Húszas számú palack

Itt a huszadik fejezet! Bocsánat a késlekedésért, de nagyon összeszaladtak a dolgok nálam mostanában... Annyit elárulok, hogy hmmm... Flora és Joley szülővárosából írok Nektek, úgyhogy elég izgalmas napokat élek most :)
Remélem, jól telik a nyaratok, és örültök a friss résznek!
A kommenteket - mint mindig - szívesen fogadom!



Jé, de kerek szám!

Milyen régóta írok már Neked! És igazán nem panaszkodhatsz, mert ha minden üzenetem rendben célba ért (és én őszintén hiszem, hogy így van), akkor igazán fordulatos kis történet tanúja lehetsz. És még közel sincs vége! Arra ugyanis, amiben a múlt éjjel után hazaérve volt részem, még én sem számítottam, pedig engem igazán nehéz meglepni manapság.

Reggel kényelmesen megkávéztunk Nickkel, volt pirítós is, ahogy kell.

- Már csak a tojás és a friss újság hiányzik – jegyezte meg Nick, és sokatmondó pillantást vetett rám, miközben élvezettel és kiskanállal lapátolta befelé a nagyi fahéjas szederlekvárját, amelyet még a múltkor hoztam. Ami után anno megkaptam a magam beosztását, de ugyan ki jegyzi ma már az ilyesmit...?
- Ugye nem azt várod tőlem, hogy rendszeresen friss kajával és újsággal lássalak el?! - feleltem. - Talán minden reggel tegyem az asztalra a legújabb New York Timest, hogy itt várjon a kávéd mellett, amikor méltóztatsz felébredni?
- De szép is volna – ábrándozott vigyorogva.

Milyen jó kedve volt! Még csak fél nyolc felé járt az idő, de hála az alkohol mellőzésének és az elegendő alvásnak, olyan nyugodtnak láttam, mint még soha. Remélem, ebből rendszer lesz.

- Sajnálom, muszáj lesz a saját két lábadon leballagnod Mr. Thompsonhoz, ha kifogysz a hosszanfriss tejből, és omlettre meg újságra vágysz.

Nick felnézett a polcra, ahol még mindig tucatszám sorakoztak a tejesdobozok, és megvonta a vállát.

- Tulajdonképpen nem is szeretem annyira az omlettet. És a hírek sem érdekelnek.
- Te világ lustája! – nevettem lemondóan. – Nekem viszont mennem kell dolgozni. Én szeretem a tojást, és arra pénz kell – világosítottam fel.

Idilli reggelink betetőzéséhez már csak az kellett volna, hogy kapjak (adjak?) egy búcsúcsókot, mielőtt elválnak útjaink, de persze ez nem volt az a helyzet. Talán nem is lesz az soha.

Munka előtt gyorsan hazaugrottam átöltözni, és ott egy másik reggelibe csöppentem bele: a nagyi komótosan kortyolgatta a teáját az asztal mellett ücsörögve, miközben egy kertészeti szaklapot olvasgatott. Amint beléptem, letette a csészét, összecsukta az újságot, és szúrós tekintetet vetett rám.

- Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul, miközben a pultnál mézet csurgattam egy szelet kenyérre. Második reggeli, a nap legfontosabb étkezéséből sohasem lehet elég ugyebár.
- Kicsikém, amikor azt mondtam nem hagyhatod cserben azt a szerencsétlen fiút és segítened kell neki, nem egészen erre gondoltam!

Vártam a bővebb magyarázatot, de az nem jött.

- Mire is?
- Tudod te azt nagyon jól! Én igyekszem megértő és modern nagymamád lenni, de ami sok az sok! Nem gondoltam volna, hogy ilyen rémesen nagy felelősség egyetlen szülődnek lenni.
- Nagyi, mégis mit tettem? – kérdeztem tele szájjal, és leültem mellé. – Pontosítok: mit hiszel, hogy tettem? Meg sem tudom magam védeni, ha nem tudom, miről van szó.
- Elküldtelek segíteni Nicknek, de nem efféle segítségre gondoltam! Nem olyanra, ami reggelig tart! – sápadt el.

Én meg majdnem félrenyeltem a kenyeret, úgy nevettem. Ó, az én drága jó, aggódó nagymamám! Mennyit idegeskedhetett, míg hazajöttem!

- Mondd, hogy nem forgolódtál álmatlanul emiatt egész éjjel.
- Vártam, hogy hazagyere – tördelte a kezét.
- Hát én meg, nagyi, elárulom mit csináltam ezalatt – kezdtem kuncogva, de láttam rajta, hogy a legszívesebben befogná a fülét. – Aludtam, nagyi! Édesdeden aludtam. Igen, Nick házában, de a vendégszobában. Sokáig beszélgettünk, késő lett, és felajánlotta, hogy aludjak ott ahelyett, hogy hazabotorkáljak a sötétben.

A nagyi válláról szemmel láthatóan mázsás súly esett le. Lassan megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája.

