2014. július 10., csütörtök

Negyvenkettes számú palack

Íme, a folytatás! Nem kellett sokat várni, igaz? ;) Bár ha nem ment volna tönkre a laptopom egy pár napja, még kevesebbet kellett volna várnotok... Mindegy, a lényeg, hogy itt van a szerintem utolsó előtti fejezet (vagy inkább az utolsó előtti-előtti)! És extra hosszú!
Tudom, hogy fura júliusban karácsonyi történetet olvasni, de remélem, nem gond, hogy így alakult ;)
Kíváncsian várom a véleményeket!!!

Drága Barátom!

A nagyinak ismét sikerült meglepnie – és akkor most nagyon-nagyon finoman fogalmaztam. A sokkolni valószínűleg megfelelőbb kifejezés lenne. Egyetlen nappal vagyunk karácsony előtt, de én már ma megkaptam tőle az ajándékomat, méghozzá olyat, amilyenre sosem számítottam, és amelyet sosem fogok elfelejteni.
            Ma korán végeztem a munkámmal a fogadóban, mert megígértem: annak ellenére, hogy holnap már szenteste, aznap is lemegyek segíteni az esti össznépi karácsonyozás előkészületeiben, meg közben is a felszolgálásban. Így aztán ma már kora délután felfelé bandukoltam a hegyen, hazafelé tartva.
            Amikor megérkeztem a házunkhoz, még nem sejtettem semmit. Hiszen minden éppen olyan volt, mint bármelyik másik napon. A nagyi karácsonyi koszorúi virítottak a kapun és az ajtón, tobozokból, bogyókból és fenyőágakból készített díszeket a kerti asztalra (amelyhez egyébként így, télidőben senkinek nem volt kedve kiülni), és fenyőágakat terített az amúgy kopár virágládákra az ablakokban.
            - Nagyi, megjöttem!- kiáltottam, amint beléptem az ajtón, majd a fogasra akasztottam a kabátomat, levettem a sálamat és a sapkámat, lerúgtam a csizmámat és a földre dobtam a táskámat, bár tudtam, hogy a nagyit mindig a frász kerülgeti, ha csak így szerteszét dobálom a cuccaimat.
            A házban síri csend honolt, semmi válasz nem érkezett. Beljebb léptem, és egyszer csak a nappaliból elém ugrott – a családom!
            - Boldog karácsonyt! – kiáltotta anya, apa, Careen és Adam.
            Azt hiszem, kicsit lassan reagálhattam, valószínűleg leesett az állam, és percekig nem mozdulhattam, mert Adam félve megkérdezte:
            - Nem is örülsz nekünk? – Csalódottság ült a hangjában. A többiek is elbizonytalanodva bámultak rám.
            - De ti… itt… hogyhogy… mit csináltok… miért… mikor…? – dadogtam.
            Az agyam képtelen volt feldolgozni az elé került képet. Pedig tényleg ott voltak. Apa a szokásos eleganciájával, bár most zakó helyett egy acélkék kasmírpulóvert viselt az inge és a nyakkendője felett. Anya, akin a legutolsó divat szerinti kiskosztüm és magas sarkú volt (rejtély, hogyan jutott fel ebben idáig a kikötőből), és persze a frizurája is tökéletes volt a kint szemetelő eső ellenére. Careen olyan volt, mint amilyen anya lehetett huszonöt évvel ezelőtt, a hajuk ugyanolyan szőke árnyalatúra volt festve, mint az övé, és a kosztüm is vélhetően ugyanaz lehetett, csak más színben. Adam pedig apáéhoz hasonló pulcsit vett fel a ránézésre is méregdrága farmerjéhez, de a nyakkendőről lemondott. Mind tökéletesen néztek ki, és annyira látszott rajtuk, hogy egy családot alkotnak – és annyira nem illettek egy világvégi szigetre, egy vidéki házba. Arról nem is beszélve, hogy ha ránk nézett volna egy idegen, meg nem mondta volna, hogy elvileg én is hozzájuk tartozom.
            Ekkor felbukkant mögöttük a nagyi, kezében egy jókora tálcával, amelyen teáscsészék sorakoztak egy kanna körül.
            - Én voltam az elkövető, kicsikém! – mosolygott vidáman cseppnyi bűnbánat nélkül. – Bár be kell vallanom, az ötlet nem tőlem származik, hanem tőled!
            - Tessék?! – kérdeztem, és közelebb léptem, hogy kivegyem a kezéből a nehéz tálcát. A nappaliba indultam, ő pedig követett, és közben beavatott a történtekbe.
            - Emlékszel, hogy felhívtad Nick édesapját, mert úgy gondoltad, rémesen szükségük van egymásra, csak nem tudnak róla? Nos, úgy döntöttem, én is ezt teszem. Felhívtam a szüleidet, és megkértem őket, hogy jöjjenek ide hozzád.
            - És csak úgy igent mondtak? – csodálkoztam.
            - Természetesen! – vágta rá anya, aki már helyet foglalt az egyik fotelban. Apa és Adam is leültek, Careen pedig pár pillanattal később egy tál süteménnyel jött elő a konyhából.
            - Drágám, azért valljuk be, nem ment ez ilyen gyorsan – mondta apa. – Tudod, Joley, anyád és a nagyi között sem volt mindig felhőtlen a viszony.
