Tizennégyes számú palack

Azt hiszem, ezzel a történettel kivételesen épp időben érkeztem :) Mivel a hétvégén nem leszek itthon, ezért már most feltettem az új részt, de a véleményeket folyamatosan tudom olvasni, úgyhogy bízom benne, talán egy kicsit többen tiszteltek meg a megjegyzéseitekkel, mint a legutóbb ;) Jó olvasást! :) (A történetben szereplő dalt természetesen oldalt meghallgathatjátok.)



Ó, életem távoli szemlélője!

Kérlek, ne haragudj, amiért ilyen költői hangulatban vagyok, de amióta dalokat szerzek, valahogy rámjött. Na jó, az túlzás, hogy dalokat írok, hiszen csak egyet fejeztem be eddig, az sem tökéletes még, de folyamatosan próbálkozom. Egyelőre azonban úgy tűnik, csak az általam tapasztalt és a körülöttem látott szomorú dolgok voltak képesek megihletni, a nagyi kuglófja például nem, pedig ódákat tudnék zengeni róla, olyan isteni! Hadd javítsam ki magam: éppen hogy nem tudok ódákat zengeni róla, ez itt a baj! De legalább megmagyaráztam a morzsákat az üzenetemen, bocsi!

Szóval eddig úgy látszik, csupán egyetlen dalra volt kapacitásom, többre nem. De legalább ismét énekelgetek, a sajátom mellett a bandánk dalait és a kedvenceimet is. Ma késő délután, amikor sört csapoltam néhány helybéli öregúrnak, akik a szokásos sétájuk után tértek be a pubba, az egyikük, Mr. MacBrayne (hát ki más lehetett volna?) meg is szólított:

- Joley, mondd csak, mit énekelsz? A Loch Lomondot?

Mosolyogva ráztam meg a fejem.

- Hát akkor mit? A Wild Rovert? A Molly Malone-t? A Danny Boyt?

Mindegyik próbálkozás után nevetve intettem, hogy nem talált.

- Akkor mégis mi az ördögöt? Mi a címe ennek a dalnak? Nem tűnik ismerősnek.
- The Shadow of the Day – feleltem egyszerűen, elárulva a Linkin Park-szám címét.
- Hmm, nem hallottam még róla – válaszolta elgondolkodva Mr. MacBrayne. – Ez nem kelta dal, ugye?
- Nem egészen – kuncogtam. – Amerikai.
- Aha, értem.

A bácsik elé tettem a napi betevő Guinnessüket, majd tovább törölgettem a pultot.

- Kérek egy whiskyt – hallottam meg egyszer csak az ismerős hangot.

Riadtan kaptam fel a fejem. A balsejtelmem beigazolódott: Nick állt előttem, türelmetlenül és idegesen pásztázva végig az italok során a hátam mögött. Nem úgy festett, mintha akkor akarta volna kezdeni az ivást, a múltkori rendezettsége a múlté volt, ismét meglehetősen csapzottnak tűnt, ami persze átkozottul jól állt neki. Alig bírtam levenni a szemem a kócos, szőke hajáról és a borostás arcáról. Bár iszonyatosan nyúzottnak látszott, nem mertem szólni, hogy az ivás talán nem a legjobb ötlet, és némán vettem elő egy poharat.

- Nem, nem egy pohárral kérek, hanem az egész üveget – dobolt az ujjaival a pulton.
- Tessék?
- Jól hallottad. Az egész üveget viszem, sőt, kérek még pár üveg...
- Mi nem szolgálunk ki ilyen nagy tételben – szakítottam félbe. Fogalmam sem volt, valóban létezett-e ilyen szabály, hiszen gyakran ünnepeltek nálunk kisebb-nagyobb társaságok születésnapokat, évfordulókat és más alkalmakat, amikor bizony több üveg ital is elfogyott, de azon rövid idő alatt, amióta én itt vagyok, még sosem kért ennyit egyszerre egyetlen ember sem.
- Talán nem hiszed, hogy ki tudnám fizetni? – nézett rám dühösen, majd egy köteg pénzt dobott elém a pultra. Ismerős jelenet, nem igaz?
- Nem erről van szó, tudom, hogy neked a pénz nem jelent gondot – vágtam vissza csípősen, de őt közel sem érdekelte a szavaim éle. Mohón csüngött a tekintete az italválasztékunkon. – Próbálkozz inkább Mr. Thompson boltjában – ajánlottam.
- Már megvolt – vetette oda mérgesen. – De az öreg elhajtott valami nevetséges kifogással, hogy felelőtlenség lenne, ha odaadná nekem, amit kértem.

