Tizenegyes számú palack

Megérkezett az új rész. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, mennyire értetek egyet Joley viselkedésével. Írjátok meg! ;) És azt is, hogy szerintetek mi fog történni a következő fejezetben :)



Nekem elment az eszem!

Kedves Megmentőm, kérlek, szedd össze magad, és minél előbb gyere értem, mert most már teljesen biztos, amire eddig csak gyanakodtam: Pire megőrjít, a szó legszorosabb értelmében! Valami van a levegőben, ami teljesen megfosztott a józan ítélőképességemtől, valamilyen fertőző, veszélyes vírus terjeng a helyiek között, amely megbénítja az agyat és képtelenné tesz a nomrális gondolkodásra. Mihamarabb ki kell szabadítanod innen, mielőtt végleg ön- és közveszélyes leszek, mielőtt még több őrültséget követek el. Merthogy a legutóbbi húzásommal már megint sikerült felülmúlnom önmagamat.

Az egész azzal kezdődött, hogy a nagyi egyik este a vacsoránál szóba hozta Nicket. Becsszó, nem én voltam! A múltkori kirohanása óta igyekszem egyáltalán nem gondolni rá, és bár ezt nem igazán bírom megtartani, ha beszélnék róla, azzal biztosan nem segítenék, sőt.

- Megtennéd, Joley, hogy elmosogatsz vacsora után? Én szeretnék ma nagyon korán lefeküdni, alig aludtam valamit a múlt éjjel.

Ezek szerint a nagyi nem élvezte annyira a Metallica-koncertet, amelyet Nick jóvoltából hallgathattunk. Kár, pedig szerintem nagyon jó kis válogatás volt. És úgy tűnik, a nagyi igenis hallja a partról ide felszűrődő zenét, hiába állította pár héttel korábban az ellenkezőjét! Igaz, már rég mindegy.

- Persze, hogyne – feleltem, és elkezdtem leszedni az asztalt.
- Igazán kedves tőled. Kezdem azt hinni, hogy nem volt jó ötlet Nicket magára hagyni odalenn, a parton – nézett ki elgondolkodva az ablakon.

Egy pillanatra ledermedtem a tányérokkal a kezemben. Végre! Talán megjön az eszük, és nem hiszik, hogy a legjobb, amit tehetnek egy gyászoló emberrel, hogy magára hagyják, hadd fulladjon bele a fájdalomba. De persze nem én leszek, aki odamegy hozzá megkérdezni, miben segíthet. Azon már túl vagyok.

- Mindenesetre ne számíts tőle semmi kedvesre – figyelmeztettem, ő azonban csak legyintett és szomorúan mosolygott.
- Kicsikém, ugyan hogyan is várhatnék kedvességet vagy akár csak udvariasságot bárkitől, aki ilyen helyzetben van?

Tessék, egy újabb bizonyíték arra, milyen lehetetlen ember vagyok! Mert én igenis ezt vártam. Legalábbis egy picike jelét, egy halvány reménysugarat. A nagyinak lenne igaza? Ilyen esetben mindent némán le kell nyelnünk, mondván, csak a gyász beszél a másikból? Tényleg nem tudom, nekem szerencsére még sohasem halt meg közeli hozzátartozóm. Jó, az utóbbi időben sorra elvesztettem a szüleimet, a tesvéreimet és a barátaimat, de az nem ugyanaz. Ők még élnek. Igaz, csak elméletben, de talán van még egy apró esélye annak, hogy egyszer rendeződnek a dolgaink.

- Talán mondott valami rémeset neked az a szerencsétlen fiú? – szakította félbe a merengésemet a nagyi.
- Először egész kedves volt – válaszoltam őszintén. – Jó, akkor is voltak durva kitörései, de közel sem volt vészes. Legalábbis ahhoz képest nem, mint amilyen a múltkor volt – csuklott el a hangom az emlékek hatására. Még soha senki nem volt ilyen goromba velem, és tudom persze, hogy elnézőnek kell lennem vele, de akkor is fájdalmat okozott.
- Joley, ne keresd a logikus viselkedés nyomait egy emberben, akit ilyen trauma ért.
- Tudom, tudom – bólogattam, és nekiláttam a mosogatásnak.
- Neked mindenesetre nem kell emiatt aggódnod. Majd kitaláljuk, mi legyen – mondta, és kiment. Én csak hitetlenkedve ráztam a fejem. Szerintem már eddig sem sült ki semmi jó abból, amit a pire-iak kitaláltak.

Valamikor hajnalban elült a zene, és míg a nagyi ettől nyilvánvalóan édesdeden aludt, én csak forgolódtam. Kezdem azt hinni, hogy Nick hangszórója mellett tudnék a legmélyebben aludni. Persze az sem segített sokat, hogy folyton ő járt a fejemben. Annyira szerettem volna segíteni neki! De alighanem neki csak egyetlenegy módon lehetnék a javára: ha visszahoznám Michelle-t. És mivel erre nem vagyok képes, semmit sem tehetek.

