2017. július 24., hétfő

17. fejezet


When I met you in the summer
To my heartbeat sound
We fell in love
As the leaves turned brown
Summer by Calvin Harris

 
Korábban ugyebár azon törtem a fejem, hogy ha legközelebb találkozom JJ-vel, hogyan viselkedjek vele. Semmi esetre sem akartam megmondani neki, hogy hallottam a vitáját az apjával, de attól tartottam, nem bírom ki, és valamivel elárulom magam. Hogy képtelen leszek úgy tenni, mintha nem tudnék semmiről. Mert ugye hivatalosan én csak annyit tudok, hogy nem érzi magát jól otthon amiatt, hogy haza kellett jönnie, de esély van rá, hogy helyrejöjjenek a dolgok. Nekem legalábbis ennyit mondott pár napja, miután hirtelen és váratlanul kedves lett velem.

                És hát amikor egyszer csak megjelent nálam (talán Nellynek igaza volt, amikor azt mondta, JJ most már bármikor csak úgy betoppanhat hozzám), hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam. Tudom, hogy nem vagyok valami jó színésznő, és akkor még enyhén fogalmaztam. Sosem tudtam megjátszani, hogy örülök azoknak a karácsonyi ajándékoknak, amelyeket legszívesebben azonnal visszacsomagoltam vagy továbbajándékoztam volna. Az udvariasan elrebegett „Nagyon tetszik, köszönöm, mindig is erre vágytam” jellegű mondatokat senki nem hitte el nekem, még a kilencvenéves félsüket nagymamám sem.

-          Egy laptop interneteléréssel rendel – tett le egy gépet köszönés helyett JJ. Az arcán széles vigyor terpeszkedett.

Épp takarítottam. Amit gyűlöltem, és korábban sosem kellett ilyesmire vetemednem, hiszen odahaza volt takarítónőnk, de itt nem engedhettem meg magamnak ilyen luxust. Szóval felvettem a gumikesztyűt, félretettem a hányingerem, és nekiláttam a többéves kosz eltüntetésének a spájz polcai mögött. Amikor JJ meglepett, a földön guggoltam egy már undorítóan koszos vízzel teli vödör társaságában.

-          Kell segítség? – kérdezte, és leguggolt mellém. Azaz inkább mögém, kicsi volt a helyiség.

Nehézkésen hátrafordultam az apró helyen, hogy a szemébe nézhessek, mert nem hittem a fülemnek.

-          Te most komolyan felajánlottad, hogy nekiállsz eltakarítani ezt a még a kőkorszakból itt maradt dzsuvát?! Önként? A szabadidődben?

JJ felnevetett.

-          Hát, nem állítom, hogy ez álmaim netovábbja, de ha segíthetek…

-          Isten őrizz, hogy ilyesmibe rángassalak! Inkább szünetet tartok – feleltem, és nagy nehezen lecibáltam a gumikesztyűt a kezemről. Amikor JJ felállt mellettem, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, elállt a szavam. Nem voltam én ilyen gálánssághoz szokva. Idős bácsiknál igen, de a mi korosztályunknál…

Ahogy felkászálódtam, alig egy centi távolságra kerültünk egymással szemben a picike spájzban. Éreztem a meleg leheletét az arcomon. Egy hosszú pillanat erejéig a szemembe nézett, a szája szegletében huncut mosoly bujkált, majd a tekintete az ajkamra siklott… Most, most, most! Most fog megcsókolni – rebegtem magamban, és éreztem, ahogy egész testemet forróság önti el.

De valamiért a varázs megtört, és JJ a következő másodpercben már kicsusszant a konyhába. Én pedig ott maradtam a spájzban, és nagyokat lélegezve próbáltam összeszedni magam.

-          Szóval a laptop… - mutatott az asztalra JJ. – A tied, ameddig csak szükséged van rá.

-          Köszi, ez igazán kedves tőled – mondtam, és a padlóra szegeztem a tekintetem, ahogy kikászálódtam a konyhába. Hogy lefoglaljam remegő kezeim, idegesen próbáltam kontyba csavarni a hajam a fejem tetején. – De neked nincs rá szükséged?

-          Nem, ott a telóm, ha kell – vonta meg a vállát.

-          Ja, kérem, akinek okostelefonja van – nevettem, és a saját ősrégi készülékem felé biccentettem.

JJ is nevetett, közben pedig fel-alá járkált a konyhában, hol valamelyik ablakon nézett ki, hol meg szórakozottan a pulton lévő tárgyakat vizsgálgatta. Nyilvánvalóan ő sem tudta, mit kezdjen magával. Mondjuk… megcsókolhatna? Még a gondolattól is elvörösödtem, úgyhogy gyorsan hátat fordítottam neki.

