Huszonegyes számú palack

Tudom, ismét hosszú volt a szünet. De amint azt a korábbiakban olvashattátok, először egy másik történet túrta ki a prioritási listám éléről ezt a sztorit, aztán pedig... fogalmazzunk úgy, hogy az élet úgy hozta, hogy ennek a történetnek egy bizonyos szála fájdalmasan aktuális lett számomra, és nem voltam biztos benne, hogy tudom így egyáltalán folytatni. Még most sem vagyok egészen biztos benne, de próbálkozom...


Megint én vagyok az…

Na jó, elismerem, ez nem vall túl fantáziadús kezdésre, mert ugyan ki más lenne olyan őrült, hogy immár a huszonegyedik palackban sírja el egy ismeretlennek élete keserveit? Bocsáss meg, amiért ismeretlennek tituláltalak, de be kell látnod, hogy ha én már nem is vagyok az számodra, Te előttem még mindig egy hatalmas rejtély vagy. Egy megfoghatatlan, alaktalan ködfolt. Remélem, egyszer előlépsz a homályból, és megismerhetlek! Ne aggódj, nem várok el semmit, sem vigasztalást, sem azt, hogy Te is legalább annyira kitárulkozz előttem, ahogyan én is minden alkalommal kiteregetem előtted a lelki szennyesemet, de azért nézd el nekem, hogy kíváncsi vagyok! Ha emiatt hamar megöregszem, ám legyen.

Legutóbbi néhány látogatásom alkalmával Nickkel egyszerűen csak kiültünk a partra és zenét hallgattunk. Rávettem, hogy a helyiek kedvéért vegyen vissza egy picit a hangerőből, és whisky helyett kávét töltsön a bögréjébe.

Sőt, azt is elértem, hogy elmosogasson és kitakarítson maga után, pedig egyáltalán nem akartam, becsszó! Csak egyszerűen néha megcsináltam én, mert – és ez komoly félelmem – azt hiszem, Mrs. Brenish átragasztotta rám a megrögzött tisztaságmániáját az állandó ellenőrzéseivel meg a munkámra tett kifogásaival. És egy idő után Nick cikinek érezte, hogy én mosogatom el a tányérjait.

Na, nem mintha olyan sok edényt meg miegyebet használna. Ha én nem hozok neki rendes ételt, ő még mindig megelégszik a zacskóból majszolt chipsszel, csokival és keksszel, amelyeket olyan irdatlan mennyiségben tárolt be annak idején az érkezésekor, hogy szerintem az idők végezetéig nem fogy ki a készlete.

A rendszeres szociális kapcsolataimat tehát immár a nagyi, Nick és a fogadóbeli vendégekkel való udvariaskodás teszi ki, ami azért egész jó eredmény az első itt töltött napjaimhoz képest, nem? Igaz, szembe kell néznem a gondolattal, hogy ha tartósan javul a kedélyállapotom, nem leszek képes dalokat írni. Biztosan bennem van a hiba, de a vidámság egyszerűen nem ihlet meg. Remélem, sosem kell választanom a boldog élet és a sikeres zenei karrier között (nem mintha bárki megerősítené, hogy jó dalokat írok), de az fix, hogy még nem vagyok kész meghozni ezt a döntést, és talán nem is leszek soha. Mert igazán nem lenne fair ilyen választás elé állítani, ugye?

Ha pedig már szociális kapcsolatok és Nick, még azzal is meg kell küzdenem, hogy ez a pletykás sziget jóval többet lát bele a dologba, mint amennyit kellene. Azaz nem kéne látniuk benne semmit, de érted. Nekem sem egyszerű elfogadni, hogy maximum barátságba futhat ki ez az izé Nickkel, de ha Pire is annak drukkol, amit én is szeretnék, viszont a józanabbik énem tudja, hogy nem lehetséges, azzal nem könnyítik meg éppen a dolgomat.

