Hetes számú palack

Lezajlott a pályázat, visszatér az oldal is a régi kerékvágásba, folytatódik hát a történet: ismét régi szereplőkkel találkozunk, megfejtünk egy nagy titkot, és egyúttal először megpillantunk valakit, akinek nagy szerepe lesz még a későbbiekben ;) Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket :)
És amint a chatboxban már említettem, ma egyéves az oldal - hát nem hihetetlen? :) Nekem nagyon is az :) Remélem, jövőre is itt leszünk :)

p.s. a történetben szereplő dal oldalt meghallgatható ;)



Ezt sosem fogod elhinni!


Hű, Barátom, olyan történetet mesélek most Neked, hogy ilyet még nem hallottál! Azaz olvastál, de ez most részletkérdés. Hogy felcsigázzalak, elárulom, hogy fényt derítettem a szellemem titkára! Nem, nem az én szellemem, sőt, nem is szellem, de haladjunk csak szép sorjában.

Az egész azzal kezdődött, hogy kiderült, a munka a pubban sokkal, de sokkal fárasztóbb, mint azt eleinte gondoltam. Egy-két nap után Caroline Brenish úgy látta, hogy már tudok eleget a fogadóról ahhoz, hogy ki merjen engedni a szobák és fürdők rejtekéből, és a pult mögött, a vendégek kiszolgálásában is be lehessen vetni. Ennek nagyon örültem, mert így kikerültem végre a fennhatósága alól, azaz legalábbis részben, mert a kocsmában már Bobbal is együtt kell dolgoznom, ami azért elég jelentős könnyebbség, hogy finoman fogalmazzak.

Bob ugyanis az a fajta csapos (szerintem a legideálisabb, pontosabban az egyetlen elfogadható típus), aki szívesen áll le a vendégekkel diskurálgatni, nem rohan, kedves és érdeklődő. És a vendégek el is várják, hogy ilyen legyen. Én még nem láttam egyetlen esetet sem, amikor bárki is siettette volna, hogy ugyan töltse már ki a sörét. Épp ellenkezőleg: a várakozó vendégek inkább maguk is bekapcsolódtak a kellemes kis beszélgetésbe az aznapi fogásról vagy az időjárásról.

Elnézést, azt mondtam, azaz írtam volna, hogy „kellemes kis beszélgetés”? Ajjaj, azt hiszem, kezd az agyamra menni a sziget, ez már biztosan a fertőző Pire-vírus első jele! Sürgősen el kell innen húznom, mielőtt gyógyíthatatlanná válik! Csakhogy ez nem megy olyan gyorsan, ha az ember szerencsétlen lányának olyan nem éppen túlfizetett állása van, mint nekem...

Na mindegy, térjünk vissza a sztorihoz! Szóval Bobbal öröm együtt dolgozni, nem utolsósorban azért, mert meg szokott dicsérni. Én olyan ember vagyok, akinek kell az ösztökélés, és szeretem, ha elismerik a jól végzett munkámat. Mrs. Brenish-től ezt ugyan hiába várom, nála az a legnagyobb dicséret, ha nem szól semmit, csak kiosztja a következő feladatot. Bob viszont gyakran megszán egy-két kedves szóval. És folyton mosolyog! Lehetetlen közönyösnek maradni a közelében! Pedig elég erősen próbálom, nekem elhiheted. De néha mégis muszáj visszamosolyognom rá.

A biztatásra már csak azért is szükségem van, mert a helyiekkel nem egyszerű. Nem volt könnyű elviselni a vizslató tekinteteket, amikor először álltam be a pult mögé. Kimondatlan kérdések, suttogások a hátam mögött, döbbent arcok. És te persze vágj jó képet mindehhez! Legszívesebben felmásztam volna a pultra, és odakiabáltam volna nekik, hogy „igen, én vagyok, a tékozló lány, aki visszasündörgött a szigetre, mert elszúrta az egész életét, most örültök?”. De volt egy olyan érzésem, hogy ezt a kis magánakciómat Mrs. Brenish egy felmondólevéllel jutalmazná, úgyhogy igyekeztem csak nyelni és dolgozni.

Pár nap után aztán rájöttem a megoldásra, hiszen ott volt az orrom előtt! Vagyis ott ült. Mrs. MacGillivray épp a teáját kortyolgatta komótosan, amelyet az imént főztem neki, és közben a legutóbbi bulvárlapokat olvasgatta. Na igen, a helyi pletykafészek. Nem mintha ő lenne az egyetlen a szigeten, aki szeret másokat kibeszélni, de tagadhatatlanul ő viszi a prímet: Pire-on semmi sem történhet a tudta nélkül. Félelmetes memóriája van, lehet már vagy hetvenöt-nyolcvan éves, de mindenre és mindenkire emlékszik, ami az élete során történt, vagy akivel találkozott. És persze mindig kész továbbadni a frissen szerzett információkat. Ő volt az én emberem.

