Nyolcas számú palack

Meghoztam a folytatást, gondolom, már tűkön ülve vártátok ;) Nagyon-nagyon hosszú rész lett, remélem, tetszeni fog Nektek!
És mielőtt jó olvasást kívánnék, megjegyzem, hogy pár napon belül közzé teszem a karácsonyi novellapályázat feltételeit (amelyek eléggé hasonlóak lesznek a múltkori pályázatéhoz), csak szólok, hogy törjétek a fejeteket az ötleteken! ;)



Bocsiiiiiiiiiii...


Tudom, hogy már nagyon vártad a múltkor félbehagyott történetem folytatását, és csakis a Te kedvedért most mesélem is tovább. Kérlek, értékeld, hogy életem legszégyenletesebb eseményét önként megosztom Veled, holott a legszívesebben soha senkinek nem mondanám el, és kitartóan reménykednék benne, hogy az eset egyetlen szemtanúja is hamar elfelejti. Habár ezt kétlem, ahhoz túl ciki volt.

De lehet, túl beképzeltnek tartasz, amiért azt feltételezem, hogy Téged nem is érdekel más, csak az, hogy mi van velem. Hogy mi történik egy idióta lánnyal egy távoli szigeten, amelyről valószínűleg korábban soha nem hallottál, és még ma is kétségbe vonod a létezését. Nos, ebben az esetben ugord át a következő pár bekezdést, kérlek.

Mégis olvasod tovább, igaz? Na igen, az emberek túlontúl szeretnek mások megalázó sztorijaiból csemegézni... Félre ne érts, nem szemrehányás ez, a helyedben én is kíváncsi lennék.

Szóval, hol is tartottam? Ja igen... elég szerencsétlen módon igyekeztem visszamászni a sziklák között a biztonságos fövenyre, hogy dolgom végezetlenül hazaballagjak, mert ahhoz még gyűjtenem kellett volna egy darabig a bátorságot, hogy oda merjek menni Nickhez, lekiabálni a fejét, amiért az éjszaka kellős közepén tapintatlanul hangosan hallgatja a tuti kis zenéjét. Mint említettem, a régi idők emlékére elnéztem neki ezt a kis botlást. Jobban hangzik, mintha azt mondanám, még ennyi év múltán is zavarba jöttem, amint megláttam, ugye? Nem vallana kiegyensúlyozott, érett felnőttre, igaz?

De az égiek nem engedték, hogy ilyen könnyen megússzam. Félve, habozva kúsztam előre a sziklákon, amelyeken pedig annyira gyorsnak és egyszerűnek tűnt az átjutás idefelé! Egyszer csak éreztem, hogy a meztelen talpam elkezd csúszni lefelé az egyik, hullámoktól nedves kövön, és a tenger mind sebesebb tempóban kerül hozzám egyre közelebb. A következő másodpercben hangos loccsanással landoltam a vízben, ami igazából szerencse, mert legalább elnyelte a sikításom felét. Nos, ha a szigetlakók a Nirvanára nem, erre a kis akciómra biztosan felébredtek.

Kétségbeesetten igyekeztem kimászni a vízből, miközben vacogtam a hidegben. Egyre csak az járt a fejemben, hogy ki innen, de minél előbb, mielőtt jégkockává fagyok! Szememet a közeli sziklákra szegeztem, amelyek rútul cserbenhagyva löktek be az imént a vízbe, és reménykedtem, hogy ezúttal a segítségemre lesznek a kijutásban. Az, hogy vajon Nick meghallotta-e a sikolyomat, eszembe sem jutott. Egészen addig, amíg a sötét part látványába valami bele nem zavart.

Alighanem már az agyam is kezdett lefagyni a jeges vízben, mert kellett hozzá pár másodperc, mire felfogtam, hogy az a szemem előtt lebegő izé egy kéz. Mielőtt elfogadtam volna a felém nyújtott segítséget, tekintetem elindult az ujjak hegyétől, végigsiklott a csuklón, majd a karon és a vállon át egészen addig a szempárig, amely kíváncsian, egyben türelmetlenül méregetett. Igen, Nick Donnelly a maga teljes valójában ott guggolt a hozzám legközelebb eső sziklán, és egy másikba megkapaszkodva, kinyújtotta felém a karját, hogy kihúzzon abból az átkozott tengerből.

Habozva fogtam meg a kezét, valahogy teljesen szokatlan volt a szituáció. Hiszen a korábbi, hiábavaló sóvárgás után Nick végre észrevett! Rám nézett és odajött hozzám! Mi több, megérintett! Jó, ehhez a fagypont közeli vízbe kellett csobbanni egy őszi éjszaka közepén, de akkor is!

