13. fejezet

Köszönöm a kedves szavakat, amelyeket az előző fejezet végén kaptam. Az ilyen biztatások mindig motiválnak, hogy írjak és gyorsabban hozzam a folytatást ;) Csak szólok... ;)
A mostani részhez pedig jó szórakozást kívánok! :)

From now on
There's no looking back
Full steam ahead
On this one way track
From this day forward
I will make promise
To be true to myself
And always be honest
For the rest of my life
I will do what's right

Verge by Owl City feat. Aloe Blacc

 

A cserepes akció után valóban megváltozott a helyzet. Újdonsült ismerőseim egymásnak adták a kilincset, és bár kétségtelenül részben (nagy részben) a kíváncsiság hajtotta őket a házhoz, igazán kedvesek voltak velem. Csakhamar dugig volt a hűtőm finomságokkal („szegénykém, nem is merem elképzelni, mit főzhet magának ebben a romos konyhában!”), és alig győztem visszautasítani az olyan felajánlásokat, hogy például nyugodtan vigyem át Mrs. MacGregorhoz kimosni a ruháimat, mert az én öreg mosógépem bármelyik pillanatban csütörtököt mondhat, sőt inkább elviszi ő kimosni és majd tisztán visszahozza, vagy menjek át zuhanyozni MacLeanékhez, mert nálam biztosan nincs elég meleg víz. (De volt.)

                Ugyanakkor gátlástalanul elfogadtam, ha valaki valamilyen növényt, különösen, ha virágot ajánlott a kertembe. Viszont ha valamilyen bútort, dísztárgyat kínáltak a lakásba, csak ritkán mondtam igent, mert bár sok mindent ki kellett dobnom, ami menthetetlen volt, mindig is úgy véltem, hogy Mrs. Graham kissé túlzsúfolta a házat, a kevesebb tárgy pedig rögtön világosabbnak, tágasabbnak mutatta a helyiségeket, szóval nem feltétlenül volt rossz a kevesebb bútor.

Annyira örültem a helyzet változásának, annak, hogy végre nem éreztem magam annyira elszigeteltnek, magányosnak, hiszen rengeteg ismerősöm lett, hogy el is feledkeztem a tető problémájáról, amely végső soron elindította ezt a fordulatot. Egy reggel aztán JJ beállított hozzám azzal, hogy eddig azért nem jött, mert nem hívtam, de estére már esőt ígérnek, szóval, ha még nem oldottam meg valamilyen varázslattal a lyukas tető problémáját, akkor talán ideje lenne kezdeni vele valamit.

-          Persze, és köszönöm – mondtam és kisétáltam utána a kertbe, ahonnan a tetőn tátongó lyukakat szemlélte. – Cserép már van – mutattam büszkén a fal mellett felhalmozott ütött-kopott, de egészben lévő tetőcserepekre. Időközben a fentről lerepült darabok morzsalékait már feltakarítottam.

-          Igen, tudom, a pubban hallottam, hogy többen hoztak neked – közölte.

Csak álltunk egy darabig egymás mellett, néztünk felfelé (én persze csak úgy tettem, mintha szakértő szemekkel mérném fel a helyzetet), majd JJ felém fordult.

-          Figyelj, én ráérek még nézegetni itt a tetődet napestig, de nem ártana egy létra, hogy feljussak.

-          Ó, persze – feleltem elvörösödve. Máris sarkon fordultam, de kábé egy másodperc után meg is álltam, és szégyenkezve néztem rá. – Létra. Nos. Az még mindig nincs. Mármint van, de az olyan öreg, hogy a legtöbb fok hiányzik, amelyik meg nem, az valószínűleg egy lepke súlya alatt is letörne.

JJ mosolyogva csóválta a fejét. Aztán fel-alá sétált és nézegette a házat.

-          Kéne egy vödör és egy jó hosszú kötél – mondta.

Elszaladtam a fészerbe a kért tárgyakért. JJ a kötél egyik végét a vödör fülére kötötte, a másikat meg a dereka köré. Aztán megint a házat kezdte szemlélni. Úristen, mégis mire készül? – futott át az agyamon.

Nem kellett sokat várnom rá, hogy megtudjam. JJ a ház mellett álló fához lépett, majd hirtelen elkezdett rá felmászni. Olyan gyorsan mászott az ágakon, hogy még fel sem fogtam, mit csinált, mire már az eresszel volt egy szintben. A következő ágról könnyedén átlépett a tetőre. A kötelet leoldotta a derekáról és átvetette a legközelebbi ágon.

-          Töltsd meg cseréppel a vödröt! – kiáltott le nekem, én pedig még mindig szóhoz sem jutva engedelmeskedtem. JJ csak nevetett. – Most jól jött a sok fáramászás sráckoromban – adott magyarázatot.

-          Oké, azért csak óvatosan! – szóltam vissza, mert nagyon nem tetszett, ahogy a tető szélén kihajolt.

