9. fejezet

Sziasztok! És ismét itt a következő rész! Kicsit hosszabbra terveztem, de aztán úgy gondoltam, inkább örülnétek a gyorsabb folytatásnak, mint egy picit hosszabb résznek ;-) Jó szórakozást!

 

I think I’m going insane

I think I’m losing my mind

I need a villain to blame

I need a hero to fight 

Hero by Rene Amesz

 

Aznap, amikor épp arra gondoltam a kávémat a kertben szürcsölgetve, hogy milyen fantasztikus az időjárás, miközben szegény britekről mindenki azt terjeszti, hogy náluk folyton rossz az idő, állandóan esik, pedig ez egyáltalán nem igaz, hiszen ugyan talán nem volt kánikula, de igazán nem lehetett panaszom a kellemesen meleg, napsütéses időjárásra, szóval aznap, amikor ezt gondoltam, hirtelen beborult az ég, és a megjelenő sötét felhőkből zuhogni kezdett az eső. Ez még önmagában nem lett volna probléma, mert már úgyis esteledett, és a házban egyáltalán nem zavart a csapadék, csakhogy ez nem átlagos eső volt, hanem vihar. Orkánerejű széllel, fülsüketítő mennydörgéssel és rengeteg villámmal, ahogy kell. És még ez sem lett volna gond, mert kábé ötéves korom óta nem félek a vihartól, csak éppen nem tudtam aludni tőle. Amíg dolgozgattam meg vacsoráztam, még elnyomtam a förgeteg zaját a rádióval (bár végig izgultam, hogy bármelyik pillanatban elmehet az áram, úgyhogy bekészítettem pár gyertyát), de amikor elmentem aludni, és a dörgésen meg a szélen kívül más hangot nem lehetett hallani, egyszerűen képtelen voltam elaludni.

                De mire jók az ember barátai pár időzónával odébb, ha nem arra, hogy felhívja őket, ha nem tud elaludni? Úgyhogy félretéve minden a tengerentúli hívásköltségekkel kapcsolatos aggodalmamat, tárcsáztam is Priya számát.

-          Belle, nahát, mi újság? – csivitelt a telefonba legjobb barátnőm, miközben úgy kapkodta a levegőt, mintha épp most fejezte volna be a maratont.

-          Szia, Priya, itt minden oké, csak hallani akartam a hangodat – mondtam, és abban a minutumban egy óriási mennydörgés hallatszott.

-          Úristen, az egy robbanás volt? Megmondtam neked, Belle, hogy az életedet teszed kockára emiatt az ostoba bizonyítási kényszer miatt! Minek kell neked háborús övezetbe menned, hogy anyád kedvére tegyél? Eddig sem tartottam a világ legszívélyesebb asszonyának anyádat, de ami sok, az sok! Lefogadom, hogy már minden amerikai állampolgárt evakuáltak onnan, gyere haza te is, de azonnal!

-          Priya, ez Skócia, nem a Közel-Kelet, és csak egy kis nyári vihart hallottál – feleltem nevetve, de ezúttal sem voltam róla teljesen meggyőződve, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott.

-          Te tudod, Belle, de figyelmeztetlek, ha temetésre kell mennem, kölcsönveszem a cuki fekete kalapodat a tollakkal!

-          Ezennel megfogadom, Priya, hogy minden ruhadarabomat rád hagyom, szóval nem kell kölcsönvenned. Apropó, köszönöm a ruhákat, megkaptam a csomagot!

-          Szívesen! Remélem, nem haragszol, hogy azt a türkizkék bikinit, amelyet együtt vettünk a múltkor, nem pakoltam be, de holnap lesz egy nagyon menő parti Kyle Whitman jachtján, és gondoltam, abban mennék. Fel akartalak hívni, de…

Vártam egy picit, hogy vajon milyen indokkal áll elő, amiért nem hívott fel, végtére is én jóformán egész nap ráérnék beszélni vele, de Priya hallgatott. És végül is mi értelme lett volna ezen drámázni? Skóciában úgysem vehettem volna fel azt a bikinit.

-          Semmi gond, Priya – mondtam, és lelki szemeim előtt láttam, hogy amint a barátnőm az én utasításomra végigtúrta a gardróbomat, hogy összeszedjen nekem pár cuccot, mellesleg kiválogatta az összes neki tetsző ruhát, hogy „kölcsönvegye”. Valószínűleg tényleg így volt, de nem számított. Ha én úgysem tudtam felvenni, akkor akár Priya is hordhatta őket. – Jó szórakozást a holnapi bulihoz!