A sokat sejtető, biztatónak szánt mosolyoknál és pillantásoknál csak Katie merészkedett messzebb, gondolom, úgy véli, vagyunk már olyan bizalmas viszonyban. Hát, mivel nekem per pillanat nincs igazán túl sok barátom (értsd: egy sem), nem biztos, hogy helytálló a meglátásom, de azt hiszem, ő áll a legközelebb ahhoz, akit barátomnak nevezhetek. És nemcsak itt, Pire-on…

Mivel a múltkor visszautasítottam a meghívását Turner Islandra, múlt délután úgy éreztem, illene elfogadnom a következő invitálását egy kellemesnek ígérkező teázásra. Egy feltétellel mentem bele a dologba: én kávét kapok.

Az időjárásról, a munkámról és a nagyi hogylétéről feltett udvarias kérdések köre után egyből a lényegre tért:

- Na, és mi a helyzet Nickkel?

Mennyire örültem a múltkor, hogy a Nick-kifogással sikerült hamar leráznom, most aztán kamatostul megfizetem az árát!

- Mi lenne? – Ártatlanul belekortyoltam a kávémba, és minden figyelmemet a virágos réthez hasonlító kertnek, meg az azon túl, az őszi nap fényében aranylóan csillogó tengernek szenteltem. Igazán kellemes délután volt: ugyan kabátban ücsörögtünk a védett kis teraszon, de szinte éreztem, ahogyan a szeretetteljesen melengető napsugarak feltöltenek energiával.

- Ugyan már, ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni belőled!
- Nahát, Katie Rhiannon, sosem gondoltam volna, hogy rosszabb leszel, mint vén pletykafészek Mrs. MacGillivray! Igazán furcsa hatással van rád George – nevettem.
- Azért van köztünk egy jelentős különbség: én nem adom tovább, amit hallok – felelte komolyan.
- Nem is lenne mit továbbadnod, mert nincs semmilyen hírem számodra. Mint már mondtam, mi sosem leszünk egy pár. De azt hiszem, elég jól haladunk a barátság felé.
- Ami ideális kezdete lehet egy… - Szigorú pillantásom Katie torkára fagyasztotta a szót. – Rendben, ahogy gondolod. És neked elég a barátság?

Elgondolkodtam néhány pillanatra.

- Mondjuk úgy, hogy épp tanulom elfogadni a tagadhatatlant.
- Talán nem olyan reménytelen a helyzet, mint gondolod.
- Menj oda Nickhez, kérdezd Michelle-ről, és magad is meglátod.
- Jól van, feladom. De akkor is úgy látom, hogy hosszú távon Nick sem gyászolhat örökké.
- Persze, hogy nem. Viszont nem kötelező velem vigasztalódnia. Talán az én feladatom az életében az, hogy átsegítsem ezen. Nem mondom, nem éppen a legjobb személyt szemelte ki erre Isten, de ha tényleg így van, Nick akkor sem tartozik nekem semmivel. Pláne nem egy párkapcsolattal.
- Ami még nem jelenti azt, hogy ne örülnél neki, ha mégis így lenne.
- A fenébe is, muszáj erről beszélgetnünk? – morogtam, mert éreztem, hogy igaza van, ezt már én is régóta tudom, de ettől még nem változik meg a helyzet. – A francba, nem tudom, meddig érdemes reménykednem, és mikor kellene feladnom. Az eszem azt mondja, ha feladom, legfeljebb kellemesen meglepődök, de biztosan nem csalódok.
- Csakhogy az ember lánya hajlamos nem az eszére hallgatni – summázta Katie, egyáltalán nem enyhítve a tanácstalanságomon.


Másnap a fogadóban későig dolgoztam, a szobák kitakarítása helyett (szállóvendégek híján) végig a pult mögött álltam, és szorgalmasan töltöttem a sört meg a whiskyt. Szokványos este volt, bár annyiban talán mégsem, hogy az esti műszak miatt elmaradt a parti zenehallgatással egybekötött üldögélés Nickkel.

