról két bögrét. Ez az, jó ötlet, ezzel elfoglalhatom magam, amíg sikerül végre lenyugodnom! Istenem, hát ennyire magányos vagyok? Hogy egy helyes srác közelsége is ennyire felkavar? Milyen szánalmas! Mindenesetre eldőlni látszott a korábbi dilemmám JJ-vel kapcsolatban. Ha ő akar valamit tőlem, akkor a válaszom: igen, igen, igen! Most azonnal!

-          Kösz, egy kávét elfogadok – mondta JJ.

Amíg a kávéval foglalatoskodtam, egyikünk sem szólt semmit. JJ letelepedett az asztalhoz, és amennyire a szemem sarkából láttam, egyfolytában csak a terítő mintázatát nézte. Vagy rajongott a hímzett virágokért, vagy zavarban volt. Kisebb győzelemként éltem meg, hogy talán nem csak engem kavartak fel az iméntiek.

-          Tessék – tettem elé a kávét két perccel később. – Sajnos a tej kifogyott. – Még nem volt időm lemenni a boltba, mióta a legutóbb megpróbáltam bevásárolni, de ugye Thompsonék veszekedését meghallva inkább elálltam az ötlettől.

-          Sajnálom, hogy a múltkor nem tudtál beugrani az üzletbe – mosolygott rám szomorúan JJ. Értetlenül néztem rá. Tudta? Ő a zavaromat látva immár szélesebben mosolygott rám. – A múltkor, amikor apámmal összekaptunk. Láttam az ablakból, ahogy elsomfordáltál.

-          Én nem somfordáltam! – vágtam vissza. Ez úgy hangzik, mintha hallgatóztam volna, és ő rajtakapott. Még korainak éreztem megtörni és beismerni, hogy jól látta a helyzetet. – Én csak… nem mentem be.

-          Mint mondtam, sajnálom. És nemcsak azt, hogy nem tudtál bevásárolni, hanem leginkább azt, hogy hallanod kellett azt a… beszélgetést – fejezte be a mondatot láthatóan kínosan érezve magát.

-          Semmi gond. Nem hallottam az egészet. – Ami igaz volt, de azért eleget hallottam így is. Sőt.

-          Apámmal nem jövünk ki túl fényesen.

Komolyan? Milyen enyhe megfogalmazás. De csak ennyit válaszoltam:

-          Ó. Igazán sajnálom.

-          Hát igen… Te jól kijössz az apukáddal? Eddig csak anyukádról meséltél, hogy ideküldött – mutatott körbe a helyiségen. – Apukád mit szólt hozzá?

-          Semmit – hajtottam le a fejem. – Apám meghalt, amikor még kicsi voltam.

-          Istenem, rettenetesen sajnálom, Belle! – mondta JJ és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezem. Meleg volt a keze, és jólesett az érintés. – Nem kellett volna felhoznom...

-          Ugyan már, nem tudhattad – nyugtattam meg, és örültem, hogy nem vette el a kezét az enyémről. – Mint mondtam, kicsi voltam még, jóformán nem is emlékszem rá.

-          És anyukád azóta is egyedül van?

-          Igen, néha találkozgat ezzel-azzal, de egyik ismeretség sem jutott el abba a stádiumba, hogy bemutassa nekem az illetőt. Nem baj, jól megvagyunk mi ketten. Persze megvannak a vitáink, lásd ez a ház – mutattam ezúttal én körbe a konyhában –, de alapvetően egész jól kijövünk egymással.

-          Ez nagyszerű – mosolygott. És még mindig fogta a kezem!

-          És mi a helyzet a te anyukáddal? – kérdeztem óvatosan.

-          Hát, az egy érdekes sztori – nevetett fel idegesen. – Alapból igyekszik kimaradni az apám és köztem dúló csatákból, de ha semmiképpen sem tudja megúszni az állásfoglalást, akkor nem engem választ.

-          Sajnálom – feleltem. És azt is sajnáltam, hogy képtelen voltam másra, mint újra meg újra ezt a szót hajtogatni.