- Nincs miért idegeskedned. Nick hozzám sem ért. – Kivéve, amikor a nyakába ugrottam, amikor kijött a viharos tengerből, de ezt a nagyinak nem kell tudnia. – És ez valószínűleg sokáig, talán örökre így lesz.

Csak azt nem tettem hozzá, hogy én ezt mennyire bánom.


A műszakom vége felé lejött a pubba George, majd amikor látta, hogy megkönnyebbülten veszem le a kötényemet a több órányi sörcsapolás után, felajánlotta, hogy hazakísér, úgyis egy irányba megyünk egy jó darabon. Igazán kedveltem a srácot, afféle hősszerelmesnek tűnt a szememben, aki a kedveséért szíves örömest elköltözött a világ végére. Jó, persze, Pire nem a földkerekség legszigorúbb börtöne, igazán szép hely, csodálatos a táj, friss a levegő, az emberek nem rohannak sehova, már-már olyan, mint egy szanatórium.

- Látom, te sem tudsz ellenállni – rántott vissza a merengésemből a valóságba George hangja.

Hirtelen nem tudtam, mire gondol, de aztán rájöttem, hogy elmerültem a csendes, nyugodt tenger látványában, a ráérős, megbízható hullámzásban, és az alattunk lévő kicsiny öblöt szerető karként körbeölelő zöld földnyelvben, amely fakó fövenyben végződve ért le a parthoz. Erről igazán kellene írni egy dalt!

- Sosem panaszkodtam a tájra, Pire tagadhatatlanul az egyik legszebb hely a világon – mondtam.
- És fogadjunk, hogy úgy gondolod, a legunalmasabb is egyben – vigyorgott George.

Gyanakodva néztem rá.

- Ugyan, Joley, én sem helyinek születtem, nincs a génjeimbe kódolva, hogy odáig meg vissza legyek ezért az Isten háta mögötti helyért – nevetett.
- A szerelem nagy úr.
- Az – bólintott. – De azért kezdem egészen megkedvelni ezt a helyet. Persze ne áruld el Katie-nek, higgye csak, hogy óriási áldozatot hozok a kedvéért – kacsintott rám.
- Igazán nem akarlak kiábrándítani, George, de Katie van olyan okos, hogy lássa, egészen megszeretted a helyet, akárhogyan is vélekedtél róla annak idején. Az ég szerelmére, hiszen én is látom, milyen jól beilleszkedtél, Katie meg csak jobban ismer nálam!
- Na jó, igaz – hagyta helyben vidáman. – Szerintem a nagymamád is abban bízik, hogy így lesz.
- Felesleges, nem maradok sokáig – vágtam rá. Aztán félénken hozzátettem: - Bár néha úgy érzem, szeretnék. De azt hiszem, ez nem a szigetnek szól.

George nem válaszolt semmit, és attól tartottam, megijedt. Ő csak egy kellemes kis csevegésre vágyott, amíg hazaérünk, nem masszív lelkizésre. Nem arra, hogy esetleg olyan dolgokat mondjak ki, amelyeket még magamnak sem igen mertem bevallani. És ami azt illeti, abban sem voltam biztos, hogy én magam neki akarom kiönteni a lelkem. Bár meg kell hagyni, azt sem tudtam, akkor kivel akarom megosztani a legbensőbb kételyeimet, félelmeimet. Kitől várok vigasztalást, kinek a vállán sírnám ki magam?

- Szóval ne áruld el senkinek, de néha szinte örülök, hogy itt vagyok – vigyorogtam George-ra, majd igyekeztem biztonságosabb vizekre evezni. – És hol jár a te híres-neves Dennis barátod?
- Katie tegnap beszélt Florával, Dennis most éppen Los Angelesben van, egy készülő filmjéről tárgyal, Flora meg az egyetemen tanul Londonban – hadarta, és láttam a szemében, hogy hálás a témaváltásért. – Azt hiszem, amilyen elfoglaltak, valószínűbb, hogy akkor látom őket, ha én megyek el a szigetről, mintha arra várnék, hogy ők jöjjenek ide. Pedig imádják ezt a helyet.
- Akkor már értem, miért zeng mindenki ódákat Floráról – mosolyogtam udvariasan.

Pár lépéssel később örömmel vettem tudomásul, hogy útjaink elválnak. George hívott, hogy igyak meg egy teát és egyek egy muffint velük, de én köszöntem szépen, és inkább hazafelé siettem. Lehet, hogy nem vall túl optimista hozzáállásra, de abban a pillanatban George és Katie boldogságát nem tudtam volna elviselni, és szívesebben választottam a kétségeimet társaságként.

És bár nem jutottam közelebb az egészséges lelkivilághoz, a művész énem kifejezetten lelkesen fogadta önmarcangoló hangulatomat, és sikerült egy újabb dalt alkotnom. Remek, ha így haladok, hamarosan megszülethet a világ legpesszimistább albuma, amelynek meghallgatása után garantált az öngyilkossági kísérlet. Talán ezzel a szöveggel kellene hirdetnem, nem?

A keserű
Joley