I’ll Be Home for Christmas #2

Ahogy ígértem, itt a következő rész a karácsonyi történetből. Ez jóval hosszabb, és megismerhetitek a másik főhőst. Jó szórakozást!

 

 

Liam Crawford idegesen nézett körbe a teremben. Sosem gondolta volna, hogy szenteste ennyi ember ráér arra, hogy a helyi iskola dísztermében rendezett karácsonyi árverésen vagy min vegyen részt. Elvégre ki akar önszántából órákat áldozni arra, hogy mindenféle gyerek nem túl kreatív és biztosan nem túl művészi alkotását nézegesse és licitáljon rá?

Volt itt minden: tobozból kreált sündisznók hada, fehérre festett földimogyoróból készített hóemberek, vízfestékkel pingált karácsonyi jelenetek, gyurmából formázott mikulások, papírból kivágott angyalok, termésekkel teleragasztott gyertyák és persze pattogatott kukoricából fűzött füzérek mérföldszámra. Ugyan ki akarja ilyesmire kiadni a pénzét? Liamnek eszébe jutott, hogy az aukció minden bevétele a tornaterem felújítására megy, szóval biztos mindenki ezért veszi meg ezeket a bizonytalan minőségű és visszafogottan esztétikus dolgokat. Utána meg kidobják, vagy legalábbis a lakásuk egy olyan sarkába süllyesztik, ahonnan soha többé nem kerülnek elő.

-          Hé, Liam!

A férfi felkapta a nevét a feje hallatán és hamarosan észre is vette az egyik sor közepén ücsörgő barátját, Maxet. Elfintorodott. Nem semmi meccs lesz átverekedni magát a tömegen és bemászni a sor közepén vélhetően számára foglalt üres székig.

Hát igen, nem az ő ötlete volt, hogy itt találkozzon a gyerekkori barátjával. De Liam már sorozatban háromszor mondta le a szokásos heti sörözésüket, így amikor a negyedik héten Max közölte, hogy neki mindenképpen el kell mennie a lánya iskolai karácsonyi vásárára, és találkozzanak ott, Liamnek nem volt képe megint nemet mondani. Remélte, hogy hamar túllesznek ezen a zsibvásáron és indulhatnak a törzskocsmájukba.

-          Jessica nem jött el? – érdeklődött Max felesége felől.

-          Dehogynem, csak mivel ő az egyik főszervező, nem tud ideülni hozzánk. Amúgy ott van – mutatott Max a színpad egyik sarka felé.

Liam hamar kiszúrta a piros kötött ruhába öltözött Jessicát, de a figyelmét sokkal inkább a mellette álló nő keltette fel. Egy farmerba és zöld pulcsiba öltözött, gesztenyeszínű haját a feje tetején lófarokba fogó lány hajolt a jegyzetek fölé, amelyeket Jessica tartott elé. Nyilvánvalóan valami probléma merülhetett fel, mert a nő szemöldöke az ég felé szaladt, majd idegesen tekintett körbe a teremben. Közben Liam zavartalanul szemrevételezhette az arcát, amely most ugyan elég frusztrált kifejezést öltött, de a férfi úgy vélte, nyugodt körülmények között kifejezetten kedves, vidám lány lehet.

Nem is tudta volna megmondani, miért keltette fel az érdeklődését a nő, hiszen tulajdonképpen semmi különös nem volt rajta, teljesen átlagos, hétköznapi lánynak tűnt, nem úgy, mint azok a nők, akikkel egyébként találkozgatott. A festett szőke vagy vörös, erősen sminkelt és feszes, rövid ruhákba bújt, tűsarkokon billegő nők. Na, az ilyen nők mozgatták meg a fantáziáját, nem az ilyen lófarkas, alig vagy talán egyáltalán nem kifestett, kötött pulcsis, bakancsos lányok, amilyeneket az ember a szupermarketben vagy a buszon lát. Ehhez a lányhoz Liamnek mégis kedve lett volna odamenni és elhívni egy kávéra. Mert így kellett megközelíteni az ilyen nőket, nem? Ehhez a típushoz nem értett. Ő általában koktéllal és/vagy koncertjeggyel igyekezett elcsábítani a neki tetsző nőket, de azok ugye más kategóriába estek.

De akkor minek foglalkozik ezzel a lánnyal, miért bámulja még mindig? Biztosan izgatja a kihívás, hogy az ő szokásos esetétől ennyire különbözik. Igen, csakis erről lehet szó.

Aztán Max odaszólt valamit Liamnek, úgyhogy a barátjához fordult, és mire visszanézett, a titokzatos lány eltűnt. Az árverés pedig elkezdődött, és sorban vonultak fel a gyerekalkotások, amelyekre Liamet megdöbbentő módon valóban lelkesen licitáltak az emberek. Max – miután kimulatta magát Liam zavarán – megsúgta neki, hogy szülők, nagyszülők és egy egyéb rokonok versengenek a művekért, azért ilyen lelkesek. Liam viszont érdekeltség híján nem igazán élvezte a programot. Max nem nagyon szólt hozzá, nyilván várva várta, hogy felbukkanjon a lánya műve, amelyre majd veszettül licitálnia kell.