Vérbeli pletykára éhes vénasszonyként természetesen már számtalanszor próbálkozott kivallatni, ám mindezidáig sikerrel védtem ki a támadásait. Tudtam, ezúttal is csak arra vár, hogy Bob hátramenjen, és egyedül hagyjon a pubban, mivel úgysincsen túl sok vendég. Akkor aztán ismét nekem eshet! És ez alkalommal nem hátrálok meg előle – határoztam el.

- Joley, kincsem, töltenél nekem még egy kis teát, ha megkérlek? – szólt hozzám abban a szent pillanatban, amikor Bob elhagyta a helyiséget. Így nyerjem meg a lottót!
- Hogyne, Mrs. MacGillivray – fordultam hozzá a kannával, mézesmázasan mosolyogva. Vártam az első keresztkérdést. Az öregasszony nem hamarkodta el. Biztos voltam benne, hogy valamilyen aprólékosan kidolgozott haditervet követ. Alighanem ezen dolgozott eddig, miközben látszólag a hírességek magánéletét tanulmányozta a színes magazinokban. Mit neki a londoni sztárocskák, amikor a helyiek életében sokkal izgalmasabb vájkálni! Nem mintha magamat helyinek számítanám, de érted.
- Kellemesen telik a vakációd a nagymamádnál? – nézett rám úgy, mintha azt kérdezte volna, szerintem sütni fog-e a nap délután.

Mrs. MacGillivray persze pontosan tudta, hogy közel sem nyaralok itt, egyrészt szemmel láthatóan dolgozom, másrészt meg lassan már hónapok óta itt rostokolok, ilyen hosszú szabadságot egyetlen munkaadó gyomra sem venne be.

A normális Joley beérte volna egy „köszönöm, jól”-szerű válasszal és elmenekült volna, a kíváncsi tekinteteket megelégelő Joley azonban épp ki akarta használni a nénit.

- Az igazság az, Mrs. MacGillivray – kezdtem, és majdnem elnevettem magam, amikor ő rögtön letette a csészéjét és közelebb hajolt, szaftos szóbeszédet sejtve, amelyre mohón rávetheti magát, - hogy nem vakációzom a nagyinál. Ideigelenesen itt lakom és dolgozom – mutattam a kötény gyanánt a farmeromba tűrt kockás konyharuhára.
- Ideiglenesen? – kérdezett vissza gyanakodva.
- Mindenképpen – szögeztem le.
- És meddig, ha szabad érdeklődnöm?
- Nem tudom – sóhajtottam.
- Valami nagy baj történt, igaz? – faggatózott tovább az idős hölgy a vallatók hatalmas tapasztalatával felvértezve.

Ez már nem volt vicces. Én csak ennyit akartam közölni vele, a legszükségesebbeket, hogy aztán szabadon terjeszthesse az információkat, és a szigetlakók végre ne bámuljanak meg folyton. Igen, ide költöztem, ennél többet nem kell tudniuk.

- Nos, nem te vagy az egyetlen, aki a sebeit nyalogatni jött ide – kortyolt bele a teájába újra Mrs. MacGillivray, amint látszólag elfogadta, hogy hiába vár tőlem válaszra.

Most rajtam lett volna a sor, hogy kíváncsiskodjak, de a néninek tőle meglehetősen szokatlan módon nem állt szándékában kifejteni, mire gondolt. Mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy valami olyasmit mondott, aminek nem lett volna szabad kicsúsznia a száján. Én meg nem kérdezősködtem, még a végén azt hinné, érdekelnek a helyi mendemondák.

Végül is elértem, amit akartam, és mindketten jól jártunk. Én reményeim szerint leszereltem az orrukat mindenbe beleütő helyieket, ő meg felvehet egy újabb pletykát a repertoárjába. Jó, talán nem épp a legizgalmasabbat, de mégis tud valamit Joley Fisherről. A vén boszorka! Ja nem, az Mrs. Ross. Róla talán majd később mesélek. Azaz remélem, inkább nem kerül rá sor, nem szeretnék összeakadni vele.