JJ csak bólintott. Vártam, hátha folytatja a témát, kifejti részletesebben, mi is a baj az apjával, de úgy tűnt, nem ez volt az a nap. Nem baj. Csendben ülni mellette és csak élvezni, ahogy a kezében tartja az enyémet és a hüvelykujjával talán öntudatlanul simogat, az addigi nyaram fénypontja volt. Gyorsan a számhoz emeltem a bögrémet, hogy elrejtsem a hatalmas vigyort az arcomról. És gratuláltam magamnak, amiért sikerült megállnom, hogy felpattanjak az asztalra győzelmi táncot lejteni. Szerencsére meggyőztem magam azzal, hogy ahhoz el kellene engednem JJ kezét.

És miközben arra gondoltam, hogy ezek szerint a korábbi dilemmámnak, miszerint JJ vagy nem JJ, vége, tudtam, ezzel nem áll helyre a lelki nyugalmam. Ó, nem, csak épp egy új érzelmi hullámvasút kezdődik. Bár az legalább rózsaszínű, az fix.

16. fejezet

 

Maybe we're perfect strangers
Maybe it's not forever
Maybe the night will change us
Maybe we'll stay together

Perfect Strangers by Jonas Blue feat. JP Cooper 

 

 

Természetesen napokkal később sem tudtam kiverni a fejemből, amit odalenn, a boltban hallottam. Nagyon sajnáltam JJ-t, hiszen az apja jól hallhatóan nem volt túl kedves vele. Ha tényleg elveszítette az állását, és emiatt haza kellett jönnie, amit nyilvánvalóan ő is kudarcnak, de minimum kényszermegoldásnak tartott, nem volt szüksége rá, hogy valaki az orra alá dörgölje. És feltételezhetően nem ez volt az első ilyen jellegű beszélgetés, pontosabban veszekedés apja és fia között. Csak remélni tudtam, hogy legalább JJ anyja kedvesebb.

                És hát a legrosszabb az egészben az volt, hogy elvileg mindezt én nem hallottam. Elképzelésem sem volt, hogy ha legközelebb találkozom JJ-vel, hogyan fogok reagálni. Ideig-óráig megpróbálhattam persze elkerülni, de egy ilyen kis szigeten ez nem egyszerű, pláne, hogy JJ-vel elvileg már jóban voltunk, szinte rendszeresen beugrott hozzám. Bármikor betoppanhatott, akár azért, hogy beadja az ígért laptopot, vagy csak úgy. Talán azért is jött hozzám többször, hogy ne kelljen otthon lennie, alighanem elég ciki volt náluk a hangulat.

                Most tegyek úgy, mintha nem tudnám, hogy fasírtban van a szüleivel, de legalábbis az apjával? Vagy áruljam el neki, hogy tudom, mert akkor legalább ki tudja önteni a szívét valakinek? Vagy szörnyen dühös lenne rám. Teljesen tanácstalan voltam.

                Aztán az is eszembe jutott, hogy kell-e ez nekem egyáltalán? Mármint minek foglalkozom annyit ezzel? Megvan a magam baja, nem? És különben is, pár héten belül elmegyek innen, valószínűleg sosem jövök vissza, és JJ-t sem látom többet. Valószínűleg csak azért gondolok rá ennyit, mert Nellyn kívül nincs nagyon más társaságom a szigeten, leszámítva persze a nagyon kedves helyieket, de akkor is. Ha majd hazamegyek, és újra körülvesznek a régi barátok, eszembe sem fog jutni többet JJ. A régi barátok… akikről ugye épp megállapítottam, hogy annyira nem is jó barátok, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ha elmegyek innen, JJ a múlté lesz, szóval megéri nekem ennyi energiát áldoznom rá?

                Másrészről viszont miért ne? Még ha csak rövid ideig is van az életemben, most itt van. És mivel – ahogy az imént kifejtettem – nem vagyok bővében a társaságnak, igenis jó, hogy legalább ő van nekem. Minek a jövőn rágódni, miért ne éljek a mában? Most jó nekem vele, és kész. Majd lesz, ami lesz. De most jó, hogy van, akár barátként, akár… valami többként. Azért nem vagyok vak, látom, hogy nem közömbös irántam. Jó, talán nem vall éppen szerénységre, hogy ezt gondolom, de feltűnően sokat segít, nem? A festék, a tető, a laptop… Vagy csak alapból ilyen kedves mindenkivel. Ha épp nem morcos, amilyen eleinte volt velem ugyebár…

-          Halihó! – szólt be Nelly a konyhába, ahol épp a kávésbögrémet ölelgetve morfondíroztam JJ-n. Még jó, hogy Nelly az érkezésével kimentett egyre kuszábbá váló gondolataim közül.

