Különkiadás

Ma délelőtt írtam egy novellát, gondoltam, megosztom Veletek. Bár ez nyilván nem a szokásos történetünk folytatása, remélem, örültök neki.

Tündér a kastélyban

Lillian nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyi turista tömörült volna a kastélyban és annak környékén. Élénken kutatni kezdett az emlékezetében, hogy valamilyen különleges nap volt-e ma. Talán valamilyen jelentős történelmi esemény évfordulója vagy egy múzeumba járást népszerűsítő program, amikor ingyen lehet meglátogatni a királyi rezidenciát? Akárhogyan is, az anyakirálynő bizonyára rém ideges lehetett, hiszen mindig is gyűlölte, hogy a „népet” csak úgy beengedik az otthonába. Véleménye szerint az egyszerű közembereknek legalább egy kilométeres körzetben meg sem lett volna szabad közelíteniük a kastélyt, nemhogy szabadon lófrálhassanak a park csaknem egészén, és kedvükre bejárhassák az épület alsó szintjeit.

            Lillian felnézett a legfelső emelet ablakaira, és elgondolkodott, hogy Maria talán ott ráncolja a szemöldökét valamelyik függöny mögött, miközben fejfájás-csillapítóért szalajtja az egyik szolgálóját, mert nem bírja a tömeg látványát és zaját. Ha van esze, elhagyta a kastélyt és elmenekült az egyik vidéki birtokra. Bár sosem hagyta volna el az imádott fiacskáját, de amennyire Lillian tudta, az ifjú király külföldre ment valamilyen diplomáciai ügyben. Az ilyen feladatokat mindig is jobban szerette, semmint hogy kirakatban ülve népszerűsítse az országot meg a monarchiát. Mindenesetre őt azért nem idegesítette annyira, hogy nap, mint nap lelkes monarchiarajongók keresik fel az otthonát, és próbálnak belesni a család hermetikusan lezárt lakrészébe. Annyira legalábbis biztosan nem bosszantották a kíváncsi szemek, hogy anyja kérésére akár csak egy percig is komolyan elgondolkodott volna az annak idején a nagyapja által hozott intézkedés visszavonásáról a kastély látogathatóságára vonatkozólag. Az ilyesmi szörnyen rontotta volna a királyi család népszerűségét, márpedig a király arra kényesen ügyelt, családfőként elsődleges feladatának tartotta a család védelmét minden szempontból.

            A mai nap tökéletes volt a búcsúra. Lillian már hetekkel ezelőtt elhatározta, hogy sort kerít rá, és most, hogy legfeljebb Maria tartózkodott az épületben, aki viszont az orrát sem fogja kidugni a lakosztályából, amíg el nem oszlik a látogatók tömege, vagyis a délután ötórai zárásig, nem volt mitől tartania.

Bár Lilliannek sem volt ínyére a tömeg, hiszen hónapokkal ezelőtt önként ítélte magát magányra, és e döntését nem bánta meg, sőt. Furcsa volt annyi idő után emberek között lenni, ráadásul mindjárt ilyen sok ember között. A zsúfoltság azonban valószínűleg inkább előnyére válhatott, mert így könnyebb volt észrevétlenül mozognia az épületben. Mindenesetre bízott benne, hogy a kalapja és a napszemüvege elegendő álca lesz, és senki sem ismeri fel.

Vetett egy utolsó pillantást a méltóságteljesen elterülő, a gyönyörű, óriási parkot mintegy körbeölelni látszó több százéves épület tökéletes állapotban lévő homlokzatára, a rengeteg egyforma ablakra, a virágcsokrokat, pufók angyalkákat és karcsú nimfákat ábrázoló kőszobrokra, majd belépett.

Miután jegyet váltott, az idegenvezetésre várakozókat kikerülve felment a széles főlépcsőn az első emeletre. Csak futólag nézett be a kitárt kétszárnyú ajtón át a jókora bálterembe, amelynek tükörfényes parkettája nem is látszott a rajta taposó lábak százaitól. Mindössze a magas fehér famennyezetet és annak aranyozott díszítését láthatta. Lillian mindig is imádta ezt a fehér-arany összeállítást, amely végigvonult a legtöbb helyiség falain, ajtain és mennyezetein. Olyan tiszta és elegáns volt.

Körülnézett. A teremőrök és az idegenvezetők láthatóan rendkívül idegesek voltak, alig tudták kezelni a tömeget. Aggódva figyeltek, nehogy valaki tiltott területre tévedjen vagy megérintsen bármit is. Alighanem a legszívesebben ők is kitessékeltek volna mindenkit, akárcsak Maria, különösen az éppen érkező, zsivajgó iskoláscsoportokat.

Lillian tudta, hogy könnyebb dolga lesz, mint gondolta. Észrevétlenül közelebb húzódott a folyosón a falhoz, kezét egy rejtett ajtó kilincsére helyezte, egy szempillantással később pedig már egy rosszul megvilágított, szűk kis zugban volt, távol mindenkitől. Ahogyan az ajtót behúzta maga mögött, a fény és a tömeg moraja lassan elhalt. Lillian felsóhajtott. Sikerült.

g

Az út éles kanyart vett, és a sűrű fenyőerdők végtelennek tűnő tömege egyszerre csak megtört. Egy kis tisztásra értek, meredek, már-már fenyegetőnek tűnő hegyoldalak által ölelt, szinte tökéletesen kerek tisztásra, amelynek szélén szerényen, mintha csak legszívesebben elbújt volna a sötét erdőben, ott álldogált egy csinos kis épület. Vadászkastélynak hívták, bár Maria fitymálóan csak vadászházként utalt rá. Kétségtelen, hogy a mindössze egyemeletes, torony és mindenféle díszítés nélküli épület méreteit és egyszerű homlokzatát tekintve egy napon sem volt említhető a család többi rezidenciájával.

            Az épületet nem vette körül kert, csak hosszúra nőtt fű és mezei virágok, bár az ősz közeledtével abból is egyre kevesebb volt. Igaz, a kastély nem volt kifejezetten rossz állapotban, nem mállott a vakolat, és nem pattogzott le a festék az ablakokról és az ajtókról, nem hiányoztak cserepek a tetőn, mégis messziről látszott, hogy a fenntartására közel sem fordítottak annyit, mint a többi királyi ingatlanra.

            Amikor Lillian kijelentette, hogy el akar tűnni, kikötötte, hogy egyedül akar menni és a lehető legtávolabb. Az egyezség az lett, hogy a család leginkább rejtettebb épületét választhatta, távol a világ szeme elől és minimális személyzettel.

            Évtizedek óta nem járt már itt senki, a vadászat rég nem volt a szenvedélye senkinek a családból.