Hogy mindennek mi köze a szellemhistóriához? Légy türelemmel, kérlek! De hogy megnyugtassalak, átugrom a nap hátralévő részét, úgysem történt már semmi említésre méltó, talán csak annyi, hogy estefelé már valóban mintha kevesebben tüntettek volna ki nemkívánt figyelmükkel, szóval úgy látszik, Mrs. MacGillivray gyorsan és hatékonyan működik.

Már későre járt, amikor hullafáradtan bezuhantam az ágyamba, természetesen a lassan már megszokottá váló zajok kíséretében. Hihetetlen, hogy a nagyi soha nem hallja!

Előtte még kinéztem az ablakomon, hát persze, a fények is ott voltak. Mintha egyedül lennék a szigeten, hogyhogy csak én veszem észre ezeket a furcsaságokat?

Ha eddig nem raboltak el, csak nem ma este fognak, akárkik vagy akármik is ezek – vigasztaltam magam, és a fejemre szorított párnával igyekeztem elaludni.

Csakhogy nem ment. Folyton az éjjeliszekrényemen álló órát bámultam, a percek eszméletlen lassússággal vánszorogtak, én meg csak fordultam az egyik oldalamról a másikra, majd vissza, de sehogysem bírtam elaludni. Csak hevertem ott, és vártam, hogy elragadjon a titokzatos természetfeletti lény.

A fények a függöny redőin átszűrődve modern festményekre emlékeztető mintákat vetítettek a falamra. Azzal szórakoztam, hogy mindenféle figurákat próbáltam beleképzelni a foltokba, mint amikor az ember egy szép nyári napon a fűben hanyattfekve a felhőket nézegeti az égen. Igen ám, csak éppen most sötét éjszaka van, nekem holnap dolgoznom kell, és elvileg fáradt vagyok. Mégis itt fekszem az ágyamban, azon agyalok, hogy az a fényamőba egy házikóra vagy egy virágra hasonlít-e jobban, közben pedig Smells Like Teen Spiritet dúdolom a Nirvanától.

Riadtan ültem fel az ágyamban. Atyaég, nem képzelődöm, ez tényleg az! Ez nem zaj, ez minden kétséget kizáróan Nirvana! Akkor talán a múltkor sem képzelődtem, és valóban az AC/DC-t hallottam?

Felnevettem. A korábbi félelmemet mintha elfújták volna. Dehogyis földönkívüliekről vagy kalózokról van itt szó, egyszerűen valaki túl hangosan hallgatja a zenét! A szél persze általában alaposan eltorzítja, de most tisztán hallottam.

Percekig ültem az ágyam közepén, és megkönnyebbülten vihorásztam: az elmúlt hetek rejtélye megoldva! Ha valaki látott volna, biztosan elmebetegnek tartott volna. Ami, tekintve a helyszínt, úgyis bekövetkezik előbb-utóbb.

Persze attól még, hogy rájöttem, mindössze zúzós rock keseríti meg az éjszakáimat, nem tudtam elaludni. A zene ugyanúgy szólt, és ugyanúgy tönkretette a csendespihenő lehetőségét. Viszont a rettegés elmúltával már csak egyetlen dolgot éreztem: haragot. Színtiszta haragot, amiért valaki hetek óta megakadályozza, hogy rendesen kialudjam magam, csak mert neki zenét hallgatni szottyan kedve az éjszaka kellős közepén!

Az elmúlt időszak felgyűlt félelme és értetlensége egy szemvillanás alatt féktelen dühbe fordult át, és én azon kaptam magam, hogy mindössze a csíkos pizsmanadrágomban és a sötétkék kis topomban már vágtatok is át a kerten, majd le a partra, toronyiránt a zene vélhető forrása felé.

Akárki is ez a megszállott rocker, és akármilyen jó ízlése van, nem fogja zsebretenni, amit tőlem kap! Úgy beolvasok neki, hogy egy életre megemlegeti! Talán még be is húzok neki egyet. Majd improvizálok, ha meglátom, és felmérem, mennyire vagyunk egy súlycsoportban. De hogy mától nem fogja semmi megzavarni az én édes álmomat, az hétszentség!

Pár perccel később már a parton álltam, és közvetlenül a víz mellett haladva a hatalmas sziklák felé botorkáltam, amelyek mögött a bulit sejtettem. Legalábbis a fények egyre erősebbek lettek, a zene pedig egyre hangosabb.