-          Kérsz egy kávét vagy teát? – kérdezetem, és máris lekaptam a polcról két bögrét. Ez az, jó ötlet, ezzel elfoglalhatom magam, amíg sikerül végre lenyugodnom! Istenem, hát ennyire magányos vagyok? Hogy egy helyes srác közelsége is ennyire felkavar? Milyen szánalmas! Mindenesetre eldőlni látszott a korábbi dilemmám JJ-vel kapcsolatban. Ha ő akar valamit tőlem, akkor a válaszom: igen, igen, igen! Most azonnal!

-          Kösz, egy kávét elfogadok – mondta JJ.

Amíg a kávéval foglalatoskodtam, egyikünk sem szólt semmit. JJ letelepedett az asztalhoz, és amennyire a szemem sarkából láttam, egyfolytában csak a terítő mintázatát nézte. Vagy rajongott a hímzett virágokért, vagy zavarban volt. Kisebb győzelemként éltem meg, hogy talán nem csak engem kavartak fel az iméntiek.

-          Tessék – tettem elé a kávét két perccel később. – Sajnos a tej kifogyott. – Még nem volt időm lemenni a boltba, mióta a legutóbb megpróbáltam bevásárolni, de ugye Thompsonék veszekedését meghallva inkább elálltam az ötlettől.

-          Sajnálom, hogy a múltkor nem tudtál beugrani az üzletbe – mosolygott rám szomorúan JJ. Értetlenül néztem rá. Tudta? Ő a zavaromat látva immár szélesebben mosolygott rám. – A múltkor, amikor apámmal összekaptunk. Láttam az ablakból, ahogy elsomfordáltál.

-          Én nem somfordáltam! – vágtam vissza. Ez úgy hangzik, mintha hallgatóztam volna, és ő rajtakapott. Még korainak éreztem megtörni és beismerni, hogy jól látta a helyzetet. – Én csak… nem mentem be.

-          Mint mondtam, sajnálom. És nemcsak azt, hogy nem tudtál bevásárolni, hanem leginkább azt, hogy hallanod kellett azt a… beszélgetést – fejezte be a mondatot láthatóan kínosan érezve magát.

-          Semmi gond. Nem hallottam az egészet. – Ami igaz volt, de azért eleget hallottam így is. Sőt.

-          Apámmal nem jövünk ki túl fényesen.

Komolyan? Milyen enyhe megfogalmazás. De csak ennyit válaszoltam:

-          Ó. Igazán sajnálom.

-          Hát igen… Te jól kijössz az apukáddal? Eddig csak anyukádról meséltél, hogy ideküldött – mutatott körbe a helyiségen. – Apukád mit szólt hozzá?

-          Semmit – hajtottam le a fejem. – Apám meghalt, amikor még kicsi voltam.

-          Istenem, rettenetesen sajnálom, Belle! – mondta JJ és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezem. Meleg volt a keze, és jólesett az érintés. – Nem kellett volna felhoznom...

-          Ugyan már, nem tudhattad – nyugtattam meg, és örültem, hogy nem vette el a kezét az enyémről. – Mint mondtam, kicsi voltam még, jóformán nem is emlékszem rá.

-          És anyukád azóta is egyedül van?

-          Igen, néha találkozgat ezzel-azzal, de egyik ismeretség sem jutott el abba a stádiumba, hogy bemutassa nekem az illetőt. Nem baj, jól megvagyunk mi ketten. Persze megvannak a vitáink, lásd ez a ház – mutattam ezúttal én körbe a konyhában –, de alapvetően egész jól kijövünk egymással.

-          Ez nagyszerű – mosolygott. És még mindig fogta a kezem!

-          És mi a helyzet a te anyukáddal? – kérdeztem óvatosan.

-          Hát, az egy érdekes sztori – nevetett fel idegesen. – Alapból igyekszik kimaradni az apám és köztem dúló csatákból, de ha semmiképpen sem tudja megúszni az állásfoglalást, akkor nem engem választ.

-          Sajnálom – feleltem. És azt is sajnáltam, hogy képtelen voltam másra, mint újra meg újra ezt a szót hajtogatni.

JJ csak bólintott. Vártam, hátha folytatja a témát, kifejti részletesebben, mi is a baj az apjával, de úgy tűnt, nem ez volt az a nap. Nem baj. Csendben ülni mellette és csak élvezni, ahogy a kezében tartja az enyémet és a hüvelykujjával talán öntudatlanul simogat, az addigi nyaram fénypontja volt. Gyorsan a számhoz emeltem a bögrémet, hogy elrejtsem a hatalmas vigyort az arcomról. És gratuláltam magamnak, amiért sikerült megállnom, hogy felpattanjak az asztalra győzelmi táncot lejteni. Szerencsére meggyőztem magam azzal, hogy ahhoz el kellene engednem JJ kezét.

És miközben arra gondoltam, hogy ezek szerint a korábbi dilemmámnak, miszerint JJ vagy nem JJ, vége, tudtam, ezzel nem áll helyre a lelki nyugalmam. Ó, nem, csak épp egy új érzelmi hullámvasút kezdődik. Bár az legalább rózsaszínű, az fix.

3 megjegyzés: