2011. február 10., csütörtök

Tizenkettes számú palack

Nem tudom, mennyire hiányzott a történet, mindenesetre itt a folytatás, remélem, tetszeni fog, és úgy gondoljátok majd, erre megérte ilyen sokat várni! ;)



És akkor megjelent Nick…


Köszönöm a türelmedet! Igen, az ablakokat rendben megpucoltam, amit Mrs. Brenish egy hangos hümmögéssel jutalmazott, miután minden apró négyzetmillimétert megvizsgált az üvegen. Szóval vissza a történethez, rendben?

Tehát Nick belépett a pubba, a hideg és az időközben eleredt eső ellenére egy szál ingben. Tudom, hogy nem helyénvaló ilyesmit mondanom ebben a helyzetben, de átkozottul jól nézett ki a vizes hajával és a testére tapadó ruhájával! Csakhogy nem sokáig merülhettem el a látványban, mert azzal a borzalmasan haragos arckifejezésével, amelytől már nem először rázott ki a hideg, lassú léptekkel közelített a pulthoz. Tisztára, mint egy rossz westernben. Előhúzott egy bankjegyet és lecsapta elém.

- Remélem, ez elég lesz a „munkádért” – szűrte a fogai között megvetően, majd, mintha eszébe jutott volna valami, keresgélni kezdett a farmerja farzsebében, és egy újabb adag pénzt húzott elő, amelyet ugyancsak elém vágott a pultra. – És ez pedig a kajáért. Most már kvittek vagyunk? – hajolt hozzám közelebb, és választ sem várva emelt hangon hozzátette: - Akkor hagyj békén végre!
- Hé, hogy beszélsz a hölggyel? – szólt közbe George. Rémült tekintetet vetettem rá, amely reményeim szerint azt üzente neki: „kösz, hogy ilyen lovagiasan igyekszel megvédeni, de nem látod, hogy nagyobb nálad? És legfőképpen: részeg? Ne kötözködj vele, ha jót akarsz!”

Ám késő volt. Nick, alighanem az alkoholtól eltompulva, lassan felé fordult, lekezelő pillantással végigmérte, majd gúnyosan mosolyogott rá.

- Hölggyel? Én csak egy levakarhatatlan kislányt látok itt. Meg egy pattogó senkit.

George-on látszott, hogy legalább tízig kellett számolnia, hogy ne szóljon vissza. Vagy ne üsse meg. Iszonyú dühösnek tűnt, de úgy látszott, nagyon helyesen felmérte, hogy ebben a helyzetben neki kell az okosabbnak és a higgadtabbnak lennie.

- Nézd, haver, mindannyiunk érdekében az lenne a legjobb, ha most elmennél – jelentette ki.

Nick azonban, miután hosszú hetek magánya után alighanem először merészkedett emberek közé, már nem akart olyan könnyen lelépni. Komolyan, mintha direkt keresné a bajt. Talán tényleg így is volt.

- Először is, nem vagy a haverom, másodszor, nekem senki nem írhatja elő, hova menjek és mikor, harmadszor... - emelte fel a karját hirtelen, alattomosan lesből támadva, hogy végső meggyőző érvként behúzzon egyet George-nak.

De vagy nem volt olyan fürge ebben az állapotban, mint ahogyan gondolta, vagy George sokkal erősebb és ügyesebb volt, mint ahogyan én feltételeztem, mindenesetre esélye sem volt. George az egyik kezével elkapta a felé lendülő öklöt, a másikkal pedig lesújtott. A következő pillanatban Nick megtántorodott, és a pultra dőlt.

- Sajnálom – nézett rám George.
- Semmi baj – rebegtem, amint magamhoz tértem az akciójelenet okozta sokkból. És merészeljem még egyszer azt állítani, hogy Pire unalmas egy sziget! Akárhogyan is, nem tudtam sajnálni Nicket. Értem én, hogy meghalt a barátnője, és romokban az élete, és fogalmam sincs, hogy George tudja-e, mi történt vele, de tagadhatatlan, hogy Nick kezdte. Ő provokált, és igazából ő akart ütni. Akármilyen szörnyen érzi is magát, ez nem mentség.
- Jobb, ha én most megyek – mondta George, és úgy nézett Nickre, mintha megijedt volna attól, amit tett. Valóban nem olyan embernek ismertem meg, aki hobbiból mindenféle kocsmai verekedésekbe keveredne, nem csodálom, hogy őt magát is meglepte ez az egész.
- Persze, menj csak – igyekeztem bátorítón rákacsintani. – És köszönöm! – tettem hozzá, amivel sikerült egy halvány mosolyt kicsikarnom belőle. Végül is egy nőnek mindig jólesik, ha egy erős férfi a védelmére kel, nem?

