1. fejezet #2

Mivel valószínűleg túl feltűnő lett volna, ha végig ott ácsorogtam volna nyálcsorgatva bámulva ezt a helyi félistent, erőt vettem magamon, és elindultam a többihez képest nagyobb épület felé, amelyet a cégér alapján a fogadóként azonosítottam be. Itt volt ugyanis találkozóm egy bizonyos Mr. Granttel, aki az új otthonom kulcsait hivatott átadni, egyúttal megmutatni a szóban forgó házat. Néhány velem együtt érkezett utas kíséretében – akik vélhetően Pire-on kívüli munkájukból tértek haza – beléptem a fogadóba, amelynek a földszintjén pub működött. Barátságos helynek tűnt, egyrészt a kandallóban a nyári időjárás ellenére vígan pattogó tűz, a mellette álló kényelmesnek tűnő, öreg fotelek miatt, másrészt pedig mert a betérők vidáman üdvözölték a már ott ülő vendégeket, és a sörök mellett kedélyes beszélgetések bontakoztak ki. Innen-onnan kaptam egy-egy barátságos mosolyt, biccentést, amin őszintén elcsodálkoztam, hiszen senki sem ismert.

Letelepedtem a pult mellé, miután elolvastam az időközben a régi/új telefonomra érkezett sms-t, miszerint Mr. Grant késik egy kicsit. A pult mögött egy rikító vörösre festett, rövid hajú, korombeli lány sürgölődött, és szorgosan csapolta a söröket az újonnan érkezett vendégeknek. Türelmesen vártam a soromra, addig legalább az ablakon át feltűnésmentesen nézhettem ismét a kikötőben még mindig rakodó Adoniszt. Időközben lepakolt a hajóról, és elkezdte behordani a rakományt a közeli boltba. Rögtön elhatároztam, hogy ezentúl oda járok bevásárolni – akkor még nem tudtam, hogy más bolt nem is volt a szigeten.

-          Nem rossz látvány, igaz? – szólalt meg mellettem egy hang, mire összerezzentem. A pultos lány állt velem szemben, és ő is olyan érdeklődve nézett ki az ablakon, mint én az előbb. Aztán mosolyogva felém fordult: - Hozhatok esetleg valami inni- vagy nassolnivalót a mozizás mellé?

-          Egy kólát? – kérdeztem bizonytalanul, mert a pult mögött csak söröket és whiskyket láttam. És közben reméltem, hogy elfeledkezhetünk arról, hogy épp most kaptak rajta leskelődésen.

-          Hogyne – mosolygott rendületlenül a lány. Aztán rám kacsintott: – Igaz, inkább csak a gyerekeknek tartjuk.

Talán alkalmazkodnom kellett volna a helyi szokásokhoz, de nem akartam már rögtön az érkezésem után alkohollal indítani, hiszen az imént fogadtam meg, hogy megpróbálok egészségesebben élni. Legalább meg akartam próbálni pár percnél tovább kitartani.

-          Amúgy Nelly vagyok – mondta vidáman a pultos lány, amikor átnyújtotta az italt.

-          Belle – mutatkoztam be én is.

-          Turistaként érkeztél ide?

-          Olyasmi, de viszonylag hosszabb időre. Azt tervezem, hogy itt töltöm a nyarat.

-          Hűha! Meg kell mondjam, nem sok turista jár errefelé. Ahhoz túl messze vagyunk mindentől, és igazából nincs itt semmi érdekes. Mármint szép a sziget, de nincs semmi turisztikai látványosság.

Ezzel vitatkoztam volna, ugyanis én egyet már láttam a kikötőben. De persze nem szóltam.

-          Viszont ha el akarsz vonulni a világtól, csendre és nyugalomra van szükséged, akkor éppen jó helyre jöttél.

-          Hű, ennyire unalmas ez a hely? – nevettem.

-          Bizony! – kacagott Nelly is.