A következő reggel aztán ismét álmosan törölgettem az asztalokat, miután a komppal munkába indulók rohama lement, és csak néhány idősebb vendég ücsörgött az asztaloknál, beszélgetve, teázva, a friss újságot olvasva.

- Nahát, ezek a mai fiatalok milyen meggondolatlanok! – morogta a bajsza alatt Mr. MacBrayne, és bosszankodva lapozott az újságban. – Már megbocsáss, Joley, te természetesen kivétel vagy – tette hozzá udvariasan, amikor észrevette, hogy épp a szomszédos asztalt takarítom.
- Természetesen – ásítottam. – Mi történt, ami ennyire feldúlta?

Mr. MacBrayne, mintha csak erre várt volna – és szerintem tényleg erre várt –, lelkesen visszalapozott, hogy pontosan számolhasson be a részletekről.

- Képzeld el, tegnap este odaát, Turner Islandon egy motoros olyan gyorsan hajtott, hogy majdnem balesetet okozott! Egy kereszteződésben nem adta meg az elsőbbséget egy gyanútlan autósnak.
- És összeütköztek? – kérdeztem, miközben reméltem, hogy a hangomba sikerült elegendő mennyiségű érdeklődést sűrítenem. Mert bár nagyvárosi lányként nekem az eset mindennaposnak tűnt, tudtam, errefelé csaknem világszenzációnak számít.
- Ó, nem, hála Istennek, de ez nem azon az őrült motoroson múlt. Az autós szerencsére időben le tudott fékezni. Igaz, a motoros csak úgy tudott kitérni az ütközés elől, hogy elesett a motorjával, de azt hiszem, ez a legkevesebb, amit megérdemel.
- De nem sérült meg, ugye?
- Úgy tudom, nem, és ezért a Mindenhatónak kell hálát adnia.

Egyetértően mosolyogtam. Bár nyilvánvalóan sajnáltam a majdnem-balesetet, önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy mialatt az a motoros alighanem önfeledten száguldozott a szomszéd szigeten, én keményen dolgoztam a fogadóban. Irigyeltem, még ha veszélybe is került az élete. Miért nem tudok én is féktelenül kirohanni a világba, bevállalni néhány extrém, adrenalin-növelő kalandot ahelyett, hogy itt gubbasztok egy árva szigeten és csámcsogok a problémáimon? Miért nem vágok neki hátizsákkal Dél-Amerikának? Megyek el misszionáriusnak Afrikába? Fonok karkötőket a turistáknak Ibizán? Próbálom ki a bungee jumpingot? Tenyésztek kecskéket és gyártok sajtot az Alpokban?

Igazán nem lenne vesztenivalóm. Nincs semmilyen kötelezettségem, kötöttségem.

És ha a magyarázat az lenne, hogy egyszerűen gyáva vagyok mindenféle hajmeresztő vállalkozásba vágni, az igazán kiábrándító. Lehet, hogy annak idején volt merszem New Yorkba költözni, és az énekesi karriert hajszolni, de úgy tűnik, a régi bátorságom már a múlté, az egész életemre kapott vakmerőség-adagomat rég kimerítettem. Így végül az egykori vagány csaj helyett itt maradt egy vinnyogó kismacska.

Istenem, ma sem lesz éppen vidám napom!

A betegesen pesszimista
Joley

Írói fórum #8

Nagyon-nagyon régen hoztam már fel az írás témáját ezen az oldalon, aminek több oka is volt.

1. a múltkori témafelvetés nem sokakat mozgatott meg, így gondoltam, nincs rá akkora igény,
2. nekem sem jutott túl sok időm az írásra mostanában, pláne nem az arról való elmélkedésre,
3. és igazából az előzőkből következően nem akadt gondom az írással.

Na, most viszont igen. Már rég elhatároztam, hogy tudatosan nyitottabban élek a világban, vagyis jobban odafigyelek a körülöttem (igen, nem feltétlenül a velem) történő dolgokra, mindarra, amit látok és hallok, és elgondolkodom róluk, hagyom, hogy befolyásolják az éppen írt történeteimet, és ötleteket adjanak az íráshoz. Hát, ezzel most alaposan megszívtam, bár ez nézőpont kérdése.
Imádom mindkét történetemet írni, viszont most, hogy egy teljesen új környezetbe csöppentem, hogy szinte minden megváltozott körülöttem, kipattant a fejemből egy új ötlet. És nem egy türelmes fajta, mert követeli, hogy foglalkozzam vele, írjam, és nem megy ki a fejemből. Ráadásul az eddigiekhez képest hipersebességgel formálódik előttem a sztori, és magam sem tudom, miért, teljesen felrúgtam az eddigi módszertanomat, és nem szép sorjában, hanem összevissza írom, így rögtön a végével kezdtem :)
Kérdés: Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Érdemes felrúgni az eddigi terveket, félretenni az eddig írt, egyébként még mindig imádott történeteket? Merthogy az időm szűkös, úgyhogy szigorú hierarchiát kell felállítanom. És mi van, ha az újdonság miatt hanyagolom a többi sztorit, de aztán jön egy újabb, majd egy újabb, amely elsöpri az előzőt? Be fogok-e fejezni így egyáltalán bármit is?

(Ehhez egyébként kapcsolódhat egy újabb kérdés: Ti hogy találtok időt magatoknak az írásra?? Mert nekem ez sajnos hatalmas gondot okoz!)

Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, írókéra és olvasókéra egyaránt!

Húszas számú palack

Itt a huszadik fejezet! Bocsánat a késlekedésért, de nagyon összeszaladtak a dolgok nálam mostanában... Annyit elárulok, hogy hmmm... Flora és Joley szülővárosából írok Nektek, úgyhogy elég izgalmas napokat élek most :)
Remélem, jól telik a nyaratok, és örültök a friss résznek!
A kommenteket - mint mindig - szívesen fogadom!



Jé, de kerek szám!

Milyen régóta írok már Neked! És igazán nem panaszkodhatsz, mert ha minden üzenetem rendben célba ért (és én őszintén hiszem, hogy így van), akkor igazán fordulatos kis történet tanúja lehetsz. És még közel sincs vége! Arra ugyanis, amiben a múlt éjjel után hazaérve volt részem, még én sem számítottam, pedig engem igazán nehéz meglepni manapság.

Reggel kényelmesen megkávéztunk Nickkel, volt pirítós is, ahogy kell.

- Már csak a tojás és a friss újság hiányzik – jegyezte meg Nick, és sokatmondó pillantást vetett rám, miközben élvezettel és kiskanállal lapátolta befelé a nagyi fahéjas szederlekvárját, amelyet még a múltkor hoztam. Ami után anno megkaptam a magam beosztását, de ugyan ki jegyzi ma már az ilyesmit...?
- Ugye nem azt várod tőlem, hogy rendszeresen friss kajával és újsággal lássalak el?! - feleltem. - Talán minden reggel tegyem az asztalra a legújabb New York Timest, hogy itt várjon a kávéd mellett, amikor méltóztatsz felébredni?
- De szép is volna – ábrándozott vigyorogva.

Milyen jó kedve volt! Még csak fél nyolc felé járt az idő, de hála az alkohol mellőzésének és az elegendő alvásnak, olyan nyugodtnak láttam, mint még soha. Remélem, ebből rendszer lesz.

- Sajnálom, muszáj lesz a saját két lábadon leballagnod Mr. Thompsonhoz, ha kifogysz a hosszanfriss tejből, és omlettre meg újságra vágysz.

Nick felnézett a polcra, ahol még mindig tucatszám sorakoztak a tejesdobozok, és megvonta a vállát.

