Harminchetes számú palack

Egyetlen Barátom!

Azt hiszem, nem túlzás ez a megszólítás, mert szerintem tényleg Te maradtál az egyetlen barátom. Nicket valószínűleg végelegesen kihúzhatom erről az amúgy sem túl hosszú listáról, de őszintén megvallom, senkivel nem találkoztam, aki helyeselte volna, amit tettem. Persze ez sem jelent túl sok embert, de akkor is.

            Miután Nick elküldött melegebb éghajlatra, amikor elvittem hozzá az apját, le sem tagadhattam volna, hogy mennyire szíven ütött a dolog. Tudtam, hogy kockázatos, amit teszek, tudtam, hogy nagyobb az esély arra, hogy Nick meggyűlöl, mint hogy hálásan borul a lábam elé, de amikor tényleg így történt, teljesen magamba zuhantam.

Hiszen annyira jól megvoltunk! Olyan fantasztikus volt a barátságunk, annyi mindent csináltunk együtt, szinte minden szabadidőmet vele töltöttem – neki meg, ugye, csak ilyenje volt –, és remekül éreztük magunkat! És persze én, az örök naiv, elszántan reménykedtem, sőt hittem benne, hogy egyenes úton vagyunk valami még több, még intenzívebb felé. Olyan boldog voltam, amikor megbizonyosodtam róla, hogy Emily nincs a képben, és Nick jóformán randira hívott!

            Kezdem azt hinni, hogy a sors kifejezetten gyűlöl engem. Azért intézte úgy, hogy éppen életem egyik legeslegboldogabb pillanata után közvetlenül kellett megélnem eddigi legrosszabb pillanatát is. Csak azért történt meg az a csodálatos, felemelő perc, hogy aztán magasabbról zuhanhassak a mélybe.

            Amikor annak idején ide érkeztem a szigetre a balul sikerült amerikai kalandom után, eleinte fülemet-farkamat behúzva bujdokoltam a nagyi házában. Most is komolyan fontolgattam, hogy szó nélkül otthagyom az állásomat a fogadóban, elrejtőzöm otthon, aztán egyszer, amikor senki nem figyel, felosonok a Maduinnra és örökre magam mögött hagyom Pire-t. A dolog csak ott hibádzott, hogy nem tudtam, hova menjek, mihez kezdjek. Nincs másik nagyim, aki befogadhatna. Nincs senkim.

            Őszintén megvallom: nem tudom, miért vagyok még mindig itt. Talán tényleg azért, mert már nem tudok kihez menekülni, kitől segítséget kérni. De lehet, hogy csak azért, mert még nem adtam fel teljesen a reményt, hogy valahogy mégis sikerül rendezni a dolgot Nickkel. Mármint hogy megbocsát nekem.

            Mindenesetre sikerült összeszednem magam annyira, hogy másnap lemenjek a pubba dolgozni. Azt reméltem, a munka, amelyet mára, ha nem is szerettem meg, de legalább megszoktam, eltereli a figyelmemet. Viszont arra már nem volt erőm, hogy felöltsek egy műmosolyt és úgy végezzem a dolgom, és ne úgy, mint akinek aláírták a halálos ítéletét. Emily persze azonnal észre is vette, amint meglátott. Nagy várakozással pillantott rám, amikor lejött a pubba, gondolom, kíváncsi volt, milyen hatást tett rám Nick ajánlata. Azonban egyből az arcára fagyott a mosoly, amint észrevette, hogy mennyire le voltam törve.

            - Úristen, mi történt?

            Teljesen kétségbe volt esve, nyilván nem bírta elképzelni, hogyan torkollhatott tragédiába az este.

            - Elszúrtam – közöltem idegességtől remegő hangon.

            Emily kivette a kezemből az üres üvegekkel teli ládát, amelyet épp ki akartam vinni, és a legközelebbi asztalhoz terelt. Én meg még nyomorultabbul éreztem magam, amiért olyan kedves volt hozzám, pedig ha tudta volna, korábban miket feltételeztem róla!