„Egyet igazán megtehetsz: hagyj békén!” – kiabálta nekem. Vajon ugyanígy ordítana mondjuk Mrs. MacGillivrayre is, ha őt küldené hozzá a pire-i bizottság? Vagy Mr. MacBrayne-re? Remélem, Mrs. Brenish-nek kell mennie, igazán ráfér, hogy valaki jól beszóljon neki. Elképzeltem a jelenetet – egy újabb szánalmas kísérlet önmagam meggyőzésére, hogy nem személyesen nekem szólt Nick kiborulása. Hanem a világnak. A sorsnak, amely annyira kegyetlen volt, hogy elvette tőle Michelle-t.

A nap első sugarai utat törtek maguknak a függönyömön át, és ettől még éberebb lettem, holott aznap nem kellett volna korán kelnem, csak későn mentem le a pubba. Elhatároztam, hogy teszek egy sétát a parton, mondván, a friss tengeri levegő majd kitakarítja a fejemet. Nem, természetesen a közelébe sem megyek Nick házának, elég nagy ez a sziget kettőnknek.

Fél óra múlva Nick háza előtt álltam. Ugye emlékszel, mit mondtam a lassú, de biztos agykárosodásról?

A ház csendes volt, a szokásos parti tűzből már csak egy halom fekete faszén maradt. Óvatosan lépkedtem a puha homokban a bejárat felé. Az ajtó félig nyitva volt, úgy tűnik, túl részeg volt ahhoz, hogy előző este becsukja maga után. Odabenn halk hortyogás ütötte meg a fülemet. Ismerősként közelítettem Nick szobája felé, és elmosolyodtam, amikor ugyanaz a látvány tárult elém, mint a múltkor: szétterülve feküdt a takarók tetején. Az ágy lábánál annyi üveg állt halomban, hogy csak reméltem, nem mind az előző nap termése.

Ezúttal merészebb voltam, mint legutóbb: felemeltem egy fotelra hajított pokrócot, és úgy-ahogy betakartam vele. Hiszen egyre hidegebb lesz, ahogyan közeledünk a tél felé! Az üvegek közül halkan felvettem annyit, amennyit csak bírtam, és kisétáltam a konyhába.

Amerre jártam a kicsiny házban, újabb üres üvegek, chipses zacskók és csokipapírok, levetett koszos ruhák és széthajigált cédék szegélyezték az utamat. Nem úgy festett, mintha bárki is takarított vagy rendet rakott volna, mióta Nick megérkezett. Halkan becsuktam a szobája ajtaját, és nekiláttam hasznossá tenni magam. Azt hiszem, kiérdemelném a világ legcsendesebb takarítónője címet. Igaz, így nem haladtam túl gyorsan, és az általános házimunka-utálatom mellett a több hetes-hónapos kosz felett érzett undorom is gyakran visszavett a tempómból, de azért sikerült látványos eredményt elérnem. Pár órával később a ház mögött dugig tömött szemeteszsákok sorakoztak az üvegek hada mellett, a fürdőszoba és a konyha meg úgy csillogott, hogy azért még Mrs. Brenish is megdicsért volna.

A konyha rendbe tétele közben egyébként elégedetten vettem észre, hogy a múltkor hozott ételek java csak bekerült a házba, és sokból már hiányzott is. Hát, mégsem volt teljesen hiábavaló idejönnöm.

Utolsó lépésként az asztalra kikészítettem egy tányért és némi kétszersültet pár jóféle dzsemmel, amelyeket a nagyi készletéből hoztam a legutóbb. Szívesen lefőztem volna egy adag illatos kávét is Nick isteni olasz szerzeményeiből, de úgyis kihűlt volna, mire felébred. Úristen, mi van, ha mindjárt felébred? Inkább higgye azt, hogy a manók jártak itt, minthogy szembetaláljam magam a rettenetes haragjával!

Miután gyorsan kisurrantam a házból, egy újabb dolgos napba vágtam bele a pubban. Bár sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mondok, de az utóbbi időben kifejezetten hálás vagyok Mrs. Brensih-nek: a rengeteg feladat közepette, amelyekkel állandóan üldöz, szinte alig marad időm gondolkodni. Mert ugyan mi értelme is lenne azon törni a fejemet, hogy miként siklott ki az életem? Hogyan adtam fel az álmaimat, amelyekért pedig olyan vakmerően kockára tettem mindent? Soha egy pillanatig sem gondolkodtam el azon, mit veszíthetek, hiszen egyetlen másodpercig sem jutott eszembe, hogy esetleg nem jönnek be a terveim. Azért nem hinném, hogy mindezt megérdemeltem volna. Hogy száműzetésben éljek a világ végén. Azért annyira nincs rossz hangom. Szerintem.