Mr. Thompson a legmorcosabb, legbarátságtalanabb és legmakacsabb ember, akit csak ismerek a szigeten. Azt hiszem, senki sem kedvelte szívből, én viszont meleg hálával gondoltam rá, amikor Nick elmesélte ezt a kis incidenst.

- Igaza van – bólintottam.
- Jaj, ne kezdd már te is! – kiáltott fel. – Elmúltam már huszonegy, vagy talán látni akarod a személyimet? – azzal kutakodni kezdett a zsebeiben.

Bob, aki az egyik asztalnál beszélgetett pár helybélivel, aggódva nézett rám. Rémülten intettem neki a fejemmel, hogy egy kis segítségre lenne szükségem.

- Nahát, Nick, téged meg mi szél hozott ide? – paskolta meg a kérdezett vállát barátságosan, szélesen mosolyogva.
- Üdv, Bob. Innék valamit.
- Hogyne, régen láttalak, a vendégem vagy. – Bob udvariasan megfeledkezett a múltkori kis csetepatéról a kocsmában, amelynek ugyan nem volt a tanúja, de kötelességtudó alkalmazottként (és főleg mivel pár vendég végignézte az eseményt) beszámoltam neki róla.
- Köszönöm, Bob, de arra gondoltam, inkább elvinném az italt, tudod, nem igazán fűlik a fogam a társasághoz – pillantott hátra, a zsúfolt pubra célozva.
- Sajnálom, de a nálunk vásárolt italt helyben kell elfogyasztani. Nem mi hoztuk ezeket a szabályokat – mosolygott rendületlenül Bob.

Nick bizonytalanul pislogott hol az egyikünkre, hol a másikunkra, de mivel mindketten az arcunkra fagyasztottuk a határozott mosolyunkat, felállt.

- Nos, ebben az esetben, azt hiszem, jobb, ha megyek.

Egy pillanatra megbillent, de időben elkapta a pult szélét. Sajnos nem tévedtem, amikor azt hittem, nem most akarta kezdeni az aznapi alkoholizálást. Ha a pire-iak végre belátnák, hogy mégsem tartják a kezükben annyira az ügyet, mint ahogyan gondolják, talán Nick nem lesz néhány héten belül alkoholista. Remélem, még nem késő.

Aggodó pillantással kísértem, amint kivágta az ajtót, és összerezzentem, ahogy az becsapódott mögötte.

- Jobb lenne, ha utána mennél – súgta a fülembe Bob.

Kérdő tekintetet vetettem rá. Hiszen péntek volt, a pub csúcsra járt.

- Menj csak, boldogulok. Neki most nagyobb szüksége van a segítségre.

Ledobtam a kötényemet a pultra, felkaptam a dzsekimet, és kiviharzottam a fogadóból.

Nem volt nehéz utolérnem Nicket, hiszen lassú, bizonytalan léptekkel ballagott a háza felé. Amikor észrevett, lemondóan nevetett, mint egy kóbor kutyára, akit nem tud lerázni. Talán az is voltam. Nem szólt hozzám, és én nem erőltettem. Nem utolsósorban azért, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. „Kérlek, Nick, ne igyál többet, ez nem megoldás, meglátod, minden rendbe jön majd?” Ugyan már!

A házához érve a kilincsre tette a kezét, és visszafordult hozzám.

- Most, hogy megnyugodtál, egyben hazaértem, mehetsz is. Vagy talán még be akarsz takargatni? – gúnyolódott.
- Ne reménykedj – fintorogtam. – Viszont cserébe, amiért hazakísértelek, igazán meghívhatsz egy kávéra. – Azzal kikerültem, és régi ismerősként a konyhájába mentem, hogy feltegyek egy erős feketét. Jól fog esni mindkettőnknek.
- Hihetetlen vagy, ugye tudod? – rogyott le az asztalhoz fáradtan.
- Köszönöm, ezt bóknak veszem.

Hamarosan elétettem egy öreg bögrét, és az ujjaimat az enyémre fonva, felhúzott lábakkal elhelyezkedtem vele szemben.

- Már régóta szeretnék bocsánatot kérni tőled – kezdtem halkan.

Nick addig unottnak tűnő tekintete egyszeriben felélénkült. Kíváncsian, egyszersmind gyanakodva méregetett.

- Ugyan miért?
- Azért, amit Michelle-ről mondtam az első este, amikor találkoztunk. – A szigetlakókkal ellentétben én nem voltam meggyőződve arról, hogy jobb kerülgetni a forró kását. Inkább ugorjunk bele fejest, akkor legalább hamarabb túlleszünk rajta.

Nick arca elkomorult, és úgy tűnt, minden figyelmét a kávéjának szenteli.