Egy határozott mozdulattal kirántott a vízből, és egészen addig nem engedte el a kezem, amíg át nem vergődtünk a sziklákon a fövenyre. És számomra meglepő módon nem a partnak arra a részére segített le, ahonnan nekem haza kellett volna indulnom, hanem a köveknek az ő kis háza felé eső felére. Talán többet is remélhetek, valami folytatását a mi kis romantikus összeismerkedésünknek? Mert nem romantikus az, hogy a hős lovag megmentette az ő hölgyének az életét?

Most biztos azt gondolod, nem ilyennek ismertél meg. Joley Fisher nem álmodozhat tündérmesébe illő fordulatokról, miközben épp Offspringet hallgat! És mi van, ha mégis?

Ám a következő pillanatban minden, virágzásnak indult ábrándom szertefoszlott, mert amint puha homokot éreztünk a lábunk alatt, Nick elengedte a kezem, és hátrafordulva rám förmedt:
- Te kémkedsz utánam?

Arcáról eltűnt a kíváncsiság, helyét átvette a gyanakvás és a színtiszta düh, szeme úgy örvénylett, mint a viharos, éjféli tenger.

Én meg csak álltam ott, dermedten a nedvesen és hűsen rám tapadó pizsamámtól, de valószínűleg sokkal inkább a sokktól, hogy az előbbi kis álmodozgatásomból ilyen hirtelen és durván kirángatott goromba hangjával.

De szerencsére ahelyett, hogy zavarodott magyarázkodásba kezdtem volna, hogy én tulajdonképpen nem is utána leskelődtem, mintha egyszeriben kiengedett volna az előbb még lefagyott agyam, kapcsoltam, és hasonlóan „barátságos” hangnemben válaszoltam:

- Miért érdekelne, hogy mi a fenét csinálsz az éjszaka közepén a parton? Azaz éppenhogy muszáj érdekelnie, ugyanis a te kis magánpartid miatt nem tudok aludni! Pedig holnap korán kell kelnem, hogy dolgozzak! Persze feltételezem, te a ma este után kiadós alvást és másnaposságot tervezel úgy délig – vetettem egy gyors pillantást a még mindig az egyik kezében tartott üvegre, amelyet ő most tüntetőleg és vigyorogva újra meghúzott. – Tapintatlan vagy és önző – folytattam immár higgadtabb hangon, mintha csak azt közöltem volna vele, hogy ma éjjel különösen derült az égbolt.

Nick erre megvonta a vállát, és engem faképnél hagyva a ház felé indult. Én meg majd’ felrobbantam mérgemben. Mégis hogy képzeli, hogy egyszerűen itthagy, miután így leordítottam a fejét?! Hogy képzeli, miután miatta forgolódom álmatlanul hetek óta, miután miatta rettegek kísértetekől, miután miatta estem bele a hideg vízbe az imént, és főleg miután annyira odavoltam érte pár éve? Persze az már a múlt, és ő elvileg nem is tud róla, de akkor is!

- Ne merészelj hátat fordítani nekem! – rohantam utána magamból kikelve, de természetesen ez nem tartóztatta fel, csak baktatott továbbra is a házikó felé. Én meg utána. – Mióta csak idejöttem, nem hagy aludni az átkozottul hangos zenéd! Alig alszom, olyan vagyok, mint egy élőhalott! – Erre ő a válla fölött hátravigyorgott, majd eltűnt a háza sötétjében. Én megtorpantam a küszöbön, de ettől még nem tettem féket a nyelvemre. – Nem mondom, jó zenéket hallgatsz, mi több, fantasztikus és kifinomult ízlésre vallanak a dalaid, de ez még nem jelenti azt, hogy nem zavar, ha egész álló éjjel olyan hangerővel bömbölteted őket, hogy még Turner Islanden is erre riadnak fel! Gondolom, Pire többi lakosa baromi udvarias, hogy nem szól, esetleg süketek, de én akkor is követelem, hogy kapcsold ki a zenét, és mostantól csak nappal hallgasd! – kiabáltam rendületlenül a néma háznak. Megfordult a fejemben, hogy Nick egyszerűen elment aludni. Micsoda hihetetlen egy fickó! Az egy dolog, hogy még mindig elképesztően dögös a szanaszét álló, napszítta hajával és a kisfiús vigyorával, de ettől még egy beképzelt, kiállhatatlan alak! – És én még azt hittem, szellemek járnak a szigeten, hetekig rettegésben éltem! – ezt az információt eredetileg nem szándékoztam megosztani vele, de az eltűnésével nagyon kihozott a sodromból. – Ha sejthettem volna, hogy csak egy felfuvalkodott hólyag a bűnös, aki senkire sincs tekintettel, ha a saját szórakozásáról van szó!

Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Nick, és arcán még mindig a letörölhetetlen vigyorral, egy törülközőt nyomott a kezembe. Majd a tűzhöz sétált, és elkezdte igazgatni a fahasábokat.

Csak álltam ott döbbenten, és úgy tűnik, azért annyira mégsem engedett még fel az agyam, mert megint kellett pár zavarba ejtően hosszú pillanat, amíg felfogtam, hogy én most tulajdonképpen egy száraz törülközőt kaptam, amelyet talán használni is kellene.

A hajamat szárítgatva én is a tűzhöz mentem, és igyekeztem minél közelebb kuporodni mellé, hogy felmelegedjek valamicskét. Most, hogy a további dühkitörésem érdeklődés hiányában elmaradt, egyre jobban éreztem, mennyire fázom.

Még mindig javában törülköztem, miközben próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, hátha úgy kevésbé érzem a hideget, amikor egyszeriben fura érzés kapott el. Felpillantottam, és a gyanúm beigazolódott: Nick engem nézett.

- Ismernem kellene téged? – kérdezte, és szinte hallottam az agytekervényeit, ahogyan az emlékei között kutatott.
- Joley Fisher a nevem – vontam meg a vállam. Nem állt szándékomban hozzátenni, hogy „és tizenöt évesen menthetetlenül szerelmes voltam beléd”. Ő úgysem emlékezett rám.
- Itt laksz a szigeten? Már jártam itt korábban, de nem emlékszem rád – vallotta be. Ugye mondtam.
- A nagymamámnál lakom, és a fogadóban dolgozom.

Ő bólintott, majd a tűzbe meredt.

- Én Nick vagyok – mondta. Nem tudhatta, hogy ezzel nem mondott nekem újat.

Részéről ennyi volt a társalgás. Egy darabig szótlanul ültünk, ő a tüzet piszkálta, és néha meg-meghúzta a még mindig a keze ügyében lévő üveget, engem meg ütemesen rázott a hideg. Hogy eltereljem erről a figyelmemet, azon gondolkoztam, vajon mit keres Nick errefelé. Ahhoz már túl idősnek kell lennie, hogy az apja ideküldje büntetésből, ha túlságosan meggyűlne vele a baja. Aztán beugrott.

- Hogy hívják? – kérdeztem.

Nick értetlenül nézett rám. Azazhogy annak akart tűnni, de a szemében láttam, hogy nagyon is értette a kérdést. Kitartóan vártam a választ, mire ő visszafordult a lángokhoz, és alig hallhatóan suttogta:
- Michelle.

Milyen gyönyörű név! – gondoltam magamban. Már láttam is magam előtt ezt a bizonyos Michelle-t: biztosan hosszú, szőke, hullámos haja van, kék szeme, hófehér bőre és gazella alkata. Valószínűleg modell. Esetleg színésznő. Vagy egy arisztokrata család sarja. Tuti, hogy nem az én kategóriám a csaj, mint ahogyan igazság szerint Nick sem.

- És mi történt? Rád unt és kidobott? Esetleg új pasit talált magának, és te rajtakaptad őket? – viccelődtem. Merthogy igazából biztos voltam benne, hogy Nick szakított a csajjal, ő nem az a típus, akinek bármelyik nő is önként kiadná az útját.

Nick megint hosszan hallgatott, nem felelt semmit, csak a pattogó tüzet figyelte. Tudtam, hogy gondolatban nem Pire-on jár.

Aztán hirtelen felpattant.

- Te megfagysz itt, ez a törülköző aligha segít rajtad. Gyere, adok neked száraz ruhát.

Mire észbekaptam, már utána lépkedtem a ház felé, nem sokkal később pedig már a szobájában álltam, ahol a hatalmas, ódon ruhásszekrényben kutatott.

Körbenéztem. Az egész ház olyan volt, mint Pire-on a legtöbb: kicsi és egyszerű. Semmi felesleges sallang, minden tárgynak határozott célja, feladata volt. De ez itt sokkal rosszabb volt: az egész olyan személytelennek tűnt, sehol egy családi kép a falon, sehol egy félbehagyott könyv, sehol egy kedves, személyes tárgy. Mint egy steril hotelszoba. Igaz, nem tudtam, járt-e itt bárki azóta a bizonyos nyár óta, amikor ő is itt „vakációzott”.