            Persze, hiszen anya sosem értette meg, hogy miután a nagyi a nagyapa utolsó kívánságát teljesítve Pire-költözött vele ebbe a házba, és aztán a nagyapa meghalt, miért maradt itt egyedül, távol a családjától. Anya sosem tudta volna elképzelni, hogy egy ilyen Isten háta mögötti helyen élje le az életét, messze mindentől és mindenkitől. Ebben hasonlítottam rá. Igen, csak hasonlítottam, múlt időben. Már tudom, milyen nagyszerű emberek élnek itt. És bár nem itt fogok élni életem hátralévő részében, megértem, hogy a nagyi miért ragaszkodik annyira ehhez a szigethez.
            - James, nem kellene a gyerekek előtt… - hebegett zavartan anya.
            - A gyerekek már felnőttek, anya – közölte Adam a vállát vonogatva, mire Careen és én lopva egymásra nevettünk. A bátyám egy kekszet rágcsálva, tele szájjal folytatta: - Egyébként meg mindig is tudták, hogy a szüleik fasírtban vannak a nagyival. Kivéve, amikor a nyári szünet idejére el kellett helyezni őket.
            - Na de, Adam! – szisszent fel anya.
            - Anyádnak igaza van, fiatalember, ugyanis tévedsz. Csak ő volt fasírtban a nagyival, én nem – mondta apa, és már mind nevettünk, anyát kivéve persze.
            - Hagyjuk a múltat! – javasolta a nagyi kedvesen mosolyogva. – A lényeg, hogy most mind itt vagyunk. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára.
            Egy percre elhallgattunk, mert mind pontosan tudtuk, mikor volt ilyen. Amikor a nagyapa meghalt. Igaz, akkor én még kicsi voltam, nem sok mindenre emlékszem.
            - Akkor is nehezen hiszem el, hogy mind el tudtatok jönni! – szólaltam meg. – Hiszen holnap már szenteste! Apa, nem ma kellene menned a szokásos céges karácsonyi összejövetelre?
            - Nem érdekes – felelte. – Fontosabb volt, hogy eljöjjünk. Ebben a családban túl rég óta nem mentek rendben a dolgok, még ha igyekeztünk is úgy tenni, mintha nem így lenne – mondta, és anyára nézett, aki idegesen bámulta a szőnyeg mintázatát.
            Apa folytatta:
            - Nem volt szép tőlünk, Joley, hogy nem fogadtuk el: te más vagy. A magad útját járod, és nehéz volt beletörődnünk, hogy nem kérsz abból a jövőből, amelyet elterveztünk neked.
            - Talán jobban kellett volna próbálkoznom – mondtam. – Talán nem kellett volna olyan hamar ott hagyom az egyetemet…
            - Hát, ami azt illeti, tényleg elég gyorsan feladtad – jegyezte meg csípősen anya.
            - De attól még, hogy apa meg én ügyvédek vagyunk, nem biztos, hogy te is jól érezted volna magad ebben a szakmában – vélekedett Careen.
            Biztos, hogy nem – tettem hozzá gondolatban, de nem akartam megbántani őket. Tudom, ők mennyire elégedettek a munkájukkal, és rém büszkék a karrierjükre.
            - Azért, ha hallgattál volna ránk, nem kellett volna szembenézned azzal a rengeteg problémával New Yorkban. Az éhezéssel, a pénztelenséggel – nézett rám szúrós tekintettel anya. Vetettem egy kérdő pillantást a nagyira, mire anya közölte: - Igen, a nagyanyád mindent elmesélt.
            - A szüleidnek tudniuk kellett, milyen rémségeken mentél át, kicsikém – mondta a nagyi.
            - De annak már vége – jelentettem ki. – A nagyi befogadott, itt munkát is találtam, és nemrég kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, úgyhogy az ünnepek után megyek dolgozni LA-be. Emiatt igazán kár volt idejönnetek.
            Hogy az orrom alá dörgöljék, milyen rosszul jártam, amiért nem azt tettem, amit mondtak? Hogy mennyivel rosszabb az életem, mint az övék? Hogy visszarángassanak magukkal Londonba, és ismét belepréseljenek abba az életbe, amely lehet, hogy nekik álmaik netovábbja, de nekem közel sem?
            - Mindenről tudunk, drágám, a jövődre vonatkozó terveidről is – biztosított apa megingathatatlan nyugalommal. – És bár hazudnék, ha azt mondanám, mindennel egyetértünk, de elfogadjuk a döntésedet. Felnőtt nő vagy, aki felelősséggel tartozik önmagáért. Ha te úgy látod, hogy ezt szeretnéd, mi nem tehetünk mást, mint hogy tiszteletben tartjuk a választásodat és igyekszünk támogatni.
            Miközben mindezt mondta, folyton anyára pillantgatott, aki kissé mintha nehezen vette volna a levegőt. Az volt az érzésem, hogy bár anya elvben egyetértett apával, nehéz volt elfogadnia a dolgok ilyetén alakulását. Mint aki tudja, hogy helyes, ami tesz, de attól még nem könnyű megtennie.
            - Ezt tudjuk ajánlani neked egyelőre, drágám. El tudod fogadni?
            Lassan bólintottam. Ez több volt, mint amire valaha is számítottam. Hiszen azt hittem, mi már örökre elvesztettük egymást!
            - Ezek szerint szeretnéd, ha együtt töltenénk az ünnepeket itt, a nagyinál?
            - Mindennél jobban! – feleltem felszabadultan, mire mind nevettek.

