14. fejezet

Szökőnap. A tél utolsó napja. Új fejezet.

So if you're looking for devotion
Talk to me
Come with your heart in your hands
Because my love is guaranteed

Show Me Love by Sam Feldt feat. Kimberly Anne

 

-          Hát, mindenesetre ez megmagyarázza, hogy miért járt bottal JJ, amikor a legutóbb beugrottam a boltba – somolygott Nelly a kávéscsészéje felett, amikor legközelebb a kertben töltöttük jól megérdemelt szünetünket, miután lefestettünk pár régi szekrényt, amelyeket az egyik hálóba szántam. Az emeleti ablakok tárva-nyitva voltak, hogy a kellemes nyári melegben mielőbb megszáradjanak, és a festékszag minél könnyebben távozhasson a házból.

-          Úristen, Nelly, micsoda? Bottal jár?! – meredtem Nellyre, akinek épp akkor meséltem el a sztorit JJ-ről meg a tetőmről.

Nelly pár másodpercig csak nézett rám, majd amikor már épp rászántam magam, hogy kirázom belőle a választ, elnevette magát.

-          Jaj, Belle, téged olyan könnyű ugratni! JJ-nek kutyabaja, nyugalom! Esküszöm, ha nem mondod, sosem mondtam volna meg, hogy munkabaleset érte – kacagott még mindig, láthatóan jót mulatva azon, hogy mennyire megrémültem.

-          Gonosz vagy, Nelly – jelentettem ki, és lehunytam a szemem, hogy élvezzem a simogató délutáni napsütést az arcomon.

-          Kicsit – hagyta helyben Nelly. – De legalább tudom, mennyire aggódsz JJ-ért. Közel sem hagy hidegen a srác.

-          Csak szörnyen bántott volna, ha azért sérül le komolyan, mert nekem akart segíteni. Úgy éreztem volna, hogy az én hibám.

-          Szóval, ha mondjuk az én tetőmről potyogott volna le, akkor nem érdekelne a dolog?

-          Először is: nem. Másodszor pedig, nem a tetőről esett le. Csak annak a nagy fának az egyik alsó ágáról – mutattam még mindig behunyt szemmel a fa irányába.

-          Oké… - válaszolta Nelly, de tudtam, hogy nem hitt nekem.

Nagy levegőt vettem, kinyitottam a szemem, és felé fordultam:

-          Rendben, egyszer s mindenkorra tisztázzuk a helyzetet, Nelly.

Nelly komolyságot tettetve – és a mosolyát alig visszafojtva – figyelt.

-          Nem érdekel JJ. Mármint úgy nem, ahogy gondolod. Még pár napja elég bunkó volt velem, emlékszel. Igaz, hogy most kedves, de ettől még nem estem hasra. Barátnak oké, de ennyi. És annak is csak addig, amíg itt vagyok.

-          Jó – bólintott Nelly.

-          Nem hiszel nekem. – Nem is kérdés volt, hanem ténymegállapítás.

-          Én abban hiszek, hogy ez egy folyamat, Belle. Eleinte idegenek voltatok, aztán megismerkedtetek, lassan barátok lesztek, és…

-          És ennyi.

-          Nem biztos, hogy ott a folyamat vége.

-          De. Mert véget ér a nyár. És nem mondom, hogy általánosságban véve nem vagyok vevő a nyári kalandokra, mert igenis az vagyok – közöltem, és egy pillanatra visszarévedtek a gondolataim Barcelonába és Marco jachtjára… - de nem most. Most itt a ház – mutattam az épületre. – Nekem ez óriási dolog, Nelly. És nincs szükségem másra. Ez a projekt bőven kitölti az életem.

-          Értem – sóhajtott Nelly lemondóan. Aztán felcsillant a szeme, ahogy láthatóan eszébe jutott még valami. – De ki mondta, hogy JJ csak nyári flört lenne?

-          Ó, Nelly – hanyatlottam vissza a székbe, és ismét lehunytam a szemem, hogy napozzak kicsit.

-          Miért? Láttam, hogy néztél rá az első nap, amikor megérkeztél Pire-ra. Majd’ kiestek a szemeid.

-          Igen. Nem tagadom, hogy bejön.

-          Na, látod!

