Tizenhármas számú palack

Hát megérkezett!! Végre új fejezetet olvashattok a történetből :) A késlekedésre egyetlen, de sajnos nagyon is valós mentséget tudok felhozni: a sok-sok munka az utóbbi időben tökéletes ellensége volt az ihletnek, ha volt is időm írni, energiám már nem maradt hozzá. Viszont most duplán megörvendeztetlek Benneteket: az új rész mellett egy novellámat is olvashatjátok Diana hét főbűnről szóló sorozatában! A haragról szólót én írtam, mától olvashatjátok itt. Annyit elárulok, hogy az egészen más, mint ez a történet... Nagyon örülnék neki, ha itt is és ott is megírnátok, hogy tetszettek az írásaim! Köszönöm! :)


Kedves Szerencsés Olvasóm!


Tényleg érezd magad megtisztelve, mert ha egyszer híres leszek, Te majd azzal dicskedhetsz, hogy Joley Fisher legeslegelőször Neked számolt be arról, hogyan született meg a Dal. Kérlek, engedd meg nekem ezt a pici fellengzést, mert baromi büszke vagyok most magamra! Életemben először írtam egy dalt! Én, és nem Jesse, Stevie vagy Pete. Na jó, Pete sosem írt dalokat, ő egyszerűen csak játszani akarta őket. Mint én. A fiúk remek szerzeményeket hoztak össze, sosem kértek segítséget, én pedig inkább a fellépéseink szerevezésével meg a nagy áttörésünk tervezgetésével foglalkoztam. Bár tudok énekelni, elboldogulok a zongorával és a gitárral, mégsem jutott eszembe soha, hogy akár meg is próbálkozhatnék a dalírással.

Erre tessék, itt ez a kis szösszenet előttem! Nem nagy kaland, nem hosszú, nem bonyolult, de az enyém. Az én művem. Az első hangjegytől az utolsóig. És az én szövegem. Az első szótagtól az utolsóig. És még ha egy letargikus, depressziós borzalom is, amely öngyilkosságba kerget mindenkit, aki meghallja, akkor is az én alkotásom! Szóval hadd legyek büszke egy kicsit, jó?

Nem, nem áll szándékomban megmutatni senkinek. Még csiszolgatom, halkan dúdolgatom a szabad perceimben, hogy aztán a bárpult mögött állva vagy az út szélén egy sziklának dőlve előkapjam a zsebemből a kockás füzetlapot, amelyre írtam, és egy picit módosítsak rajta. Még közel sem tökéletes, talán sosem fogom annak ítélni. Mert ezt a dalt nem fogom kiadóknak küldözgetni, ezzel nem próbálkozom befutni.

Ez a dal az én terápiám. Az első, amelyet hosszú hónapok kesergése és önsajnálata után végre elénekelek. Most fogom csak fel, mennyire padlóra küldtek a közelmúlt eseményei, hiszen elvették tőlem az életem értelmét, sőt, magát az életemet: a kedvemet attól, hogy énekeljek. Most értem csak meg igazán, miért mondogatta mindig a nagyi sóhajtozva, hogy milyen csendes ez a ház! És én azt hittem, a nagypapára gondol...

De ismét énekelek. És ez biztos jele annak, hogy elindultam a gyógyulás útján, nem? Hogy kezdem kiheverni, feldolgozni a történeteket. Talán egyszer képes leszek visszatérni a normális életbe úgy, hogy nem rossz szájízzel idézem fel a New York-i kísérletezgetésemet.

És ha én fel tudok állni a padlóról, hogy a ruhámat leporolva továbbinduljak, talán más is képes lesz rá...

Na jó, elég az elmélkedésből, van még bőven mesélni valóm! A minap, amikor munkába siettem a fogadóba, éppen azon örvendeztem, hogy milyen különös jelentősége van annak, hogy egy saját dal térített vissza az énekléshez. Annak, hogy felfedeztem, olyan képességekkel is rendelkezem, amelyekről eddig nem tudtam (ez most tisztára úgy hangzott, mint egy kezdő szuperhős, aki éppen ráébred az erejére), önbizalmat adott. És az aztán nagyon rám fér mostanság.

Szóval, amint erre gondolva, mosolyogva lépegettem lefelé a hegyoldalon, úgy döntöttem, van időm arra, hogy kisebb kerülővel érjek a pubba. Nem kell sietteteni a találkozást Mrs. Brenish-sel, nemde? Úgyhogy lekanyarodtam a tenger felé, hogy a parton végigsétálva közelítsem meg a kikötőt.