- Amikor azzal viccelődtem, hogy elhagyott, nem tudtam, hogy...
- Meghalt – szakított félbe keserű hangon. – Észrevettem. Igazából jó volt találkozni végre valakivel, aki nem tudott róla, aki nem szánakozva nézett rám.

Hát ezért ajánlotta fel rögtön a vendégszobáját meg a száraz ruhákat! Ezért volt olyan kedves, néhány beszólást leszámítva persze.

- Ebben az esetben azt kívánom, bárcsak sosem tudtam volna meg – feleltem szomorúan mosolyogva.
- Mindegy – legyintett. – Úgysem tudok olyan helyre menni, ahol ne tudnák meg az emberek előbb-utóbb. Korábban sosem bántam, hogy az emberek ismernek, csak annyit érzékeltem belőle, hogy minden szórakozóhelyre szó nélkül beengedtek, és a csinos lányok sorba álltak előttem. Nem sejtettem, hogy lehet a hírnévnek árnyoldala is. Ahogyan a fotósok hiénaként ott voltak Michelle temetésén is... Néhányan felmásztak a kerítésre, egyszerűen elképesztő volt!

Nem tudtam, mit kellett volna mondanom, de azt hiszem, Nick nem is várt tőlem semmilyen reakciót, nem nézett rám, mintha nem nekem szánta volna a mondandóját. De örültem, hogy végre beszél a történtekről.

- Muszáj volt eljönnöm onnan. Nem mintha bárkinek is hiányoznék. Az apámat annyira lekötötték az üzleti ügyei, hogy még a temetésre sem tudott eljönni, anyám meg elintézettnek látta a dolgot azzal, hogy a kezembe nyomta a pszichológusa névjegykártyáját.
- És a barátaid? – szóltam közbe.
- Hogy kik? – nevetett rám. – Arra a pár srácra gondolsz, akik minden buliban benne vannak? A többi elkényeztetett, gazdag kölyökre, akiknek más dolguk sincs, mint olyan fontos döntéseket meghozni, hogy aznap este melyikünk apjának a jachtján igyunk? Ugyan már, az ilyen haverok bulin kívül teljességgel hasznavehetetlenek.

Tessék, Nick borzalmasan magányos! És Pire nem vette a fáradságot, hogy erre rájöjjön, hanem magára hagyta, éppen amikor még nagyobb figyelemre és törődésre lenne szüksége.

- Michelle persze egészen más volt – mondtam elgondolkodva. Ha Nick ilyen lesújtó véleménnyel van a haverjairól, biztosan nem szeretett bele egy olyan lányba, aki hasonló életmódot folytatott.
- Igen, ő egészen más volt – visszhangozta mosolyogva, az emlékeibe merülve. – Egy kávézóban ismertem meg, a lakásom közelében. Én egy buli után tértem be egy lórúgásnyi koffeinért, ő viszont idegesítően frissen és kipihenten kevergette a tejeskávéját a jegyzeteibe mélyedve. Együtt jártunk gimibe, tudod? Én észre sem vettem akkor reggel, mentségemre legyen mondva, alig bírtam nyitva tartani a szemem. Ő viszont vidáman utánam szólt. És mesélt, és mesélt, csak dőlt belőle a szó. Hogy épp a Columbiára jár, és diploma után betársul majd az apja cégébe, meg hogy a nyáron Svájcba megy valami ösztöndíjra. Aztán megkérdezte, velem mi van. És én nem tudtam mit válaszolni. Mondtam volna azt, hogy kábé fél évig bírtam a főiskolát, mielőtt végleg otthagytam? Hogy minden este a haverokkal bulizom? Hogy az apámat hetek óta nem láttam, mert folyton üzleti úton van, az anyámat meg még régebben, mert éppen Indiában kutatja az előző életeit? Hogy ha tényleg tudni akarja, mi van velem, olvasson bele a pletykarovatokba? Hozzá képest egy csőd volt az életem. Mint ahogyan most is az – tette hozzá keserűen, és kiitta az utolsó kortyot a bögréjéből.

Az utóbbi hetek alatt kialakult reflexszel rögtön vittem is az üres bögréket a mosogatóhoz, és kiöblítettem őket.