Miután elment, töltöttem egy pohár vizet, mellétettem egy aszpirint, és Nick elé toltam. Kérdőn nézett rám, mint aki még sohasem látott ilyet. A szememmel intettem, hogy gyerünk, éljen a segítséggel. Legnagyobb meglepetésemre engedelmesen bevette a gyógyszert és lehajtotta a vizet. Néhány perccel később pedig még azt is birkatürelemmel – na jó, kisebb felszisszenésekkel – tűrte, hogy ellássam a harci sérülését.

- Sajnálom – törte meg a csendet. Ott ült előttem, ahol az imént még George, én meg álltam vele szemben, egyik kezemben egy zacskó jéggel, amelyet a hűtőből halásztam elő neki, és ő csak nézett rám, fájdalommal teli tekintettel. Talán először gondoltam arra, hogy olyan szívesen megölelném. Abban a pillanatban nem az irtózatosan jóképű, lehengerlően vonzó srácot láttam benne, hanem csak a gyötrődő embert. És szerettem volna elmondani neki, hogy itt vagyok, rám számíthat, ha beszélgetni akar, vagy egyszerűen csak arra vágyik, hogy csendben ücsörögjön valakivel. Segíteni akartam neki, enyhíteni a fájdalmát. És talán csak beképzelem magamnak, de úgy láttam, ő is ezt szeretné.

Természetesen ez a pillanat sem tartott örökké. Mintha ráeszmélt volna, hogy túlságosan közel engedett magához, felpattant és az ajtó felé sietett. A keze már a kilincsen volt, amikor visszafordult.

- Persze ettől még nem szeretném, ha ismét odajönnél a házamhoz. És nem kell több kaja sem – mondta közönyös hangon. Majd, mielőtt kiment volna, hozzátette: - Azért kösz.

Az ajtó becsapódott mögötte, és megint csak én voltam ott a pubban, leszámítva azt a néhány helyit, akik szemtanúi voltak az egész színjátéknak, és akik bizonyára alig várják, hogy mindenről részletesen beszámoljanak Mrs. MacGillivraynek.

- Azért szívesen – mondtam már csak úgy, magamnak, és tovább törölgettem a pultot.

Miután ennek a különös napnak is vége lett, hazamentem, megvacsoráztam a nagyival, ami általában azt jelenti, hogy ott ül mellettem és beszélget velem, amíg én eszem, hiszen rendszerint már rég elmúlik a normális vacsoraidő, mire megérkezek, úgyhogy ő korábban eszik, egyedül. Vagyis inkább valamelyik barátjánál, a szigetlakók ugyanis az esetek többségében vagy vendégségbe járnak, vagy vendégeket fogadnak.

Beszámoltam az aznapi fejleményekről, vagyis a nagy kocsmai verekedésről, amely sejtelmem szerint eséllyel pályázhat az év eseménye címre Pire-on. Jó, a nyári forgatás meg Annie Brogaig és Duncan Grimsay esküvője sem semmi, de a harmadik helyre talán még befuthat. A nagyi kellő elképedéssel hallgatta a történetet, végig a kezeit tördelte és egyfolytában azt hajtogatta, hogy nahát, ez igazán rémes!

Talán ha a kéretlen rockelőadások miatt nem is, ezek után a helyiek alaposan átgondolják, jó ötlet volt-e menedéket nyújtani Nicknek. Hiszen akármi is történt vele, rendesen felforgatja a sziget életét, kizökkenti a megszokott nyugalmából. Nem mintha azt kívánnám Nicknek, hogy küldjék el innen, de azt hiszem, a pire-iak nem sejtették, milyen áldozatokat kell majd hozniuk miatta.

