3. fejezet

Remélem, a kommentek hiánya nem a nemtetszést jelenti... Vagy ha igen, azt is szeretném tudni, szóval kérlek, írjatok, mert nagyon fontos nekem a véleményetek!

What is it I'm really after?
The clock's ticking so I can't wait around

This is my now, this is my today
No more sitting on the side waiting for my chance to play
Time to step out, so much to say
But I'll never get the chance if I don't break away
And write my own symphony, write my own symphony
(…)

'Cause I wanna explore the world around me
Dance under the stars above me
And be free to make my own mistakes

Symphony by Marie Digby

Másnap reggel vegyes érzelmekkel ébredtem. A plafont bámulva feküdtem az ágyban, és próbáltam rájönni, hogy mit tegyek. Volt egy olyan érzésem, hogy ha anya bele is menne, hogy egy másik helyet keressünk a nyárra, ahol megpróbálhatok egyedül boldogulni, ahogy ő akarta, a lelke mélyén azt gondolná, hogy elhamarkodottan tettem neki ígéretet Barcelonában, és most csak ki akarok bújni alóla. Lehet, hogy azonnal azt mondaná, hogy inkább jöjjek vissza New Yorkba, hagyjuk az egészet, és közben persze azt hinné, hogy feladtam, és csak magamat mentegetem azzal, hogy Mrs. Graham háza leginkább egy háborús övezethez hasonlít. És mivel ő sosem fog eljönni, és az én szavam áll az ingatlanos cseles képeivel szemben – nos, nem azt mondom, hogy nem bízik meg bennem, de biztosan nem zárja ki a lehetőséget, hogy eltúlzom a dolgot.

                Másrészről kizárt, hogy én azon a helyen akár egy napot is eltöltsek, nemhogy egy egész nyarat! Tuti, hogy egy rakás közegészségügyi vagy milyen szabályt sértene, ha beköltöznék oda. Mr. Grant is így látta. Talán beszélhetne ő anyával, hogy igazolja az általam elmondottakat… De nem, szegénynek már így is olyan kellemetlen az egész, annyira szégyelli magát, pedig nem is az ő hibája, hogy anyát így átverte az ingatlanos. Nem akartam még jobban bekeverni, bőven elég, hogy szállást adott nekem az éjszakára.

                Sehogy sem tudtam eldönteni, mit tegyek. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy odakinn hétágra süt a nap. Az én keserveimtől eltekintve csodálatosnak ígérkezett a nap. Úgy határoztam, hogy annyit betartok a nyárra vonatkozó fogadalmaimból, amennyit csak tudok. Például az egészséges életmódot helytől függetlenül megvalósíthattam. Így aztán kipattantam az ágyból, a bőröndömből előtúrtam a futócuccomat (amit mindig magammal viszek, ha utazom – leginkább persze a lelkiismeretem megnyugtatására, mert igen ritkán veszem elő), és felöltöztem. A házban csend honolt, Mr. és Mrs. Grant még aludtak. Kisurrantam a hátsó ajtón, és egy lendületes, vidám dal ütemeire elkezdtem futólépésben felfedezni a szigetet.

                A hely gyönyörű volt, nem is értem, miért nem fedezték még fel a turisták. De talán éppen ebben rejlett a bája, ezért volt olyan kis aranyos, idilli sziget. Az egész valójában egy zöldellő hegy volt, az oldalában rengeteg vadvirággal. Néhol hatalmas sziklák futottak a tengerbe, máshol hívogató, homokos partok ölelték a hegyoldalt. A házak többsége elszórva állt a szigeten, de a legtöbb a kikötő körül csoportosult. A hegyoldalról lenyűgöző kilátás nyílt, ebben a tiszta időben több szomszédos sziget is feltűnt.