- Michelle megváltoztatta az életedet? – kérdeztem, bár ez inkább megállapításnak tűnt.
- Alaposan felforgatta, annyi szent – mosolyodott el ismét. – Az első randinkon színházba mentünk, és elhiheted, nem az én ötletem volt! Csakhogy ő ahelyett, hogy megadta volna a számát, kijelentette, hogy meg akar nézni egy kortárs francia darabot, és ha látni akarom őt, legyek ott. Azt hiszem, ez egy teszt volt. És az arckifejezéséből ítélve ő lepődött meg a legjobban, amikor elmentem – vigyorgott. – Utána is folyamatosan próbára tett. Kiállításokon, hangversenyeken, tudományos előadásokon meg jótékonysági esteken találkoztunk, csupa olyan helyen, ahova előtte soha be nem tettem a lábam. De nem érdekelt. Ha Michelle nem akart bulizni, én sem akartam. Ha nem akart találkozni a haverokkal, én sem akartam. Ha nem akarta részegre inni magát Miamiban a bandánkkal, én sem akartam.
- Tényleg szeretted.
- Azt hiszem, igen. Nagyon – nézett maga elé.

Néhány percig hallgattunk. Én tanácstalanul álltam a mosogatónak támaszkodva, nem tudtam, mit mondjak. De elég volt csak egy pillantást vetnem Nickre, hogy rájöjjek, nem is kell megszólalnom. Ő csak ült ott az asztalnál, és olyan meredten bámult a semmibe, hogy tudtam, gondolatban hol jár. A boldog múltban, amikor kézen fogva és fülig szerelmesen sétált Michelle-lel Manhattanben. Amikor úgy érezte, végre megtalálta a helyét a világban, és ami még fontosabb, rálelt arra, akivel megoszthatja a fene nagy boldogságát.

Nem tudom eldönteni, irigyeljem-e. Ő, ha csak rövid időre is, de belekóstolt abba, amiben nekem még sosem volt részem. Vajon melyik a jobb: legalább egy picikét tökéletesen boldognak lenni, még ha nem is tart örökké, vagy szerencsésebb, ha sosem próbálhatod ki, mert így nem tudod, mit veszítesz?

Bár Nick kétségtelenül nagyon megszenvedte Michelle elvesztését, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha megkérdezném tőle, a fejlemények ismeretében inkább azt választaná, hogy bár sosem ismerte volna meg, nem mondana le a történtekről. Az emlékeiről az egykori boldogságáról. Szóval ebből a meccsből szerintem hosszú távon én jövök ki vesztesként, még ha pillanatnyilag nem is cserélnék vele.

- Ideje mennem – mondtam halkan, hogy lehetőleg Nick ne is hallja meg, nehogy kiszakítsam az emlékezésből, csak mégsem akartam szó nélkül lelépni.

A tervem nem jött be, Nick egyből felkapta a fejét, és nézte, amint felveszem a dzsekimet meg a táskámat.

- Hát akkor jó éjt – indultam el az ajtó felé.
- Joley, várj! – kiáltott utánam. A lábam a földbe gyökerezett. Talán megkér, hogy igyunk még egy kávét és beszélgessünk? Talán szeretne még többet mesélni Michelle-ről? Talán kiülünk a partra, átdumáljuk az éjszakát és utána megnézzük a napfelkeltét?

Lassan hátrafordultam, és ijedten hőköltem vissza, ugyanis szemtől szembe találtam magam Nickkel. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem az illatát. Szerencsére az alkohol már elillant, sokkal inkább a sós levegőt és valamiféle férfias, szexi illatot éreztem, és egy pillanatra megszédültem tőle. Nem, Joley, nem lehetsz ilyen lelketlen! – feddtem meg magam. Ennek a srácknak most tört össze a szíve, és szegény olyan nehezen kapargatja össze a darabjait. Éppen most öntötte ki neked a lelkét a halott kedveséről, te meg a legszívesebben rávetnéd magad?! Szégyelld magad!

Nick megérintette a karom, de biztosan csak én éreztem ekkor azt a picike áramütést, az ő arcán ugyanis nyoma sem volt annak a zavarnak, amelyet én éreztem.

- Ugye holnap is eljössz? – kérdezte reménykedve, és úgy nézett rám, hogy láttam rajta, közel sem biztos benne, milyen választ várhat.

Némán bólintottam.

Tessék, Joley, ezt aztán jól megcsináltad! Bár megvolt a napi jócselekedetem, nem akármilyen kihívás elé állítottam magam: vajon képes leszek pusztán barátként segíteni Nicknek? Örültem, hogy végre elfogadta a közeledésemet, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz nekem. Egy előnye mindenesetre kétségtelenül van annak, hogy finoman szólva kissé bonyolultabb ez az egész, mint ahogyan feltételeztem: a saját életemmel, amely ugyancsak hatalmas csőd, sem időm, sem energiám nincs foglalkozni. Az én megoldatlan gondjaimat jól elzártam egy szekrénybe és messzire dobtam a kulcsot.

Az önzetlen felebarát (és álszent)
Joley