A tengerhez érve rácsodálkoztam a végtelenbe nyúló, szelíden hullámzó víztükörre. Milyen csodaszép, derűs napunk van ma! És milyen gyönyörű ez a sziget! Vajon ha elég sokáig koncentrálnék, erről is tudnék írni egy dalt? Úgy hallottam, a személyes élményeken kívül a természet is eléggé toptéma a művészek körében. Jól van, tudom, hogy a legszívesebben már lelőnél, annyit fitogtatom itt az újonnan szerzett képességemet, így hát inkább arról írok, mit láttam meg, amikor elfordultam a víztől, hogy elinduljak a kocsma felé.

Nem mindennapi volt a látvány, az egyszer biztos: mintha élőben élvezhettem volna a Discovery Channel egyik túlélőműsorát. A part fölött magasodó sziklafalon ugyanis ott csüngött, lógott, függeszkedett, vagy tudom is én, mit csinált Nick. Nick, aki a legutóbbi találkozónkon a pubban (ismét) elég nyilvánvalóvá tette, hogy hagyjam békén, mert semmi közöm hozzá. És én ehhez tartottam is magam, becsszó! De mit csináljak, ha egyszer ott látom egy kopottas, szürke nadrágban, ujjatlan fehér pólóban, egyszerű tornacipőben és napszemüvegben egyensúlyozni a sziklafal közepén? És a legfontosabb kérdés: hogy a fenében került oda?

Bármilyen dögös is volt, ez a pasi egyszerűen őrült. Csak kapaszkodott ott a falon, mint egy lesben álló Pókember, ide-oda forgatva a fejét, hogy merre másszon. Talán leesett fentről? Vagy felmászott alulról? Tekintve, hogy közelebb volt a szikla tetejéhez, mint az aljához, és nem volt a közelben semmilyen biztosítókötél vagy egyéb hegymászó-izé, meg aztán mi a francnak mászna fel bárki is egy tökéletesen feltűnésmentes, bazi nagy falra, csakis az előbbiről lehetett szó. Biztosan már reggel nekilátott az ivásnak, és részeg mámorában lefordult a szikláról, de időben meg tudott kapaszkodni, és most igyekszik kijutni, azaz kimászni a szorult helyzetéből.

Tudom, azt mondta, tartsam magam távol tőle, de ha az élete megmentéséről van szó, akkor ugye ez nem érvényes? Merthogy ki tudja, mióta lóg szerencsétlen ott fenn, és ki tudja, meddig bírja még? Főleg így, ittasan.

- Várj, ne mozdulj, azonnal hívok segítséget! – kiáltottam, amikor úgy láttam, éppen egy különösen veszélyes mutatvánnyal akar átlendülni egy közeli, de azért annyira mégsem biztonságos sziklapárkányra.

Ahogy meghallotta a hangomat, Nick villámgyorsan visszahúzódott a korábbi pozíciójába, lemondva az akrobataszámról, amelyet már majdnem megkezdett. Az egyik lába megcsúszott a falon, és apró kövek hulltak alá a homokba.

- Te meg mégis mi az ördögöt művelsz itt? – ordított le dühösen, amint sikerült visszaszereznie az egyensúlyát. Oké, úgy tűnik, a vészhelyzetekre is érvényes a távoltartási kötelezettség.
- Segítséget hívok – ismételtem meg, bizonyítékképpen feltartva a mobilomat. Csak le ne ess addig! – fohászkodtam magambam. Nem szeretném, ha itt halnál szörnyet nekem, épp most kezdek kimászni a gödörből, igazán nem hiányzik, hogy szemtanúja legyek egy halálesetnek.

De ki a fenét kell hívni ilyen helyzetben a szigeten? Van itt katasztrófavédelem? Hegyi mentők? Elmeorvos? A legjobb lesz, ha a pubot tárcsázom, csak akad ott néhány épeszű fickó, akik képesek lerángatni Nicket a szikláról.

- Segítséget? Kinek? – kérdezett ő a magasból sértődötten.

Hát ennyire részeg lenne? Azt sem tudja, hol van éppen? Ajjaj, nagyobb a baj, mint gondoltam!

- Biztos mindjárt jönnek páran, akik segítenek neked lekászálódni onnan, nyugi!
- Miért akarnék lejönni? Hiszen felfelé mászok, ha nem vetted volna észre – nevetett rám gúnyosan.

Felfelé? Hülye ötletei támadnak az embernek, ha iszik.

