Negyvenhármas számú palack #1

Kedves Mindenki! Íme, hosszú várakozás után elhoztam a befejező rész első felét. A másodikat pár nap múlva olvashatjátok. És bár elég karácsonyi a hangulat, mivel amúgy sincs túlságosan nyári idő odakinn, talán nem lesz nehéz beleélni magatokat a történetbe ;)

Nagyon-nagyon örülnék a véleményeknek!!!

Jó szórakozást! :)

Boldog karácsonyt!

Hát, elérkezett. Ha pár hete-hónapja, amikor az első üzenetemet küldtem el Neked, azt válaszolod, hogy csak ne pattogjak, maradjak nyugodtan a fenekemen, mert még a karácsonyt is Pire-on töltöm, komolyan eljátszottam volna a gondolattal, hogy a tengerbe vetem magam. Milyen menő lett volna, a nagy zenei tehetségek úgyis mind korán halnak…!

Na, de félre a tréfával. Még jó, hogy nem tudom visszaolvasni, miket írtam akkoriban, hiszen az egyetlen létező példánya minden levelemnek Nálad van. (És nem, nem akarom azt hinni, hogy valahol a tenger fenekén…) Tudom, hogy akkoriban mennyire ki voltam akadva a szigetre. Viszont ma már azt is tudom, hogy valószínűleg inkább saját magamra voltam dühös, azért, ahogyan az életem alakult, azért, hogy mennyire nem jött össze, amit terveztem. Azt hittem, elég lesz felpakolnom a srácokat, és amint beteszi a bandánk a lábát Amerikába, az álmok földjére, mindenki leborul előttünk, és nagy sztárok leszünk. És amikor ezt sem a fiúkkal, sem szólóban nem sikerült elérnem, kissé kiborultam…

Viszont hol tartok most? Néhány nap, és indulok Dennisszel meg George-dzsal LA-be, és ha nincs is lemezszerződés a kezemben, pontosan tudom, milyen óriási lehetőséget kaptam. Vagyis végső soron kis szerencsével mégis megvalósítom azt a bizonyos régi álmomat a zenei karrierről. És ha belegondolok, sokkal jobb, hogy most, egy kisebb kerülőút után sikerül ezt elérnem, hiszen ma már annyival gazdagabb vagyok, mint amikor New Yorkban ültem éhesen abban a koszos lyukban, amelyet a lakásomnak mertem nevezni!

Azóta már kibékültem a családommal, rájöttem, mekkora mázlista vagyok, hogy enyém a világ legcsodálatosabb nagymamája, és rengeteg fantasztikus barátot szereztem. Pire a második otthonom lett. (Bár, hogy hol van az első, azt ne firtassuk, mert az még képlékeny…)

És, barátom, ha annak idején azt is mondod, hogy nem elég, hogy ezen a szigeten töltöm az ünnepeket, de a családom és egy rakás új barátom körében, akkor azt javasoltam volna Neked nagy tisztelettel, hogy sürgősen vonulj be a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Pedig most ez történik! Kezdem azt hinni, hogy Pire valóban őrült egy hely, de abban az értelemben, hogy itt a lehetetlennek hitt dolgok is megtörténnek! Még az is, hogy kifejezetten élvezzem a karácsonyt!

Szóval ma van szenteste napja. Reggel az egész család körbeülte az asztalt a nagyinál, aztán dél körül bejelentettem, hogy lemegyek a pubba segíteni a nagy össznépi ünnepség előkészítésében. Már említettem, hogy Pire-on 24-én késő délutántól éjszakába nyúlóan hagyományosan együtt karácsonyozik a sziget apraja-nagyja, aztán a 25-ét mindenki otthon ünnepeli a családjával. És bár a szentestei bulira mindenki tonnányi ételt hoz, az italokat pedig Bob állja – azt mondja, ez az ő karácsonyi ajándéka mindenkinek –, díszíteni, pakolni azért kell. És miközben épp a sálamat csavartam a nyakam köré induláskor, Careen és Adam bejelentette, hogy ők is jönnek segíteni, mert úgysem nagyon tudnak mit csinálni a nagyi házában.

A fogadóban már ott volt Emily, Katie, George, Flora és Dennis. Tartottunk egy  gyors kupaktanácsot az egyik asztal körül rengeteg forró csoki társaságában, aztán nekiláttunk a munkának. A fiúk létrákra mászva akasztották fel az izzósorokat és a girlandokat, Careen és Katie egy karácsonyfát díszített (Bob mindenzidáig csak egy picike műfenyőt tett ki a pultra), Florával és Emilyvel pedig az asztalokat és a székeket rendeztük el úgy, hogy tisztességes hely maradjon a táncra, az egyik fal mellett pedig egy hosszú asztal várja az érkező finomságokat.