-          De ennyi, Nelly! – emeltem fel teátrálisan a kezeimet. – Tetszik, jó lenne kalandnak, de ahogy mondtam, most nincs szükségem ilyesmire. Talán ha máskor, máshol találkoztunk volna… talán. De itt és most én erre nem vagyok nyitott.

-          Hát, jó – legyintett Nelly, és láttam rajta, hogy feladta. Azt viszont nem tudhatta, hogy kettőnk közül ő volt az egyetlen, akit eredményesen sikerült meggyőznöm, hogy nem kérek JJ-ből. Mert őszintén én nem hittem saját magamnak.

Mindenestre Nellynek csakhamar kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az én – nem létező – szerelemi életemmel foglalkozzon. Amikor másnap bementem a pubba, hogy benézzek hozzá vásárlás előtt, fura látvány fogadott. A bárpultnál egy huszonéves srác ült, pontosan olyan, amilyennek az ember egy jólfésült, klasszikus brit srácot képzel. Elegáns volt, élére vasalt nadrággal, inggel, kötött pulcsival, ahogy kell. A szomszédos bárszéken bőrtáska és egy gondosan összehajtogatott zakó hevert. Egy fiatal gentleman, egy klisé. Bár meg kell hagyni, meglehetősen jóképű klisé. Világosbarna, kicsit hullámos haj (természetesen a kinti, tengeri szél ellenére makulátlan frizura), és amennyire láttam, kék szemek, na és persze arisztokrata arcvonások. Bár lehet, hogy az utóbbit csak képzeltem.

Szóval a srác cseppet sem törődött az elé tett korsó sörrel, amelyről már eltűnt a hab, hanem csak folyamatosan követte tekintetével Nellyt, aki önmagához képest is jobban pörgött. Hol poharakat mosogatott, törölgetett, hol felszolgált, hol csapolt, hol meg eltűnt pár pillanatra a hátsó helyiségben. Na, szegény fiúk akkor addig nézte az ajtót szomorú kutyaszemekkel, amíg Nelly vissza nem tért. Aki ilyenkor olyan képet vágott, mintha csalódott volna, hogy a srác még mindig nem adta fel, hanem kitartóan ücsörgött a pultnál.

Aztán amikor Nelly kiszúrt engem, megkönnyebbült arccal jött oda hozzám. Leültem az egyik asztalhoz, közel az ajtóhoz. Én is a pulthoz szoktam, mert úgy egyszerűbb beszélgetni Nellyvel, de most nem akartam az idegen közelébe kerülni.

Nelly szó nélkül hozta a szokásos kávémat, és lehuppant mellém az asztalhoz. Mivel alig voltak a pubban, és tartottam tőle, hogy a srác kihallgathatja a beszélgetésünket, megkérdeztem:

-          Nem tudsz egy kis szünetet tartani?

-          Dehogynem – vágta rá Nelly, és már kinn is voltunk az épület előtt, letelepedtünk egy padra.

-          Daniel Alexander Charles Ashcroft. Ha az apja egyszer majd meghal, megkapja a neve elé a Lord címet is – közölte Nelly.

-          Tessék?

-          Gondolom, arra vagy kíváncsi, ki az a fickó odabenn.

-          Hát, megfordult a fejemben – vallottam be, miközben a kávémat szürcsöltem. – Igazán lenyűgöző neve van.

-          Az.

Egy darabig vártam, de úgy tűnt, Nellynek nem volt több hozzáfűznivalója a témához. Én persze nem hagytam annyiban. Ez volt a minimum, amiért ő állandóan a JJ-témát tolta nekem.

-          És mit kell tudni róla a nevén kívül? Nem idevalósi, ugye?

-          Dehogy! – nevetett fel Nelly, mintha ez lett volna a világ legnevetségesebb felvetése. – A családja Kentbe való. Ott van a kastély, az uradalom, meg minden…

-          Az uradalom – ismételtem. – Úgy hangzik, mintha egy Jane Austen-regényből lépett volna elő.

-          Valószínűleg így is van. Egy igazi Mr. Darcy. Gazdag, jóképű, meg ilyenek.

-          És akkor te lennél Elizabeth Bennett?

-          A szegény lány? Ja.

Tudtam, hogy Nelly nagyon nem érezte jól magát. Nem csak abból, hogy finoman szólva nem volt jó kedve, hanem hogy csak tőmondatokban beszélt, és egyfolytában a kikötőben ringatózó hajókat figyelte, mintha valami szörnyen izgalmas történt volna a fedélzetükön. Pedig nem.