-          Szia! Csatlakozol? – emeltem fel a kávéskannát az asztalról.

-          De még mennyire – felelte Nelly, és levett egy virágos bögrét a polcról, majd letelepedett mellém. – Már aggódtam, hogy nem zavarok-e, amikor csak így hívatlanul beugrok.

-          Már miért zavarnál? Tudod, hogy bármikor jöhetsz, Nelly, és nem kell előre szólnod.

-          Persze, régebben így volt, de most, hogy már JJ is bejáratos ide, ki tudja, mire toppanok be – vigyorgott. – És a világért sem akarnálak megzavarni benneteket.

-          Neked elment az eszed, Nelly – csóváltam a fejem. – JJ és én… szerintem még barátoknak sem lehetne nevezni minket. Csak mert párszor feljött ide, és segített. Kedves, persze, de azért nem állunk olyan közel egymáshoz.

-          És ezt te sajnálod…? – kérdezte bizonytalanul Nelly.

-          Őszintén? Nem tudom – vontam meg a vállam, és nem akartam bevallani, hogy tulajdonképpen hasonló témán agyaltam mindaddig, amíg meg nem jelent.

-          Ez az! – csapott a levegőbe diadalmasan Nelly.

-          Ez meg mit jelent? – kérdeztem értetlenül. – Most meg minek örülsz ennyire?

-          Nem hárítasz. Nem azt mondod, hogy köztetek nem lehet semmi, nem is tetszel neki, különben is, a nyár végén úgyis elmész, meg a hasonló kifogások, amelyeket eddig hallottam.

-          Nem mondtam, hogy össze akarok jönni JJ-vel – emlékeztettem.

-          De nem tiltakoztál, ami fejlődés – érvelt Nelly. – Vagyis szerintem a következő lépés, hogy már kifejezetten akarni fogod.

-          Ehhez amúgy is két ember kell – mondtam, igyekezve kiábrándítani.

-          De ha te benne vagy, az már fél siker – vágott vissza. Lehetetlen volt letörni az optimizmusát, úgyhogy csak legyintettem. – JJ-nek meg amúgy is jót tenne, ha nem folyton azon kellene rágódnia, hogy miként szabadulhatna mielőbb a szigetről, pontosabban az apjától. Az az ember kiállhatatlan egy alak!

Nem mertem még bólintani sem, nehogy eláruljam magam, hogy nemrég fültanúja voltam egy nem éppen kellemes beszélgetésnek JJ és Mr. Thompson között, ami pontosan azt támasztotta alá, amit Nelly mondott. JJ valóban el akart húzni innen, az apja pedig tényleg szörnyű embernek tűnt.

-          Ne érts félre, nem azért akarom, hogy ti ketten összejöjjetek, hogy JJ kicsit kevésbé legyen gondterhelt. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy tulajdonképpen mindegy, kivel jár JJ, csak találjon már magának valakit – mondta Nelly, aki láthatóan nem bírt leszállni a témáról. – Nem, szerintem ti ketten szuperek lennétek együtt, és mivel mindketten szinglik vagytok, ugyan miért ne jönnétek össze?

Ugyan Nelly mindig is aktívan tolta ezt a témát, már a kezdetektől azon ügyködött, hogy JJ és én egy pár legyünk, feltűnt, hogy most a szokásosnál is jobban megszállottja volt a kérdésnek. És volt egy tippem, hogy miért.

-          Mesélj csak, Nelly, mi újság Dannyvel? – vetettem fel.

-          Jaj – nyögte Nelly, és a fejét az asztalra hajtotta. – Ne is kérdezd.

Szóval tényleg innen fújt a szél. Ezért terelte a szót rám olyan lelkesen.

-          Itt maradt végül, vagy feladta? – firtattam, mert természetesen eszem ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot.

-          Hát, kiderült, hogy egy nagynénjének az egyik közeli szigeten van kastélya. Ott lakik, és onnan jár át minden nap egy csónakkal, amelyet mások valószínűleg jachtnak neveznének – közölte Nelly, még mindig az asztalra hajtott fejjel.

Felnevettem.