-          Jaj, köszi! – élénkült fel Priya. – Annyira szuper lesz, állítólag ott lesz néhány hollywoodi sztár is. Mivel Kyle apja résztulajdonos valamelyik menő filmstúdióban, ez nagyon is lehetséges. Aztán holnapután leugrunk a csajokkal Miamiba pár napra, végtére is nyár van! Utána apuval kell mennem valami estélyre, ahova valójában anyuval ment volna, de anyu máris lemondta, és felajánlotta apunak, hogy majd én elkísérem. Biztos rém unalmas lesz, egy rakás vénember a kövér feleségével! Lefogadom, hogy anyu azt reméli, sikerül valami gazdag, dögunalom férjet fognom. De szerintem legfeljebb csak a potenciális jelöltek apja lesz ott, vagy a nagyapja… Mindegy, apu kedvéért túlélem. És különben is, anyu megígérte, hogy vehetek egy új ruhát az estélyre, szóval annyira nem katasztrófa.

Magamban végigkuncogtam Priya elhadart beszámolóját, és folyton arra gondoltam, hogy a helyében valószínűleg én is effélékről csacsognék a távolba szakadt barátnőmnek. Manhattanben az életünk tényleg e körül forgott: partik, ruhák, szórakozás. Nem rossz, igaz? Hirtelenjében megfordult a fejemben, hogy nekem is ott kéne lennem Priya mellett. Nekem kéne a türkizkék bikiniben a holnap esti buliba mennem. És ha ott lennék, én is a „csajok” között lennék, akik Miamiba mennek még többet bulizni. És bizonyára Priya a későbbi puccos estélyre is magával vinne, hogy ne unja halálra magát már az első öt percben.

Ehelyett mit csinálok? Hermetikusan elzárom magam a világ elől egy messzi szigeten, és egyedül gubbasztok egy lepukkant ház hálószobájában, várva, hogy elvonuljon végre a vihar. Most akkor melyikünknek van jobb dolga?

Eddig egyáltalán nem hiányzott a régi életem – pontosabban az életem –, ha fel-fel is villant egy emlék, azon nyomban el is tűnt. A napjaimat tökéletesen kitöltötte a munka, a szabadidőmet a teendők megtervezése, a felmerülő problémák megoldása. És boldog voltam. Vagy legalábbis annak éreztem magam.

De most mit meg nem adtam volna azért, hogy hazarepülhessek New Yorkba, hogy végigbulizzak legalább egyetlen estét!

-          Ne haragudj, Belle, de most le kell tennem – szakított ki Priya a gondolataimból. – Jessicával megbeszéltük, hogy találkozunk egy jegeskávéra. Meg kell beszélnünk a holnapi buli részleteit.

És aztán holnap a parti előtt pár órával találkoznak valamelyiküknél, hogy együtt készülődjenek, és pezsgőt kortyolgatva adjanak tanácsot egymásnak a sminkeléshez. A jól ismert forgatókönyv, amelyből ezúttal én hiányoztam. Tudtam, hogy nem lett volna fair elvárni Priyától és a többiektől, hogy számukra megálljon az élet, csak mert én úgy döntöttem, hogy nem velük töltöm a nyarat, de azért nem bántam volna, ha Manhattanben megáll az idő, amíg én nem vagyok ott.

-          Persze, Priya, menj csak – mondtam.

-          Te rendben leszel? – kérdezte.

-          Hogyne. – Mi mást mondhattam volna? És milyen jogon vettem volna el az ő szórakozását? Vagy rontottam volna el a kedvét, amiért én épp nem voltam túl fényes hangulatban?

-          Oké, szia! – csicseregte, és már le is tette.

Megpróbáltam aludni, de hiába szorítottam a fülemre a párnát, a fülsüketítő égzengéstől továbbra sem tudtam pihenni. Ráadásul kiderült, hogy a háló ablakán volt egy rés, amelyen besüvítve a szél nemcsak meglengetette a függönyt (tiszta horrorfilm volt), hanem még hátborzongató, sípoló hangot is adott. Remek. Gyanítottam, hogy a házban más ablakokkal is hasonló lehetett a helyzet.

Miután újabb egy órát forgolódtam álmatlanul, eszembe jutott, hogy csak mert Priyával nem tudtam többet beszélni – a saját bajaimról be sem számolhattam neki – attól még más éppenséggel ráérhet a hatalmas New Yorkban.

Jacqueline Torben nem vette fel.

Stella Hoffmann a nyolcadik csörgésre vette fel, és közölte, hogy épp a három hét múlva esedékes születésnapi partiját szervezi, most tárgyal a catering céggel. Szerintem milyen rozét válasszon? Ja, hogy én valószínűleg nem leszek ott? Hát, sajnos most igazán nem ér rá csevegni.

Gabrielle Sander-Smith nem vette fel.

Donna von Talbert felvette, és köszönés helyett azzal szólt bele a kagylóba, hogy vészhelyzet? Miután nemmel válaszoltam, szó nélkül letette.

Anja Bridgewater nem vette fel.

Anna-Maria Alessi kijelentette, hogy dühös rám, amiért se szó, se beszéd elköltöztem Manhattanből, ezért nem beszél velem. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy nem költöztem el, csak azt hajtogatta, hogy amíg nem jövök vissza, ne is keressem.

