Tízes számú palack

Meghoztam a történet folytatását! Nem árulok el előre semmit, de remélem, tetszeni fog! A két dalt, amelyre utalok a fejezetben, természetesen oldalt megtalálhatjátok ;) Jó szórakozást!

p.s. Boldog új esztendőt Mindenkinek!



Kedves, Türelmes Érdeklődő!


Hol is hagytam abba a múltkor? Ja, igen, Katie betoppanásánál. Meglepődtem, mit ne mondjak, csakúgy, mint ő. Bár őszintén szólva nem is az ért annyira váratlanul, hogy a hangjában és az arckifejezésében semmi rosszalló vagy fensőbbséges nem volt (na jó, ez is elég sokkoló volt – hol van a jó öreg jégkirálynő?), hanem sokkal inkább az, hogy emlékezett rám. Be tudott azonosítani, tudta a nevemet. Én soha életemben egy szót nem váltottam vele, csak messziről nem kedveltem, ahogyan csaknem mindenkit a szigeten.

Tudtam, ki az a Katie Rhiannon, ha szóba került a neve, de csak annyira ismertem, amennyire ismerni véltem a külseje alapján. És a hollófekete haj meg a porcelánszerű bőr azt sugallta, beképzelt, távolságtartó nővel van dolgom.

- Katie – nyögtem ki köszönésképpen.
- Hallottam Mrs. MacGillivraytől, hogy a szigeten vagy, de tudod, hogy vagyunk a tőle származó információkkal – mosolygott halványan, majd leült. Mióta lettünk ilyen nagy barátnők? Egyáltalán mióta ismerjük egymást? - Látom, megismerkedtetek George-dzsal – folytatta.

A szóban forgó srác legalább olyan értetlenül nézett, mint én. Ezek szerint nem csak én nem tudtam a fene nagy barátságunkról Katie-vel.

- Joley régebben itt töltötte a nyári szüneteket a nagymamájánál, Mrs. Borgh-nál – magyarázta Katie, én meg egyre jobban elképedtem. Folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy ez egy picike, belterjes közösség, itt mindenki tud mindent a másikról, még ha a külső szemlélő számára olybá is tűnhet, hogy csupán idegenek. De valószínűleg azért lep ez meg még mindig, mert én közel sem tudok ennyi mindent az itteniekről, csak annyit, ami minden ellenkezésem dacára rám ragadt a vakációim során.

Ennyi újdonság és felismerés már túl sok volt erre a napra.

- Elnézést – motyogtam, majd felálltam, a pulthoz siettem, ahol újratöltöttem a poharamat, és fürgén elhagytam a pubot.

Az italom társaságában elhelyezkedtem a kocsma oldalába állított padon, ahonnan kiválóan be lehetett látni a kikötőt, és igyekeztem csak arra összpontosítani minden figyelmemet, miként ringanak lágyan a bárkák a hold által megvilágított ezüstös vízen.

- Joley, minden rendben? – hallottam meg Katie hangját magam mellett. Hát persze, hogy utánam jött. Hiszen ő nem az a fagyos hercegnő, akinek képzeltem, hanem a legjobb barátnőm, ugye?
- Hogyne – feleltem durcásan, rá sem nézve.
- Biztos? – ült le mellém. Nem úgy festett, mint aki hamarosan feladná.

Felpattantam a helyemről.

- Elegem van ebből a rohadt szigetből! – fakadtam ki. – Egyszerűen túl sok nekem ennyi újdonság meg meglepetés meg lelepleződés huszonnégy óra alatt! Te miért nem vagy rideg? Annak kéne lenned! Egy öntelt, magától elszállt vénkisasszonynak! És hogyhogy ismersz engem? Soha nem is beszéltünk, még csak nem is köszöntünk egymásnak! És mit keres itt ez a George? Hogy lehet az, hogy egy ilyen jóképű és látszólag teljesen normális, épelméjű pasi éppen ide akarna költözni? Az Isten háta mögé, önként és dalolva! Miért nem olyan ez a nyomorult sziget, amilyennek lennie kellene? Ez maga a pokol, egy lepukkant elmegyógyintézet, legalábbis annak kellene lennie!

Bele sem gondoltam, hogy a kirohanásommal megbánthatom Katie-t. Hogy a túlzásba vitt őszinteségemmel esetleg belegázolhatok az érzéseibe. Mentségemként csak a három whiskymet tudom felhozni.