            A király ragaszkodott hozzá, hogy előbb felújítsák a kastélyt, de Lillian ebbe nem ment bele, mert mielőbb indulni akart. Így aztán sebtében kerítettek a közeli – de még így is kilométerekre fekvő – faluból néhány embert, akik kitakarítottak, kiszellőztettek, gyorsan lakhatóvá tettek néhány helyiséget. Mire Lillian megérkezett, tisztaság, a vázákban friss virág várta.

Nem örült neki. A pókháló és a dohszag jobban illett volna a hangulatához.

g

Lillian a kastély rejtekajtajától néhány lépéssel egy fa csigalépcsőhöz ért. A fokok nyikorogtak a léptei alatt, de nem bánta, mert tudta, úgysem hallja meg senki. Imádta a kastély labirintusszerű sötét folyosóit, a fal mintázatába olvadó titkos ajtókat, a rejtett átjárókat, a homályba vesző lépcsőket, amelyek segítségével olyan gyorsan és könnyedén – és mindenekelőtt titokban – lehetett eljutni bárhova az épületben. A királyi család és a személyzet tagjai hol szerették, hol gyűlölték ezeket az átjárókat. Voltak, akik élvezték, hogy hatékonyabban és rejtve közlekedhettek a kastélyban, mások rettegtek e sötét lyukaktól, és állították, hogy tele vannak pókokkal és egerekkel. Lillian kétségtelenül az első csoportba tartozott. Leginkább azért, mert ezzel is bosszanthatta Mariát, aki mindig szörnyen mérges lett, amikor Lillian váratlanul előlépett a falból.

            A kis csigalépcső egy újabb rejtett ajtóhoz vezetett, amelyen kilépve a legfelső szint galériájára érkezett. Itt a falakat halványzöldre festették, mindenütt ősrégi festmények és fehér frízek díszítették. A padlót és az idevezető – a látogatók elől lezárt – lépcső korlátjának fáját sötétre pácolták. A király jobban szerette a kastélynak ezeket a színeit. Persze, hiszen számára ez az otthont jelentette, itt nőtt fel, itt élt egész életében.

            Ahogyan arra Lillian számított, senki sem járt erre. Az anyakirálynő valóban a lakosztályában lehetett, a személyzet pedig feladat híján nemigen tartózkodott itt. Lillian határozottan megindult a folyosón, és néhány kanyar után megállt egy ajtó előtt. Egy darabig habozott, de aztán nagy levegőt vett, és belépett.

            Egy hatalmas, világos helyiségbe érkezett, amely hívogatóan otthonos volt, mintha nem is egy ódon kastélyban állt volna, amelynek nagy részében múzeum működött, történelmi bútorokkal és műalkotásokkal.

            Az ablak előtt álló asztalon egy vázában hatalmas csokor friss virág állt. Lillian odalépett, és beszippantotta a virágok bódító illatát.

            Nem erre számított. Amikor elment, dühösen szétdobált mindent, a párnák és a ruhák mellett bizony vázák, kisebb szobrok is landoltak a földön.

            Ez a szoba azonban, úgy tűnt, visszavárta. Tökéletes rendben, gyönyörű virágokkal.

            Lillian sírni akart. De mint annyiszor, most sem sikerült neki.

g

„…Felséged kérte, hogy beszámoljak az állapotáról. Nos, attól tartok, nem szolgálhatok jó hírrel. Egész nap a környező erdőket járja, magányosan. Gyakran megkérdezem, hogy elkísérjem-e, de mindig elutasít. Egyedül akar lenni, mondja. Egyedül is van, nap, mint nap. És ha nem az erdőben sétál, csak mered maga elé, némán. Ajánlottam neki, hogy olvasson könyvet, nézzen filmet, de nem kért belőle. Amikor azt javasoltam, hogy akkor legalább az egyik sétát vegyük a falu felé, rémülten nézett rám. Nem akarok emberek közé menni, senkit sem akarok látni! – közölte. Meggyőződésem, hogy legszívesebben a házban is egyedül maradna, ha tehetné, de tudja, hogy mi nem tágítunk, ebbe valószínűleg már beletörődött. A szakácsnőt, az intézőt, a testőröket és engem megtűr. Még ha nem is nagyon szól hozzánk...”

g

Lillian a szoba melletti kis gardróbhelyiségbe lépett, ahol kétoldalt szekrények álltak hosszú sorban, mint a katonák. Kinyitotta az egyiket, és előhúzott belőle egy halványkék, hosszú ruhát. Álomszép estélyi volt, ezüstfonallal hímezve. Jól emlékezett rá, éppen két évvel ezelőtt viselte, azon az estén, amelyen minden kezdődött. Még csak két esztendeje volt, mégis mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta!

            Alexander akkor azt mondta neki, hogy olyan gyönyörű, mint egy tündér. Újra meg újra táncolni akart vele, hogy – mint fogalmazott – meggyőződjön róla, nem csupán egy tünékeny ábrándot lát maga előtt. És Lillian olyan boldog volt, mint még soha. Talán akkor romlott el minden. Az álomszerű találkozás Alexanderrel… Hallgatnia kellett volna arra a kis belső hangra, amely azt suttogta, hogy mindez túl szép, hogy igaz legyen.

            Lillian magára öltötte a ruhát. A tükör elé lépett. Most végre lezárja a múltat. Ismét itt van a kastélyban, ugyanazt a ruhát viseli, mint akkor. Véget ér ez a fejezete az életének, keretbe foglalja, aztán örökre elfelejti.

            Leült a tükrös asztalka elé, előkereste azokat az ékköves hajtűket, amelyekkel annak idején feltűzte a haját. Aztán kifesti magát és megkeresi az ezüstös cipőt, amelyet akkor is felvett ehhez a ruhához.

            Ám ekkor hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, és egy idős nő kukkantott be kíváncsian. Körülnézett a szobában, nyilvánvalóan látni akarta, mi van odabenn, és amikor a körbepillantásban Lillianhez ért, aki megkövülten bámulta az eltévedt turistát, felkiáltott.

            - Itt van, ezt nem hiszem el, drágám, gyere gyorsan, hozd a fényképezőgépedet, itt van, pedig minden újság azt írta, hogy eltűnt, és senki sem tudja, hol van, de itt van, az orrom előtt!

            Lilliannek több sem kellett, felpattant, megemelte a ruháját, és egy oldalajtón átrohant a szomszédos helyiségbe. Mezítláb, kiengedett hajjal száguldott, újabb és újabb ajtókat tépett fel, újabb és újabb szobákon szaladt át. Amint kisebb és nagyobb szalonokon, könyvtárakon és vendégszobákon suhant át, hálát adott az égnek, hogy úgy építették meg a kastélyt, hogy az egyes helyiségek egymásból nyíltak, és nemcsak a folyosóról lehetett megközelíteni őket.