Nekem már ezért megérte a karácsony! Egy nagy csapat csodálatos ember között lehettem, akiket van szerencsém a barátaimnak nevezni. A hangulat isteni volt, rengeteget nevettünk, viccelődtünk, miközben folyton táncra perdültünk az állandóan szóló zenére, és szép lassan csaknem teljesen kifosztottuk azt a két kosarat, amelyben Katie és Flora hozta a süteményeket, amelyeket már napok óta folyamatosan sütöttek.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy Emily eltűnt. Feltűnés nélkül surranhatott ki, mert senki nem tudta hova lett. Azaz majdnem senki.

- Nekem azt mondta, kimegy egy kicsit a friss levegőre – mondta Adam szégyenkezve sütve le a szemét. Való igaz, amikor pár perccel korábban Adam – életében először – megpróbált tüzet rakni a kandallóban, kisebb füstmérgezést kaptunk mind.

Felkaptam a dzsekimet, hogy Emily után menjek, mert a friss levegő gondolata hirtelen nagyon is vonzónak tűnt. Kiléptem a fogadóból, és csípős szél csapta meg az arcomat. Körbenéztem, de sehol sem láttam Emilyt. Vajon hova tűnhetett?

- Joley! – szólított meg ekkor egy férfi. Megfordultam, és Mr. Donnellyvel találtam szembe magam. A kezében egy szatyrot lóbált, amint Mr. Thompson boltjától tartott felém. Bár hosszú szövetkabátjában, elegáns megjelenésével még mindig roppantmód kilógott a sziget megszokott összképéből, ez őt láthatóan nem zavarta. Közel sem tűnt olyan feszültnek, gondterheltnek, mint az ideérkezése napján. Ennek nagyon örültem.

- Mr. Donnelly – köszöntöttem mosolyogva. – Mr. Thompson még nyitva tart?

- Ami azt illeti, már rég nem, ezt volt is szíves udvariasan a tudomásomra hozni, amikor a boltot zárva találva becsöngettem hozzá – mondta, és persze pontosan tudtam, mit is jelentett valójában Mr. Thompson udvariassága. Bizonyára kevés nála mogorvább ember van szerte a világon. De úgy tűnt, Mr. Donnelly nyugalmát nem sikerült megrengetnie.

- Látom, mégis sikerült bevásárolnia – néztem az alaposan megpakolt szatyorra.

- Igen, miután felajánlottam, hogy ünnepi felárat fizetek – kacsintott rám. Nahát, milyen közvetlen és barátságos lett! – Azonban nem volt más választásom, a fiammal folytatni akarjuk a hagyományt, nagy vacsorát csapunk ma este, de látnia kellene, miket tart a konyhájában az a gyerek!

- Chipset és konzerveket? – kérdeztem szomorúan mosolyogva, bár inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek.

- Na igen, ön is tudja – komolyodott el Mr. Donnelly. – Nézze, Joley, már beszélni akartam önnel, csak eddig nem volt rá alkalmam. Meg akartam köszönni, amit tett. Hogy ide hívott. Tudom, hogy Nick magától sosem tette volna. Ha tudná, hogy min mentünk keresztül… de miket beszélek, hiszen tudja, nagyon is jól. Önnek nyugodtan elmondhatom. És azt is tudom, hogy megbízhatok önben, nem adja tovább, hiszen Nick ittlétéről is csak nekem beszélt. – Rám nézett megerősítést várva, és amikor bólintottam, folytatta. – A helyzet az, hogy annak idején szégyelltem magam. Tudja, amikor megtudtam, hogy a fiam randizni kezdett Michelle-lel, nagyon boldog voltam. Ismertem az apját, volt pár közös üzletünk, és mindig is tudtam, hogy Michelle ambiciózus, magabizos lány, akinek komoly, nagy tervei voltak arról, hogy mit szeretne elérni az életben. Ezért örültem annyira, amikor elkezdtek járni Nickkel, azt reméltem, mellette a fiam is megkomolyodik végre. És hogy ezt elősegítsem, néhány alkalommal beszéltem is Michelle-lel, hogy vegye rá Nicket, hogy tanuljon, szerezzen diplomát, aztán építsen karriert. Nem tudom, talán Michelle anélkül is ebbe az irányba terelte volna Nicket, hogy megkértem rá, hiszen komoly lányként nyilván nem tartott volna ki sokáig egy széllelbélelt srác mellett. Mindenesetre, amikor meghalt… lelkiismeretfurdalásom volt, hogy beleavatkoztam az életükbe. Leginkább Nickébe. Hogy a barátnőjét akartam felhasználni arra, hogy elérjem, amit nekem nem sikerült nála. És tudom, hogy nem ez volt a legjobb, amit tehettem, de ezért nem voltam mellette Michelle halála után. Nem egy ilyen apára volt szüksége.