-          Szerintem szuper várúrnő lenne belőled, Nelly! Látom magam előtt, ahogy ott állsz a zord skót táj közepén egy vár fokán, a vad felvidéki szél belekap a vörös hajadba, a skótkockás uszály meg csak úgy lebeg mögötted…

Nelly végre felnézett. – Neked teljesen elment az eszed. Nem megmondtam, hogy dobd ki Mrs. Graham ősrégi ponyváit?

-          Más kapva kapna az alkalmon, hogy egy ilyen gazdag és kékvérű fiú üldözi a szerelmével – mondtam, ignorálva az iménti megjegyzését. – Milyen más bizonyíték kellene a szüleinek, hogy te nem a vagyonára hajtasz?

-          Biztos azt hinnék, csak megjátszom magam, aztán meg jól kiforgatom őket a vagyonukból rögtön az esküvő után.

-          Azt hinnék? Mi ez a feltételes mód? – vontam fel a szemöldököm. – Várj egy percet, Nelly, tudnak egyáltalán Danny szülei arról, hogy a képben vagy?

-          Először is nem vagyok a képben – jelentette ki határozottan Nelly. – Másodszor…

-          Nelly? – mosolyogva oldalba böktem, hogy szóra bírjam, de ő makacsul hallgatott és az asztallapot nézte. – Nem is tudnak rólad, igaz?

-          Nincs mit tudni, hiszen, mint mondtam, nem vagyok a képben. Nem járunk Dannyvel.

-          De akkor mi volt az a nagy duma arról, hogy a szülei kitagadnák, ha veled lenne, hogy már születése óta kinézték az arisztokrata menyasszonyát, meg ilyenek? Az egészet csak feltételezed?

Nelly megvonta a vállát, és még mindig kerülte a tekintetemet.

-          Mégis mi mást gondolhatnék, Belle? Minden, amit mondtam arról a családról, a rangjukról, az őseikről meg a vagyonukról egytől egyig igaz! Szerinted mit szólnának, ha egy vasárnapi ebédre engem vinne haza Danny az óriási, labirintusszerű kastélyukba? Engem!

-          Mármint egy okos, kedves és gyönyörű lányt? – kérdeztem vissza nyugodtan.

-          Egy ágrólszakadt, szegény családból származó csórót, aki még a diplomáját sem szerezte meg! – pattant fel Nelly, és a körmét rágva körözni kezdett az asztal körül.

-          De már csak rövid idő választja el az oxfordi jogi diplomájától. Azért ez nem rossz ajánlólevél. És ha találkoznak veled, meglátják, milyen kedves, becsületes lány vagy. Nem egy szerencsehajhász.

-          Ezt nem ígérheted, hiszen még sosem találkoztál velük! – csattant fel Nelly.

-          És ha jól tudom, te sem – válaszoltam. – Szóval te sem tudhatod, hogy tényleg olyanok, amilyennek képzeled őket.

-          Lássuk be, nagyobb az esélye az én teóriámnak, mint a tiednek – makacskodott továbbra is. – Nem hiszem, hogy amint meglátnak, elalélnak tőlem és a keblükre ölelnek.

-          Lehet, hogy megrögzött sznobok, igen, de lehet, hogy elvarázsolod őket. Figyelj, Nelly, én csak annyit mondok, hogy meg sem akarod próbálni! – mondtam, felálltam, mellé léptem és a kezemet a vállára tettem, hogy magamra vonjam a figyelmét és megnyugtassam. – Ha szerinted nem ér annyit Danny, hogy legalább tegyél egy kísérletet, akkor rendben, én nem erőltetem, de ha tetszik neked a srác, akkor kérlek, ne zárd ki a lehetőségét annak, hogy semmi gond nem lesz a családjával.

Nelly jó darabig hallgatott, és reméltem, hogy elgondolkodott azon, amit mondtam. Folyton a cipője orrát bámulta, de egyszer csak felemelte a tekintetét, és mintha nem a konyhámat, hanem valami egész mást látna maga előtt, mosolyogva, halkan megszólalt.