Szuper, anya jól kiszúrt velem: tényleg száműzött. Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy nem vehetem félvállról a dolgot, valóban igazi próbatétel lesz ez a nyár.

-          De azért cuki is a sziget – tette hozzá Nelly, aki talán észrevehette a kétségbeesésemet. – Az emberek elképesztően kedvesek, törődnek egymással, ilyesmit máshol nem nagyon tapasztalsz.

-          Hát, akkor igazán nagy változás lesz Manhattanhez képest.

-          Ne már, onnan jöttél? Hihetetlen! De miért hagytad ott?

Ugyan Nelly nagyon kedvesnek tűnt, és feltételeztem, hogy a nyáron rengeteget fogjuk látni egymást, hiszen Pire elég pici helynek tűnt, de akkor és ott – mindössze pár perccel az érkezésem és néhány pillanattal a megismerkedésünk után – nem akaródzott azonnal beavatni az életem minden titkába. Szerencsére Nelly nem vette észre a habozásomat, mert egy vendég szólította.

-          Majd később elmeséled, előttünk az egész nyár, nem igaz? – kacsintott, és már repült is az egyik asztalhoz.

Bólintottam, bár tudtam, hogy már úgysem látja. Előttünk az egész nyár. És ha nem akarok beleőrülni a magányba – amire nagy esély volt, mert még életemben nem voltam olyan helyen, ahol senkit sem ismertem –, szükségem lesz barátokra. És Nelly lényegében egyáltalán nem tűnt rossz jelöltnek erre a posztra.

Szürcsölgettem a kólámat, és továbbra is azt figyeltem, ahogy a srác a kikötőben hordja be a ládákat. Már csak néhány maradt. Közben a bolt nyitott ajtajában megjelent egy idősebb férfi, és szemmel látható elégedetlenséggel konstatálta, ahogy halad az áru rakodása, de ahelyett, hogy segített volna, csak a fejét csóválta és bement.

-          Egyébként ő ott JJ Thompson, a boltos fia – mondta Nelly, aki időközben visszatért, és megint rajtakapott a leselkedésen. Elpirultam. Szerencsére azonban Nelly kérés nélkül is közölte: - A helyi bolt Mr. Thompsoné, csuda egy mogorva ember. Ami egyébként nem jellemző Pire-on, ne ijedj meg. Általában mindenki nagyon kedves errefelé. Csak Mr. Thompson valamiért büntetésként éli meg, hogy itt kell laknia. Ezért aztán mindent meg is tett azért, hogy a két fiának lehetőséget teremtsen, hogy máshol éljenek. Ha jól tudom, a nagyobbik fia sikeres építész, a kisebbik, JJ – mutatott ki az ablakon – elvileg fogorvos.

-          Fogorvos?! – rökönyödtem meg, mielőtt uralkodni tudtam volna magamon. Ez a laza, szexi srác a menő napszemüvegével, ládákkal a vállán? Kizárt!

-          Hát, nehéz elhinni, tudom. Biztos vagyok benne, hogy nem az ő döntése volt, hanem a szüleié. Ők eléggé földhözragadt gondolkodásúak, gondolom, azt hitték, ebből JJ mindig kényelmesen meg fog tudni élni. Ezért pár évvel ezelőtt elküldték innen, hogy tanuljon fogorvosnak. De pár hete ismét felbukkant itt. Azóta a boltban segít be. És senki nem tudja, mi történt, mert egyik Thompson sem túl beszédes, közvetlen ember. Még Mrs. MacGillivray sem sejt semmit, ami nagy szó, mert a szigeten semmi sem történhet az ő tudta nélkül.

-          Érdekes – feleltem, mert nem igazán tudtam, mit mondjak. Rejtélyes a srác, és persze emiatt még jobban tetszett. Egyre kevésbé aggódtam, hogy belehalok az unalomba a nyáron. Aztán megkérdeztem: - Szóval te ismered ezt a JJ-t?