JJ gyorsan haladt a munkával. Összeszedte a tetőn azokat a cserepeket, amelyeket a vihar a múltkor elsodort, de nem dobott le a földre. Az épeket felhasználta a lyukak befoltozásához, a törötteket pedig leküldte hozzám a vödörrel. A frissen kapott cserepeimből jó sokat elhasznált. Időközben a lyukakon át be-bepillantott a padlásra, és tájékoztatott, hogy bár sötét és rumlis a padlás, nem hiszi, hogy nagy kárt okozott az eső. Valószínűleg az elmúlt napokban minden esetleges vizes folt szépen felszáradt. És felvetette, hogy ha kedvem van, benézhetnék egyszer a padlásra, akad ott pár régiség. Én viszont csak azt akartam, hogy mielőbb jöjjön le a tetőről, mert nagyon nem tűnt biztatónak, ahogy vakmerően sétálgatott odafenn.

De egyszer csak elkészült. Leengedte a vödröt, majd ledobta a kötelet is, és miután utoljára elégedetten végignézett a munkáján és megcsodálta a kilátást – amelyet nem győzött folyamatosan dicsérni, amíg dolgozott -, végre nekiállt leereszkedni. Ugyanolyan kecses macskamozgással haladt lefelé a fa ágain, ahogyan felfelé is. Azonban a vége felé túlságosan elbizakodottá vált, meg akart spórolni egy kis mászást, és leugrott. Nem olyan nagyon magasról, ám én oda sem mertem nézni. Nem hiába. A következő pillanatban hallottam, ahogy fájdalmasan felkiált, és amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy a földön ül és az egyik bokáját dédelgeti.

-          Jesszusom, jól vagy, JJ? – ugrottam oda hozzá.

-          Persze, semmiség – mosolygott és felkelt. Ám amikor megpróbált ráállni a sérült lábára, felszisszent.

-          Tudtam, hogy ez lesz a vége! – csattantam fel. – Már az elején ostobaságnak tűnt, hogy létra nélkül menj fel oda. Én voltam a hülye, hogy a cserepek mellé nem kértem kölcsön valakitől egy létrát is.

-          Nyugi, Belle – mondta JJ, miközben mindkét kezét a vállamra tette és lehajolt kissé, hogy a szemembe nézhessen. – Az én ötletem volt az egész, emlékszel? És nincs semmi gond, seperc alatt elmúlik.

Kétkedve néztem hol az arcára, hol meg a lábára, de ő olyan kitartóan mosolygott, már megint a nyugalom mintaképét játszva, hogy végül bólintottam és elindultam a ház felé.

-          Azért ha nem nagy probléma, segítenél? – kérdezte, mire visszafordultam.

-          Ja, bocs – pirultam el már megint, és visszaléptem mellé. Félig rám támaszkodva ugrált el az ajtóig, majd odabenn a nappaliban a kanapéig.

-          Nagyon köszönöm a segítséged, JJ, nem is tudom, mi lett volna velem nélküled – mondtam őszintén. – Ha tényleg esik ma, és a tető meg ott állt volna lyukasan…

-          Szívesen.

-          És annyira sajnálom, ami történt – mutattam a lábára, amelyet felpolcolt a dohányzóasztalra tornyozott párnákon. – Idejöttél segíteni nekem, erre így jártál…

-          Belle, ez igazán nem a te hibád – rázta a fejét. – Mint mondtam, az én ötletem volt a fa is, meg az a merész ugrás is. Idióta voltam.

-          De nem ezt érdemelted – kötöttem az ebet karóhoz. Rémesen bántott, hogy a házam, azaz a kertem így kiszúrt vele, holott ő csak segíteni akart.

-          És egy teát megérdemlek? – kacsintott rám JJ, aki láthatóan nem akarta folytatni a „kinek a hibája?” játékot.

-          Egy pillanat.

Mire visszatértem a konyhából a kezemben egy tálcával, amelyen két csésze tea és egy tányérkán az egyik helybeli nénitől kapott süti volt, JJ egyértelműen kényelembe helyezte magát nálam. Teljesen elterült a kanapén, a fejét hátrahajtva, a szemeit lecsukva, mindkét lábát feltéve az asztalra, és a kezében egy mp3-lejátszót tartva. Nyilvánvalóan felfedezte magának a dohányzóasztalon azt a régi készüléket, amelyet Nelly adott kölcsön, együtt a szintén kölcsönbe kapott mini hangfalakkal. Nelly nem bírta elviselni a gondolatot, hogy mindössze Mrs. Graham ósdi rádiója legyen az egyetlen hangforrás a házban. Az mp3-lejátszóra – amelyre esküdött, hogy neki nem kell, mert már vett egy újat – pedig letöltötte a kedvenc zenéimet, miután kiszedte belőlem, hogy mit szeretek hallgatni. Így aztán most JJ az Owl City-re relaxált a nappalimban.