***

A nap hátralévő része csodásan telt. Odalent a földszinten folyamatosan karácsonyi zene szólt, és bár korábban azt hittem, rosszul leszek ilyen mennyiségű Jingle Bellstől meg Ave Mariától, most csak nevettem, amikor anya és Careen vérre menő vitát folytatott, hogy vajon Andrea Boccelli vagy Michael Bublé-e a vonzóbb férfi, és végül kiegyeztek abban, hogy felváltva hallgatnak meg tőlük egy-egy karácsonyi dalt.
            Aztán anya elvonult a konyhába segíteni a nagyinak a sütésben-főzésben, és a következő órákban mindenki feltűnően kerülte a konyhát, mert tudtuk, hosszú évek feszültségét, ellentéteit kellett feldolgozniuk. Ahogy velem kapcsolatban, úgy a nagyit illetően sem tudta anya sosem elfogadni, hogy nem azt az életet éli, amelyet anya helyesnek tart. Reméltem, ők is eljutnak legalább a fegyverszünetig, ahogy velem.
            Apa megrakta a tüzet a kandallóban, majd mellé telepedett és a laptopjával az ölében elmélyülten dolgozni kezdett. Én Careennel felmentem az emeletre, hogy előkészítsem a szobákat a vendégeinknek. Gyakorlottan húztam fel az ágyneműket, vetettem be az ágyakat, és Careen ezt nem is állta meg szó nélkül:
- Ezt a munkádban tanultad?
- Aha. Van egy rendkívül alapos főnöknőm, aki a tökéletesnél kevesebbel nem éri be. Bár kezdetben gyűlöltem, ma már értékelem, hogy így legalább muszáj volt mindent rendesen megtanulnom.
- Fura, én úgy emlékszem, otthon sosem vetetted be az ágyadat, a szobád meg folyton úgy nézett ki, mintha robbantottak volna benne!
- Hát, ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy az lesz a munkám, hogy takarítok, ágyazok, mosogatok, pultot törlök, meg sört csapolok, alighanem kinevettem volna – vigyorogtam.
- Szegénykém! De legalább hamarosan otthagyhatod ezt a borzalmas állást – válaszolta Careen.
A sajnálkozást hallva a hangjában szívesen meséltem volna neki arról, hogy egyáltalán nem olyan szörnyű ez a munka, egy csomó kedves emberrel vagyok körülvéve, és bár biztos tizedannyit sem keresek, mint ő, de itt nem lehet válogatni a munkalehetőségek között, és a nagyi hatalmas szívességet tett, hogy kikönyörögte nekem, Bobék meg még nagyobbat, hogy gyakorlatilag egy ismeretlennek adták az állást – de hallgattam. Ugyan Careen a nővérem, és igazán szeretem, mégis olyan szakadék van közöttünk, hogy úgysem értené meg. Így aztán csak mosolyogtam.
- Joley, igaz, amit a nagyi mondott, hogy írtál egy dalt, ami benne lesz egy nagy hollywoodi filmben? – állt meg Adam az ajtóban.
- Hát, mondjuk úgy, hogy a film egyik sztárja és egyben producere szeretné, ha így lenne. De ez még nem biztos.
- És ezért mész Hollywoodba? – kérdezte Careen. – Hiszen ha még nem is biztos…
- Igen, ezért megyek – vágtam rá. – Vannak barátaim, akik hisznek bennem, én pedig szeretném kipróbálni magam.