Nelly felnevetett.

-          Ó, persze! Meglátod, huszonnégy óra múlva te is mindenkit ismerni fogsz a szigeten, annyira össze vagyunk itt zárva. Egyébként annak idején nyaranként rengeteget játszottunk együtt, úgy értem, mi meg vagy tucatnyi másik helyi gyerek. Habár én hivatalosan nem vagyok helyi.

-          Igazán? Pedig nekem úgy tűnik, mindent tudsz Pire-ról.

-          Igen, mert anyám a fogadó tulajdonosának, Bob Brenish-nek a húga. És nyaranként folyton itt lógtam, mert a szüleim dolgoztak, és nem tudtak rám vigyázni. Igazából Bobék sem, de ez a sziget igazi paradicsom volt egy gyereknek – tudod, akkor még nem volt annyira elterjedt az internet, nem ültünk benn a szobában egész nap, mint a mai kölkök, szóval kifejezetten imádtunk a szigeten barangolni. És a szüleink tudták, hogy biztonságban vagyunk, mert itt mindenki figyel a másikra. A gyerekek folyton egymásnál voltak, vagy a parton, vagy a hegyoldalban. Az öreg nénik meg állandóan behívtak minket egy sütire, szóval fantasztikus nyaraim voltak itt. Arról nem is beszélve, hogy Bobék lánya, Emily, aki most Amerikában van a barátjával, a legjobb barátnőm.

-          De gondolom, most nem a gyerektársaság miatt vagy itt – mosolyogtam.

-          Dehogy! Csak szünet van az egyetemen, és addig besegítek itt Bobéknak Emily helyett. Meg aztán jól jön az a kis pénz.

-          Mit tanulsz?

-          Jogot. Oxfordban – felelte Nelly természetes hangon.

-          Komolyan? – döbbentem meg.

-          Ki sem néznéd belőlem, igaz? – nevetett és az öltözékére mutatott. Valami rock együttes fekete pólóját viselte, a csípőjén összecsomózva. A térdén lyukas farmert hordott és tornacipőt. Mindkét fülében tucatnyi mindenféle ékszer, fülbevaló volt, a körmei feketére voltak festve, és a szemeit is elég vastagon húzta ki. Inkább néztem volna helyi középiskolás lánynak, mint oxfordi hallgatónak.

-          Jaj, ne haragudj, nem azért lepődtem meg… - próbáltam menteni a helyzetet, de Nelly csak legyintett.

-          Á, mindig ez a reakció, ha elárulom, hol tanulok. De most vakáción vagyok, szóval végre önmagamat adhatom.

-          Helyesen teszed – mosolyogtam.

Ekkor belépett egy ötven körüli férfi, körbenézett a helyiségben, majd hozzám lépett.

-          Ms. Ebert-Holden? – kérdezte, és kezet nyújtott.

-          Csak Belle – feleltem. – Ön pedig Mr. Grant, ugyebár?

-          Így van. Elnézést a késésért.

-          Semmi gond, nagyon jól elbeszélgettem Nellyvel – mondtam.

-          Örülök. Ha szeretné, akár azonnal indulhatunk.

-          Persze! Szeretném mielőbb látni az új otthonomat! – csaptam össze a tenyeremet lelkesen, mire Mr. Grant fura arckifejezést vágott. Nem törődtem vele, lepattantam a székemről, és a bőröndömet magam után húzva megindultam kifelé. Mr. Grant úgy lépkedett mögöttem, mint aki rettentő kényelmetlenül érzi magát a bőrében. Amikor felértünk a hegyoldalban lévő házam, az új otthonom elé, azonnal megértettem, miért nem osztotta a lelkesedésemet.

 

 

Itt is az első fejezet fennmaradó része! Remélem, tetszik :) Legközelebb kiderül, milyen Belle háza ;)