                Amikor beteltem a panorámával, megfordultam, és csak ekkor vettem észre, hogy hova is érkeztem: mögöttem Mrs. Graham elhagyott háza állt, pontosabban megbújt az elvadult kert mélyén. Nem tudom, miért, de kinyitottam a bezárhatatlan kaput, és ismét besétáltam a házhoz. Most, reggeli fényben minden szebbnek látszott. Nem szépnek, csak kicsit kevésbé rossz állapotúnak, mint előző nap. A sűrű bokrokban csivitelő madarak, a napfényben kinyílt virágok, a felettük táncoló lepkék, a hatalmas fák levelein átszűrődő napsugarak játéka nyilván sokat dobott a kerten. A kertvégi pavilon asztalára odasütött a nap, így nem lehetett látni, mennyire kopott, csak azt, milyen ideális hely lenne a reggelihez.

                Felnéztem a házra. Végül is nem volt annyira tragikus állapotban. Az ablakokat és az ajtót le lehetne festeni, talán valami eredeti szín jól feldobná. A sima kőfalakhoz nem kellene hozzányúlni, a leesett cserepeket pedig biztos lehet pótolni, talán van is valahol tartalék.

                Jó, a belső helyzet tényleg durva volt, egy alapos takarítás bizonyára nem lenne elegendő. De ha azt az ódivatú, megfakult, koszos tapétát mindenhol leszednék, és inkább valami friss színnel kifestenék a házat… A függönyöket meg lehet varrni, ki lehet mosni, végső soron kicserélni. A betört üveg sem a világvége. A bútorokat újra lehetne húzni, felújítani.

                A konyhában, ha a hűtő működőképes, akkor csak tisztességesen ki kell takarítani. Ahogy a konyhaszekrényeket is, miután minden öreg élelmiszer a kukába került. Ipari mennyiségű fertőtlenítő kell. És ki kell tenni az albérlő állatok szűrét.

                A fürdőben, ha jól emlékszem, éppen olyan csempék voltak megrepedve, amelyekre nem is volt szükség, a legtöbb helyen le lehetne verni az összes csempét, és csak ott meghagyni, ahol feltétlenül szükséges. A mosdókat és a kádat is meg lehetne próbálni kisuvikszolni. A hálókban persze mindenképpen új ágynemű kellene.

                És természetesen ki kellene tenni Mrs. Graham öreg dolgait, amit lehet, eladományozni. Talán ez könnyebb lenne valakinek, aki nem ismerte őt személyesen.

                Visszafordultam a kert felé. Fűrésszel, ágvágóval, metszőollóval és rengeteg kitartással sokat lehetne javítani a növényzet állapotán, vissza lehetne hozni a civilizációba. Talán még a kilátást is sikerülne ismét megteremteni, ha pár fa drasztikusan vissza lenne vágva. Nem is kellene új dolgokat ültetni, csak a meglévőket karbantartani, és pompás kis kertet lehetne itt kialakítani, igazi oázist. A szerszámoskamrában biztos minden eszköz megvan hozzá, hiszen szemmel láthatóan innen semmit nem vittek el, ami nem értékes. A kerítés meg a kapu mindehhez képest gyerekjáték.

                Talán egy nyár elég lenne minderre? És egy tapasztalatlan, fizikai munkát nem nagyon ismerő lány egymagában? Így legalább nem fenyegetne az a veszély, hogy halálra unom magam a nyáron, az biztos. Nem kellene felhívnom anyát azzal, hogy feladom. És ő büszke lenne rám.

                Megráztam a fejem. Na, ne már, majd éppen én fogok egy komplett házat és kertet felújítani?! Én, akinek fogalma sincs a kemény munkáról, aki még barkácsboltban sem járt soha? A menő lakberendezési magazinok lapozgatása még nem jelenti azt, hogy képes lennék egyes-egyedül renoválni egy házat! Persze, nem attól féltem, hogy letörik a körmöm, vagy bepiszkolom magam, azért annyira nem voltam puhány. Én, aki voltam már raftingolni, meg azért egyszer előfordult, hogy túráztam is? Nem járok napi huszonnégy órában magas sarkúban és miniszoknyában, nem száll meg a halálfélelem, ha elhagyom Manhattant, és kibírok egy napot vásárlás nélkül. De azért mindennek van határa!