- De Nick csak annyit látott ebből az egészből, hogy ön magára hagyta – emlékeztettem, nem törődve azzal, hogy mennyire van jogom beleszólni ebbe. Mégiscsak egy idegen vagyok számára. Ugyanakkor ő avatott éppen a bizalmába, nem?

- Tudom. De nem hittem, hogy Nick megbocsájtott volna nekem, ha megtudja, mit tettem.

- És most megbeszélték?

- Meg. Végre mindent megbeszéltünk.

- És Nick mit szólt?

- Hogy hülyeség volt azt gondolnom, hogy emiatt megharagudott volna rám. Ugyanis Michelle minden egyes beszélgetésünkről beszámolt neki, szóval végig pontosan tudta. És nem érdekelte, mert szerinte nem is én lettem volna, ha nem próbálkozom meg minden elképzelhető eszközzel, hogy elérjem, nőjön már be végre a feje lágya – azt hiszem, nagyjából pontosan idéztem.

Mindketten nevettünk.

- Szóval most minden rendben?

- A legnagyobb rendben – sóhajtott boldogan. – Az elmúlt napok csodálatosak voltak. Életünkben nem beszélgettünk ennyit összesen, mint most. És mindent sikerült tisztáznunk. Ismét rájöttem, mennyire remek fiam van… - mosolygott. – És nagyon jól tudom, hogy ezt csakis önnek köszönhetjük, Joley. Hogy kész volt akár a barátságuk árán is idehívni engem. Örökre hálás leszek önnek. Tudom, mekkora áldozat volt.

Kíváncsi voltam, vajon mennyit mesélt neki rólam Nick. Mit mondhatott, mennyire álltunk közel egymáshoz? De tulajdonképpen nem érdekelt. Örültem nekik, tényleg, tiszta szívből. Hiszen én is a családommal ünnepelhetem végül a karácsonyt, és tisztában vagyok vele, ez mennyire nagyszerű dolog.

- Ha tényleg minden ennyire fantasztikus Nick és ön között, akkor megérte – mondtam.

Azt hittem, ezek után Mr. Donnelly már megy is vissza a parti házukba, de úgy tűnt, nem volt neki sietős a dolog.

- És mik az ön tervei az ünnepekre, Joley?

- Hát, nagy meglepetésemre az én családom is idejött, úgyhogy ma velük és a pire-iakkal ünnepelünk – mutattam a hátam mögött a pubra. – Aztán jön néhány nyugodt nap, majd elmegyek LA-be, mert úgy néz ki, hogy munkát kapok ott.

- Igazán? – kérdezte érdeklődve. Úgyhogy elmeséltem neki az egész filmzenés ügyet. Azt persze nem, hogy a fia elvesztése által inspirált dalommal sikerült mindezt elérnem.

- Nahát, gratulálok, Joley! – mondta Mr. Donnelly, én pedig ismét megállapítottam magamban, hogy milyen kedves ember.

Ebben a pillanatban megszólalt egy hajókürt. A kikötő felé nézve láttam, hogy befutott a karácsony előtti utolsó hajójárat, megérkezett a Maduinn. És a parton valaki egyik lábáról a másikra állva türelmetlenül várta, hogy kikössön végre. Aztán amikor a néhány helybéli utas között egy ismeretlen srác is partra szállt egy óriási hátizsákkal a vállán, az a valaki elindult felé, sőt valósággal rohant. A fiú ledobta a földre a hátizsákját és kitárta a karjait. Amikor végre találkoztak, felkapta és megpörgette a rá várakozót, aki boldogan kiáltotta:

- Will!

Elmosolyodtam. Emily sosem beszélt senkinek arról, mi történt közte és a között a fickó között, akivel a nyáron, a filmforgatáson összejött, és akivel annak idején elment a szigetről, de nélküle jött vissza. Will, a producer, ha jól emlékszem. De a lényeg, hogy a srác karácsonyra idejött Emilyhez, aki még ilyen távolságból is láthatóan boldogabb volt, mint valaha.

Nahát, ez a karácsony hihetetlen módon egyre jobban alakult. Mintha mindenkinek éppen az a happy end lenne az ajándéka, amelyre szüksége van.

p.s. Joley kedvenc karácsonyi száma a Don't Shoot Me Santa a The Killerstől ;)