2. fejezet

It was the wrong plan
In the wrong hands
The wrong theory for the wrong man
The wrong eyes
On the wrong prize
The wrong questions with the wrong replies

Wrong by Depeche Mode

 

 

-          Anya, nem erről volt szó! – kiáltottam a telefonba.

-          Belle, drágaságom, egy tárgyalás kellős közepén vagyok, nem lehetne, hogy ezt később beszéljük meg? – mondta anyám fojtott hangon, és tudtam, szörnyen kellemetlenül érzi magát. De nem érdekelt!

-          Amikor azt mondtad, hogy a svájci chalet túl drága lenne, elfogadtam, de nem gondoltam volna, hogy egy világvégi szerszámoskamrába küldesz a nyárra!

-          Tessék? Egy tisztességes kis házat béreltem ki neked. Talán nem túl nagy, de így is van vagy három szoba benne, elégnek kell lennie. És szép kert is tartozik hozzá.

-          Lehet, hogy ez a ház tisztességesen nézett ki úgy ötven évvel ezelőtt, de jelenleg egy romhalmaz, tuti valami törvénybe ütközik, hogy bárki is egy éjszakát eltöltsön itt! És a kert?! Egy nagy bozót az egész, jóformán úgy kellett vágni magunk előtt az utat!

-          Édesem, elhiszem, hogy nem ehhez vagy szokva, de ez a nyár éppen arról szól, hogy kiszakadj a megszokott világodból, a kényelemből, és megismerd, milyen a valódi élet.

-          Hogy milyen egy hajléktalan élete?! Szerintem itt még egy csöves sem bírná ki!

-          Bizonyára túlzol, Belle. Csak azért, mert nem olyan, mint Manhattan…

-          Hát, egyáltalán nem! Inkább olyan, mintha nem lakott volna itt ember vagy száz éve, és azóta senki ide sem dugta volna az orrát!

-          Belle, szívem, biztos vagyok benne, hogy nem olyan rossz. De később kell ezt megbeszélnünk, most mennem kell, fontos üzletfeleim vannak – mondta, és azzal le is rakta.

Nyilvánvaló volt, hogy nem hitt nekem. Hiszen csak nem akarná, hogy az egy szem lánya egy ilyen helyen töltsön akár csak egy pillanatot is! Dühösen meredtem a házra.

-          Valójában csak tizenkét éve áll üresen a ház – szólalt meg mögöttem halkan Mr. Grant. – Mrs. Graham akkor kapott szélütést, és utána már nem maradhatott itt egyedül. Egy évre rá meg is halt az idősek otthonában, Invernessben, ahova a lánya vitte.

Bólintottam. Ettől persze nekem nem lett jobb.

-          Mrs. Graham halála után a lánya csak egyszer járt itt – folytatta Mr. Grant. – Egy pár dolgot elvitt, gondolom, családi ereklyéket… - meg mindent, ami értékes – tettem hozzá magamban visszagondolva az ódivatú tapétára a falakon, ahol fél árnyalattal világosabb négyszögek jelezték az utólag elvitt képeket. – Azóta nem járt itt senki. Nemrég kikerült a házra az eladó tábla, úgy tudom, Mrs. Graham egyik unokájának kellene a pénz, ezért hirdették meg. De be kell vallanom, hogy egyetlen érdeklődő sem volt.

-          Ezen nem csodálkozom – fintorodtam el, de rögtön megbántam, amikor megláttam Mr. Grant bűntudatos arckifejezését. Nyilvánvalóan bánta már a percet, amikor igent mondott annak az ingatlanosnak, aki hirdette a házat, de nem akarva Pire-ra jönni, Mr. Grantre bízta a kulcsokat.

-          Viszont az érdeklődők hiánya miatt tudta az ön édesanyja a nyárra kibérelni a házat. Grahamék bármibe belemennek, csak lássanak már egy kis pénzt a házból.