                Másrészről… ez a sziget szép. Az emberek kedvesnek tűnnek, lám, Mr. Grant is mennyire készséges volt, pedig tegnap találkoztunk először. Nellyvel biztos könnyű lenne barátságba keveredni, és talán vannak még más jó fej lányok is errefelé. És ha egy jó pasi van, akkor talán több is… Ki lehet itt bírni. És ha felhívom anyát, és megállapodunk, hogy nem megyek vissza Manhattanbe a nyárra, hanem egy másik helyen próbálok meg boldogulni, mi a garancia, hogy az a másik hely jobb lesz? Itt meg már minden le van rendezve, ez a ház az enyém a nyárra, a költségek ki vannak fizetve... Az ingatlanos meg biztosan nem panaszkodna, ha a nyár végén jobb állapotban kapná vissza a helyet, mint ahogy átadta. Pontosabban átadatta.

                De ez azért mégiscsak túl nagy falat. Azt sem tudom, hogy kezdjek neki. Nincs beruházni való pénzem, márpedig ha szerszámok esetleg akadnak is, a szükséges anyagokat aligha tudom beszerezni, hiszen nagyon minimális költségvetésen kell tengődnöm.

                Viszont ha csak ételre kell költenem… Esetleg megkérhetem Priyát, a legjobb barátnőmet, hogy küldjön pár ruhát, mert amikor anyának sopánkodtam, hogy eredetileg közel sem egy egész nyárra pakoltam, azt mondta, a keretbe belefér, hogy pár olcsó göncöt beszerezzek. Valószínűleg turkálóra gondolt, de ha alig eszem a nyáron, talán össze tudok spórolni némi pénzt. Legfeljebb fogyok egy kicsit, az nem hátrány. És mondtam már a legnagyobb érvet a maradás mellett? Anya büszke lenne rám, hogy nem elég, hogy kibírom egész nyáron partik meg haverok nélkül, de még dolgozom is, valami értéket hozok létre! Jó, egy kis ház a világ végén, amely valószínűleg ez után sem fog olyan sokkal többet érni, tekintettel a helyre, de akkor is. Nem csak a napon heverek három hónapig.

                Teljesen feltüzelt a tettvágy és a lelkesedés. Azzal győzködtem magam, hogy nem ártok senkinek, ha megpróbálom, és ha túl nagy fába vágom a fejszémet – ami elég valószínűnek tűnt –, bármikor feladhatom később is. Egy kísérletet mindenképpen megér.

                Így aztán széles vigyorral az arcomon kocogtam le a kikötőbe, felvillanyozott, hogy végre van célom, végre meghoztam egy nagy döntést, és végre valami felelősségteljes dolgot csinálhatok.

                Eredetileg a fogadóba akartam beugrani, hogy Nellyvel megosszam a nagy hírt – mert valakivel muszáj volt. De a fogadó még zárva volt. Az emeleten a szobák ablakai nyitva voltak, férfiak vidám füttye és tömény festékszag áradt ki rajtuk. Ja, igen, itt is felújítanak éppen.

                Mivel nagyon megszomjaztam a futástól, a bolt felé vettem az irányt. Bár eszembe jutott, hogy kivörösödött arccal, csatakos hajjal nem épp a legszebb látványt nyújtom, a szomjúság nagy úr volt. Úgyhogy előhalásztam a futónadrágom picike zsebéből egy vésztartaléknak bekészített bankjegyet, és beléptem. Az ajtó felett megszólalt egy csengő.

                A bolt kicsi, sötét és zsúfolt helyiség volt. Faltól falig, padlótól a mennyezetig polcok álltak, olyan sűrűn megrakva áruval, hogy ha az ember nem tudta mit hol talál, jó ideig keresgélnie kellett. Nem tűnt túl vásárlóbarát helynek, de mivel nem volt versenytársa a szigeten, nyilván semmi sem kényszerítette, hogy az legyen. Tanácstalanul néztem körbe, hogy hol találhatok ásványvizet.

