1. fejezet #1

Első rész

 

I've heard of love that
Inside she makes you strong
In your arms is where I
I feel I belong

And it's only
If you want it
I'll be gone
There's just you and me
We are the only ones

The Only Ones by Reamonn

 1. fejezet

Kihűlt kávém maradékát szorongattam a kezemben, miközben a komp fedélzetén állva figyeltem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám a sziget, amely a következő hónapokban a lakhelyem lesz. Az ősrégi hajó, amelynek valószínűleg már rég a roncskikötőben lett volna a helye, meglehetősen fura, ijesztő hangot hallatva szelte egykedvűen a hullámokat, egyenes vonalban haladva Pire aprócska kikötője felé. Amikor indulás után nem sokkal az egyik utastársam, egy helyi bácsi, bizonyos Mr. MacBrayne kedélyesen elmesélte, hogy tavaly nyáron ugyanez a hajó balesetet szenvedett, mert gyakorlatilag nekiment a szigetnek, és csak pár hete állt ismét szolgálatba, már késő lett volna visszafordulnom. De egyelőre, ha lassan és zajosan is, kitartóan haladtunk a cél felé.

Szóval Pire. Kicsi sziget volt, amikor anya azt mondta, hogy az Isten háta mögött van és parányi, nem túlzott. Alapvetően semmi bajom nem volt a hellyel – ahhoz túl keveset tudtam róla, és túl keveset láttam belőle –, de nagyon kételkedtem abban, hogy ki fogom itt bírni három hónapon át.

Olyan volt, mintha anyám szobafogságra ítélt volna a nyárra. Pontosabban tudom, én ítéltem magamat, mert az én döntésem volt, és anya elvileg bármikor elfogadta volna, ha hazamegyek, de csalódott volna bennem. És különben sem voltam sosem az a könnyen feladós típus.

De attól még aggódtam. Fényévekre voltam Manhattantől, a barátaimtól, itt nyoma sem volt annak a nyüzsgésnek, amelyet megszoktam. Nem voltak üzletek, kávézók, szórakozóhelyek. Jó, ez mondjuk kifejezetten előnyös volt abból a szempontból, hogy elszórni való pénzem sem volt. De akkor is. Abban a pillanatban nagyon úgy festett, hogy az anya által kiválasztott házban kell kibírnom ezt a végtelenül hosszúnak tűnő nyarat, miközben kábé semmit nem csinálok. Alszom, eszem. Talán olvasni fogok? Reméltem, lesznek könyvek. Bár nálam volt az e-book olvasóm, olyan hirtelen jött ez az utazás, nem volt időm feltankolni új könyvekkel, csak a régi kedvenceim voltak nálam, amelyeket már kívülről fújtam. A barátaimmal sem cseveghettem, hiszen a telefonomat és a laptopomat anya elkobozta. Igaz, azt mondta, nem azért, hogy ne tarthassam a kapcsolatot velük, hanem hogy még véletlenül sem essek kísértésbe egy kis online shopping erejéig. Ezért kaptam tőle azt a butatelefont, amilyenhez hasonlót még életemben nem láttam. Anya szerint örüljek, hogy színes a kijelzője, már ez is nagy dolog. És különben is, tölt fel rá pénzt, ne aggódjak.

Felhajtottam a hideg kávém utolsó kortyát, és elindultam, hogy keressek egy kukát a papírpoharamnak a hajón. Közben igyekeztem optimistám hozzáállni a helyzethez, hogy talán megpróbálhatnám a lehető legtöbbet kihozni ebből az egészből. Most például lesz időm, hogy végre rendszeres sportolással – mondjuk futással – igazán lapos hasat varázsoljak magamnak. Bár a srácok sosem panaszkodtak, de egy nő soha nem teljesen elégedetett az alakjával, ugye? Na, most nem lesz több kifogás, hogy miért ne eddzek többet.

Vagy megpróbálhatok végre beállítani egy egészséges bioritmust, mindig ugyanakkor megyek aludni és kelek fel. És persze rendszeresen étkezem. Szóval egészségesen fogok élni. És nem iszom alkoholt, még alkalmanként sem gyújtok rá, hogy más káros szenvedélyekről már ne is beszéljünk… Őszre kicsattanok az egészségtől!

Aztán tesztelhetem a barátságaimat. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy a barátaim kilencven százalékával csak a közös szórakozás tart össze, ami alapvetően nem baj, csak akkor nem barátokról, hanem haverokról van szó. Az elmúlt években sokaktól hallottam, hogy hozzájuk bármikor fordulhatok, rájuk bármikor számíthatok, ha baj van – különösen azt követően mondták ezt, miután én épp kihúztam őket a csávából, vagy ha kisegítettem őket anyagilag, esetleg bejuttattam őket valami exkluzív bulira, ahova maguktól nem jutottak volna be. Kíváncsi vagyok, megvárnak-e ezek az emberek a nyár végéig, vagy addigra találnak maguknak új „barátokat”.

És persze megpróbálhatnám megtalálni önmagam. Úgy értem, rátalálni az utamra, eldönteni, hogy tényleg nem akarok-e betársulni anya mellé a cégbe, és ha nem, akkor mihez akarok kezdeni. Anyának igaza van abban, hogy nem élhetek így életem végéig, valamikor el kell kezdenem a felelősségteljes életemet, csak mindig azt hittem, az a valamikor majd holnap lesz. Talán ez a nyár jó alkalom lesz a gondolkodásra, a nagy döntések meghozatalára, hiszen itt aztán tényleg nem fogja elvonni semmi a figyelmemet.

Hacsak nem…

Mire ugyanis idáig értem a gondolatmenetben, a komp kikötött, és én a picinyke – nem erre az útra, hanem az ibizai pár napra összeállított – bőröndömet magam után húzva lesétáltam a fedélzetről a sziget első épületei felé. És ahogy a napszemüvegem mögül alaposabban szemügyre vettem a tájat, rögtön feltűnt egy helyi látványosság: egy srác kopott farmerben és fekete pólóban, szintén napszemüveget viselve a frissen befutott hajóról mindenféle ládákat és dobozokat pakolt le. Elképesztően jóképű volt: sötét haj, határozott arcvonások, háromnapos borosta… igazi pasis pasi, nem olyan puhány, kényesnek tűnő fajta, amilyennel olyan gyakran találkozom Manhattanben – pont az esetem. És ahogy emelgette azokat a tutira nehéz dobozokat, és kidomborodtak az izmai… mmm… Talán mégsem kell aggódnom, hogy olyan unalmas lesz ez a nyár – gondoltam.

 

 

Oké, szóval az egész történet két nagy részből áll majd, és mindkettőn belül lesznek fejezetek. Az első fejezetet most két részre vágva teszem fel, a második fele pár nap múlva érkezik. És az hosszabb lesz, mint ez, becsszó ;)