Gondoltam, ha időközben mégis felbukkanna egy vevő, engem kipenderítenének, csak hogy eladhassák a házat. Azonban egyáltalán nem tartottam ettől az eshetőségtől. Mivel Pire ilyen kieső helyen volt, az a néhány ingatlan, amely a szigeten megtalálható volt, eléggé nagy hátránnyal indulhatott a piacon. Egy olyan ház, amely azonban kész romhalmaz, a kertje meg valóságos dzsungel, alighanem a kutyának sem kell. Nem csoda, hogy annak ellenére sem sikerült eladni, hogy ez volt az egyetlen eladó ház Pire-on. És nekem itt kellett eltöltenem az egész nyarat!

Visszanéztem a házra. A sima kőfalakkal nem volt semmi gond, de az ablakokról és az ajtókról lepattogzott a festék, néhány üvegtábla kitört. A tetőn pár cserepet levert a vihar, a darabjaikat a földön már benőtte a gaz. Odabent a tapéta több helyen leszakadt, a függönyök sem voltak már mind a helyükön. A bútorok huzatát molyok és még ki tudja, milyen állatok rágták szét, a fapolcok és szekrények penészesek voltak, a szőnyegek foltosak és lyukasak. Bár az áramot aznap visszakapcsolták, a konyhában a hűtőszekrény olyan undorítóan nézett ki, hogy legszívesebben sosem nyitottam volna ki többet, nemhogy belepakoljam az ételt, amit meg akarok enni. A mosogatócsap csepegett. A konyhaszekrényekben ugyan megvoltak az ősrégi edények, de a még alighanem Mrs. Graham által itt hagyott élelmiszerek egy része is. Szerencsére semmi sem bűzlött (nagyon), de az állatok, amelyek nyilván akadálytalanul közlekedtek a házban, mindent megdézsmáltak. Néhány sarokban egérürülék jelezte, kik az aktuális lakók.

A földszinti kis mellékhelyiség csempéi közül néhány megrepedezett, ahogy az emeleti fürdőszobában is. A mosdók, a vécék és a kád állapotát inkább nem is írom le.

Az emeleten egy háló- és egy vendégszoba volt, mindkettő alighanem a négylábú albérlők lakhelyeként szolgált az elmúlt években, különösen az ágyak. A szekrényekben még ott álltak Mrs. Graham ruhái – a legtöbbet már ronggyá rágták a molyok.

Nem is tudtam, mi volt rosszabb: hogy mindent vastagon belepett a por és a kosz, hogy az állatok birodalmává vált a hely vagy, hogy az előző tulajdonos mindennapjainak részletei köszöntek szembe mindenhonnan. Egy tizenkét éve a vázában száradó csokor, halott szobanövények, piszkos edények a mosogatóban, mosásra váró ruha a szennyes kosárban. Igaz, mindez inkább felkavaró volt, semmint taszító.

És a kert. Tényleg dzsungel volt, a fák, bokrok az elmaradt gondozás hiányában összenőttek, az erősebbek elnyomták a gyengéket. Ahol gyepnek kellett volna lennie, ott derékig érő gaz nőtt. A gyümölcsfákon ugyan már ott voltak a gyümölcsök, de még az én avatatlan szememnek is feltűnt, hogy a rengeteg kihagyott metszés miatt finoman szólva nem voltak csúcsformában a fák. Nemrég mesés panoráma nyílhatott innen a tengerre és a kikötőre, de a lombok mára eltakarták.

A kert végében állt egy cuki kis pavilon, volt egy szerszámoskamra, és az egyik nagy fa alatt egy asztal két paddal – de minden olyan kopott volt, hogy menthetetlennek tűnt. És akkor a kerítést, amelynek jó pár léce hiányzott, vagy a kaput, amelyet nem lehetett rendesen bezárni, mert használhatatlanra rozsdásodott rajta a zár, amelyet így csak egy darab drót helyettesített, nem is említettem.