-          Segíthetek? – kérdezte egy unott hang. Beletelt pár hosszú pillanatba, amíg megtaláltam a tulajdonosát: egy fickó a pult mögött ülve, lábát a pultra feltéve újságot olvasott. Aztán lecsapta a lapot a pultra és kelletlenül felállt, arckifejezésével egyértelművé téve, hogy zavarok.

Nelly szavaiból már előző nap megsejtettem, hogy a boltos Thompsonék – kereskedőkhöz méltatlan módon – nem a sziget legkedvesebb emberei, és ezek szerint ez a fiukra is igaz volt. Ugyanis a legutóbb a kikötőben látott dögös srác állt velem szemben, várakozón méregetve. Most is a kopottas farmerjét viselte, de ezúttal egy sötétkék pólót vett fel hozzá. És legnagyobb örömömre még mindig nem találta meg a borotváját, szóval továbbra is nagyon rosszfiús volt az imázsa.

-          Öööö… - kezdtem hebegni, és azt hiszem, még jobban elvörösödtem. Ugyan már, Belle, te Manhattanben ilyen fiúkat eszel reggelire! – biztattam magam, de valahogy éreztem, hogy ez most más. Ez a srác valami egészen új kategóriát jelentette, és nem tudtam ezzel mit kezdeni. Pedig az érzés kétségtelenül nem volt kölcsönös. Látszott rajta, hogy teljesen hülyének néz, amiért beállítottam a boltba, és azt sem tudom, mit akarok.

-          Ásványvizet szeretnék – nyögtem ki végül, és közben igyekeztem mindenhova nézni, csak a szemébe ne kelljen. Mi az ördög van velem? Én még sosem jöttem zavarba egyetlen sráctól sem! Igaz, hogy még egyikük sem tette ennyire nyilvánvalóvá, hogy annak örülne a legjobban, ha eltűnnék. Igen, biztos ez az. Nem vagyok hozzászokva az elutasításhoz.

-          Szénsavasat vagy menteset? – kérdezte közönyös hangon.

-          Menteset. És nem hűtöttet, ha lehet – tettem hozzá, amikor a keze már a pult mögötti hűtő ajtaján volt. Láttam, ahogy elfintorodott, majd eltűnt a hátsó helyiségben, ahonnan egy másodperccel később a kért vízzel tért vissza. Fizettem, elköszöntem, és már ott sem voltam, meg sem vártam, amíg visszaköszön.

Irtózatosan megkönnyebbültem, amikor kiértem a szabadba. Kell ez nekem? Más lehetőség híján, egész nyáron ebbe a boltba járhatok, ahol ez a félisten szolgál ki, aki viszont magasról tesz rám.

Ugyanakkor komolyan képes lennék csak ezért itt hagyni a szigetet, ha már egyszer elhatározásra jutottam? Először éreztem úgy, hogy valami igazán értelmeset akarok csinálni, valamit, ami nem csak pillanatnyi szórakozást jelent – erre meghátrálnék csak azért, mert egy jóképű srácnak nem tetszem?

A manhattani Belle ezen most biztos totál kiakadna, kitúrná a legszexisebb ruháját a táskájából, és mindent bevetne, hogy a fiú meggondolja magát. Az új, Pire-i Belle viszont többre tartja magát annál, semmint hagyja, hogy egy idegen srác irányítsa. Nem, az új Belle független, önálló és céltudatos nő. És a nyár végére ezt mindenki látni fogja.

Utálok könyörögni a visszajelzésért, és fenyegetőzni sem akarok, távol álljon tőlem. De nehéz más következtetést levonni a helyzetből, mint hogy nem érdekel senkit ez a történet. Engem igen, szóval én írom tovább, legfeljebb nem húzom az időmet azzal, hogy itt megosztom...