            Nem tudta, meddig fut még, nem tudta, utoléri-e az idegen asszony meg a férje, csak futott, futott a hatalmas kastélyban.

g

„…Felségedet tájékoztatnom kell arról, hogy újabb aggodalomra okot adó szokást vett fel. Most már nem sétál az erdőben, hanem fut! Az egyik testőr, aki távolról követte őt, közölte, hogy egyszer csak megállt, majd hirtelen futni kezdett. Végig az ösvényen, hegyen fel, dombon le. Kifulladva ért vissza a házhoz. Este az interneten futócipőt, sportruhákat rendelt, és azóta minden áldott nap fut. Szó szerint árkon-bokron át. Mintha futna valami elől, és mindketten tudjuk, Felség, mi elől. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de attól félek, semmi jó. Leginkább azért nem, mert még mindig nem eszik rendesen. Akármit főz a szakácsnő, csak tologatja az ételt. Rá sem ismerne Felséged, annyit fogyott…”

g

            - Mi ez a zaj? – lépett ki Alexander a dolgozószobájából.

            - Sajnálom, Felség, úgy tűnik, néhány turista valahogy feljutott erre az emeletre.

            - Az meg hogy lehet? Megmondtam, Albert, hogy ne zavarjanak, ha már a sztrájk miatt lemondták a járatomat, innen kell elintéznem a feladataimat. Márpedig ahhoz csendre és nyugalomra van szükségem!

            - Elnézését kérem, Felség, úgy tudom, már éppen kitessékelik az illetéktelen behatolókat.

            - Helyes – felelte Alexander, majd megfordult, hogy visszatérjen a munkájához.

            - Engedelmével, Felség… - szólt utána az idős komornyik.

            - Igen, Albert?

            - A hölgy, aki az imént véletlenül feljutott ide, azt állítja, hogy látta Őfelségét.

            Albert nem nevezte meg pontosan, kire gondolt, de Alexandernek kétsége sem volt felőle.

            - Tessék? Az nem lehet! Tudomásom szerint még mindig a hegyekben van!

            - Sajnos csak annyit tudok, Felség, hogy ez az asszony váltig állítja, hogy amikor benézett Őfelsége szobájába, ott találta.

            - Köszönöm, Albert – válaszolta Alexander.

            Az öreg komornyik meghajolt és távozott, Alexander pedig sietős léptekkel Lillian szobája felé vette az irányt. A helyiségben két szolgálót talált.

            - Felség, úgy tűnik, szerencsére nem tűnt el semmi – közölték.

            - Rendben, köszönöm, elmehetnek.

            Alexander körbenézett. A gardróbhelyiség ajtaja nyitva állt. Belépett és a földön egy kisebb halom ruhát vett észre. Lehajolt, és egy farmert, egy kék blúzt, egy pár bokacsizmát, egy napszemüveget és egy fehér, puha pulóvert emelt fel. A pulóvert az arcához emelte, és beletemette az arcát.

            - Lillian! – sóhajtotta fájdalmasan.

g

„…Távol álljon tőlem, Felség, hogy tanácsokat osztogassak, vagy pszichológiai véleményt nyilvánítsak, de úgy hiszem, nem tesz jót neki, hogy a történtek óta egyetlen könnyet sem hullajtott. Magába zárkózik és elfojtja a bánatát, ahelyett, hogy szabad utat engedne neki, hogy elszállhasson végre belőle…”

g

Lillian végül ismét egy titkos átjáróba menekült, hogy kifújhassa magát végre. Erre nem számított, de hogyan is gondolhatta volna, hogy az őrök ennyire nem bírnak a tömeggel, és valakiknek sikerül felszökniük az emeletre? Aztán elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy neki is sikerült. Igaz, ő már rég otthonosan mozgott errefelé. Talán az a pár is betévedt az egyik rejtekajtón, és ide lyukadtak ki, csakhogy ők véletlenül.

            Vissza kellett jutnia a szobájába, hogy visszavegye a ruháit és távozzon. Ennyi elég volt a búcsúból, jobb lesz eltűnnie innen. Nem akart visszatérni a hegyek közé, tudta, hogy onnan Alexander rendszeresen tájékoztatást kap róla. Márpedig ő oda akart menni, ahol nem érheti utol.

Éppen ezért hatalmas ostobaság volt idejönnie, még ha Alexander most nem is volt a kastélyban. Hiba volt még egyszer, utoljára visszamerészkednie az ő világába. Búcsút venni, micsoda ostobaság! Csak megnehezítette a saját dolgát. Egyszerűbb lett volna elszakadnia innen, ha nem jön vissza.

Mindegy, már itt volt, az épület egy titkos rejtekében, kár volt azon gondolkodni, hogy mit nem kellett volna tennie. Résnyire nyitotta az ajtót, és döbbenten fedezte fel, hogy ahelyett, hogy visszaállt volna az emelet szokásos csendje, egyre több ember tört fel ide.

Rémült őrök próbálták visszatartani az embereket. Korábban sosem volt gond a látogatókkal, tudomásul vették, hogy ők fenn nyugodtan szeretnék élni az életüket, cserébe bárki körülnézhet az alsóbb szinteken. Hetente három napon, hat órában.

Lillian nem tudott elképzelni más magyarázatot, mint hogy az asszony, aki az imént rajtakapta, elújságolta, hogy meglátta őt. És most mindenki meg akarja őt nézni a saját szemével. Csapdába került. Mégsem mehet ki most, pláne nem ebben a ruhában, amelyben elfutni is szinte képtelen, az előbb is többször majdnem elesett benne.

Egyetlen lehetőség maradt: idebenn, a sötét, poros átjáróban kivárni az ötórai zárást. Aztán talán visszasomfordálhat a szobájába, átöltözhet és kiosonhat. Bár arról még fogalma sem volt, hogyan, hiszen eddig épp a tömeget használta pajzsként, de az most már ellenségévé vált. Mindenesetre azt tudta, hogy most nem mehet ki innen. Remélhetőleg az őrök perceken belül leterelik innen az embereket.

Ám Lillanre újabb idegen nyitotta rá az ajtót: ezúttal egy szeplős, szemüveges kisfiú kíváncsiskodott befelé.

- Jé, egy titkos átjáró! – kiáltott fel boldogan.

Ugyan nem vette észre Lilliant, de ő jobbnak látta, ha nem várja meg, amíg ez megtörténik. Elindult a sötét kis folyosón, és hamarosan egy zöldes színekkel berendezett szalonban találta magát. Egy ajtó nyitva állt egy másik helyiség felé. Lillian nagyon is tudta hol jár. Önkéntelenül is bepillantott az ajtón, és úgy érezte, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ez ugyanis már Alexander birodalma volt, és az ajtón túl a dolgozószobája volt található. A jókora, faragott íróasztal mögött pedig ott ült maga, Alexander! A kezében pedig az ő fehér pulóverét szorongatta némán, lehajtott fejjel.