-          Sajnos a természet nagyon hamar vissza tudja venni az uralmat, ha nem tartják kordában – állapította meg mellettem Mr. Grant, követve a tekintetemet.

-          Hát, ez a ház kétségtelenül jó példa erre. Azt hiszem, kizárt, hogy itt lakjak. A fogadóban biztosan van kiadó szoba – mondtam, és már indultam is a kapu felé. Feltett szándékom volt, hogy elhagyom a szigetet, de annyit már tudtam erről a helyről, hogy nem közlekednek túl sűrűn a kompok, szóval aznap már nem mehettem el. Arra gondoltam, másnap megbeszélem anyával, hova menjek, nem akartam, hogy azt higgye, máris feladtam, úgyhogy arra akartam rábeszélni, hogy keressen nekem egy másik helyet. De Mr. Grant meghiúsította a tervemet.

-          Sajnos a fogadóba nem mehet. Épp felújítják a szobákat, most festenek.

Csodálkoztam, hogy egy fogadóban pont nyáron dolgoznak, amikor talán esély lenne néhány vendéget idecsábítani, de Nelly mondta, hogy nem túl népszerű a hely, biztos azt gondolták, úgyis mindegy.

-          Értem – feleltem halkan. Fogalmam sem volt, hova menjek. De abban biztos voltam, hogy előbb alszom a kertben, a gazban, mint abban a házban.

Mr. Grant sajnálkozva nézett rám. Aztán némi hezitálás után megszólalt:

-          Ha gondolja, ma éjjel alhat nálunk, a gyerekek a nagyszüleiknél vannak, és csak holnap délután jönnek haza.

-          Komolyan? – néztem rá olyan szemekkel, mint egy kisgyerek, amikor megpillantja a karácsonyfát.

-          Persze.

-          Köszönöm! – kiáltottam, és a legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de úgy láttam, tartózkodóbb ő annál, mintsem hogy ezt jónéven vegye egy idegentől. Britek!

Kiráncigáltam a bőröndömet a bozótos kertből, és szótlanul megindultunk lefelé a hegyoldalon a Grant-ház felé.

-          Ugye tudja, Mr. Grant, hogy nem az ön hibája, hogy ilyen állapotban van a ház? – mondtam megelégelve idegenvezetőm hallgatását.

-          Annyiszor szóltam az ingatlanügynöknek, hogy jelezze a hirdetésben, hogy a ház nem csak „némi felújításra szorul”, hanem egyenesen lakhatatlan! – zsörtölődött. – Nem azt mondom, hogy már csak bontani lehet, de az ellenségemnek sem kívánnám, hogy a jelenlegi állapotában beköltözzön oda! Persze ha valaki meg akarná venni, először megnézné, és valószínűleg azonnal elmenne a kedve tőle, de ön bérlőként nyilván azonnal beköltözne – különösen, hogy olyan messziről jött. Tudtam, hogy nem lesz ennek jó vége, de az az idióta ingatlanos meg sem hallgatott, kétségkívül csak az lebegett a szeme előtt, hogy végre kap valami pénzt ebből a romhalmazból.

-          Nyugodjon meg, Mr. Grant, nem kap olyan sokat. Bár most, hogy láttam a házat, inkább azt hiszem, így is túl sokat kap – mondtam, és elmosolyodtam, de Mr. Grant nem nevetett velem. Őt sokkal jobban feldühítette ez az egész, mint engem. Én csak arra koncentráltam, hogy nem kellett azon a szörnyű helyen aludnom, holnap meg már megyek is.

Mikor néhány órával később egy kiadós vacsora és egy forró zuhany után álomra hajtottam a fejem egy heavy metal-bandák posztereivel kitapétázott szobában, utolsó gondolatomban a szigetre érkezésem perceit láttam visszafelé játszva, ahogy a komp fedélzetén állok, és Pire egyre kisebb ponttá válik a távolban. Nem is sejtettem, hogy erre az útra még hónapokat kellett várnom.