Ahogy elértem a rejtély nyitját, azaz az elkövetőt még takaró sziklákhoz, lelassítottam. Egy hullám verődött lágyan a lábamhoz, és úgy éreztem, mintha jeges vízbe löktek volna. A fenébe is, én mezítláb rohantam idáig! Hiába, az adrenalin állítólag csodákra képes, de eddig azt hittem, nekem ezt sosem kell majd megtapasztalnom. Pedig itt hideg van! Felkerekedett a szél, és a víz, amelyben bizonyára jégtáblák úszkálnak, már a nadrágom alját kóstolgatja. Nincs mese, át kell másznom a sziklákon, ha nem akarok még jobban vizes lenni. Reméltem, hogy a Hold világít annyira, hogy lássam, hova kell lépnem a biztonságos átjutás érdekében. És abban is bíztam, hogy ez a váratlan akadály nem csökkenti a harci kedvemet.

Lassan és óvatosan sikerült végre átkelnem a sziklák között, és az utolsó, óriási kődarab mögül óvatosan kidugtam a fejem. Mennyit gondolkoztam, mi lehet a zajok és a fények forrása! De most, hogy tudtam, valószínűleg nem egy repülő csészealjat vagy egy kalózhajót fogok megpillantani, bátran kilestem.

Azonban bizton állíthatom Neked, a meglepetésem nem volt kisebb így sem, sőt. A védett kis öböl partján egy apró házikót láttam, előtte jókora tábortűz égett. Mellette egy férfi ácsorgott, szemét hol a lángokra, hol meg a hullámzó, végtelen tengerre szegezte, és minden második pillanatban meghúzta a kezében lévő üveget.

Mintha őt nem zavarta volna túlzottan a hideg: szakadt farmerban, alig begombolt fehér ingben és mezítláb bámulta némán a sötét víztükröt.

Aztán megkerülte a tüzet, és én a narancsos lángok fényében felismertem az arcot: Uramisten, de hiszen ez Nick Donnelly! Ez nem lehet igaz!

Azt hiszem, most némi magyarázattal tartozom Neked, igaz? Hiszen fogalmad sincs, ki az a Nick Donnelly. Nos, ha nem jártál Pire-on véletlenül egy pár évvel ezelőtt, amikor én az utolsó szörnyűséges nyári szünetemet töltöttem itt, akkor nem is lehet.

Nick Donnelly nem helyi srác, őt is arra ítélték a szülei, hogy itt üsse el az időt azon a nyáron. Amerikában élt a szüleivel, akiknek jobb dolguk is akadt, mint a saját gyerekükkel vakációzni. Az apja elfoglalt és baromi gazdag üzletember volt, aki egy percre sem tud leállni a munkájával, az anyját meg túlságosan lekötötte a saját társasági élete. Mennyit hallgattam a pire-i asszonyok sajnálkozását, hogy így elhanyagolják „ezt a szegény fiút”! Ahelyett hogy családi vakációra indultak volna vele, elküldték egyedül nyaralni. Pontosabban a komornyikjával, ahogy én magamban neveztem. Ugyanis mindig volt vele egy kimért, angol férfi, afféle felügyelőtisztnek.

Azért annyira nem kellett volna sajnálnia senkinek Nicket. Nagyon is jól érezte itt magát, nekem elhiheted. Mindjárt el is mondom, miért.

Az apja megvette neki ezt a partmenti kis házat, amelyet az éjszaka kellős közepén éppen bámultam. Mrs. MacGillivraytől hallottam, hogy azért ide küldték, mert az apja szerint itt már nem keverhet bajt. Merthogy nem ez volt az első magányos nyaralása, de Miami, Monaco, Kuba, Ibiza vagy éppen Hawaii egy emberként lélegzett fel, amikor Nick hazament – féktelen bulijai állítólag hírhedtek voltak a felsőbb körökben szerte a világon. Sajnos a helyi információs központ nem ismerte az izgalmas részleteket.

Amikor én megérkeztem ide tizenötéves fejjel és a világfájdalom élő szobraként, amiért egy újabb nyarat kell Pire-on eltöltenem, csak az vigasztalt, hogy megpillantottam Nicket a kikötőben sétálgatni az inasával. Úgy három-négy évvel lehetett idősebb nálam, kócos szőke haja volt, kisportolt alkata és a tengert idéző, kékeszöld szeme. Mintha valamelyik kedvenc amerikai tinisorozatom sztárja lépett volna ki a képernyőből. Aki éppen hevesen gesztikulálva magyarázott a mellette lépkedő, hűvös angolnak, és bár a beszélgetésükből nem hallottam semmit, annyit kivettem, hogy neki sem volt éppen ínyére a kényszerpihenő. Újabb pirospont.