Ez nem lehet! Neki nem szabadna most itt lennie! Az országban sem tartózkodhatna, nemhogy a kastélyban! Ráadásul nyilvánvalóan felfedezte már Lillian itt jártát is.

Lilliannek egyre inkább meggyőződése lett, hogy elképesztően rossz ötlet volt idejönnie. Pánikba esett. Vagy a tömeg elé, vagy Alexander karjaiba futhatott, és elképzelése sem volt, melyik lenne a rosszabb döntés, hiszen mindkettő elől menekült az elmúlt hónapokban. Bárcsak láthatatlanná válhatna, bárcsak kirepülhetne az ablakon, mindegy, csak hadd tűnjön el innen! És minek kellett ebbe a szörnyen szűk, fojtogató ruhába préselnie magát?!

Zajt hallott, és a következő pillanatban emberek rontottak az egyik szomszédos helyiségbe. Úgy látszott, az őröknek még mindig nem sikerült a helyzet magaslatára emelkedniük, a turisták, mintha őrültek házából szabadultak volna, tébolyultan rohangáltak mindenfelé az épületben.

Alexander is felpillantott a zsivajra, és ekkor meglátta Lilliant. Felpattant az asztaltól és felé rohant, de hamarosan útját állta a turistatömeg. Amely most, hogy megtalálta a királyt, rajongva vette körül, így egy tapodtat sem mozdulhatott.

Hát mégis a barátom a tömeg – gondolta Lillian. Szomorúan nézett Alexanderra, majd elinalt, mielőtt az emberek őt is kiszúrták volna. Ez volt az alkalom, amelyre várt. Vele senki sem foglalkozott, csendben távozhatott, ahogyan eredetileg is kellett volna.

g

Alexandernek megfájdult a feje. Mit megfájdult, valósággal hasogatott! Feldúltan lépett dolgozószobája ablakához, és nézte, amint az őrök végre kiszorítják a tömeget az épületből. A káosz miatt ma korábban zárt a kastélymúzeum. Ehhez az anyja ragaszkodott, hogy nyugodtan felmérjék, eltűnt-e valami a nagy kavarodásban és rendet rakjanak. Maria természetesen nem felejtette el megjegyezni azt sem, hogy Alexandernak ideje lenne megfontolnia a múzeummá nyilvánított épületrész bezárását. Végtére is az uralkodó biztonságát veszélyeztette a fékezhetetlen tömeg!

            Alexandernek azonban nem állt szándékában efféle intézkedést hozni. Nem haragudhatott az emberekre, amiért megörültek a királyuknak. Hiszen olyan szeretettel csüngtek rajta, csupa együtt érző szavakat mondtak neki, vigasztalni igyekeztek. A király valójában inkább megindítónak, semmint felháborítónak tartotta a történteket.

            Na és ha megvadultak, amikor meghallották, hogy Lillian visszatért? Ő maga is olyan lelkes lett rögtön, mintha az elmúlt hónapok bánatának egyszeriben vége szakadt volna, mintha elfújták volna azt a borzalmas magányt, amelyre Lillian mindkettejüket ítélte. Mintha az a fekete fátyol, amely azon a végzetes napon borult a kastélyra, és amely csak még vastagabb lett, amikor Lillian elment, felhasadt volna végre, és mindent átjárt volna a meleg, októberi napfény.

            Kár, hogy csak olyan rövid ideig tartott az öröme. Kár, hogy a felfordulásban Lillian észrevétlenül kiosonhatott, senki sem látta, és hiába járta végig a király maga a kastélyt, sehol sem találta. Volt egy olyan érzése, hogy az a röpke pillanat, amikor az embertömegen át meglátta őt, az volt az utolsó alkalom, amikor láthatta. A mezítlábas, gyönyörű lány valóban tünékeny ábrándnak bizonyult az életében.

            Magányuk immár végleges, a fekete fátyol hivatalosan is elszakíthatatlan. Alexandert – ha lehet – még a korábbinál is mélységesebb szomorúság töltötte el. Lillianre mégsem neheztelt, amiért így döntött, amiért úgy érezte, mennie kell. Megértette, tudomásul vette.

g

Alexander kilépett a dolgozószobájából. Ma már úgysem lett volna képes a munkájára koncentrálni. Látszólag céltalanul sétált az ismét csendessé vált kastélyban. Hagyta, hadd vigyék a lábai arra, amerre akarják.

            Nem sokkal később egy kerek kis szobába lépett, amelybe csak úgy ömlött be a barátságos, őszi napfény. Halványkékre festett falak, temérdek játék mindenfelé és egy hófehér kis ágy. Egy kiságy, amely mindörökre üres marad.

            Alexander úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól. Lilliannek igaza van, ezt itt nem lehet kibírni! – gondolta. És ő mégsem tudott elszakadni innen, mégsem tudta arra utasítani a személyzetet, hogy számolják fel a szobát, mégsem tudta megtenni, hogy ne jöjjön ide napjában vagy százszor.

            Az ifjú király úgy látta, forog körülötte a szoba, s csak akkor találta meg ismét az egyensúlyát, amikor észrevette, hogy nem egyedül tartózkodik a helyiségben. Pedig rajta kívül soha nem jött ide senki!

            De most a szoba közepén kuporodva, a kezében valami apró játék mackót szorongatva ott gubbasztott… Lillian. Hát mégsem ment el!

            - Véletlenül tévedtem ide, amikor az egyik titkos hátsó ajtón akartam távozni – közölte hátra sem nézve. – Nem tudtam, hogy megvan még ez a szoba.

            Alexander leült mellé.

            - Nem vagyok képes elbúcsúzni tőle – suttogta a földet bámulva.

            Lillian ránézett. Még sosem látta Alexandert ilyen szomorúnak. Sem akkor, amikor az ő hirtelen rosszulléte után az orvos közölte velük a borzalmas hírt, sem az azt követő napokban, amíg el nem ment innen. Csak most jutott eszébe, hogy talán azért nem látta még ilyennek Alexandert, mert a történtek óta voltaképpen egyszer sem nézett rá.

- Örülök, hogy legalább te képes vagy rá – folytatta Alexander lehunyt szemmel. – Hogy képes vagy a fájdalmas múltat hátrahagyni és továbblépni. Mert erre készülsz, nem?

A hangjában nem volt rosszallás.

Lillian nem válaszolt.

            - Örülök, hogy képes vagy rá. Lillian, tényleg. Örülök, hogy van hozzá elég erőd, hogy egyedül talpra állj. Nekem szükségem lenne rá, hogy valaki támogasson, de nincs senki, úgyhogy meg kell próbálnom olyan erősnek lennem, mint amilyen te vagy.

            Alexander végre felnézett. Lillian értetlenül nézett rá. Hónapok óta először néztek egymás szemébe, és Alexander ki akarta használni az alkalmat.