- Tessék – szakította félbe Nick a nézelődésemet, és átnyújtott egy világoskék pólót meg egy szürke melegítőnadrágot. – Biztos nem jó a méret, de legalább nem vizes – mondta, és a ruhákat megtoldotta még egy sötétkék, kapucnis, Harvardos pulcsival.

Azzal magamra hagyott, én meg gyorsan átöltöztem. A túlméretes, de meleg holmikban rögtön jobban éreztem magam. Igyekeztem nem túl sűrűn arra gondolni, hogy Úristen, én most Nick Donnelly ruháiban vagyok, és próbáltam nem minden pillanatban beszívni a belőlük áradó illatot. Nem állítom, hogy egy vízbeesés kapcsán álmodoztam erről a helyzetről, de... kezdetnek megteszi.

Mielőtt kiléptem volna a házból, hogy ismét csatlakozzak Nickhez, a szemem megakadt egy képen, amely az ajtó melletti asztalkán hevert. Semmi keret, csak úgy magában feküdt ott az igencsak meggyötörtnek látszó, apró fotó, az a fajta, amelyet az ember a tárcájában szokott tartani. Felvettem, és bár a rajta látható lány nem volt szőke és kékszemű, mégis tudtam, hogy csakis Michelle lehetett. Egy gesztenyeszínű, göndör hajú nőt láttam, aki vidáman csillogó szemekkel és széles mosollyal tekintett a kamerába. Ordított róla, hogy majd’ szétveti a boldogság. Lehetetlen volt nem mosolyogni, ahogy ránéztem.

- Tedd azt le! – hallottam meg Nick hangját a hátam mögött.

Szinte visszaejtettem a képet az asztalra ijedtemben. Ahogy megfordultam, ugyanazzal a durva, dühös Nickkel találtam szembe magam, mint aki nemrég kémkedéssel gyanúsított. A képet sietve felkapta, és egy pillantást sem vetve rá, a zsebébe dugta.

- Mégis mit képzelsz, hogy kutakodsz a dolgaim után a házamban? – esett nekem.
- De... én nem... – dadogtam. Most nem voltam képes visszavágni.
- Mi a fenét akarsz te tőlem? – kérdezte halkan, visszafojtott hangon, szinte szótagolva, ami sokkal ijesztőbbnek tűnt, mintha kiabált volna.
- Semmit... én csak... – hebegtem. – Csak a zene miatt jöttem... – emlékeztettem, bár nem tudtam, jó ötlet volt-e.

Mindenesetre Nick kikerülve engem, a konyhába ment, és egy újabb üveg itallal tért vissza. Tudomást sem véve rólam kiment, és ismét fel-alá sétálgatott a tűz meg a part között. Fogalmam sem volt, mit tegyek vagy mit mondjak. Csak álltam a küszöbön, mintha odaragasztottak volna.

- Befelhősödött – közölte nemsokára, az égre pillantva. Követtem a tekintetét. Igaza volt: az égbolt egészen fekete volt, sem a csillagok, sem a hold nem látszódott. Hogy az ördögbe fogok én így visszajutni a sziklákon át, ha még a holdfényben sem sikerült az előbb?
- Itt alhatsz – vonta meg a vállát Nick, mintha a gondolataimban olvasott volna. - Hamarosan úgyis reggel lesz, és van egy plusz hálószobám.

Úgy néztem rá, mint egy elmebetegre. Mégis mi más lehetett volna? Hiszen az egyik percben kedves, barátságos, a másikban meg olyan a modora, mint egy baltás gyilkosnak. Nyilván az italnak és Michelle-nek köszönhette a szédítő hangulatingadozásait, kérdés, hogy melyik arca is a valódi, és melyiket teremtette csak az alkohol meg az emlékek. Amilyen helyes srác Nick, és amilyen szerencsétlen vagyok én, tuti a goromba énje az igazi. Tökéletes pasi nincs, pláne nem velem egy szigeten.

Bár nem tudtam, mennyire jó ötlet elfogadni az ajánlatát, nem mertem feldühíteni azzal, hogy visszautasítom. Na jó, ne nevess már ilyen hangosan, tudom én, hogy átlátsz rajtam! Persze hogy egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy nemet mondjak neki! Még ha az egyik kezében egy láncfűrésszel, a másikban meg egy konyhakéssel közelített volna felém, akkor is maradtam volna.

