I’ll Be Home for Christmas #4

Nos, itt az utolsó előtti rész :) Sajnálom, hogy formailag nem túl szép, de tönkrement a gépem, és most egy másikkal kell boldogulnom, ami még nem igazán megy, még nem vagyunk annyira jóban... de gondoltam, inkább felteszem a részt, bárhogy is néz ki, talán nem az a lényeg ;) A befejező epizód várhatóan szombaton jön, ha minden a tervek szerint alakul :)

A férfi olyan gyorsan vette fel a telefont, hogy Cassie számára nyilvánvaló volt: örült, hogy kimenekülhetett a kényelmetlenné vált beszélgetésből. A lány már hozzászokott, hogy a legtöbb ember nem tudott mihez kezdeni az információval, hogy egyedül tölti az ünnepet. Valójában örült, hogy a hívásnak hála nem kellett ismét egy szánakozó pillantást vagy egy zavart sajnálom-ot elviselnie. Mert számára az elmúlt tizenegy évben, mióta egyetlen rokona, a nagymamája, aki az pici korában elárvult kislányt felnevelte, meghalt, természetessé vált, hogy ilyenkor is egyedül van. Persze ez nem jelentette azt, hogy ettől boldog volt, de a szánalom biztosan nem segített enyhíteni a fájdalmát.

            Elhúzta a száját, amikor arra gondolt, hogy ez a kávézás ennek az idegen férfinak a konyhájában gyakorlatilag az egyetlen karácsonyi program, amelyre számíthat. Már amennyiben karácsonyinak lehet nevezni a kávézást, ha egy olyan lakásban történik, ahol az egyetlen ünnepi dísz lényegében az a mézeskalácsház, amelyet éppen ő hozott pár perccel ezelőtt. Cassie-nek fura volt, hogy a lakásban semmi sem emlékeztetett a karácsonyra.

Igazán szép és hatalmas lakás volt, olyan, amilyet az ember a lakberendezési magazinokban lát. Valószínűleg a kanapé többe került, mint Cassie lakásában az összes bútor együttvéve. És az ő lakása alighanem kisebb volt, mint itt a fürdőszoba. Mégsem cserélte volna le a saját kis otthonát erre a lakásra, mert amilyen elegáns, modern és a jómódról harsogó volt ez a hely, legalább annyira személytelen is. Hiányoztak persze a díszek, de például fotókat sem látott, vagy akár egy bevásárló listát a hűtőre ragasztva. Semmi személyeset, mintha tegnap költözött volna be a lakó.

Cassie igazán nem akarta Liamet a lakása alapján megítélni, de nem tehetett róla. A férfiről nem festett túl jó képet az otthona. Persze lehet, hogy tényleg csak nemrég költözött be, és nem volt még ideje a saját ízlésére szabni a helyet. Vagy a munkája miatt sokat utazott, és alig volt otthon, azért nem számított neki, milyen a lakása.

De miért igyekezett mentegetni? Csak nem azért, mert a majd’ kétméteres, széles vállú, izmos férfi a sötét hajával, háromnapos borostájával és világító zöld szemével teljesen levette a lábáról? Meg kell hagyni, amikor ajtót nyitott neki pizsamában, a lánynak kihagyott a lélegzete. Jessica nem mondta, hogy a férje barátja, aki megvette a mézeskalácsházat, ennyire jóképű! Igazán figyelmeztethette volna. Cassie remélte, hogy Liam nem vette észre, mennyire elpirult. Szerencsére épp annyira meglepődött a férfi is, igaz, ő a házikó érkezése miatt.

Mindegy, mit kezdjen egy férfival, akit nem érdekel a karácsony? Aki karácsony reggelén kukoricapelyhet majszol, és nem érti, mi ezzel a probléma? Pedig Cassie minden évben ezt az időszakot imádta a legjobban, még ha egyedül is kellett töltenie.

• Nyugi, anyu, nemsokára indulok – hallotta Liam hangját, amint a telefonba beszélt. – Minden a legnagyobb rendben, szuper meglepetésem van a számodra – mondta és Cassie-re kacsintott.

A lány megint zavarba jött. Miért kacsint rá a férfi? Ja, a ház. A meglepetés az anyukájának Cassie mézeskalácsháza. Mi másért is kacsingatna rá? Az egyszerű tanítónőre, aki mézeskalácsházakat sütöget és szállít ki karácsony napján. Nem túl izgalmas. Nem igazán illik egy olyan férfihoz, aki a) veszettül jóképű b) valószínűleg gazdag és/vagy menő állása van a menő (bár rideg) lakása alapján.

A gondolataiból Liam rémült hanga zökkentette ki.

• Hogy érted azt, hogy nincs nálatok áram? Karácsony napján áramszünet van? Bejelentettétek? … mi az, hogy nem tudnak kijönni azonnal megjavítani? Anya, ezer éve mondom nektek, hogy az ház egyszer össze fog dőlni! Értem én, hogy száz generáció óta a családé, de nem ártana néha felújítani a vezetékeket! Életveszélyes az a hely! És persze, hogy pont karácsony napján kell ennek megtörténnie!

Liam idegesen sétált fel-alá a konyhában. Cassie úgy érezte, nem kellene ott lennie, nyilvánvalóan családi vészhelyzet van, amihez neki semmi köze, és úgysem tudna segíteni, de úgy vélte, udvariatlanság lenne csak úgy felállnia és távoznia. Muszáj kivárnia a beszélgetés végét, aztán elköszön és kész.