-          Hát, Danny tényleg fantasztikus srác…

15. fejezet

No matter what they try, they won't take away our will to fight
If you shoot them down, we can make it right, we'll make it right
And up against all odds, take a thousand lives, a thousand lives

So if you shoot them down, we can make it right, we'll make it right

 

Lionhearted by Porter Robinson feat. Urban Cone 

Miután befejeztem a beszélgetést Nellyvel, aki visszatért a pubba – és Danny némán könyörgő tekintete elé – a bolt felé vettem az utam, hogy feltankoljak élelemmel a következő néhány napra. Reméltem, hogy JJ lesz a pult mögött és emlékszik a korábbi ígéretére, kölcsönadja a laptopját. Nagyon tetszett a gondolat, hogy a kertben az egyik fa alatt tejeskávét kortyolgatva fedezzek fel addig soha nem látott honlapokat, böngésszek cikkeket inspirációt gyűjtve a házhoz.

A munkálatok szerintem jól álltak, egyre inkább a csinosítgatásé lett a főszerep, és ezt a részt nagyon élveztem. Persze tudtam, hogy nagy mázlim volt a házzal, hiszen ha sokkal rosszabb állapotban lett volna, egy rakás olyan munkát kellett volna elvégezni, amihez 1. biztosan szakember kell, és 2. sokba kerül. De nem volt szükség semmi ilyesmire. Nem kellett például a vezetékeket kicserélni a falban, vagy új nyílászárókat beépíteni a régiek helyett. Igaz, néhány nagyobb projektről azért mondhattam le nagyvonalúan, mert mégiscsak valaki másnak a tulajdonáról volt szó, én csupán átmenetileg laktam itt és passzióból dolgoztam a házon. Ha az enyém lett volna, mégpedig hosszú távra, biztosan alaposabb lettem volna. Mindenesetre a festéssel, a bútorok felújításával és nem utolsósorban az óriási takarítással, a legtöbb holmi kiszanálásával hatalmas változást lehetett elérni, és a szigeten sokan – különösen azok, akik elképzelhetetlennek tartották, hogy a ház menthető, és nem kell a földbe döngölni – nagyot csodálkozott az átalakuláson. Én pedig úgy éreztem, mintha Csipkerózsika elfeledett kastélyát ébresztgettem volna mély álmából. Na jó, Csipkerózsikának legfeljebb csak egy szolgálója fért volna el ebben a házban, de akkor is.

Tündérmesébe hajló gondolataimból kiabálás szakított ki. Már csak pár lépésnyire jártam Thompsonék üzletétől, és az ordítozás egyértelműen onnan hallatszott ki. Két férfi veszekedett, és az egyik hangban azonnal felismertem JJ-t, de nem volt nehéz rájönnöm, hogy a másik fél az apja, Mr. Thompson. Természetesen rögtön földbe gyökerezett a lábam, nem mertem belépni a boltba. És persze a kíváncsiságom nagyobb volt annál, semmint hogy egyszerűen sarkon forduljak és hazamenjek. Igen, bevallom, hallgatóztam.

-          Már ezerszer megmondtam, hogy amint lehet, lelépek innen, nem kell aggódnod! – mondta JJ emelt hangon. – Hidd el, ha rajtam múlna, már itt sem lennék.

Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy JJ elhagyja a szigetet.

-          Ha pedig rajtam múlna, fiam, most sem kellett volna hazajönnöd. Ha tartottad volna magad a tervhez, amelyet anyáddal kidolgoztunk neked… – felelte Mr. Thompson zsémbelődve.

-          Ja, persze, hogy fogorvos legyek? – nevetett fel keserűen JJ. – Az első perctől nevetséges ötlet volt, ezt te is tudtad. Mintha kedvem lenne mások szájában turkálni!

-          Biztos állás, biztos jövedelem, anyáddal mindig csak ezt akartuk a fiainknak. Érdekes módon a bátyádnak sikerült, és sosem panaszkodott.

-          Kyle építész lett, az istenért! Az egy remek szakma, fantasztikus karrierlehetőség!

-          Talán te is az akartál volna lenni?

JJ nem válaszolt egy darabig, aztán halkan megszólalt.

-          Én sosem voltam olyan jó a suliban, mint ő. Nekem valószínűleg nem ment volna.

-          Így van – értett egyet Mr. Thompson habozás nélkül. Ezt egy kicsit kegyetlennek éreztem. Hát, még amikor hozzátette: - Mindig is Kyle volt az okosabb kettőtök közül. De ettől te még lehettél volna jó fogorvos.