            - Nekem is fáj, Lillian. Ő az én fiam is volt. Nemcsak a te szíved hasadt meg azon a napon, de azzal, hogy úgy döntöttél, te egyedül akarsz maradni a bánatoddal, arra ítéltél engem, hogy én is egyedül küzdjek meg vele. Pedig én nem akarok egyedül harcolni.

            Alexander szemébe könnyek gyűltek. Könnyek, amelyeket minden nap gondosan elfojtott, és amelyeknek csak akkor engedett szabad folyást, amikor egyedül húzódott vissza ebbe a szomorú szobába.

Ismét lehajtotta a fejét. Egyszer csak érezte, hogy puha, finom ujjak simítanak végig az arcán, törlik le a könnyeit. Megtörten pillantott fel, és némán néztek egymás szemébe Lilliannel. Aztán Lillian a karjaiba vetette magát és felzokogott. Alexander ölelte, szorosan köré fonta a karjait és csendben ringatta.

- Maradj velem, Lillian, kérlek, maradj velem. Talán ha megosztjuk a bánatunkat, könnyebb lesz. Talán ha egymásra támaszkodunk, valahogy kibírjuk.

Lillian elhúzódott tőle és szipogva, de komolyan nézett rá. Alexander rettegett a válaszától. Szemével némán könyörgött neki, hogy ne hagyja ismét egyedül. Némi habozás után Lillian bólintott és visszasimult az ölelésébe.

g

Lillian és Alexander a kastély melletti folyó ősöreg hídján állt. A keskeny folyó két partján rengeteg ember szorongott, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Senki sem szólt nekik, hogy a királyi pár ma idejön, de valaki megláthatta őket, amint erre sétáltak, aztán az emberek továbbadták egymásnak az információt, és csakhamar tömegek gyűltek össze, hogy végre együtt láthassák őket.

             Lillian és Alexander némán állt a híd közepén és nézte az alattuk zúgó vizet. Lillian egy hófehér rózsát emelt fel, majd várakozón nézett a férjére. Alexander is megfogta a virágszálat. Kinyújtották a víz fölé, és egymásra néztek. Elmosolyodtak és egyszerre bólintottak, majd elengedték a rózsát.

            A virág lehullott a vízre, és az vitte magával. Nézték, mint távolodik egyre a virág, követték a tekintetükkel, amíg csak tudták. Aztán szorosan átölelték egymást.

            A tömeg felujjongott. Végre visszakapták szeretett uralkodói párjukat.

g

Harminchármas számú palack

Íme, egy extra hosszú fejezet csak Nektek :)

Hoppá-hoppá…

Komolyan mondom neked, barátom, ez a sziget kezd egyre furcsább lenni. Nekem, aki azt hittem, már nem érhet meglepetés, nap nap után meg kell állapítanom: Pire tényleg egy őrült hely! Annak idején a sebeimet nyalogatni jöttem ide, mert azt gondoltam, ha valahol, hát itt biztosan el lehet rejtőzni a világ elől, és itt soha nem történik semmi, ergo elvegetálhatok a szigeten behúzott füllel-farokkal életem végéig. Ehelyett mióta megérkeztem 1. összefutottam tizenéves álmaim Adoniszával, aki 2. szóba állt velem, 3. jó barátom lett, továbbá 4. más barátaim is lettek Pire-on, 5. rájöttem, hogy a világ legjobb pasijai imádnak ide járni, és 6. ma beszéltem egy világsztárral!

            Persze ismersz már annyira, hogy tudd, nem vagyok egy rajongó-típus (egy bizonyos aranyos srác a parton nem számít!), nem érdekel a sztárok magánélete, a hírességek, úgy ahogy vannak, hidegen hagynak. Az sem kötött le eddig különösebben, hogy Katie meg George arról beszéltek folyton, hogy a világhíres barátjuk, Dennis Lleyton az ünnepekre idejön.

            De hogy őrizze meg az ember lánya a hidegvérét, ha egy átlagosnak tűnő munkanapon felveszi a telefont, és egy filmsztár szól bele a kagylóba?!

            Merthogy velem pontosan ez történt a minap. Nagy volt a nyüzsgés a fogadóban, és egyszerre csak megcsörrent a telefon. Ha nem álltam volna kábé két lépésre a készüléktől, meg sem hallottam volna a pohárcsörömpölés, meg a vendégek beszélgetésének moraja mellett. Bob a kocsma túlsó végében diskurált éppen pár törzsvendéggel (persze itt minden helyi az), Mrs. Brenish meg sehol sem volt látható. Ha szerencsém van, Emilyvel volt éppen. Ha nem, Emily Nickkel volt.

            Mindegy, a lényeg, hogy felvettem, mire a hívó bemutatkozott:

            - Üdv, a nevem Dennis Lleyton. Nincs ott a közelben véletlenül Katie Rhiannon vagy George Spencer?

            Képzelheted, hogy remegtek a térdeim! Úristen, Dennis Lleytonnal beszélek! Az én szememben a hozzá hasonló emberek csak a filmvásznon, meg a magazinokban léteznek, egyáltalán nem valóságosak. És pláne nem állnak le csak úgy beszélni az átlagemberekkel!

            Ám Dennis Lleyton megtette azt, ami eddig Katie és George beszámolói alkalmával nem sikerült neki: emberi alakot öltött, és kiderült róla, hogy mégiscsak egy igazi ember, nemcsak valami fikció, akiről mindenki hallott, de sosem látott élőben senki.

            - Hát, őőő, nem is tudom – hebegtem, és körülnéztem a fogadóban. Eddig színét sem láttam a helyi álompárnak, de hátha időközben megjelentek. – Nem, azt hiszem, nincsenek itt.

            - Pedig ez volt az utolsó esélyem, hogy elérjem őket – felelte. – A mobiljukat nem vették fel, de gondoltam, talán lenn vannak a pubban. Ott este van már, nem?

            - Igen, nyolc óra. De Katie az ünnepek miatt rengeteget dolgozik, talán ezért nem tudta felvenni a telefonját. George-ról fogalmam sincs.

            - Talán valami mással vannak elfoglalva mindketten – mondta Dennis, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Majd megpróbálom később. Mindenesetre köszönöm…

            - Joley. A nevem Joley Fisher.

            - Értem. Köszönöm, Joley. Mondja csak, ott dolgozik a fogadóban? Nemrég jártam arra, és nem emlékszem, hogy Brenish-éken kívül más is lett volna ott.

            - Nos, én csak mostanában érkeztem csak a szigetre – közöltem, és le voltam nyűgözve, hogy érdekli őt, ki vagyok, mi vagyok. Mindig úgy képzeltem, hogy ezek a sztárok el vannak maguktól szállva, és saját magukon kívül senki nem számít nekik. – Átadhatok esetleg valami üzenetet Katie-éknek, ha mégis lejönnének ide? – kérdeztem, csak hogy egy picit megnyújtsam a beszélgetésünket. Eszméletlen, hogy én, aki úgy tartottam magamról, hogy nem esek hasra valakitől, csak mert híres, ennyire odáig voltam a ténytől, hogy egy igazi hírességgel csacsogok!