-          Nem értem – vallottam be.

Nelly nagy levegőt vett, és igyekezett minél gyorsabban elhadarni a dolgok állását:

-          Dannyvel Oxfordban ismerkedtem meg, ő is jogot tanul, mint én. Csakhogy míg én ösztöndíjjal, meg a szüleim évtizedek alatt összekuporgatott pénzéből teszem mindezt, ő azért, mert már vagy ötezer évvel ezelőtt az ősei is odajártak. Míg én örülök, ha van annyi pénzem, hogy nem gabonapelyhen élek a koleszben, az ő szülei súlyos pénzeket adományoznak az egyetemnek, csak mert ez a családi szokás. Az apjának helye van a parlament felsőházában! A családfáját kábé az ősemberekig vissza tudja vezetni. A hétszáz szobás kastélyukban minden fal a felmenői portréival van kitapétázva. Ő az, akire azt mondják, hogy ezüstkanállal a szájában született.

-          Szóval van köztetek pár különbség.

-          Mármint úgy érted néhány szakadék, igaz? Van.

-          És?

-          Mit és? – nézett rám meglepetten Nelly.

-          Tetszik neked? Mert gondolom, te neki igen, ha miattad idejött Pire-ra. És le sem bírja venni a szemed.

-          Az nem számít, hogy tetszik-e nekem. Fényévekre vagyunk egymástól, annyira különböző kasztban tartozunk, hogy kizárt, hogy valaha is bármi történjen közöttünk.

-          Fura, hogy ezt mondod – vontam fel a szemöldököm.

-          Miért? Szerinted nem így van?

-          Hát, van egy olyan érzésem, hogy volt egy kis túlzás abban, ahogy leírtad a srác életkörülményeit, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy meglepődtem, sőt sokkot kaptam attól, hogy ez téged zavar. Annyira belevaló, optimista csajnak ismertelek meg, hogy nem hittem volna, hogy az ilyesmi eltántoríthat, ha tényleg bejön neked Danny.

Nelly sóhajtva lehuppant egy italos ládára az ajtó közelében.

-          Nem Danny a gond. Ő egy tüneményes fiú, okos, kedves, vicces, és láttad milyen veszettül jóképű? – tette fel a költői kérdést, miközben ábrándozva meredt a kék égen úszó felhőkre. Elmosolyodtam, annyira látszott Nellyn, hogy fülig szerelmes. Új oldaláról ismertem meg, és hihetetlen módon a korábbinál is jobban megkedveltem.

-          Akkor mi a baj? – kérdeztem, sajnálva, hogy félbeszakítottam a boldog merengését.

-          A családja, a vagyona, a nemesi címe… - sorolta keserűen. – Az emberek azt hiszik, mekkora boldogság a herceg fehér lovon. Milyen romantikus, ha eljön és megmenti a szegény lányt, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Minden tündérmesében ez van, nem? Csakhogy a mesékben nincsenek apósok és anyósok, akik hallani sem akarnak rangon aluli menyről, akik folyton csak kötelességekről meg felelősségről papolnak, mindenről, amit a mérföldes családfa és a pénz jelent. Hogy a fiuknak már magzatkorában meg volt tervezve élete minden perce, és a tervnek nem része egy szürke, csóró lány, vagy akár a szerelem.

Összeszorult a szívem. Ismeretlenül is meggyűlöltem a srác szüleit. Nem annyira azért, mert nyilvánvalóan Nelly és Danny boldogságának útjába álltak, hanem mert miattuk Nelly szürke, csóró lánynak tartotta magát. Ez az életvidám, csupa szív lány, aki az alatt a pár hét alatt, amióta ismertem, több segítséget, támogatást és szeretet adott nekem, mint addigi életem során bármelyik barátom!

                Leültem Nelly mellé és megfogtam a kezét.

-          De ha Danny és te… ha ti összetartoztok, akkor harcolnotok kell. Ez a 21. század, a fenébe is, nem a középkor! És ha Danny itt van, akkor kétségkívül kész megküzdeni érted, értetek, nem? Ráadásul téged nem olyan fából faragtak, hogy ennyiben hagyd a dolgot, téged nem lehet ilyen könnyen eltántorítani – mosolyogtam biztatóan.