Most persze joggal vetheted közbe, hogy engem is befogadtak, sőt, a nagyi tárt karokkal várt, de vagyok annyira álszerény, hogy ki merjem jelenteni: én közel sem okozok annyi bajt a szigeten, mint Nick. Nem kényszerítem rá a zenei ízlésemet mindenkire, és nem bonyolódok közelharcba a helyiekkel. Tudom, George nem az, de úgy vettem észre, a helyiek annyira szeretik, hogy szinte örökbefogadták.

Erre most meg biztos azt mondod, hogy nekem viszont nem jutott ki úgy a rosszból, mint Nicknek. És erre az érvedre nem tudok mit felelni, igazad van. Én még sosem éltem át ugyan azt a nagy, világrengető, mindent elsöprő szerelmet (legalábbis ha az eddigi néhány pasimhoz fűződő érzéseket annak kell tekinteni, akkor szerintem a szerelmet alaposan túlértékelik), de gondolom, mindaz, ami velem történt, nem említhető egy lapon azzal, ha elveszíted életed párját, a lelki társadat, a nagy őt. Akivel egész életedben boldogan élhetnél.

És ha innen nézzük, valóban mindent meg kell bocsátanom Nicknek. Nem lehetek rá dühös, amiért nem viselkedik velem kedvesen, és azért sem, mert nem kér a társaságomból.

Felálltam, hogy leszedjem az asztalt, majd nekiláttam a mosogatásnak. Bár amikor ideérkeztem, még minden házimunkától irtóztam, ma már szó nélkül, sőt önként megcsinálok bármit. Ha a fogadóban úgyis ezt csinálom egész nap, ez a kis plusz itthon már igazán nem számít. Meg aztán mi egyébbel tudnék köszönetet mondani a nagyinak, akit képtelen vagyok rávenni, hogy fogadja el a fizetésemnek legalább egy csekélyke töredékét a kosztért és kvártélyért cserébe?

A gondolataim azonban továbbra is Nick körül forogtak. Alighanem soha nem tudom majd megérteni, min megy keresztül, és nagyon bízom benne, hogy sosem kell majd a saját bőrömön megtapasztalnom. Békén kell hagynom. Csak ő tudja, mire van most szüksége, mennyi idő kell, hogy feldolgozza, ami történt. Biztosan eljön majd annak is az ideje, hogy folytatja az életét, kiheveri Michelle elvesztését, visszamegy New Yorkba, és vagy ismét az a gátlástalan szoknyavadász lesz, aki Michelle előtt volt, vagy... ki tudja, milyen lesz Nick ezek után? De ez nem az én dolgom, igaza van, nekem semmi közöm hozzá.

Csak ne látnám újra meg újra magam előtt azt a fájdalmas tekintetet! Ahogyan a szemeit elkínzottan, meggyötörten rám emeli, és némán kiált segítségért. Valóban jól láttam, amit láttam? Nem csak a saját vágyaim mondatják velem? És ha nem tévedek, akkor erre a szótlan üzenetre kell hallgatnom, vagy a kimondottra?

- Nahát, Joley, te énekelsz!

Ijedten fordultam meg, az egyik kezemben egy nedves tányérról, a másikban a mosogatószivacsról rebbentek szét minden irányba a vízcseppek.

- Tessék?
- Kicsikém, hát ismét énekelsz! – tapsikolt a nagyi örömében, mint egy kisgyerek, akivel éppen most közölték, hogy nyalókát kap a vacsora után.
- Hát persze, nagyi, hiszen énekesnő vagyok. Azaz voltam – javítottam ki magam gyorsan.
- Igen, Joley, de amióta csak idejöttél, egyszer sem hallottalak énekelni. Néha talán dudorásztál egy-két pillanatig, de így... sosem!

Zavartan álldogáltam.

- És ha szabadna megkérdeznem, nagyi, izé, mit énekeltem?

Hát ennyire elmerültem volna a gondolataimban?