            - Persze, miért ne? Csak azt akartam mondani nekik, hogy pár nappal később érkezünk, mint terveztük, mert nekem közbeszólt a munka. Épp most kaptam egy eszméletlen jó forgatókönyvet, évek óta nem volt a kezemben ilyen színvonalas, izgalmas sztori! Egy izgalmas dráma, tuti esélyes az Oscarra! Mindenképpen meg akarom csinálni, úgyhogy muszáj még maradnom egy picit Los Angelesben, hogy tisztázzam a részleteket. Sajnos a rendező mindent le akar fixálni még az ünnepek előtt, hogy utána azonnal kezdhessünk forgatni… de nem is tudom, mit beszélek itt annyit magának, nyilván nem érdekli, és nem is azt szeretném, ha ezt mind átadná George-éknak. Bár, ami azt illeti, George-nak lenne itt meló, szóval nem ártana, ha tudna a filmről… Na, mindegy, csak arra kérem, Joley, hogy mondja meg nekik: később érkezünk, mint ahogyan terveztük.

            - Értem. Ha látom őket, szólok nekik, Mr. Lleyton.

            - Köszönöm. És Dennis, ha kérhetem.

            Hihetetlenül hálás voltam, hogy telefonon és nem személyesen beszélgettünk, mert fülig pirultam. Márpedig egy vörös hajúnak az ilyesmi nem annyira áll jól.

-          Rendben, Dennis – feleltem. - Viszonthallásra.

-          Viszonthallásra.

Teljesen el voltam ájulva a történtektől! Egészen megfeledkeztem arról, hogy nekem elvileg bosszankodnom kellene Emily miatt. Ehelyett vigyorogva végeztem tovább a munkámat, miközben józanabbik énem azt hajtogatta, hogy ez nem rám vall, engem nem vehet le a lábáról ilyen könnyen valaki csak azért, mert híres. Ráadásul, ha bejöttek volna a terveim a zenei karrieremet illetően, talán ma már én is tagja lennék ennek az exkluzív klubnak, de nem vagyok, nekem nem jött össze, szóval reálisabb lett volna, ha a fejemet a falba verem, hogy de hát én miért nem vagyok törzsvendég az élet VIP-részlegében.

Mégsem tettem, és bízom benne, hogy ez már annak a félremagyarázhatatlan jele, hogy kezdek kigyógyulni a végzetesnek hitt pesszimizmusomból.

És ezt más is észrevette.

- Hű, de jó kedve van ma valakinek!

Megfordultam, és Nickkel találtam szembe magam.

- Ó, szia. Hát te mi járatban erre?

Nick elcsodálkozott.

- Természetesen hozzád jöttem. Azaz érted. Úgy tudom, kábé tíz perc múlva végzel.

Úgy tűnt, a nap abszolút a meglepetések napjává vált. Nem elég, hogy a korábbi félelmeimet szerteoszlatva Nick hozzám jött, nem Emilyhez, még a beosztásomra is emlékezett! Kiülhetett az arcomra a döbbenet, mert zavartan nevette el magát.

- Azért nem kell ettől elájulni. Máskor is jöttem már eléd.

Nem akartam belemenni az Emily körüli aggodalmaimba, szóval ráhagytam. Inkább készítettem neki egy kávét, amely olyan ínycsiklandozóan illatozott, hogy magamnak is lefőztem egyet, és beletöltöttem a termoszbögrémbe, mielőtt elindultunk.

Érdekes módon Nick nem emelt kifogást a pub kávéjának minősége ellen, még csak nem is fintorgott, amikor belekortyolt.

Nicknek olyan magától értetődő volt, hogy lesétálunk hozzá, a partra, hogy gondolatban ostoroztam magam, amiért egyáltalán felmerült bennem, hogy ő meg Emily megadták magukat a régi idők emlékének, és… tudod.

Odalent, a házában mégsem bírtam ki, és kutató tekintettel vizslattam bármiféle nyom után, amely arra utalhatott, hogy Emily ott járt. Nem is tudom, mit kerestem, talán a kettesben elköltött reggeli edényeit a mosogatóban? Szertedobált női fehérneműket?

De persze nem találtam semmit. Nick ugyan egy picit rendesebb lett, mióta gerillatakarítottam nála, de azért még mindig egy klasszikus agglegénylakás benyomását keltette a parti házikó. Vagyis a konyhában bőven volt koszos edény, az ágy bevetetlen volt, és a fürdőben a padlón hevertek a szennyes ruhák. Férfiruhák, kizárólag férfiruhák.

- Keresel valamit? – jött utánam Nick, amikor épp a fürdőszobában tartottam szemlét. Szerencsére gyorsan kapcsoltam.

- Csak felmérem, mennyi tisztítószert hozzak legközelebb.

- Ne viccelj, Joley, mondtam már, nem akarom, hogy takaríts nálam.

- De hát ez így nem maradhat! – mutattam a rendetlenségre.

- Először is, mikor lettél ilyen rend- és tisztaságmániás? Másodszor meg, ha zavar, majd szerzek valakit, aki megcsinálja. Nem veled fogom elvégeztetni a melót.

- Először is alighanem Mrs. Brenish-nek köszönhető az agymosás, másodszor pedig én szívesen megcsinálom neked.

- Dolgozol eleget, nem fogadok el tőled ilyen szívességet.

- Fizethetsz is, ha ez zavar – mosolyogtam ártatlanul. – Ha akarod, megjelölhetek egy kifejezetten magas árat, hogy ne mardosson a lelkiismeret.

- Köszönöm a kedvességedet, Joley. De ami azt illeti, én egész másképp szeretném eltölteni veled az időt.

És úgy nézett rám, de úgy, hogy biztos voltam benne, menten elolvadok. Vagy legalább is összeesek. Mert rám még férfi így nem… De a következő másodpercben már meg is tört a varázs, a pillanat szappanbuborékként pukkant szét. Nick sarkon fordult, és a konyhába robogott.

- Kérsz valamit enni? Én speciel éhen halok.

- Én is – feleltem, és csak gondolatban tettem hozzá, hogy viszont amire én vágyom, az nem a hűtőjében van, hanem épp mellette áll, hátat fordítva nekem.

- Igazán nyithatnának Pire-on egy pizzériát vagy egy kínait – állapította meg, és oldalra lépett, hogy lássam, milyen üresen tátong a hűtőszekrénye.

- Hát, Mr. Thompson boltja már órák óta zárva van, és mint tudjuk, ő nem az a típus, aki örömmel nyitna ki csak a mi kedvünkért, szóval abból kell gazdálkodnunk, ami van.