És Nick a következő pillanatban meg is indult felfelé a falon, alaposan megtervezve minden egyes mozdulatát, mégis könnyedén, ruganyosan, gyakorlottan ugrándozva egyik helyről a másikra. Kisvártatva felért a szikla tetejére, és elégedetten nézett körbe a tájon, mintha legalábbis a Himaláját mászta volna meg. Aztán elunta a látványt, és villámgyorsan leszaladt azon az ösvényen, amelyen az imént én érkeztem. Az ösvényen, amelyet az olyan normális földi halandóknak találta ki, akiknek nincs kdevük mindenféle köveken közlekedni.

- Elárulnád, mégis mit hittél? – állt meg előttem magabiztos, ki-ha-én-nem vigyorral az arcán. – Ha nem tudnád, nem ma kezdtem a sziklamászást. Tudod, ez egy sport.

Oké, szóval dühösből átmentünk lekezelőbe, vettem.

- Tudtommal ezt a sportot kötelekkel és mindenféle biztonsági felszereléssel végzik – tettem csípőre a kezem. Nekem sem muszáj feltétlenül kedvesnek lennem.
- Az amatőrök talán – vonta meg a vállát. – De akkor hol marad az izgalom? Meg aztán nekem nem igazán van mit veszítenem, ugye? – És magára erőltetett egy újabb vigyort, amely azonban aligha sikerült olyan magabiztosra, mint az előző.
- Hát, az eszedet már elveszítetted, amint látom – vontam össze rosszallóan a szemöldököm, és megfordultam. Feltett szándékom volt, hogy ezúttal lelépek, mielőtt még felszólítana rá. Hadd őrizzem meg a méltóságomat! Tévedtem, nem volt szüksége segítségre, nem volt bajban, rendben. Akkor a távolságtartási parancs továbbra is érvényben van, és én tartom magam hozzá.
- Joley, várj! – kiáltott utánam.

Szinte sóbálvánnyá dermedtem a döbbenettől. Egy: Nick nem akarja, hogy elmenjek. Kettő: emlékszik a nevemre. Kíváncsian fordultam vissza.

- Ezt itt felejtetted – emelte fel a homokból nevetve a mobilomat. Biztosan kiesett a zsebemből, amikor el akartam tenni a veszélyhelyzet elmúltával. Szóval csak emiatt szólt.
- Köszi – nyújtottam a kezem a készülék után, ő azonban az utolsó pillanatban játékosan visszakapta.
- És mégis kit hívtál volna? A parti őrséget? Vagy a 911-et?
- Ha-ha. Bocsánat, hogy aggódtam miattad. Le is eshettél volna, az ég szerelmére!
- Legalább puhára érkeztem volna, igaz? De nem, mint mondtam, nem ez volt az első szikla, amelyet megmásztam. Az idő csodálatos, süt a nap, minden adott volt egy kis kalandhoz. És tényleg jó poén volt – szemlélte elégedetten a hatalmas falat.

Bár kételkedtem benne, hogy józanul ilyen őrültségre vetemedett volna, mégsem éreztem rajta piaszagot. És megborotválkozott, a ruhája meg ugyan picit gyűrött volt, de tiszta, szóval a fáradt tekintetét leszámítva úgy festett, mint akármelyik normális srác. Kivéve, hogy éppen most jött le egy többemeletes szikláról kötél nélkül.

Egy pillanat erejéig eljátszottam a gondolattal, hogy meghívom egy kávéra a pubba vagy felajánlom, hogy beugrok munka után beszélgetni. Dehát ezen már túl vagyok, nem? Felajánlottam a segítségemet, és nem kért belőle. A nagyi szerint is jobb, ha békén hagyom. És az elmúlt időben ez úgy-ahogy sikerült is, ráadásul közben kezdek kikecmeregni a saját bajaimból. Mindketten jobban járunk hát, ha nem erőltetem a dolgot, bármennyire is józannak tűnik most. Talán nála ez az első biztos jele annak, hogy ő is kilábal a gödörből, és akkor meglehet, hogy nincs már olyan távol az alkalom, hogy mi ketten esetleg... a fenébe is, Joley, neki most halt meg a barátnője, nem lehetsz ilyen egoista dög!

- Köszi – vettem el tőle végre a mobilomat. – Mennem kell dolgozni.

Azzal ismét elindultam a fogadó felé, és ezúttal Nick nem tartóztatott. És még ha szívesebben is maradtam volna vele a parton néhány percet, nem sokkal később azzal a boldog tudattal vágtam neki a munkának, hogy végre sikerült épeszű felnőtt módjára viselkednem.

És a poharak törölgetése közben csendesen dúdolgattam a dalom.

Joley,
a józanész mintaszobra