- Tulajdonképpen nem is szeretem annyira az omlettet. És a hírek sem érdekelnek.
- Te világ lustája! – nevettem lemondóan. – Nekem viszont mennem kell dolgozni. Én szeretem a tojást, és arra pénz kell – világosítottam fel.

Idilli reggelink betetőzéséhez már csak az kellett volna, hogy kapjak (adjak?) egy búcsúcsókot, mielőtt elválnak útjaink, de persze ez nem volt az a helyzet. Talán nem is lesz az soha.

Munka előtt gyorsan hazaugrottam átöltözni, és ott egy másik reggelibe csöppentem bele: a nagyi komótosan kortyolgatta a teáját az asztal mellett ücsörögve, miközben egy kertészeti szaklapot olvasgatott. Amint beléptem, letette a csészét, összecsukta az újságot, és szúrós tekintetet vetett rám.

- Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul, miközben a pultnál mézet csurgattam egy szelet kenyérre. Második reggeli, a nap legfontosabb étkezéséből sohasem lehet elég ugyebár.
- Kicsikém, amikor azt mondtam nem hagyhatod cserben azt a szerencsétlen fiút és segítened kell neki, nem egészen erre gondoltam!

Vártam a bővebb magyarázatot, de az nem jött.

- Mire is?
- Tudod te azt nagyon jól! Én igyekszem megértő és modern nagymamád lenni, de ami sok az sok! Nem gondoltam volna, hogy ilyen rémesen nagy felelősség egyetlen szülődnek lenni.
- Nagyi, mégis mit tettem? – kérdeztem tele szájjal, és leültem mellé. – Pontosítok: mit hiszel, hogy tettem? Meg sem tudom magam védeni, ha nem tudom, miről van szó.
- Elküldtelek segíteni Nicknek, de nem efféle segítségre gondoltam! Nem olyanra, ami reggelig tart! – sápadt el.

Én meg majdnem félrenyeltem a kenyeret, úgy nevettem. Ó, az én drága jó, aggódó nagymamám! Mennyit idegeskedhetett, míg hazajöttem!

- Mondd, hogy nem forgolódtál álmatlanul emiatt egész éjjel.
- Vártam, hogy hazagyere – tördelte a kezét.
- Hát én meg, nagyi, elárulom mit csináltam ezalatt – kezdtem kuncogva, de láttam rajta, hogy a legszívesebben befogná a fülét. – Aludtam, nagyi! Édesdeden aludtam. Igen, Nick házában, de a vendégszobában. Sokáig beszélgettünk, késő lett, és felajánlotta, hogy aludjak ott ahelyett, hogy hazabotorkáljak a sötétben.

A nagyi válláról szemmel láthatóan mázsás súly esett le. Lassan megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája.

- Nincs miért idegeskedned. Nick hozzám sem ért. – Kivéve, amikor a nyakába ugrottam, amikor kijött a viharos tengerből, de ezt a nagyinak nem kell tudnia. – És ez valószínűleg sokáig, talán örökre így lesz.

Csak azt nem tettem hozzá, hogy én ezt mennyire bánom.


A műszakom vége felé lejött a pubba George, majd amikor látta, hogy megkönnyebbülten veszem le a kötényemet a több órányi sörcsapolás után, felajánlotta, hogy hazakísér, úgyis egy irányba megyünk egy jó darabon. Igazán kedveltem a srácot, afféle hősszerelmesnek tűnt a szememben, aki a kedveséért szíves örömest elköltözött a világ végére. Jó, persze, Pire nem a földkerekség legszigorúbb börtöne, igazán szép hely, csodálatos a táj, friss a levegő, az emberek nem rohannak sehova, már-már olyan, mint egy szanatórium.

- Látom, te sem tudsz ellenállni – rántott vissza a merengésemből a valóságba George hangja.