Nem voltam biztos benne, hogy nem szundított el közben, úgyhogy nagyon óvatosan tettem le a tálcát az asztalra. JJ azonban egyből felpillantott.

-          Köszönöm – mosolygott megint, én pedig arra gondoltam, mennyivel jobb így látni, mint amikor korábban még a boltban morcoskodott. Akkoriban el sem tudtam képzelni róla, hogy egyáltalán tud mosolyogni, viszont most már aznap is rengetegszer láttam. Valószínűleg mégis az a kedves srác volt, akinek Nelly mondta.

-          Nincs mit. És itt van még ez – nyújtottam át egy zacskó jeget, amelyet szintén a konyhából hoztam magammal.

-          Én megmentőm – nevetett, és elhelyezte a jeget a bokáján.

-          Hát, ezt én is mondhatnám rád – kezdtem bele ismét, de JJ egy pillantásával elvágta az újabb hálaáradatot.

-          Zárjuk le ezt a témát – jelentette ki. – A lényeg, hogy ma már nem ázol be. Mellesleg, Belle, tetszik a zenei ízlésed.

-          Köszi – feleltem.

-          Bulis zenéket szeretsz, amint hallom.

-          Szeretem a pörgős zenét, amely tele van energiával – bólintottam. – Nem feltétlenül csak partizáshoz. Reggel segít kikelni az ágyból, vagy motivál futás közben. Nem mintha arra szükségem lenne mostanában, ez a felújítás bőven felér egy edzéssel.

-          Nem is eggyel, gondolom. De kár, örültem volna egy futópartnernek. Néhanapján nagyon nehéz rávennem magam, akkor jól jönne, ha valaki elrángatna magával.

-          Hát, szívesen mennék, de egyszerűen képtelen vagyok rá mostanság – válaszoltam, és tényleg szomorú voltam, hogy nem tarthattam vele. Remek alkalom lett volna, hogy rendszeresen találkozzunk, de a legtöbb este úgy estem be az ágyba, mint egy darab fa.

Egy darabig hallgattunk, csak a zene szólt, miközben mi némán ittuk a teánkat. Aztán megint JJ szólalt meg:

-          Láttam, hogy a lépcső melletti lambériát már lecsiszoltad, de nem festetted le. A múltkor valahol a neten találtam egy cikket erről. Ha gondolod, megkeresem, és átküldöm a linket. Talán van benne valami hasznos tanács.

-          Kösz, kedves tőled, de nem kell. Úgysem tudom megnézni.

JJ úgy nézett rám, mintha legalábbis azt jelentettem volna ki, hogy nem tudok olvasni.

-          Nincs netem. Az anyámmal kötött megállapodás értelmében se okostelefon, se laptop nem jár a nyárra. Igazából valószínűleg már az is csalás, hogy Nelly néha áthozza a saját laptopját, hogy filmezzünk.

-          És ennek mi értelme? – nézett rám JJ még mindig értetlenül.

-          Hogy kizárt legyen az online shopping. Kicsit rákaptam az utóbbi időben – közöltem halkan, miközben elmélyülten tanulmányoztam a mellettem álló kis asztalkán a virágcsokrot.

-          Értem – nevetett JJ, és a hangjából sejtettem, hogy átlátta, mennyire szerény megfogalmazás volt részemről a kicsit meg az utóbbi időben. – De végül is, ha nem jár a net mellé egy hitelkártya, nem áll fenn a túlzó shoppingolás veszélye.

-          Végül is nem – hagytam helyben, bár nem értettem, mire akart kilyukadni.

-          Akkor mi lenne, ha néha kölcsönadnám neked a laptopomat, hogy átböngéssz pár oldalt, cikket a felújításhoz, meg a kerthez? Biztos sok jó ötletre bukkannál.

-          Á, nem kell – legyintettem. – De nagyon kedves tőled.

-          De én ragaszkodom hozzá. Legalább amíg netezel egy kicsit, pihensz közben.

Reméltem, hogy nem akarja felhozni a múltkori kiborulásomat, de szerencsére nem tette.

-          Amíg a boltban dolgozom, nekem úgysem kell a gép – közölte. Ebben nem voltam biztos, hiszen azért nem adták mindig egymásnak a kilincset a vevők. Pire nem volt akkora sziget. De talán az apja megharagudott volna, ha látja, hogy netezik munkaidőben. Úgy hallottam, nem épp a legkedvesebb ember a Földön.

JJ látta, hogy még mindig nem győzött meg, ezért vigyorogva hozzátette:

-          Ha akarod, letiltom a veszélyes oldalakat. Tudod, ahol shoppingolhatnál. Sőt az e-mail címedet is, ha ennyire nem bízol magadban.

Nagyon úgy tűnt, hogy mindenáron segíteni akart. Először a festéket hozta fel, aztán megvigasztalt, amikor kiakadtam, majd a tető, most meg a laptop… Tényleg kedves srác. Szegény, még a bokáját is majdnem kitörte miattam! Hát mondhattam neki nemet? Ugye, hogy nem.