-          Azért ne szaladjunk ennyire előre, Belle. Nem véletlenül nem meséltem neked még Dannyről. Nem is járunk vagy ilyesmi. Csak randiztunk párszor. Ő többet akar, azt szeretné, hogy a barátnője legyek, de én nem akarom. Ezért van itt. Könyörögni, hogy adjak neki esélyt.

-          És te nem akarod?

-          Ez annyira nehéz! Mármint olyan nagy harc lenne, és én nemcsak abban nem vagyok biztos, hogy tényleg bele tudok-e állni ebben a folyóba árral szemben, hanem abban, sem, hogy egyáltalán akarok-e. Ez sosem lenne egy egyszerű kapcsolat. Mi van, ha ő az igazi, halálosan egymásba szeretünk, összeházasodunk, gyerekeink lesznek, de őt a szülei kitagadják, elveszíti a családját, a gyerekeink sosem ismerik meg a nagyszüleinket? Akármilyen boldogok lennénk, mindig beárnyékolná a boldogságunkat ez az egész. És mi van, ha Danny egy idő után meggyűlölne engem mindezért, hiszen végtére is én lennék az oka mindennek.

-          Oké, Nelly, állj, azt hiszem, egy kicsit megint előreszaladtál. Sok lehetőség van. Mi van, ha kiderül, Danny nem az igazi? Le van a gond. Mi van, ha tényleg egy pár lesztek, viszont a szülei egy idő után beletörődnek a dologba, minden szép és jó lesz.

-          Mi van, ha nem? Jobb megelőzni a bajt – hajtotta le a fejét Nelly megadóan.

-          És mi van, ha tényleg ő a nagy ő? Hagynád elfutni a tökéletes szerelem lehetőségét a szülei miatt? – kérdeztem, miközben igyekeztem a szemébe nézni. De Nelly nem válaszolt, csak a cipője orrát bámulta.

Felkeltem, szembefordultam vele és előadtam a javaslatomat.

-          Figyelj, Nelly, én azt mondom, adj magadnak egy kis időt. Nem küldd el Dannyt. Azért az igazán nem semmi, hogy idejött miattad! Szerintem ő biztosan komolyan gondolja a dolgot. Van egy olyan érzésem, hogy neked kapóra jött ez az állás a fogadóban, Pire-on eltűnhettél egy időre Danny elől, igaz? – nevettem, és Nelly egyetértően bólintott. – Talán sok éjszakán át őrlődtél a helyzet miatt, talán nem, én az utóbbira tippelek, tekintve, hogy sosem szóltál egy szót sem róla, valószínűleg ez is a része volt a tervnek, hogy még csak ne is gondolj rá, felejtsd el minél előbb. – Vártam egy kicsit, és Nelly ismét bólintott. Egész jó voltam ebben. – Hát, a dilemma, amelyet igyekeztél ignorálni, most személyesen jött utánad. Ez van. Kénytelen leszel gondolkodni rajta. Legalább pár napot, rendben? Ha gondolod, küldd el most Dannyt, de adj neki egy határidőt, amikorra meghozod a döntésedet és visszajöhet, hogy megbeszéljétek. Na, mit szólsz?

Nelly egy darabig hallgatott. Még mindig lehajtotta a fejét, úgyhogy nem tudtam olvasni az arcáról sem. Aztán végre felnézett rám. A szeme totális tanácstalanságról árulkodott.

-          Az biztos, hogy a fogadóban nem maradhat. Teltház van. Azaz nincs, de neki ezt mondom. Nem akarom, hogy szem előtt legyen, amíg gondolkodom.

-          Még a végén rossz irányba befolyásolna? – vigyorogtam. – Nekem van vendégszobám.

-          Jó, szállásold csak el nyugodtan, de akkor nem látogatlak meg többet – jelentette ki Nelly ellentmondást nem tűrve.

-          Igaz is, útban Pire láttam pár cuki panziót a szomszédos Turner Islanden – feleltem mosolyogva.

Nelly végre visszamosolygott. Aztán felállt, odalépett hozzá és átölelt.

-          Köszönöm. Igaz barát vagy – súgta a fülembe.

-          Ugyan már – válaszoltam. – Örülök, hogy végre viszonozhatom egy picit mindazt, amit tőled kaptam.