- Visszaugorhatok a pubba valami kajáért.

Eszemben sem volt visszaengedni Emily közelébe! Tudom, szörnyen féltékeny vagyok, és semmi jogom hozzá, hiszen Nick nem esküdött nekem örök hűséget, sőt semmilyen hűségről sincs szó, de akkor is. A gondolatra, hogy ő és Emily ismét összejönnek, úgy érzem, mintha kést forgatnának a szívemben. Nem vagyok biztos benne, hogy ez kifejezetten Emilynek szól, inkább Nicknek, és valószínűleg akármelyik lány esetében így éreznék.

Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik, hogy Nick talál magának valakit. Mert bár vannak pillanatok, amikor azt hiszem, hogy talán én leszek az a valaki (ahogyan ugye azon az estén is volt egy ilyen másodperc), ezeket sosem követi semmi konkrétum, így mindig meggyőzöm magam, hogy csak én képzeltem az egészet. Mert csupán szeretném, ha Nick közeledne felém, ő csak a barátot látja bennem. És ostoba vagyok, hogy reménykedek.

Talán csak az fog egyszer kimozdítani ebből az állpotból, ha én is találok magamnak valakit, viszont ezen a szigeten erre gyakorlatilag semmi esély. És még mindig összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy végleg elmenjek innen.

Bár ha belegondolok, Nickkel is itt találkoztam. Esetleg jön majd egy másik édes srác, akivel nem olyan tragikus körülmények között kezdjük az ismerkedést, mint Nickkel, és így a barátságrészt kihagyhatjuk. Talán forgatnak még filmet errefelé félisten pasikkal…

De most igyekszem visszaterelni a gondolataimat Nick házába, a vacsorához. Igazán idilli lett végül az este. Találtam tésztát és paradicsomkonzervet, meg némi öreg szárított fűszert, és hamarosan kész is volt a pasta. A desszert keksz volt a nagyi málnalekvárjával. Nem egy Michelin-csillagos menü, de ez egyikünket sem érdekelte. Közben pedig jót beszélgettünk Pire-ról.

Mikor a szósz elkészült, megfordultam, hogy megkérjem Nicket, terítse meg az asztalt. Döbbenten láttam, hogy az asztal mellett ücsörögve a fehér termoszbögrém oldalára rajzolt fekete alkoholos filccel valami kelta mintát rockosra tuningolva.

- Hű, ez mi? Nagyon tetszik! – csodáltam a körbe-körbetekergőző motívumot Nick válla felett áthajolva.

- Nem tudom, csak úgy firkálgattam – tette le megszeppenten a bögrét, mint egy csínytevésen kapott gyerek. – Tudod, az a típus vagyok, aki például telefonálás közben folyton rajzolgat. Régen állandóan rajzoltam ilyen semmitmondó kis izéket, ha csak tehettem, a suliban a könyveimbe, a regénybe, amelyet éppen olvastam, a családi reggeliken az újság szélére, sőt néha a szalvétára is egy-egy étteremben vagy kávézóban.

- Régen? Vagyis felhagytál vele?

- Michelle azt mondta, elég gyerekes szokás, és az emberek azt hiszik, unatkozom, ha ezt csinálom, miközben beszélgetek velük. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy valami beindítja a fantáziámat, és nem tudom visszafogni. Mint például most, hogy a szigetről beszélgettünk, ez a keltás dolog ugrott be. Bocs, nem akartam tönkretenni a bögréd. Veszek másikat.

- Ne, nekem tetszik! Méghozzá nagyon! – Azzal felemeltem és élvezettel körbeforgattam a bögrét. Tényleg csodaszép volt a sok, indaszerűen egymásba fonodó vonal, az egész gyönyörű egységet alkotott, olyan volt, mint egy alaposan átgondolt, megfontoltan kidolgozott mű, nem pedig kábé tíz perc alatt összedobott firka. Ráadásul a vonalak között ott rejtőzött néhány jellemző részlet: Bob fogadójának cégére, a nagyi rózsái és Nick házikója. Hihetetlen volt!

- Komolyan tetszik? – kérdezett vissza Nick, és láttam rajta, hogy őszintén csodálkozik.

- Komolyan – feleltem.

- Hát, te vagy az első – nevetett zavartan, és éreztem, még mindig nem nagyon hisz nekem.

- Ilyeneket rajzoltál régen is?

- Mindenfélét, ami éppen megfogott. De Michelle nem igazán értékelte, amikor az apja öreg buldogját rajzoltam le, szivarral a szájában, a medence melletti nyugágyon terpeszkedve, vagy az anyja kövér perzsamacskáját, ahogyan felékszerezve, hatalmas kalapban szürcsöli a martinit.

- Jól sejtem, hogy valójában a szüleit rajzoltad le?

- Aha – vigyorgott Nick. – De Michelle-nek szerencsére ez nem esett le. Csak az zavarta, hogy akkor rajzoltam, amikor a szüleihez voltunk hivatalosak vagy ötven másik ember társaságában.

- És megvannak még valahol ezek a rajzok?

- Nem – komorult el Nick. – Michelle-nek igaza volt, ostoba szokás. Rég kidobtam őket.

- De újrakezdted – tettem vissza elé a bögrét.

Nem mertem biztatni, hogy folytassa, hogy rajzoljon megint, mert Michelle emléke túlzottan erős ellenfél, nem vagyok elég bátor, hogy csak úgy nekitámadjak. Nem hiszem, hogy nyernék. Viszont ez volt az első alkalom, hogy Nick valami rosszat mondott róla, hogy nem dicsfénnyel övezve, glóriával a feje felett láttatta Michelle-t, és ezt határozottan jó jelnek vettem.

Azért bizakodni még nem merek.

A realista

Joley

Harminckettes számú palack

Ó, jaj!

Ami azt illeti, egyre inkább úgy tűnik, kedves távoli hallgatóságom, hogy annak a felemnek lesz igaza, amelyik arra intett, hogy vigyázzak Emilyvel. Beigazolódni látszik a korábbi rémálmom: Nick az én vállamon sírta ki magát, de úgy látszik, csak azért állítottam talpra, hogy egyenesen rohanhasson egy másik lány karjaiba. Mintha az én feladatom ennyiből állna, mintha az én jelenetem véget érne az életében.

            És ha minket tényleg csak az kötött össze, hogy épp egy időben és egy helyen voltunk bajban, akkor az, hogy kikerültünk a gödörből, azt jelenti, hogy mindennek vége köztünk. Nemhogy az esély veszett el végleg, hogy mi valaha is egy pár legyünk, de tulajdonképpen már a barátságunknak sincs igazán alapja.

            Az már más kérdés, hogy én speciel még nem küzdöttem meg a magam szellemeivel, legalábbis nem az összessel, de valószínűleg a továbbiakban egyedül kell boldogulnom.