Viviane Greenwood nem vette fel.

Saskia Stoltz-Nielsen közölte, hogy épp a próbafülkében van, mert ruhát választ Kyle Whitman holnapi bulijára, szóval most nagyon nincs ideje rám.

Feladtam. És valahol, a százhúszezer-hétszáztizenötödik bárány számolása környékén végre elaludtam.

Másnap reggel sem lett jobb a hangulatom, de azt hittem, nem lehet gond, majd megint belelendülök a munkába, és az leköti a gondolataimat. Hiszen eddig éppen arra panaszkodtam, hogy az elképzeléseimmel ellentétben munka közben valahogy nem tudtam gondolkodni, csak telt az idő, és ugyan a munka haladt, viszont a világmegváltó gondolatok elmaradtak. Hát, ez most éppenséggel kapóra jött volna, mert tartottam tőle, hogy amúgy is csupa negatív energia zúgott volna bennem.

De amikor a kávémmal a kezemben kiléptem az ajtón, hogy felmérjem a vihar pusztításait, ledöbbentem. Az ajtó előtt ugyanis egy ripityára törött tetőcserép várt. Odébb volt még egy. És még egy. Körbejárva a házat tizenhét törött cserepet számoltam meg. Félve tekintettem fel a tetőre. És igen, ott tátongtak a lyukak, méghozzá nem is kicsik, mert úgy tűnt, jó néhány cserepet megfogott az ereszcsatorna, így azok nem landoltak idelenn. Fantasztikus. Ha ezek már a vihar legelején leszánkóztak a helyükről, sanszos, hogy beázott a padlás. És ha megint esik… Ha azok a lyukak nem tűnnek el gyorsan, beázhat az egész ház.

Azonban az biztos volt, hogy én nem mászok fel a tetőre. Nincs az az isten, hogy rátegyem a lábam arra a szúrágta, rozoga létrára, amelyik a szerszámoskamrában van, és amelyikről eldöntöttem, hogy egy fának támasztva valami virágot futtatok fel rá, mert mást már úgysem bírt volna el. De még ha fel is jutnék valahogy a tetőre (de nem, kizárt, én aztán oda fel nem!), akkor is hogyan hozhatnám helyre a kárt? Még ha értenék is ahhoz, hogyan kell visszatenni egy cserepet a helyére – de ugye nem értek -, akkor sincs mit visszatenni, hiszen ezek összetörtek! És valahogy nem hittem, hogy egy cserepet meg lehetne ragasztani.

Ez volt az a pillanat, amikor ott helyben, a kert közepén lerogytam a földre, és ha nem is kezdtem el sírni, szép lassan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ennyi volt. Én erre nem vagyok képes, nem is tudom, hogyan hihettem mást. Kipakolni, kitakarítani, kifesteni egy házat? Kipucolni egy kertet? Azt bárki tud, nem nagy kunszt. De ettől még nem lesz felújítva a ház.

Nyilvánvalóan vannak problémák, amelyeket ha megfeszülök, sem tudok megoldani. De hogyan is tudnám? Hiszen én ehhez nem értek! Napszemüveget választani a barcelonai vakációhoz, elkísérni Priyát az eseménytelen estélyre, tanácsokat adni Saskiának az új ruhájához, segíteni Stellának eldönteni a rozédilemmát – na, ez megy. Ez vagyok én! Mirabelle Ebert-Holden, a született manhattani partilány, aki naphosszat vásárolgat, koktélt szürcsölget jachtok fedélzetén, divatbemutatókra jár a barátnőivel, és kockás hasú, gazdag, beképzelt srácokkal randizik. Ez vagyok én! Nem egy barkácscica, aki kerge hippi módjára kiszalad a világból, hogy majd a puszta két kezével felújít egy egész házat, mert az milyen mókás!

Kinek akarok én bizonyítani? Anyának, meg persze magamnak. De mi van, ha nincs igazam? Ha tényleg olyan vagyok, amilyennek anyám gondol, olyan, mint Priya és a többiek? Olyan nagy baj az? Eddig olyan szép életem volt. Kényelmes, gondtalan, tele szórakozással. Élveztem, boldog voltam. Minek vetettem neki véget? Miért nem én is otthon készülök Kyle Whitman esti bulijára?

Elhatároztam, hogy veszek egy repülőjegyet New Yorkba, összepakolok, bezárom a házat, a kulcsot leadom Mr. Grantnek, és elhúzom innen a csíkot, de gyorsan, hátra sem nézek. Nelly és Granték talán szomorúak lesznek, de hamar elfelejtenek, hiszen nem olyan rég ismernek, és úgysem találkozunk többet.

Én megpróbáltam, de tényleg. Biztos az én hibám, hogy nem sikerült, de vállalom. Anyám csalódott lesz, és én is, de majd csak túléljük. Minek erőltetni, ami nem megy?