Ó, ezek szerint Careen nem csak külsőre hasonlít annyira anyához!
- Hugi, ha betörsz a sztárok közé, feltétlenül szerezd meg nekem Scarlett Johansson telefonszámát – vigyorgott Adam. – Egyébként megmutatod nekünk azt a dalt?
Átmentünk a szobámba, és az ágyamra telepedve eljátszottam a dalt. Meglepetésemre Careen is kíváncsi volt rá, és mire véget ért, mintha egy könnycseppet morzsolt volna el gyorsan.
- Wow! – szólalt meg Adam hosszú hallgatás után. – Már megértem, miért kell nekik a dalod.
- Köszi – feleltem szemlesütve.
- Nem is tudtam, hogy ilyen szép hangod van – mondta Careen halkan.
Nekem is csak ekkor jutott eszembe, hogy ők még sosem hallottak énekelni vagy zenélni. Bár a nyelvem hegyén volt, hogy eddig nem voltak rá kíváncsiak, lenyeltem ezt a megjegyzést. Ugyanis tudtam, micsoda áldozat volt a részükről, hogy feljöttek ide Londonból karácsonyozni, kihagyva egy rakás lehetőséget a társasági kapcsolataik ápolására, csak hogy a tékozló lánnyal legyenek.
- És kiről szól a dal? – kérdezte Adam.
Nem válaszoltam, csak hallgattam. Helyettem Careen szólalt meg:
- Majd Joley elmeséli, ha szeretné.
- A nagyi ezt nem mondta el? – kérdeztem, pedig biztos voltam benne, hogy nem. Hiszen ez nem tartozik a mi családi kapcsolataink ügyéhez.
A testvéreim a fejüket rázták. Ahogy ott ültünk a szobámban, én az ágyon, Adam az ablakban, Careen meg a földön, olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben egy nyári szünidőbe, amikor ugyanitt ücsörögtünk a nagyinál, fel voltunk háborodva az igazságtalanságon, amely ért minket, nevezetesen, hogy a szüleink Pire-ra száműztek bennünket, míg a barátaink mind valami trendi helyen vakációztak, vagy minimum Londonban maradhattak, a civilizációban. Itt nem ismertünk senkit, csak magunkra számíthattunk. És bár ezt nem tudtuk, sosem álltunk egymáshoz közelebb, mint akkor. És akkor sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy fogok visszagondolni azokra a hetekre, mint a régi szép időkre.
És a régi dacszövetség szentimentalizmusába süppedve egyszeriben csak mesélni kezdtem, mindent elmondtam nekik, ami velem történt Pre-on, ők pedig érdeklődve hallgattak.
Tudod, azt hiszem, idén mégiscsak szép karácsonyom lesz. Rég nem volt ilyen szép.
Szeretettel:
Joley

2 megjegyzés:

  1. Simán bele tudtam élni magam a karácsonyi hangulatba. Itt sincs nyár... szakad az eső :(
    Ilyen az, amikor a fagyi visszanyal. :D
    A nagyi egy fantasztikus nő, ezt már eddig is tudtuk, de most még jobban a szívemhez nőtt.
    Köszönöm ezt a hosszú és gyorsan jött részt. És izgulok, hogy már csak kettő fejezet van...
    Jajjj, mi lesz velem Joley nélkül?
    Pusss Porcica

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszett! :)
    Remélem, a következő történet is fog, talán kárpótol majd valamennyire Joley elvesztése után... ;)

    VálaszTörlés