Ő nem szólt semmit, de engem túlságosan lekötöttek a saját érzelmeim, hogy emiatt aggódjak.

- És mi a fenét keres itt Nick? – folytattam immár suttogva, lehajtott fejjel. – És hogy lehet az, hogy amikor végre találtam egyetlen jó dolgot ezen az istenverte helyen, amikor végre hozzájuthatnék a nagy esélyemhez nála, kiderül, hogy ő éppen gyászol! És tudom, hogy ez baromira önzőn hangzik, sajnálom is én azt a szerencsétlen Michelle-t tényleg, de akkor is! Így keresztbe tenni nekem!

Katie kedvesen elmosolyodott, és úgy tűnt, valami nagyon biztatót akar mondani, de leintettem.

- Ne. Nem érdemlem meg. Egy velejéig gonosz, kegyetlen némber vagyok, aki megérdemli, hogy élete végéig boldogtalan és szerencsétlen maradjon.

Katie azonban csak nevetett.

- Csak mert gondolni mersz a saját boldogságodra is?
- De hogyan versenyezhetnék egy halott nővel? Ő a halálával minden hibáját elveszítette, mindörökre tökéletes marad.
- Miért kellene versenyezned vele? Te Joley vagy.
- Egy nagyszájú, önző, barátságtalan, mogorva, megvetésre sem méltó alak – helyesbítettem.
- És biztos vagy benne, hogy ő is így látja?
- Nem hinném, hogy lát egyáltalán bárkit is Michelle-en kívül.

Katie csak sóhajtott és újra elmosolyodott.

Nem hiszem, hogy mostantól kezdve tényleg legjobb barátnők lennénk, de ha mégis jelentkezne erre a pozícióra, biztosan előnyként értékelném, hogy nem követelt hosszas magyarázatot a helyzetre, úgy tett, mintha anélkül is mindent pontosan értene. Jó neki. Legalább egyikünk kiigazodik rajtam.

Katie és George majdnem hazáig kísértek, az utolsó útelágazásnál váltunk el. Igazán kedves pár ők ketten. Ahogyan egymásba karolva lépkedtek felfelé a hegyoldalban, ahogyan George féltőn nézett le Katie-re, és ahogyan ő hálásan pillantott rá vissza... irigylésre méltóan boldogok. És szimpatikusak lettek annyira, hogy egyáltalán nem utálom őket ezért. Egyszerűen csak örülök nekik.

Katie valóban nem az a jégkirálynő, akinek gondoltam, bár néhány, George által elejtett célzás alapján úgy vélem, korábban nagyon is helytálló lehetett a véleményem. De ma már Katie elég gyakran mosolyog, kedves és nyitott, igaz, nem túlságosan, ami nekem valójában sokkal jobban tetszik. Nincs a viselkedésében semmiféle felesleges érzelmesség, nem mond vagy tesz semmit csak azért, hogy valakinek a kedvére tegyen. Így viszont ha kedvesen szól hozzád, biztos lehetsz benne, hogy ez őszinte, szívből jövő megnyilvánulás, és nem színjáték. Igen, azt hiszem, immár határozottan kedvelem Katie-t.

George nem kevésbé barátságos srác, remek humorral, olyan, mint egy szeretni való kisfiú. Bár még szimpatikusabb lenne, ha nem mesélte el volna kétpercenként, hogy kezdetben ő sem szerette Pire-t, bezzeg aztán... Hiába bizonygattam neki, hogy ő is csak Katie miatt kedvelte meg a helyet. Ha nagyon akarta volna, rábeszélhette volna a barátnőjét, hogy költözzenek máshova – mondogatta. Katie-vel összenéztünk, és egymásra mosolyogtunk erre a beszólásra, amikor George nem figyelt. Na persze. Még hogy Katie Rhiannon máshol éljen, mint Pire-on!

Amikor aztán végre kicsit jobb hangulatban hazaértem, a ház már sötét és csendes volt. Miközben a hátsó ajtó mellett egy virágcserépből előhalásztam a kulcsot, hogy bejussak, természetesen ismét zene ütötte meg a fülemet. Mit is hallgat ma este Nick? Ó, igen, ez a Hey Man, Nice Shot a Filtertől. Ez aztán a zúzos dal! Mennyivel könnyebb lenne elaludnom, ha Nick mondjuk Andrea Bocellit részesítené inkább előnyben! Akkor biztosan rögtön kidőlnék az unalomtól, és nem támadna bulizhatnékom.