• Mégis hogy gondoljátok, hogy idejönnétek? – Liam hangja hihetetlenül kétségbeesett volt. Cassie zavarában elmélyülten tanulmányozta a bögréje mintáját, ami nem volt túl izgalmas, tekintve, hogy a fehér bögrét csak egy hatalmas Kávé felirat díszítette. – De ide nem jöhettek, itt nem férünk el! És nincs is itt semmi, ami egy ebédhez kell! Nem is tudtam készülni, és különben is, én nem… Anya! Halló! Halló, anya! – Liam úgy bámult a kezében tartott telefonra, mintha életében először látná. Aztán hitetlenkedve suttogta: - Letette.
• Gondolom, felesleges megkérdeznem, hogy valami gond van-e – szólalt meg Cassie. Mégsem mondhatta csak azt, hogy nekem mennem kell, viszlát.

Liam úgy rogyott le vele szemben a székre, mint aki még mindig a sokk hatása alatt állt. Alighanem így is volt.

• Nincs áram a szüleim házában. Nyilván azért, mert kábé azóta nem látta szerelő a vezetékeket, mióta feltalálták az áramot. Ezért anyám kitalálta, hogy mind felkerekednek és idejönnek a szokásos családi ebédre.
• Mind? – vetette közbe Cassie.
• A szüleim, a nővérem, a sógorom, a három gyerekük, az anyám nénikéje és Mrs. MacLean, az öreg szomszéd néni, aki velünk ebédel ilyenkor, mióta vagy húsz éve megözvegyült.
• Ó. Az összesen tíz embert jelent, ha jól számolom.
• Igen – hajtotta le a fejét Liam leverten. – Anyám szerint már minden étel kész van, itt legfeljebb melegíteni kell, ami útközben kihűl, szóval szerinte nekem nincs semmi dolgom, sőt még jól is járok, mert nem nekem kell vezetnem három órát, hanem nekik.
• Végül is… - kezdte Cassie, de a férfi egy gyilkos pillantással beléfojtotta a szót, mielőtt még véletlenül egyetértett volna az anyjával. Úgyhogy a lány átállt Liam oldalára: - Gondolom, az édesanyja nem hagyott választást.
• Nem igazán – közölte Liam és fáradtan dörzsölte a szemét. Aztán egyszer csak körbenézett a lakásban. – Nézze csak meg ezt a helyet, alkalmas ez egy nagy családi ebédre?

Cassie hallgatott, nem tudta, mi a helyes válasz. Talán tényleg ki kellett volna slisszolnia még a telefonbeszélgetés alatt, még ha udvariatlanság is lett volna, hiszen úgysem látják többet egymást, nem igaz?

• Nem alkalmas – jelentette ki a férfi, amiből Cassie rájött, hogy az iménti kérdés csak költői volt, szóval jól tette, hogy nem válaszolt. – Ez a lakás köszönőviszonyban sincs a szüleim házával, a házzal, ahol felnőttem. Ott most egy hatalmas karácsonyfa áll a nappali közepén, fenyő girlandok díszítik a lépcsőkorlátot, az ajtó- és ablakkereteket, mini karácsonyfák minden szobában, még a fürdőben is, koszorúk, gyertyák, díszek, milliónyi égő mindenhol. Utóbbiak persze most hiábavalók. A házunk tényleg úgy fest, mint egy giccses karácsonyi filmben – húzta el a száját Liam, és Cassie nem tudta eldönteni, hogy a férfi ezt most panasznak szánta-e. De aztán Liam hozzátette: - Ami persze ilyenkor nem baj, sőt, ilyennek kell lennie egy otthonnak.
• Tehát ha jól értem, az a gond, hogy az ön lakása nem ilyen.
• Igen. Azaz nem lenne gond, mert engem nem zavar, pláne, hogy karácsony napján ugye nem nagyon vagyok itt, de azért nem ártana egy az alkalomhoz illően feldíszített házban tölteni legalább ezt az egy napot, nem gondolja?

Cassie úgy határozott, ez is költői kérdés volt, úgyhogy most sem válaszolt. És Liam folytatta is:

• Az ön lakása, milyen, Cassie?
• Kicsi – vágta rá a lány, mire a férfi felnevetett.
• Jaj, nem azért kérdeztem, hogy önre passzoljam a családi ebédünket! Csak kíváncsi vagyok, ön is alaposan feldíszíti-e az otthonát az ünnepre. Bár a mézeskalácsházból ítélve azt hiszem, felesleges is a kérdés – pillantott az asztalkán álló házra, amely még mindig a legünnepélyesebb tárgy volt a lakásban.
• Hát, tényleg dekoráltam eleget. Van egy pici fám, feldíszítve – pillantott Liam csupasz fenyőfájára, mire a férfi megint nevetett. – Van koszorú a bejárati ajtón, meg egy a konyhaablakon. Van még pár dísz itt-ott.
• Itt-ott, aha. Képzelem – vigyorgott a férfi.
• Hát hetek munkája van benne, mindig hozzátettem egy kicsit.

Liam a faliórára nézett.

• Nekem mindössze két órám és ötven percem van minderre. A dolgot nehezíti, hogy nincsenek díszeim, csak egy üres fenyőfám, amelyet Max hozott, és egy mézeskalácsházam. A boltok pedig zárva vannak.
• Belenézett már azokba a dobozokba a fa mellett?
• Ön szerint? – kérdezett vissza fáradtan Liam. – A legszívesebben visszabújnék az ágyamba, fejemre húznám a takarót, és fel sem ébrednék legalább szilveszterig.

Cassie felpattant a székéről.

• Ha szeretné, segítek. Mármint a díszítésben – tette hozzá gyorsan, de persze menten elpirult.