- Én nem tudom, kicsikém, valami rémesen szomorú dalt, olyan volt, mintha egy ősi siratóének lenne. De Joley, te nem modern zenét énekelsz? – A nagyi modernnek nevezett minden dalt, amely nagyjából a második világháború után íródott.
- De igen – mosolyogtam, és a hecc kedvéért elgondolkodtam rajta, hogy ott helyben előadom neki azt a Nirvana-átdolgozást, amellyel a bulijaink többségét indítottuk annak idején. Hirtelen eszembe jutottak a régi fellépéseink a bandával, amikor csak azért, mert pár részeg egyetemista önkívületben rázta magát a zenénkre, azt képzeltük, őrült nagy sztárok vagyunk kiterjedt rajongóklubbal. Ám a jókedvem hamar elillant, amint ráébredtem, hogy ennek a korszaknak immár vége. Valószínűleg nem marad más belőle, mint néhány fakó emlék, amelyekről vidáman elanekdotázgatok majd negyven év múlva, amikor sört csapolok a munkásembereknek egy lepukkant vidéki kocsmában.

- Nahát, Joley, ez az, ezt dúdoltad az előbb is! – repített vissza a valóságba ismét a nagyi lelkes hangja.

Szerencsére ezúttal nem merültem el annyira mélyen a gondolataimban, mint amikor az imént Nickre gondoltam, így a nagyi felé fordulva dúdolgattam tovább az ismeretlen dallamot. Mintha nem is én énekelném, az én hangom, de mégis olyan más. Az előbb akkor bukkant fel, amikor Nick veszteségére gondoltam, most meg akkor, amikor a sajátomra. A rossz emlékek, a szomorú élmények hozzák elő belőlem ezt a... siratóéneket, ahogyan a nagyi nevezte. Igen, tényleg olyan, mint egy gyászdal, véghetetlenül fájdalmas.

Lehunytam a szemem, magam elé idéztem Nick tekintetét, ahogy rám nézett a minap a pubban, néha-néha meg arra gondoltam, ahogyan elutasították a próbálkozásaimat New Yorkban. Felváltva ugrottak be képek a Michelle autóbalesetéről szóló újságcikkekről, és a bandám srácairól, amint hazaszállingóznak, magamra hagyva a nagyvárosban. Képek Nickről, ahogy a tengerparton leissza magát, és a penészfoltok a New York-i lakásom falán. A napról, amelyen végleg becsuktam magam mögött annak a koszfészeknek az ajtaját, és megszégyenülten a nagyihoz vonszoltam magam. Nickről, amint dühösen kiabálta, hogy hagyjam már békén. És arról az esős estéről, amikor az az ismeretlen lány közölte, hogy a családom kitagadott.

- Nagyi, megvan még a nagypapa zongorája? – suttogtam, mintha attól tartottam volna, hogy ha túl hangosan beszélek, ismét elveszítem a dallamot.
- A vendégszobában, hát hogyne.

Ledobtam a mosogatószivacsot, és pár perc múlva a zongoránál ültem, és megírtam életem első dalát.

Joley,
a szárnyaló művészlélek

3 megjegyzés:

  1. Szia!
    Igen, igen, igen megérte várni:D:P:D
    Meg kell hagyni Nicknek van stílusa.Tetszik. Azt hittem csak simán leordítja Joley fejét, de így odavágni a pénzt a pultra.....ehhez stílus kell.:D
    A legjobb dolgok pedig a legváratlanabb időpontokban történik.Még a végén megalakul Pire első zenekara.Szigetband.XDXDXDXDXD
    Kíváncsi vagyok Joley most békén hagyja e Nicket, hisz tök normálisan megkérte. Kíváncsi vagyok, hogy mi és hogyan alakul majd ki köztük:D:P Ez így értelmes?Mindegy.:D:P
    Ev

    VálaszTörlés
  2. Sziaaaaaaa!
    Húúúúúúúúúúúúúúú de nagy rész volt! Nagyon imááááááááááááááádom! Még még még!!!!!
    Nick érkezése h "- Remélem, ez elég lesz a „munkádért” " kicsit félreérthető:D Néztem is h lesz-e ebből bonyodalom :D:D:D
    A verekedés, meg utána az ápolás, hát fergeteges!
    Örülök, hogy Joley ismét énekel!:)
    Ez az egyik favorit mondatom: A nagyi modernnek nevezett minden dalt, amely nagyjából a második világháború után íródott. xDxDxD
    Remélem hamar jöna folytatáááás!

    Rita:)

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok!

    Örülök, hogy ennyire tetszett :) Bíztam benne, hogy hatásos lesz Nick viselkedése ;)
    Igyekszem minél gyakrabban írni, és remélem, nem kell megint egy ilyen hosszú kihagyást elviselnetek :)

    VálaszTörlés