Hirtelen nem tudtam, mire gondol, de aztán rájöttem, hogy elmerültem a csendes, nyugodt tenger látványában, a ráérős, megbízható hullámzásban, és az alattunk lévő kicsiny öblöt szerető karként körbeölelő zöld földnyelvben, amely fakó fövenyben végződve ért le a parthoz. Erről igazán kellene írni egy dalt!

- Sosem panaszkodtam a tájra, Pire tagadhatatlanul az egyik legszebb hely a világon – mondtam.
- És fogadjunk, hogy úgy gondolod, a legunalmasabb is egyben – vigyorgott George.

Gyanakodva néztem rá.

- Ugyan, Joley, én sem helyinek születtem, nincs a génjeimbe kódolva, hogy odáig meg vissza legyek ezért az Isten háta mögötti helyért – nevetett.
- A szerelem nagy úr.
- Az – bólintott. – De azért kezdem egészen megkedvelni ezt a helyet. Persze ne áruld el Katie-nek, higgye csak, hogy óriási áldozatot hozok a kedvéért – kacsintott rám.
- Igazán nem akarlak kiábrándítani, George, de Katie van olyan okos, hogy lássa, egészen megszeretted a helyet, akárhogyan is vélekedtél róla annak idején. Az ég szerelmére, hiszen én is látom, milyen jól beilleszkedtél, Katie meg csak jobban ismer nálam!
- Na jó, igaz – hagyta helyben vidáman. – Szerintem a nagymamád is abban bízik, hogy így lesz.
- Felesleges, nem maradok sokáig – vágtam rá. Aztán félénken hozzátettem: - Bár néha úgy érzem, szeretnék. De azt hiszem, ez nem a szigetnek szól.

George nem válaszolt semmit, és attól tartottam, megijedt. Ő csak egy kellemes kis csevegésre vágyott, amíg hazaérünk, nem masszív lelkizésre. Nem arra, hogy esetleg olyan dolgokat mondjak ki, amelyeket még magamnak sem igen mertem bevallani. És ami azt illeti, abban sem voltam biztos, hogy én magam neki akarom kiönteni a lelkem. Bár meg kell hagyni, azt sem tudtam, akkor kivel akarom megosztani a legbensőbb kételyeimet, félelmeimet. Kitől várok vigasztalást, kinek a vállán sírnám ki magam?

- Szóval ne áruld el senkinek, de néha szinte örülök, hogy itt vagyok – vigyorogtam George-ra, majd igyekeztem biztonságosabb vizekre evezni. – És hol jár a te híres-neves Dennis barátod?
- Katie tegnap beszélt Florával, Dennis most éppen Los Angelesben van, egy készülő filmjéről tárgyal, Flora meg az egyetemen tanul Londonban – hadarta, és láttam a szemében, hogy hálás a témaváltásért. – Azt hiszem, amilyen elfoglaltak, valószínűbb, hogy akkor látom őket, ha én megyek el a szigetről, mintha arra várnék, hogy ők jöjjenek ide. Pedig imádják ezt a helyet.
- Akkor már értem, miért zeng mindenki ódákat Floráról – mosolyogtam udvariasan.

Pár lépéssel később örömmel vettem tudomásul, hogy útjaink elválnak. George hívott, hogy igyak meg egy teát és egyek egy muffint velük, de én köszöntem szépen, és inkább hazafelé siettem. Lehet, hogy nem vall túl optimista hozzáállásra, de abban a pillanatban George és Katie boldogságát nem tudtam volna elviselni, és szívesebben választottam a kétségeimet társaságként.

És bár nem jutottam közelebb az egészséges lelkivilághoz, a művész énem kifejezetten lelkesen fogadta önmarcangoló hangulatomat, és sikerült egy újabb dalt alkotnom. Remek, ha így haladok, hamarosan megszülethet a világ legpesszimistább albuma, amelynek meghallgatása után garantált az öngyilkossági kísérlet. Talán ezzel a szöveggel kellene hirdetnem, nem?

A keserű
Joley