Végre beléptem a házba, és miközben a villanykapcsolót igyekeztem kitapogatni a falon, majdnem elestem valamilyen földön hagyott tárgyban. Talán a nagyi itt felejtett egy adag tűzifát az ajtó mellett? Felkapcsoltam a lámpát, és lenéztem. Az én kis Nicknek szánt csomagom volt az! El is feledkeztem róla, mint ahogyan, gondolom, a nagyi is.

Vajon van értelme tényleg odamennem? Úgy értem, nem hinném, hogy Nick azóta bevásárolt volna vagy ilyesmi, de biztosan nem tettem rá túl jó benyomást az előző este. A lökött csaj, aki egy szál pizsamában átmászik hozzá, majd belepottyan a vízbe, aztán lehordja a túl hangos zene miatt, végül kicikizi a halott barátnőjét. Ugyan ki ne akarna viszontlátni ezek után?

Amilyen őrült vagyok (és az elmeállapotomat hadd fogjam a pire-i egészségtelen levegőre, jó?), természetesen felkaptam a kosarat, gyorsan a tetejére hajítottam a Nicktől kölcsönbe kapott ruhákat, és már ki is léptem a házból.

Míg lefelé lépkedtem a partra, igyekeztem nem azon agyalni, mit fogok majd mondani Nicknek. Figyelemelterelésként inkább a hangszórójával együtt dúdolgattam a Paradise Cityt. Megdicsértem már a zenei ízlését? A vak is láthatja, milyen tökéletes pár lennénk!

Rutinosan másztam át a sziklákon, és szembetaláltam magam a tegnapról jól ismert képpel: szakadt farmeros Nick egy üveggel a kezében bámul a tűzbe. Hamar észrevett, és a silány fényviszonyok ellenére is jól láttam, hogy nem árulkodott túl nagy vendégszeretetről a tekintete.

- Mit akarsz már megint? – mordult rám.

Válaszként egy széles mosoly kíséretében felmutattam a kosárra való ételt.

- Nem emlékszem, hogy kértem volna bármit is.

Újabb próbálkozásként a ruhákat nyújtottam felé.

- Megtarthattad volna.

Ezt miért nem mondta korábban? Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy elfogadom az ajánlatot, de hál’ Istennek legalább a kis dolgokban képes vagyok a józan eszemre hallgatni.

- Leteszem ezeket a házban – közöltem, és elindultam a piciny épület felé.
- Mondd, te süket vagy? – förmedt rám Nick. Csak úgy áradt az alkohol a leheletéből. – Nem kértem tőled semmit! Sem kaját, sem azt, hogy visszahozd a ruháimat! Minek jöttél? Miért vagy még mindig itt?
- Szeretnék segíteni – motyogtam. – Bármiben, amiben csak akarod.
- De nem akarok semmit!
- És beszélgetni?
- Azt végképp nem – horkant fel.
- Nem szeretnélek egyedül hagyni – mondtam határozottan. – Szerintem nem helyes, ha most magadra maradsz.
- Azt mondtad, bármiben segítesz – felelte rövid habozás után.
- Amit csak kérsz – bizonygattam.
- Akkor egyet igazán megtehetsz: hagyj békén! – kiabált rám, két centire az arcomtól.

Mondtam én. Eljátszottam az esélyemet Nicknél. Mindent ledobtam a kezemből, és sietve megfordultam, hogy ne lássa a szemembe gyűlő forró könnyeket. Mert azt az örömet semmiképpen sem akartam megszerezni neki, hogy lássa, mennyire megbántott. Részegen vagy sem, ezzel aztán feltette a pontot a „tökéletes” napom i-jére.

Mindez már vagy egy hete történt. Azóta visszatértem a régi kerékvágásba, a fogadóbeli munkanapok szürke sorába. Azért történt egy-két változás. Mrs. Brenish provokációit egy vállrándítással elintézem, már nem is szólok vissza. Bőven kárpótol érte Katie, aki mindennap benéz a pubba, és megiszik a pultnál egy teát, miközben beszélgetünk.

Esténként még mindig hallom Nick zenéit. A fejemre húzom a paplant, és alszom tovább. Nem érdekel, mi van vele. Ugyan miért kellene érdekelnie? Nincs igazam?

A kiábrándult
Joley