            - Mesélj! – mondta ellentmondást nem tűrve.

            - Idehívtam Nick apját.

            - Micsoda?!

            - Hiba volt? – kérdeztem félszegen, remélve, hogy nem a nyilvánvaló választ kapom.

            - Hát, Donnellyék sosem voltak mintacsalád, amennyire én tudom. És biztos nem véletlen, hogy Nick idejött a történtek után, biztosan egyedül akart lenni.

            - De jön a karácsony, Emily, gondoltam, ez jó alkalom lenne arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

            - Persze ez szép lenne, de nem erőltetheted, Joley. Ez az ő életük.

            - De Nick magától sosem hívta volna fel az apját! Mr. Donnelly pedig nem tudta, hogy itt van a fia – mentegetőztem.

            - Akkor is hiba volt, Joley. Ezt te is tudod.

            - De tegnap még olyan jó ötletnek tűnt – hajtottam le a fejem.

            Néhány órával később Katie is megmondta, amire már én is rájöttem: ezt aztán jól megcsináltam. Miközben a konyhájában ücsörögtem, lesütött szemmel hallgattam végig a fejmosást, hogy nem játszhatok mások életével, és Nick döntésének kellett volna lennie, hogy mikor akar találkozni az apjával, ha egyáltalán. Nem figyelmetlenségből nem közölte senkivel, hogy Pire-ra jött. És hátrahagyta a régi életét, én segítettem neki itt talpra állni, újra örömöt találni az életben, erre én, éppen én löktem vissza a múltba, amelybe nem kívánkozott volna vissza. Katie aztán nem kertelt, minden finomkodás nélkül adta elő mindezt.

            - Hatalmas idióta vagyok, értem! – szakítottam félbe hirtelen, mikor más a sírás fojtogatott. – Nem kell megmagyarázni, tudom!

            Katie nagyot sóhajtott és leült mellém.

            - Olyan szépen alakultak köztetek a dolgok, Joley – folytatta szelídebb hangon. –  Egyre közelebb kerültetek egymáshoz. Látod, a múltkori estéteteket is meg akarta ismételni.

            - Amikor ezt elmondta, már kétségkívül nem tudtam volna feltűnésmentesen visszaküldeni az apját New Yorkba – vetettem oda nyersen.

            - Csak várnod kellett volna még egy kicsit – mondta Katie, meg sem hallva a közbevetésemet. – Kár, hogy nem kérdeztél meg, mielőtt felhívtad Mr. Donnellyt.

            - Most már könnyű okosnak lenni! – kiáltottam fel ismét és felpattantam. – Elegem van! Tudom, hogy nagyon elrontottam, tudom, hogy Nick soha többé nem akar látni, tudom, hogy végleg elvesztettem, de tudod mit? Ha egy kicsi esély is van rá, hogy azok ketten végre megbeszélik a dolgokat és megbékélnek egymással, akkor megérte!

A következő két napban csak akkor hagytam el a házat, amikor dolgozni mentem. A fogadóban csak annyira voltam udvarias, amennyire feltétlenül muszáj volt. De Mrs. Brenish nem tudott belém kötni, mivel mindent szó nélkül megcsináltam, amit kért. És mert minden figyelmemet igyekeztem a munkámra összpontosítani, nehogy veszélyes vizekre tévedjenek a gondolataim, voltaképpen jobban dolgoztam, mint korábban bármikor. A hiányzó életkedvet pedig nem róhatta fel nekem, hiszen az nem volt a szerződésemben.

            Amikor nem a pubban voltam, az ágyamon feküdtem keresztben, a falnak támasztva a lábamat, a fejemet pedig lelógatva, mint régen, amikor még számoltam a nyári szünidőből hátralévő perceket, hogy mielőbb elhagyhassam az unalmas szigetet, és visszatérhessek a való világba, Londonba. Csak most tudtam, hogy nincs semmi, amíg számolhatnám a perceket. Nincs mire várnom. És közben én is bömböltettem a zenét, mint Nick.