JJ megint felnevetett. Az apja viszont folytatta:

-          És most mégis mi a terved? Talán itt akarsz kisegíteni a boltban egész életedben? Pontosan ettől az élettől akartunk megóvni anyáddal! Ezen az istenverte szigeten nem dúskálhatsz a lehetőségekben! Miért nem lehet megérteni, hogy a fiainknak jobbat, többet akartunk?

Azt vártam, hogy JJ ellenkezik, mondván nem is olyan szörnyű ez a sziget. Igaz, távol van mindentől, tényleg nincs sok lehetőség, de azért közel sem a legborzalmasabb hely a világon. Jó, nekem is kicsit szűk lett volna a tér hosszú távon, sőt azt hiszem, klausztrofóbiás lettem volna, ha valaki kijelentette volna, hogy márpedig itt kell leélnem életem hátralévő részét, de mások igenis itt éltek, méghozzá nagyon boldogan.

-          Apa, csak elbeszélünk egymás mellett – jelentette ki JJ immár sokkal higgadtabb hangon. – Nem azt mondtam, hogy itt akarok maradni, épp az imént mondtam, hogy amint lehet, elhúzok innen. Csak még nem tudok, érted? De már dolgozom az ügyön, hidd el, nem fogok sokáig a nyakatokon lógni.

-          Ezt mondtad az első nap is, amikor megérkeztél. És azóta sem történt semmi. Az emberek beszélnek.

-          Hadd beszéljenek, kit érdekel? – csattant fel JJ.

-          A múltkor Mrs. Ross azzal jött ide, hogy fáj a foga és vethetnél rá egy pillantást. Anyádnak úgy kellett rögtönöznie, hogy kitaláljon valami kifogást.

-          Apa, nekem nem ciki, hogy nem váltottam valóra a nagy terveteket, és nem lettem fogorvos. Felőlem mindenki megtudhatná Pire-on.

-          És mit mondanánk? Hogy munkanélküliként itt tengődsz? – kérdezte dühösen Mr. Thompson.

-          Ezt úgy mondod, mintha egész életemben ingyenélő, link alak lettem volna! – mondta sértődött hangon JJ. Az apja nem javította ki. – Válság van, apa. Nem én vagyok az egyetlen, aki elveszítette az állását. És gyanítom, nem az egyetlen, akinek össze kellett húznia magát kicsit és ne adj’ Isten haza kellett költöznie a szüleihez. Átmenetileg – tette hozzá gyorsan, gyanítom Mr. Thompson arckifejezését látva.

Egy ideig csend volt, aztán megint JJ szólalt meg.

-          Nézd, apa, ha ez nektek ekkora gáz, elmegyek még ma. Majd kitalálok valamit, meghúzom magam máshol.

-          Nem az a probléma, hogy itt vagy, fiam. Hanem az, hogy ez azt jelenti, kudarcot vallottál. És egy szülőnek fáj látni, ha kiderül, hogy bár annyit dolgozott a gyerekéért, az egész hiába volt.

Ezután már egyikük sem szólt semmit.

És nekem nyilvánvalóan egyáltalán nem volt kedvem bemenni a boltba, mert akármelyikük is maradt ott kiszolgálni a vevőket, nagyon fura lett volna. Bár talán ha JJ lett volna ott… Szívesen megvigasztaltam volna, vagy legalább csak átöleltem volna, de úgy éreztem, nem állunk olyan közel egymáshoz, még annak ellenére sem, hogy a múltkor a szemtanúja volt a kiborulásomnak, és ő vigasztalt. Ugyan sok mindenbe beavattam őt velem kapcsolatban, de aminek most a fültanúja voltam, valahogy jóval intimebbnek tűnt, mint bármi, amit én meséltem neki magamról. Anyám vélhetően bennem is csalódott, én sem értem fel a várakozásaihoz, de azért nekünk sosem voltak ilyen vérre menő veszekedéseink. Mi nem ordítoztunk egymással, és anyám sosem vetette nyíltan a szememre, hogy mennyire csalódott bennem.

Azért ez durva volt. És tegyük hozzá, elvileg ezt nekem nem is lett volna szabad hallanom, úgyhogy nem mehettem be csak úgy JJ-hez.

Így aztán eldöntöttem, hogy egyelőre tej nélkül iszom a kávémat, és szép lassan visszasétáltam a házamhoz. Azzal biztattam magam, hogy talán egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és akkor JJ maga meséli el nekem a történteket. Én pedig ott leszek, hogy jó szorosan átöleljem.