Így aztán nem sokkal később annak a bizonyos plusz hálószobának a hatalmas, kényelmes ágyában feküdtem, hallgattam a tenger hullámait, és bámultam a plafont. Most a szokatlan csend miatt ment nehezen az elalvás. Mielőtt azonban felkeltem volna, hogy Nick gyűjteményéből kikeressek egy Green Day-albumot altatódal gyanánt, sikerült végre álomba zuhannom.

Amikor másnap reggel felébredtem, egy darabig hallgatóztam, hogy vajon Nick fenn van-e már. Ez a baj az idegen helyen alvással. Ha te ébredsz előbb, fogalmad sincs, mit tegyél. Csak várod, várod, hogy felkeljen a vendéglátód, mert te mégis mit csinálhatnál az ő házában? Ő meg milyen zavartan venné tudomásul, hogy elaludt, amikor vendége van, és folyton az járna a fejében, hogy vajon minden sarokba bekukkantottál már, amíg ő aludt?

Szóval a legjobb, ha megpróbálsz visszaaludni, de én ezt nem mertem megkockáztatni, mert dolgozni kellett mennem. Szerencsére nem kellett rohannom, úgyhogy szép komótosan felkeltem, és lábujjhegyen elindultam, hogy csendben kiosonjak a házból.

Nick szobája az enyémmel szemben volt, az ajtó résnyire nyitva állt. Természetesen nem tudtam leküzdeni a kíváncsiságomat, és óvatosan belestem. Keresztbe feküdt az ágyán, hason aludt, karjait-lábait szétvetve, a takarót alig magára húzva, egy szál alsónadrágban. Na igen, pontosan így fest az, aki előző este úgy szétcsapta magát, hogy éppenhogy el bírta vonszolni magát az ágyig. Hogy aztán a magamfajta kíváncsi lány gyönyörködhessen a félisteneket idéző izmaiban.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy kicsit betakargassam, és behúztam magam mögött az ajtaját. Sikerült is volna fürgén kiszöknöm a házból, ha a kijárat mellett lévő konyhába nem pillantottam volna be reflexből. De így megláttam a pulton egy doboz olasz kávét, amitől rögtön összefutott a számban a nyál. Fintorogva gondoltam arra a kávénak csúfolt izére, amely a nagyi konyhájában várt rám.

Úgyhogy néhány perccel később már ott ücsörögtem a pulton, idegesen hol a fortyogó kávéfőzőre, hol meg az ajtóra nézve, hogy mikor jelenik meg magából kikelve Nick, amiért épp lenyúlom a kávéját.

- Mi lesz már? – sürgettem a kávéfőzőt magam mellett.

Az ügyes kis masina, amely ugyancsak Itáliából érkezhetett, végül csak feltálalta az illatos, gőzölgő kávét. Élvezettel szagoltam bele a bögrémbe. Ha Nick is ilyen kávéfetisiszta, mint én, igazán tökéletes pár lennénk.

Miközben a forró bögrét szorongattam és a lábamat lógattam, körbepillantottam a helyiségen. Hát, ez sem volt éppen túlzsúfolt. A polcokon pár csomag kekszen meg chipsen kívül szinte semmi nem volt. Lehuppantam a pultról, és kinyitottam a hűtőt. Pia, pia, pia. Kész bárpult, bevetésre készen behűtve. Ez az ember semmit sem eszik? Jó, tudom, három hétig ki lehet bírni étel nélkül, az ivás jóval fontosabb, de kétlem, hogy a tudósok az alkoholra gondoltak volna.

Hirtelen az ajtó feletti órára esett a pillantásom, mire ijedten hajtottam le a kávém maradékát, nem törődve vele, mennyire égeti a torkom. Muszáj indulnom, különben elkések a munkából! Életemben először hálát adtam a fogadóbeli melómért, különben, attól tartok, sosem lettem volna képes önszántamból elhagyni a házat. Pedig jó lenne legalább a maradék méltóságomat megőrizni, és a vízbe pottyanó, őrült csaj képét, amely valószínűleg kialakult Nickben rólam tegnap este, nem tetézni, mondjuk, a „levakarhatatlan” jelzővel.

Így aztán még mindig a kölcsöncuccokban, de immár napfényben sikerrel átevickéltem a sziklákon, és otthon egy gyors zuhany után belevethettem magam egy újabb dolgos hétköznapba. Hál’ Istennek a nagyi ma későn kelt, úgyhogy nem kellett magyarázkodnom, hol voltam az éjjel, nem is tudhat róla, hogy kisurrantam. Meló közben meg gyorsan megírhattam Neked az éjszaka történéseit.

De most már mennem kell, terveim vannak. Majd mesélek!

A most már kicsivel vidámabb
Joley