            Késő délután időben leértem a fogadóba, Emilynek híre-hamva sem volt, szerencsére nem kellett beugrania helyettem. Mrs. Brenish jókedve még mindig tartott, sőt újabb magaslatokra hágott, nyilván rettentően örült a lányának. Bob is folyton vigyorgott, de ez nála természetes állapot. Én ugyan nem tudtam őszintén csatlakozni hozzájuk, de ez persze cseppet sem zavarta őket, nagy volt a családi öröm.

            - Reggel összefutottam Emilyvel a hajón – mondtam Mrs. Brenish-nek, amikor az éppen elmosogatott poharakat vizslatta a fény felé tartva. El akartam terelni a figyelmét, mielőtt valami minőségi kifogást tenne a munkámra.

            - Tudom, említette – közölte, rám sem nézve. – Ezt a korsót mosd el még egyszer. – Ez óriási eredmény volt, hiszen a tucatnyi pohárból csak egy nem ment át a vizsgán. Az eddigi rekordom.

            - Gondolom, alszik – folytattam, immár csak az információszerzés végett. Fel kellett térképezni az ellenséget. És megtudni, hogy nem Nickkel „reggelizik-e” még mindig.

            - Igen, az időeltolódás roppantmód megviseli az embert – felelte szűkszavúan Mrs. Brenish. – A kettes asztaltól épp távoztak, töröld le, Joley, de gyorsan, mielőtt újabb vendégek ülnének le oda.

            Ezzel vége is szakadt a beszélgetésünknek. Csak remélhettem, hogy az alvást egyedül művelte Emily.

A munka unalmas volt, Katie társaságára sem számíthattam, mert már javában készült a karácsonyra. No, meg legjobb barátnője érkezésére.

            A monotonitást hét felé nem várt fejlemény törte meg: egyszer csak Nick jelent meg a pultnál.

            - Egy sört legyen szíves, kisasszony!

            - Mit keresel te itt? – csodálkoztam, miközben máris csapoltam a kért italt. – Mi van a huszonnégy órás alvással?

            - Megszakítottam – nevetett. – Emily nincs itt?

            Na ne, már megint ő kell? Legalább most már biztos volt, hogy nem épp együtt voltak. Sikerült egy másodperc alatt rendezni az arcvonásaimat, rendületlenül mosolyogtam Nickre. Szóval most már nem Michelle kell neki, hanem Emily. Joley meg a futottak még kategóriába került.

            - Alszik – vontam meg a vállam.

            - Már nem – csilingelt mögöttem Emily.

            Frissen, kipihenten toppant be, mint aki legalább két napig aludt. Az én szokásos farmer-póló összeállításommal szemben ő egy csinos kötött ruhát és magassarkú csizmát viselt. A frizurája és a sminkje is tökéletes volt. Hiába, nem egy ligában játszunk.

            - Akkor lehúzom ezt, és már mehetünk is – mondta Nick vidáman, és lehajtotta a sört.

            - Hozom a kabátom – felelte Emily, és eltipegett.

            Kérdő pillantást vethettem Nickre, mert azonnal magyarázkodni kezdett.

            - Tudod, szükségem van Emilyre. Mármint a segítségére. Van valami, amiben ki kell kérnem a véleményét – hebegett.

            - Nem tartozol nekem magyarázattal – válaszoltam, és hálás voltam Mr. MacBrayne-nek, aki épp akkor intett oda az asztalához. Amint elindultam, hallottam, hogy Nick utánam szól, de úgy tettem, mintha a kocsma zaja elnyomta volna a hangját. Mikor visszatértem a pult mögé, sem neki, sem Emilynek nem volt már nyoma.

            Hála az égnek, annyi volt a vendég, és annyi a rendelés, hogy nem volt időm a történteken rágódni. Egyik sört csapoltam a másik után, és még arra is volt energiám, hogy udvariasan elcseverésszek az emberekkel az időjárásról, meg az ünnepek közeledtéről. Mrs. Grant meg is jegyezte, mennyire jó látni, hogy már nem vagyok olyan morcos, mint régen. Ha tudnák!

            - Kávét, könyörögök, adj egy kávét! – állított be hirtelen Katie.

            - Akarod mondani: teát, igaz? – kérdeztem vissza, és már nyúltam is a kanna után.

            - Nem, rajtam már csak egy jó adag koffein segíthet, teljesen kivagyok!

            Csakugyan kimerültnek tűnt, amikor letelepedett velem szemben, a pult túloldalára.

- Mi történt?

- Á, csak a szokásos: mindenki új frizurát akar magának az ünnepekre. És persze eszükbe nem jutna időpontot egyeztetni, csak úgy beesnek, mintha nem tudnák, hogy este nyolckor már nem dolgozom! Most is a hátsó ajtón át menekültem ki, és lefogadom, hogy még legalább öten dörömbölnek épp az ajtómon. De kész, nem bírom tovább, reggel hét óta húzom az igát!

Míg Katie elkortyolgatta az extra erős hosszú kávét, amelyet főztem neki, beszámoltam a tegnap este óta történtekről. Párszor ugyan meg kellett szakítanom a mesélést a vendégek kiszolgálása miatt, de hamar megtudott mindent, egészen a ma este eseményeiig.

- Kíváncsi vagyok, miben kell Nicknek Emily segítsége – töprengett.

- Nekem lenne pár ötletem – húztam el a szám.

- Ugyan már, Joley! Ne legyél ennyire negatív!

- Miért, van okom az ellenkezőjére?

- Emilynek ott van Will.

- Biztosan tudod? És ha így is van, ez a Will most nincs itt, Nick meg igen.

- Emily nem olyan lány – rázta meg a fejét Katie. – Sok mindent fel lehet hozni ellene, de alapvetően rendes.

- Te Pire-on senkiről sem állítanád az ellenkezőjét.

- Majd beszélek vele – határozta el magát.

- Az kéne még! Nem, ne merészelj közbeavatkozni, Katie Rhiannon! Ha Nicknek nem rám van szüksége, azon úgysem lehet segíteni, akár beszélsz Emilyvel, akár nem. Megmondtam, hogy így lesz.

- Ne add még fel, Joley!

- Minél előbb megteszem, annál jobb. Annál kevésbé fáj – fejtettem ki, bár már így is kibírhatatlan volt. – Ideje továbblépnem. Hiszen Nick már megtette.

Mint az utóbbi időben kiderült, rengeteg jó pasi téved a szigetre. Talán nekem is jut egy, ha nem is az, amelyiket eredetileg kinéztem magamnak, majd egy másik. Valaki, aki végre viszonozza az érzelmeimet. Vagy ez talán egy jel, hogy jobb lenne elhúznom innen a csíkot, mert az én másik felem nem itt van. Nické lehet, de az enyém nem.

Az elszontyolodott

Joley