Vagy jobb lenne talán, ha Nicken járna az agyam? Ha felidézem, mennyire örültem, amikor megpillantottam, mennyire naiv voltam, hogy azt hittem, talán akad valami jó is számomra ezen a szigeten! Egy pillanat töredékére felcsillant valamiféle boldog jövő reménye, amelyet aztán úgy két és fél másodperccel később Michelle le is húzott a klotyón. Mintha csak Nick direkt az én kínzásomra bukkant volna fel éppen itt és éppen ilyenkor. Jó, azért ennyire egoista nem vagyok. De akkor is elég nagy kicseszés az élettől, nem? A földön van már Joley? Nosza, rúgjunk bele még egyet!
Ugye mondtam, hogy jobb, ha nem töröm a fejem feleslegesen? Csak a saját dolgomat nehezítem meg.

- Szia! – szakította félbe egy vidám hang a gyászos gondolataimat. Felpillantottam a pub pultjának törölgetéséből, és George széles mosolyával találtam szembe magam, amint kényelmesen elhelyezkedett az egyik magas bárszéken előttem. Kora délutáni holtidő volt, rajtunk kívül alig ketten-hárman ücsörögtek a sörük társaságában az asztaloknál.
- Katie? – kérdeztem köszönés helyett. Megszoktam már, hogy Katie naponta lenéz a kocsmába az utóbbi időben.
- Nekem nem is örülsz? – tettetett sértődöttséget George. Olyan kisfiús, durcás grimaszba rándult az arca, hogy muszáj volt elnevetnem magam.
- Dehogynem. Kérsz egy sört?
- Ez ugye csak költői kérdés volt? – tűnt el rögtön a korábbi fintor. Csapoltam egy pintet neki. George elégedetten kortyolt bele, majd megfordult a széken és nosztalgikus tekintettel pásztázta végig a kihalt helyiséget. – Bárcsak Dennis is itt lenne, jó lenne megint vele sörözni egyet, amíg a lányok csacsognak.

Felvontam a szemöldököm. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet, amikor egy filmsztár itt üldögél ebben az Isten háta mögötti pubban. És még kevésbé láttam magam előtt Katie Rhiannont, amint bárkivel is „csacsog”.

- Tudod, úgy volt, hogy Flora és Dennis, akikről már meséltünk neked, a hétvégén eljönnek Pire-ra, de persze Dennisnek megint közbejött valami meló, és Flora is eléggé el van havazva az egyetemen.
- Aha – mondtam, csak hogy úgy tűnjön, érdekel a dolog. Az elmúlt napokban valóban annyit hallottam a híres-neves Floráról és Dennisről a tökéletes álompárról, hogy már úgy kellene éreznem, mintha nekem is puszipajtásaim lennének, de – talán érhető módon – lefoglaltak annyira a saját gondjaim, hogy őszintén szólva nem igazán figyeltem oda, amikor Katie-ék róluk meséltek.
- Persze nem először hiúsul már meg ez a látogatás – folytatta George zavartalanul. Akkor most ki szeret csacsogni? – Igaz, én is sokat dolgozom Pire-tól távol, de a határidőnaplóm nyilván nem veheti fel a versenyt egy hollywoodi sztárral – vigyorgott. A hangjában szemernyi gúny vagy irigység sem volt. – Meg kell hagyni, Dennis nélkül Flora jövő nyárig nem is jönne ide, így viszont már volt párszor a szigeten az ősszel – tette hozzá, és felsorolt pár időpontot, amelyek jobbára arra az időszakra estek, amikor én közvetlenül az érkezésem után bezárkóztam a szobámba. Fogalmam sem volt, hogy időközben egy filmsztár lebzsel a helyi kocsmában! Na, nem mintha a hírességek annyira lekötnének, végtére is ezért nem értesültem időben Nick barátnőjének a tragédiájáról sem. – Viszont ha egyszer tényleg eljutnak Pire-ra, esetleg te is…

Ám nem tudta befejezni, amit elkezdett, ugyanis egyszer csak olyan hatalmas zajjal vágta be valaki a pub ajtaját, hogy mindannyian összerezzentünk. Félve néztem oda, és a legrémisztőbb sejtelmem igazolódott be: Nick lépett be, és dühös arca semmi jót nem ígért.

Tudom, hogy most megint utálsz, amiért éppen itt hagyom abba, de hallom Mrs. Brenish lépteit a folyosón, és mivel pillanatnyilag egész jó vagyok nála, nem szeretnék ezen változtatni. Szóval ha bárki kérdezi, én most éppen ablakot pucolok, jó?

A zaklatott életű
Joley