Onnantól kezdve megszállottan igyekeztem közelebb kerülni hozzá. Milyen menő lehetnék, ha ősszel visszatérve a suliba, arról számolhatnék be, hogy nyári flörtbe bonyolódtam egy félisten amerikaival! Aki ráadásul már a gimit is maga mögött hagyta. Ezzel valószínűleg legyőzhetném az összes cicababát, akik a francia riviérán szerzett ártatlan kis kalandjaikkal hencegnek majd. És végre nem kell szégyenkeznem, amiért én csak a nagymamámnál vakációztam vidéken.

Amint kiléptem a nagyi házából, mindenhol folyton őt kerestem. Néha láttam a parton, máskor meg a pubban, amint egymás után gurította le a söröket. Persze megszeppent csitriként nem mertem közeledni felé, csak igyekeztem mindig elérhető távolságban lenni, hogy akármikor észrevehessen és megszólíthasson.

A tervemnek azonban volt egy apró szépséghibája, amire volt szerencsém egy sétám során rájönni, amikor a part feletti ösvényen botorkálva próbáltam elütni a mindig túl lassan vánszorgó időt. És ez a kisebb gond az volt, hogy Nicknek nem kellettem. Azaz nem én kellettem.

Egy szép kis partszakasz fölött haladtam éppen, amikor nevetést hallottam. Akkor már olyannyira tökélyre fejlesztettem Nick megfigyelését, hogy ezer közül is megismertem volna az ő hangját. Most biztosan azt gondolod, totál bele voltam zúgva. Hát talán igen, a magam tinédzser módján, aminek az olyan csekélységek, hogy igazából nem is ismertem Nicket, nem jelenthettek akadályt.

Nos, visszatérve a partra, arra a bizonyos napra... Akkor is leskelődtem, és nem vagyok büszke magamra. Utóbb visszagondolva azonban nem is történhetett volna szerencsésebben. Mindenkinek jobb, hogy rajtam kívül senki nem tudja, mit láttam. Nick nevetése mellett ugyanis felcsendült egy másik is, egy fiatal lányé, olyan ismerős volt... Óvatosan lenéztem a partra, félve, nehogy észrevegyenek. És akkor megláttam őket. Nick mindössze egy szál nadrágban kergetett a puha homokban egy előle nevetve menekülő, lobogó hajú, hiányos öltözetű lányt. Nick elkapta és egy magas sziklához préselte. Maga felé fordította, és kisimította a haját az arcából. Emily! Hiszen ez Emily Brenish!

Sóbálvánnyá dermedve bámultam, ahogy megcsókolják egymást, majd a csókok egyre hevesebbé válnak. Hamarosan Emily ruhái a homokba hullottak, úgyhogy jobbnak láttam diszkréten visszavonulni.

Sokkos állapotban lépkedtem hazafelé. Immár az utolsó reményem is szertefoszlott, hogy én valaha is jól fogom érezni magam Pire-on. Emilyvel nem versenyezhettem. Szebb és idősebb is volt nálam. És hát ezek szerint tapasztaltabb is.

Hazaérve aztán magamra zártam a szobám ajtaját, és csak vártam, hogy vége legyen a nyárnak, és végre magam mögött hagyhassam ezt az átkozott szigetet.

És évekkel később, lám, ismét itt vagyok: már megint leskelődöm a parton álló Nick Donnelly után. Gratulálok, Joley, látszik, hogy felnőttél!

Sóhajtottam egyet, és megfordultam, hogy ahogy jöttem, úgy vissza is másszak a sziklák között. Igazán nem lenne helyénvaló itt maradni, odamenni Nickhez meg egyenesen felesleges és ostoba lépés lenne. Nem is ismer. Ezt a kis ricsajt meg a régi idők emlékére tényleg megbocsáthatom neki.

Visszafelé valahogyan nehezebbnek tűnt a mászás. Talán a Hold nem világított annyira, vagy az adrenalin nem hajtott már olyan erővel, de csak szerencsétlenkedtem ott összevissza.

És ekkor megtörtént a valaha volt legmegalázóbb dolog! Istenem, ha csak egy eseményt kitörölhetnék az életemből, egészen biztosan ez lenne az! Ilyen cikis, égő dolog is csak velem történhet! Még most is fülig vörösödök, ahogy így visszaidézem, márpedig az én hajammal az nem túl szép látvány.

Nem, képtelen vagyok leírni. Túl friss az emlék. Majd később, jó? Hadd várjak vele egy kicsit, hátha homályosabban emlékszem majd rá, akkor talán kevésbé lesz szégyellnivaló. Hogy azért ne rágd le teljesen a körmödet a következő üzenetemig, megadok néhány kulcsszót: hideg víz, csobbanás, sikítás. Most már ugye megértesz?

A még mindig majd’ elsüllyedő
Joley