            Akiről egyébként semmit nem tudtam. Reménykedtem, hogy felbukkan a pubban, vagy összefutunk valahol a szigeten. Legvadabb álmaimban abban bíztam, hogy bemászik az ablakomon, mint a múltkor. De sosem láttam sem őt, sem az apját. És nem hallottam a partról felszűrődő rockzenét sem. Kezdtem azt hinni, hogy titokban elhagyták a szigetet, az apja biztos hívott valami jachtot vagy egy helikoptert, és diszkréten távoztak.

            Aztán az egyik ilyen esti zenehallgatásom közben, mikor épp véget ért a VAST One More Day című dala (tudom, eléggé magam alatt voltam), beszélgetést hallottam a földszintről. Kiléptem a szobámból, és leültem a lépcső legfelső fokára, hogy jobban halljam. A nagyi Katie-vel beszélgetett odalent. A múltkori eset óta nem mentem el Katie-hez, és ő sem jött le a pubba teázni, ahogy szokott. Meggyőződésem volt, hogy rém dühös rám, amiért elbaltáztam a dolgot Nickkel, mikor ő annyira drukkolt, hogy egy pár legyünk.

            - Rémesen le van törve szegény kicsikém! – mondta neki a nagyi. – Árnyéka csak önmagának, alig eszik, alig szól valamit, alig hagyja el a szobáját! Nem tudom, mi lesz vele.

            Összeszorult a szívem. Tulajdonképpen a nagyi volt az egyetlen, aki nem olvasta a fejemre, hogy milyen ostobaságot követtem el. Ő egyáltalán nem tett nekem szemrehányást. És most szörnyen érzem magam, amiért ennyi aggodalmat okozok neki. Szegénynek mindig csak a gondja van velem!

            - Nem kellett volna olyan keményen beszélnem vele – felelte Katie. – Olyan rosszul érzem magam emiatt, azért is nem találkoztam vele azóta. Ha meglátna, biztos azt gondolná, hogy csak megint le akarom tolni.

            Erre azonnal felálltam, hogy lerohanjak a lépcsőn, és megmondjam Katie-nek, hogy ez egyáltalán nem így van, sőt! Igenis szükségem van egy barátra! De ekkor a nagyi megszólalt, mire megtorpantam:

            - Én tökéletesen megértem, amit tett. Joley azt mondja, csak segíteni akart Nicknek, hogy az édesapjával legyen karácsonykor, hogy visszataláljon végre a családjához. Nem hangzik ismerősen a helyzet, Katie?

            Csend állt be. Aztán nem sokkal később Katie megszólalt:

            - Jóságos ég! Komolyan azt gondolja, Mrs. Borgh, hogy Joley azért tette, mert valójában a saját családját akarja viszontlátni? Hogy ő akarja rendezni velük a helyzetet?

            Visszamentem a szobámba, ezt nem akartam továbbhallgatni. Ugyanis a nagyinak természetesen nincs igaza. Neki az a rögeszméje, hogy mindenképpen ki kell békítenie a szüleimet és engem. Már azt hittem, sikerült meggyőznöm, hogy erre semmi esély nincs, de különben is felesleges. Nem ideális a helyzet, de azért nem halok bele. Ahogy nyilván a családom sem. Micsoda badarság!

            Inkább tovább sajnálom magam, rendben?

Joley

Úgy tervezem, lassan befejezem ezt a történetet. 

Amikor nagyon régen elkezdtem, világos tervem volt, hogy miként szövögetem majd a szálakat, és nagyjából sikerült is úgy alakítanom a történéseket, ahogyan akkor szerettem volna.

És az akkori elképzelésem szerint már a vége felé járunk, bár még nem tudom, pontosan hány fejezet van hátra.

Mindenesetre utána is szeretnék írni egy történetet, és kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy egyrészt szívesen olvasnátok-e (még ha elég rapszodikusan is érkeznek a folytatások), másrészt pedig maradnátok-e Pire-on, vagy evezzünk más vizekre. Vagy hogy egyáltalán van-e valami kérésetek, ötletetek.

Köszönöm!