Liam unalmában a tömeget pásztázta, hátha felbukkan ismét az a rejtélyes lány, aki kétségtelenül megbűvölte fekete mágiával, azért keresi annyira. Vagy megátkozta. Mi más magyarázata lehetne annak, hogy egy unalmas pulóvert és nadrágot viselő, semmi extra lány ennyire vonzza? Biztos csak unatkozik, gondolta.

Ekkor rezegni kezdett a telefonja, és Liam szokatlan módon teljesen felvillanyozódott attól, hogy az anyja írt neki. Nem különösebben szokott emiatt kiugrani a bőréből, de most jól jött a figyelemelterelés. Egészen addig örült is, amíg el nem olvasta az üzenetet.

„Liam, remélem, nem feledkeztél meg a holnapi ebédről. Gyere mihamarabb, várunk!”

De igen, Liam szándékosan igyekezett megfeledkezni a karácsonyi családi ebédről, amely azóta hagyomány volt, mióta ő és a nővére kirepültek. Az asztalt ilyenkor tízen ülték körül: ő, a szülei, a nővére a három gyerekével meg a férjével, az anyja besavanyodott nagynénje és egy idős szomszéd néni, akiknek nem volt senkije, ezért Liam anyja mindig áthívta.

Szerencsére Liam mindig letudta az ajándékozást azzal, hogy mindenkinek az ízlésének megfelelő koncertjegyet vett a komolyzenétől a popig. Koncertszervezőként könnyedén megoldotta, és fillérekért vagy akár ingyen lenyűgözhette a családtagjait VIP-jegyekkel. Kicsit mardosta is a lelkiismeret, hogy idén is pár dolláros büdzséből megoldotta az ajándékozást.

Éppen ezért amikor a színpadra tévedt a tekintete, elállt a lélegzete. Miközben a telefonjával foglalkozott, véget ért a fura gyerekalkotások sora, és egy meseszép mézeskalácsházat tolt be Max felesége. Egyemeletes klasszikus kertvárosi ház körülötte fenyőfákkal. Precíz díszítés, csodaszépen kidolgozott részletek. Még egy csinos kis koszorú is volt a bejárati ajtón.

Liamet az otthonára emlékeztette, a házra, ahol felnőtt. Az is hasonló volt, és igen, náluk is volt kutyaház Teddynek, akit Liam háromévesen kapott, és azért nevezte el így, mert azt hitte, élő mackót kapott, nem kutyát.

-          Ezt nem a lányod csinálta, igaz? – súgta oda Maxnek.

-          Nem – nevetett a barátja. – Hanem a tanítónője. Minden évben előrukkol egy ilyen remekművel. Ez az utolsó darab, utána mehetünk, nyugi.

Liamet viszont hirtelenjében nem annyira érdekelte már, hogy minél előbb kikerüljön innen. Mielőtt észbe kaphatott volna, feltette a kezét, hogy jelezze: megadja a kért – nyilvánvalóan jelképes – tíz dollárt a házért. Mennyire fog örülni az anyja, ha ezzel állít be karácsonykor! Biztos neki is azonnal fel fog tűnni a hasonlóság a házukkal.

Ám a licitálás csak most kezdődött. Kezek tömkelege repült Liamével egyszerre a magasba, és csakhamar jóval száz dollár felett jártak. Max neje, Jessica nem győzte kapkodni a fejét, hogy lépést tartson a licitálással. Max pedig nem győzött csodálkozni, hogy mi ütött a barátjába.

-          Száznegyven dollár egy mézeskalácsért, Liam? Hiszen ez csak egy süti! – álmélkodott.

-          Hát, ha azt vesszük, hogy anyuéknak ingyen szereztem jegyeket egy jazzkoncertre, ez még belefér – vonta meg a vállát Liam, és ismét feltette a kezét.

-          Senki többet? – hallotta Jessica még mindig döbbent hangját a színpadról.

Liam és Max körülnézett. Már csak Liam keze volt a magasban.

-          Száznegyvenöt dollárért a mézeskalácsház Liam Crawfordé – mutatott Jessica a férfire, mire minden szem azonnal rászegeződött.

Liam zavartan integetett az emberek felé, akik vélhetően mind tudni akarták, ki ez az idegen, aki megszerezte a házat magának. Max nevetve csóválta mellette a fejét. Közben Liam telefonja ismét rezgett, ezúttal egy kollégájától érkezett üzenet.

„A banda az utolsó pillanatban lemondta a koncertet. Állítólag berekedt az énekesük. Ja, persze, nem kellett volna részegen karaokéznia a bárban tegnap egész éjjel… a tömeg be akar törni az öltözőjébe, hogy kirángassa, lincshangulat van. Segíts!”

Liam felsóhajtott. Ez volt a specialitása. A feldühödött tömeg lecsillapítása, amikor valamelyik sztár primadonnát játszott. Ráadásul ez csak egy középszerű kis fiúbanda karácsonyi koncertje volt. Odamutatta a telefont Maxnek.

-          Menj csak – mondta a barátja együtt érzőn.

Liam előhúzta a tárcáját és odaadta a barátjának a mézeskalácsház árát.

-          Holnap délelőtt beugrom érte – ígérte, majd sűrű bocsánatkérések közepette kikászálódott a sor közepéről.